Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Lihegve rohan végig a folyosón, az oldala már szúr, a lábai szinte feladnák, viszont nem állhat meg. Most nem. Vesz egy mély levegőt és a légzését meg a szívverését próbálja kordában tartani, amikor bekopog majd diszkréten benyit a terembe.

A társai előtt már serceg a papír, csak egyetlen pillanatra néznek fel, ahogy meghallják az ajtó csukódását és az ő lépteit. Feszengve lép a professzor asztala elé, a kezében lévő golyóstollal játszodva idegességében. Az idős, ősz és kissé mogorva férfi szigorúan néz fel rá, majd végigméri. Bálint pedig már nyitná is a száját, hogy bocsánatot kérjen és megszerezze a vizsgalapot. Akkor is befejezi ha több, mint negyed órát késett. Tanult, nem is keveset, a kisujjából kirázza majd a válaszokat. A tanár azonban megelőzi és mielőtt bármit is mondhatna, szigorúan megszólal:

- Késtél. Akár haza is mehetsz - jelenti ki, majd a szemét újra az előtte lévő, valószínűleg más csoport vizsgalapjaira szegezi.

- Sajnálom, hogy késtem, de be tudom fejezi, csak adjon egy esélyt. Ez az utolsó vizsgám. Rengeteget tanultam - mondja kissé könyörgő hangvétellel.

- Nem - néz fel újra a professzor és a hangja még keményebben cseng. - Bebizonyítottad, hogy nem veszed komolyan a tantárgyat és mások idejét. Ha a vizsga kilenckor kezdődik, akkor jogosan várom el, hogy kilenc előtt itt legyél. Nem utána. Egyébként is már a pótvizsga időszakban járunk, legutóbb meg sem jelentél. Találkozunk nyár végén ha addigra összeszeded magad. Ha pedig nem, az nem az én problémám - vonja meg a vállát és újra javítani kezd.

Bálint feladja. Tudja, hogy semmi esélye meggyőzni a férfit, akkor sem ha térden állva könyörög. Megfordul és kifele venné az irányt, mikor megtorpan a hang hallatán. A professzor halkan ejti ki a szavakat, azonban Bálint biztos benne, hogy az ő füleinek szánja és nincs kétsége afelől, hogy meghallja-e:

- Csak azért, mert valaki nagy rocksztárnak érzi magát, még nem érdemel más szabályokat.

Nem mond semmit, mert nem akarja megkockáztatni, hogy esetleg véglegesen eltiltsák a vizsgától. Lehunyja a szemét és próbálja kitisztítani az elméjét, miközben elhagyja a termet. Majd egyenesen a második emeleti fiúmosdóba sétál. Megmossa az arcát, majd reszkető kezeit a kagylóra helyezi és úgy néz szembe magával a tükörben. Ennyi volt.

Annyit szenvedett, hogy tanulhasson, hogy befértesse az egyetemet az idejébe. Újra és újra elismételte a művtöri jegyzeteit a turnébusz hátsó ülésén, még olyan tananyagokat is elolvasott, amik biztos meg sem fordultak a csoporttársai kezében. Az első vizsgára nem tudott elmenni, mert koncertjük volt, mégcsak nem is volt az országban. Most pedig ott áll, és egyetlen lépés választaná el az államvizsgától. Amit mostmár leghamarabb csak a következő félévben tehet le. Pedig annyira közel állt. Szerette volna maga mögött tudni az egészet. De természetesen ezt is pontosan úgy elcseszte, mint minden mást.

Nem tudja megállítani a könnyeit, pedig vérzésig harapja az ajakát, hogy ne érezzen semmit, csak a fájdalmat. Olyan, mintha a fejében lévő sötét felhők kitakarnának minden napfényt az életéből. Mikor már annyira úgy érezte, hogy a világ csúcsán áll, mikor végre minden a helyérekerült az életében és talán már azt is meg meri kockáztatni, hogy boldog volt... Valaki kihúzta a lába alól a talajt. És azt mondják, hogy minél magasabban van az ember, annál fájdalmasabb a zuhanás.

A fémes íz betölti a száját, mint valami méreg, ami csak arra vár, hogy megbénítsa az egész testét. Viszont nincs rá szükség, azt már az agya megtette. Újabb adag vizet fröcsköl az arcába, majd kényszeríti magát, hogy elhagyja a mosdót és az egyetem épületét is, anélkül, hogy egyáltalán visszanézne. Egy pillanatig megfordul a fejében, hogy felhívja valamelyik barátját, hogy találkozzanak, de aztán ehessegteti az ötletet. Haza kell mennie, akkor is ha nem akar. Mert tudja mi vár rá. A reggeli ordibálás után, a vádaskodás, a szavak éles röpködése valószínűleg a szomszédok számára sem maradt figyelmen kívül. És egyre gyakrabban veszekedtek, egyre jobban irritálta mindkettőjüket a másik jelenléte. Ugyanúgy pedig a néma, sértődött, feszültséggel teli csendek is egyre jobban elhúzódtak. Néha már napokig nem szóltak egymáshoz.

Bálint nem tudja hol romlott el vagy mikor kezdődött az egész. Eleinte a legnagyobb nézeteltérésük abból állt, hogy mit esznek vacsorára vagy kinek a sora mosogatni. Viszont ma reggel már olyan vádak kerültek elő, minthogy a fiú sosincs otthon, sosincs ideje, a lány pedig folyton megragad minden alkalmat rá, hogy bárkivel lógjon, aki nem ő. Csúnya szavak hagzottak el arról, hogy ki mit nem csinál és hogy Bálint mennyire nem tesz érte, hogy ez a kapcsolat működjön. Pedig szeretné azt hinni, hogy nem csak az ő hibája. Az, hogy néha a koncertezéstől fáradtan esik haza és még akkor is órákig bújja a jegyzeteit, az, hogy néha napokig szüksége van rá, hogy komponáljon vagy a laptopját babrálva különböző hangzásvilágokkal kísérletezzen, az a szakmájával és az egyetemmel jár.

Viszont mindennek most vége lehetett volna. Talán ha egy kicsivel több ideje lenne, minden másképp alakult volna. Akkor is ha már hónapok óta ébredezett benne a gyanú, amikor a lány esténként elhagyta a lakást az újdonsült barátaival, akiket mégcsak futtában sem mutatott be Bálintnak. A közösségi oldalai pedig azt tükrözték vissza, hogy van akihez felettébb közel került. Bálint nem szeretett vádaskodni és tényleg próbálta magában tartani az egészet. Viszont ma reggel, mikor már mindenről is vitatkoztak, rákérdezett, hogy ki az a srác, akivel ennyire publikusan érintkeznek, olyan módon, ahogy még Bálinttal sem teszi nyilvános helyen. És nem kapott választ rá. A lány úgy nézett rá, mint aki nem is sejtette, hogy Bálint valaha hozzájuthatna a képekhez, amiket teljesen publikusan megoszt, de nem felelt a kérdéseire és nem reagált a vádaskodásra. Bálint pedig megpróbálta lenyelni a helyzetet, megpróbált saját magának kifogásokat találni a részére, mert az nem lehetett, hogy... Nem. És már ígyis késésben volt a vizsgájára és már biztos volt benne, hogy hamarosan bekopog egy szomszéd, hogy megtudja mi a helyzet vagy rendőrökkel riogatózzon. Úgyhogy csak összeszedte a cuccait és a kulcsát és sietve elhagyta a lakást, benne a még mindig szótlan lánnyal. Akihez most haza kell mennie. Muszáj megbeszélniük a dolgot.

Hálát ad a szinte üres villamosért. Csak egy idős néni ül rajta, aki rá sem néz. Örül neki, hogy senki sem látja ilyen állapotban. Néha igazán hálátlan dolog tud lenni a hírnév és legfőképpen az, hogy sosem lehet biztos benne ha kilép a házból, hogy valaki nem ismeri fel. Szereti azt, amit csinál, viszont minden éremnek két oldala van. És az egyik általában sokkal kevésbé csillog, mint az, amit az emberek a külvilágnak szeretnek mutogatni. Az az utolsó megállója előtt felül egy csapat lány, ő pedig automatikusan az ablak felé fordítja a fejét. Nem tudja, hogy felismernék-e, de nem meri megkockáztatni. Mikor pedig végre le kell szállnia, a hátsó, távolabbi ajtót választja és a szürke betonra lépve újra fel mer lélegezni.

Az az öt perc séta a lakás fele egyáltalán nem elég arra, hogy végiggondolja mit fog mondani a lánynak vagy mit fog kérdezni. Csak annyit tud, hogy beszélniük kell, még akkor is ha úgy érzi, hogy a szíve kiszakad a helyéről és a gyomra cseppet sem kíméletes görcsbe áll. Olyan, mintha a veszte felé haladna. És mégis reménykedik, annak ellenére, hogy sejti, a pozitív kimenetele a dolgoknak már réges rég lekerült az opciók listájáról. Talán csak nem elég bátrak hozzá, hogy kimondják. A lábai remegnek ahogy felmászik a négy fordulónyi lépcsőn, csak azért, hogy ezzel is az időt húzza. Ahogy a kulcsot az ajtóba helyezi, a telefonja megrezzen, így azt is megnézi. Igazán nem siet.

Giorgio: Nemtom mikor végzel, de remélem minden faszán ment! Ünnepelünk, hogy megvan az utolsó is?

Apró, erőtlen mosoly jelenik meg a szája sarkában, mert Giorgio most is gondolt rá. Bár fogalma sincs, hogyan fogja elmondani mindenkinek, hogy ez is elcseszte. Visszasüllyeszti a telefont a zsebe mélyére. Majd később foglalkozik azzal is. Elfordítja a kulcsot a zárban, majd belép. Először semmi furcsa nem tűnik fel, leveszi a cipőjét, az inget a pólójáról, amit a reggeli hűvösben még jó ütletnek tűnt felvenni, de az ujja mostmár kellemetlenül tapadt a bőréhez. A nappaliba két jókora doboz áll és ahogy végigfuttatja az ujjait a bennük lévő cuccok közt, akaratlanul is összeráncolja a homlokát. Mind a lány dolgai és mégcsak nem is olyanok, amik lomtalanításra alkalmasok, hanem mindennapi cuccok, amiket használ. A háló fele veszi az irányt és egy pillanatig az ajtó félfájának dőlve figyeli, ahogy a lány egy bőröndbe pakolászik a közös ruhásszekrényűk polcairól.

Tehát ez az, gondolja és már meg sem próbál kifogásokat találni. Hirtelen úgy érzi, hogy szédül és hányni fog és közben meg képtelen megszólalni. Képtelen marasztalni őt. Nem tud elég jó okot adni arra, hogy maradjon. Pedig szereti. De fordítva ez már valószínűleg rég nem igaz. Megköszörüli a torkát, mire a lány végre megfordul és rászegezi az elkerekedett szemeit. Nem számított arra, hogy ilyen hamar hazaér.

- Hát te? - teszi fel a kérdést, mintha alkalmas lenne a pillanat a társalgásra, mintha nem éppen kirohanni tervezne az életéből. Mintha mégérdekelné, hogy mi van Bálinttal. Nem válaszol.

- Elmész? - kérdezi meg helyette, mintha nem lenne nyilvánvaló a helyzet. Vajon abban reménykedett, hogy már kint lesz a lakásból, mire Bálint hazaér? Milyen buta gondolat. Hat évnyi együttélés után nem lehet csak úgy mindent összepakolni pár óra alatt és lelépni.

- Visszaköltözök a szüleimhez - feleli, mire a fiú felhorkan. A szüleihez, akikkel évente kétszer beszél. Inkább költözik haza, mint hogy megbeszéljék a dolgot. - Nem tudok itt élni tovább.

- Nem tudsz vagy nem akarsz? - tudakolja, mert ő simán adna még egy esélyt maguknak, hogy rendbehozzák. Mégcsak bocsánatkérésre sem vár. Kész mindent megbocsájtani, kész mindent elfelejteni. - Megbeszélhetnénk, mielőtt azonnal elrohansz.

A lány folytatja a pakolást, miközben egy mélyet sóhajt, mint aki megunta ugyanazt elmagyarázni ezerszer. Bálint pedig nem érti. Mert már annyira régen nem beszéltek nyugodtan a kapcsolatukról. Hónapok ordítozása után fogalma sincs, hogy miért ennyire nyogodtak mindketten. Hiába érzi, hogy a levegő kipréselődik a tüdejéből és meg fog fulladni. Nem emeli fel a hangját, ahogy a lány sem. Talán azért, mert egyikük sem lát más kiutat az egészből. Nem kényszerítheti őt maradásra, ha nem akar maradni. Nem tarthatja vissza attól, hogy élje az életét. Nem tartozik neki semmivel. Ha el akar menni, akkor Bálint nem fog az útjába állni. Akkor sem ha a szíve közben darabokra törik.

- Már rég nem beszélgetés az amit csinálunk - feleli a lány, majd kikerüli és távozik a fürdőszobába, hogy onnan is egy ölnyi cuccal térjen vissza és bedobálja a félig pakolt bőröndben.

- Rendben - feleli Bálint, mert tényleg nem tudja, hogy mit mondhatna. Könyörögni nem fog. - Elmenjek, hogy nyugodtan pakolj?

- Ha nem túl nagy kérés - néz rá a lány és egy pillanatra abbahagyja a pakolást, a szája pedig szétnyílik, mint aki mondani szeretne valamit, majd megrázza a fejét és inkább folytatja a tevékenységét.

Visszahúzza a cipőjét és hosszú latolgatás után lekapja az inget is a fogasról, majd végigtapogatja a zsebeit ellenőrizve, hogy megvan a pénztárcája, a kulcsa és a telefonja, majd kinyitja az ajtót.

- Mire hazaérsz, nem leszek itt. Majd írd meg melyik nap nem vagy itthon és visszajövök a többi cuccomért is, meg a kulcsot is itthagyom - szól utána a lány.

- Oké... - feleli és bevágja maga mögött az ajtót. Csak azért, mert hagyja, hogy megtörténjen még nem jelenti azt, hogy rendben van vele vagy nem hal szinte bele.

A lépcsőfordulóban köszön a szomszéd néninek, de az arcát elkerüli a mosoly, mire a lépcsőfokok aljáról azonnal hallja is a dünnyögést. Biztos cifra megjegyzések hangzanak el a mai fiatalokról, de nem foglalkozik vele. Neki is lehet rossz napja és ez a legrosszabb nap mindközül. Ahogy kiér az utcára megtorpan. Hová tovább?

Idegesen matat a zsebében, majd eszébe jut, hogy már egy éve abbahagyta a cigizést és átkozza magát miatta. Talán kiléphetne az útsávra, fordul meg a fejében, majd elhessegteti a gondolatot, mert nem csak hogy hülyeség lenne, de mégcsak nem is elég forgalmas az utca, hogy bármi is történjen. Hosszú léptekkel halad a próbaterem irányába, bár nem oda tart és igazából kedve sincs ötven percet sétálni, csak hogy utána valamelyik szintéjén vezethesse le a dühét. Kikapja a telefont a zsebéből, majd rányom a névjegyre és hallgassa, ahogy a vonal kicseng. Egyszer, kétszer, harmadszorra már majdnem leteszi, mikor végül csak beleszól valaki.

- Haver! - kiált fel Giorgio és a hangjából csak úgy cseng a vidámság, amiért jelenleg Bálint szinte utálni is tudná. - Már végeztél is? Titeket hajnalban vizsgáztatnak vagy csak ekkora zseni vagy?

- Nem vizsgáztam - morogja vissza a telefonba, mire a vonal másik vége elnémul, ahogy a fiú azt várja, hogy kifejtse mi történt pontosan. - Elkéstem és kizártak. Van kedved beülni valahova kajálni?

- Persze, szokásos hely húsz perc múlva? - kérdezi és meg sem próbálja feszegetni a témát. Bálint pedig hálát ad érte, mert nem biztos benne, hogy ha elkezd beszélni a mai napról, akkor abba tudja hagyni.

Kissé türlemetlenül vár az asztalnál, miután megkéri a felszolgálót, hogy várják meg a barátja érkezését is. Nem mintha Giorgio késne, ő az aki túl korán ért oda, de egyszerűen nem bír egyedül lenni. Mert ha egyedülvan, akkor végigpörgeti az összes mondatot a fejében, ami valaha elhagyta a száját és ami a lány távozásához vezethetett. Talán ha jobban odafigyel, talán ha követeli, hogy az bemutassa az új barátainak, akkor most nem ülne egy ott, Giorgiora várva, miközben a lány az életét pakolja össze a közös lakásukban, hogy ott hagyja őt egyedül a magányos falak közt. Talán valamit tehetett volna, hogy megakadályozza az egészet vagy megelőzze. Vajon mikor romlott el? Melyik volt az a veszekedés, amelyik után már nem lehetett rendbehozni?

Pörgeti a fejében a hónapokat visszafele, de csak a hosszú dalszerzős éjszakák, az egyetemen kuksoló vagy nappaliban magolós pillanatokra emlékszik és arra, hogy néha talán túl sokáig kint maradt a srácokkal levezetni a mindennapi feszültséget. De pont ugyanannyi estén nem volt otthon a lány sem, mikor hazaért. Mi lett volna ha a vádaskodás és ordibálás helyett leültek volna beszélgetni? Akkor most éppen hazafele tartana a vizsgájáról, boldogan, a tudattal, hogy sikerült?

Annyira belemerül a gondolataiba, hogy csak akkor zökken ki, amikor valaki megkocogtatja a kezében lévő étlapot, amelyről még egyetlen szót sem sikerült elolvasnia. Giorgio mosolyog a bajsza alatt, bár inkább amolyan együttérzően és kissé elővigyázatosan, mint aki nem biztos benne, hogy mennyi vidámságo vihet bele a mai találkozásba. Pedig Bálint mindig szereti ha mosolyog, mert van valami Giorgio mosolyában, ami ragályos és mindenki napját jobbá teszi. De ma talán nincs kedve arra, hogy bárki is jobbá tegye a kedvét. Ma dühös akar lenni és szomorú.

- Mi történt? - tér a lényegre az olasz, miután mindketten rendelnek, bár Bálint azonnal el is felejti, hogy mit kért, ahogy kiejti a szavakat a száján. - Nem szoktál késni. Mindenhová túl hamar érkezel.

- Csak veszekedtünk megint - süti le a szemét és nem akaródzik többet mondania. Mindenki nagyon jól tudja, hogy problémáik vannak, de azt nem, hogy mostmár egyenesen fel is adták. Giorgio az arcát fürkészi, miközben ő a hideg vízzel próbálja lehűteni magát. A baj csak ott van, hogy nem a melegtől ég mindene.

- Azért nem vagy otthon? - teszi fel végül a kérdést a fiú, majd egy pillanatra elfordítja a tekintetét Bálintról, hogy megköszönje a felszolgálónak az ételt. Bálint is ugyanúgy tesz, bár a legkevésbé sem érdekli az elébe tett reggeli. Egy rövid ideig a villájával piszkálja a tükörtojást, majd leteszi az evőeszközt és Giorgiora szegezi a tekintetét.

- Hazamentem, de éppen a pakolás közepén volt. Elköltözik. Haza a szüleihez. Végeztünk - befal egy darab bacont, csak hogy kezdjen valamit magával, de az ízét nem érzi és nehezére esik lenyelni.

- És ebbe volt bármi beleszólásod? - vonja fel a szemöldökét a vele szemben ülő fiú.

- Nem, de nem kötelezhetem, hogy velem éljen - mondja ki az igazságot és érzi, hogy felfordul a gyomra. Nagyon rossz ötlet volt a kajálás. Eltolja maga elől a tányérját és a semmibe mered.

- Legalább megmondta, hogy miért?

- Hagyjuk ezt Giorgio... - kezdi és még egy rövid, kellemetlen nevetés is elhagyja a torkát - Mindenki tudja, hogy megcsalt. Meg sem próbálta titkolni a világ elől. De még csak nem is ellenkezett, mikor felhoztam ma reggel. Nem mondott semmit. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyire komoly a sráccal a helyzet, de az biztos, hogy engem már réges rég nem szeret.

A fiú hallgat és Bálint pontosan tudja, hogy miért. Ő is azok közt volt, akik figyelmeztették, akik rákérdeztek, hogy mi történik. Ő pedig annyira szeretett volna meseországban élni, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a többiek szavait. Mert mégis hogyan csalhatnák meg pont őt, amikor annyira szerelmesek voltak? Azt választotta,hogy elhiteti magával, hogy az, hogy néha veszekednek még nem jelent semmit. Az, hogy a lány mást ölel át a posztjaiban, csupán csak véletlen. Az, hogy puszikat ejt az illető arcára az éjszaka sötétjében csupán csak baráti. Ennél hülyébb sem lehetne. Ugyan miért is kellett volna ő még mindig a lánynak, mikor volt jóképűbb?

Chapter Text

Az üres lakást megszokni rosszabbnak bizonyult, mint akármi más az elkövetkező két hétben. A ruhái magányosan álltak a szekrény két polcán, körülöttük ürességgel, amit nem állt készen megtölteni. A nappaliban általában szétszórt cuccok sehol sem voltak és helyette makulátlan rend uralkodott. Nem mintha normál esetben képes lett volna rendet tartani, de kerülte a nappalit, mint egy égő szobát. Ott töltötték a napjuk nagy részét, mikor még rendben volt minden, mikor még tudtak kiabálás nélkül is beszélgetni. Volt hogy együtt zenélgettek, vagy néma csendben olvastak mindketten valamit, esetleg filmet néztek vagy csak rendelt kaját vacsoráztak és közben mindenen is nevettek. Mert volt egy időszak, amikor még annyira csodálatosanak tűnt az is, hogy egyátalán vannak egymásnak. Ők voltak a legszerencsésebb emberek a földön. Csak fogalmuk sem volt még akkor, hogy egyszer kifut a szerencséjük.

Két hét után még mindig nem találja a helyét. Nem tudja többé, hogy hogyan illik bele a mindenségbe. Mert eddig legalább ő volt az akiről mindenki büszkén mondogatta, hogy nem csak zenélget, de mindjárt végez is a zeneakadémián, amivel bebizonyítja, hogy mennyire profi. Most viszont mintha minden motivációja elhagyni látszott volna. Már nem is biztos benne, hogy ezt akarja. Semmi kedve befejezni az egyetmet. Nincs kedve újra zenetörténelmet tanulni, vizsgázni, komponálni, befejezni a zárókoncertjére készített előadását. Nem akar diplomát, nem akar dícséretet, nem akar semmit. Mert elbukott. Akkor is ha a legtöbben ezt nem így látják, akkor is ha tudja, hogy rengetegen elhúzzák a diplomát. Viszont ez nem ő. Mert neki tökéletesnek kell lennie ha igazán bizonyítani akar. Nem elég középszerűnek lennie, mert már mindenben az. Az egyetem valami olyan volt, amiben otthon érezte magát, ahol talán tényleg azt érezhette, hogy igenis képes valamire. De sikerült bebizonyítania az ellenkezőjét.

A konyhában tevékenykedik, mert a főzés megnyugtatja az idegeit. Ameddig egy pontról pontra szedett utasítást kell követnie, addig legalább egy rövid időre kikapcsolhatja az agyát, robot üzemmódba váltva. Viszont ez abban a pillanatban megszakad, amikor az étel bekerül a sütőbe és egyedül marad a gondolataival, utasítások nélkül, hogy hogyan bírkózzon meg velük. Utálja azt érezni, hogy az egész az ő hibája, hogy tönkretett mindent és csakis az ő döntései vezettek oda, ahol most van. Újabb figyelemelterelés után kutatva, a telefonjának szenteli minden figyelmét. Válaszol az üzeneteire, amiket már egy ideje halogatott, s amelyek túlnyomó része a barátaitól vagy a fiúktól érkezett. Figyelmen kívül hagyja az egyik allatta járó szaktársa üzenetét, aki segítséget kér valamilyen projektben. Nem tőle akar segítséget. Ő már bebizonyította, hogy nem alkalmas rá. Majd valamkior válaszol neki és kedvesen visszautasítja, de jelenleg nem képes még arra is figyelni, hogy milyen hagsúlyt üt meg azokkal akiknek irogat. Tudja, hogy a barátai meg fogják érteni. 

Az instagramot pörgetve a szeme megakad egy sztorin és az ujját mozdulatlanul tartja a telefon kijelzőjén, hogy az ne váltson egy másikra, hogy jobban megnézhesse. A lány akit szeretett. A lány, akit még mindig szeret. A lány akivel leélni tervezte az életét. A lány, aki most ott van egy másik srác karjaiban, rövid idővel azután, hogy otthagyta a közös életüket valami másért cserében. Valaki másért cserében. Tudja, hogy nem ez az első alkalom, hogy a másik fiú a karjaiba zárja, de ez az első alkalom, hogy már nem tudja letagadni saját magának sem azt, hogy mi történik. Hogy már nem ő az, aki akármikor magához szoríthaja, nem ő az, akinek a terveiről és a gondolatairól beszél. Már rég nem ő volt az. Viszont ez csak most tudatosul igazán benne. 

Szemügyre veszi a srácot, aki leváltotta. Aki elfoglalta azt a bizonyos helyet a lány szívében, amely valamikor régen még számára volt fenntartva. Vajon kiürült és csak utána töltötte ki az üres teret vagy inkább szép lassan leváltotta őt benne? Ezek olyan kérdések, amire sosem fog választ találni, mert sosem fog rákérdezni. Fél attól, hogy esetleg megtudja az igazat és nem lesz képes elviselni. A pasi körül-belül vele egyidős lehet, viszont körül-belül itt meg is szakad a köztük lévő hasonlóságok listája. Rákattint a nevére és végiggörget a profilján. Nem tudja kideríteni a képek alapján, hogy mivel foglalkozik, de tulnyomó többségben vannak a kösztümös vagy fehér inges képek, szóval irodai munkát sejt mögötte. Talán valamilyen magasabb pozícióban is talán. Ahol pedig nem elegánsan pózol, ott a konditeremben van, póló nélkül. A sötét haja izzadságtól borzosan áll szanaszét és minden izmának látni a körvonalát. Érzi, hogy rosszul lesz, így inkább bezárja az applikációt. Nem kéne számítson, hogy kire cserélték le. Nem akarja tudni. Úgysem tehet semmit ellene.

A sütő csipogása szakítja félbe a gondolatait. Kiveszi az ételt, majd megtálal magának és leül enni. Viszont annyira egyedül van, az egész egyáltalán nem tűnik normálisnak. Érzi, ahogyan belülről fojtogatja a magány. Talán soha többet nem fogja azt érezni, hogy rendben van az élete. Talán soha többet nem is lesz rendben az élete. A hányinger kerülgeti a gondolattól. A tál ételt érintetlenül teszi be a hűtőbe. Most egyetlen falat sem menne le a torkán.

Pénteken próbára tart, bár semmi kedve hozzá. De tudja, hogy nem hagyhatja ki rengeteg okból. Leginkább a többi fiú miatt, akik semmiről sem tehetnek. És mind a hatuknak, meg még másoknak is a megélhetését jelenti az, hogy fel legyenek készülve, hogy újabb zenékkel jöjjenek ki, hogy azt csinálják, ami számára is az egész életet jelentette nemrég. Most viszont még a zenét sem érzi menedéknek. Hiszen abban is elbukott. Minden egyes alkalom, amikor leül a hangszere elé csak arra emlékezteti, hogy talán semmi keresnivalója az egészben. Mert mi van ha rosszul döntött mikor erre a pályára lépett és erre hamarosan rájönnek az emberek? Vajon mindenki más életét is tönkreteszi vele vagy sikerül majd egyedül kibújnia a felelőssége alól?

Ahogy ott ül a szintetizátor előtt, hagyva, hogy a történések magukkal sodorják, nem beleszólva abba, hogy adott dal hogyan hangzana jobban vagy mit csinálhatnának másképp, magán érzi a többi fiú tekintetét. Tudja, hogy szokatlan a némasága és azt is tudja, hogy aggódnak érte és pontosan tudják mi történt és nem szereték ráerőltetni, hogy olyansmit tegyen, amiben nem érzi komfortosan magát jelenleg. Inkább hagyják, hogy magába forduljon és kiélje az érzéseit olyan formába, ahogy az neki jólesik. Egyszerre imádja és utálja őket érte. Mert valahol mélyen csak arra vár, hogy valaki kizökkentse a jelenlegi állapotából. Ugyanakkor viszont szereti őket, amiért tiszteletben tartják az érzéseit és nem próbálnak változtatni rajtuk, hanem hagyják, hogy megélje őket.

Giorgio a szokásosnál többet játsza az osztály bohócát, vicces beszólásokkal megfűszerezve az egész próbát és Bálint tudja, hogy ez miatta van, ahogy az is, hogy Attila tízpercenként megkérdi, hogy tartsanak-e szünetet és Zsombor minden harmadik kérdés után beleegyezik. Teret akarnak adni neki, hogy ne hajszolja magát túl egy olyan melóban, amelyet jelenleg nem élvez és fel is akarják vidítani. Bár Bálint nem biztos benne, hogy az utóbbit megérdemli. Mert miért járna ki neki a vidámság, a nevetés, az, hogy jól érezze magát, mindazok után ami történt? Mindazok után, ahogyan a saját két kezével tönkretette az életét. Vagy talán éppen az, hogy hagyott mindent kicsúszni az irányítása alól. Túlságosan kényelmesen érezte magát és mindent elengedett, hátralépve egy hatalmasat és onnan figyelve mindent. Talán ha továbbra is megpróbálta volna a kezében tartani a kontrollt, akkor minden másképpen lenne. 

- Szerintem mára végeztünk, nem? - néz a többiekre Barni és egy rövid ideig elidőzik a tekintete Bálinton, mintha arra várna, hogy az közbeszóljon, hogy nem, még dolguk van. És talán pár hete még megtette volna. De most csakis arra vágyik, hogy hazamenjen és bezuhanjon az ágyába, pár órára megfeledkezve a valóságról. Nem is emlékszik már a dalra, amit összeállítottak. Valászínűleg teljesen felesleges volt a jelenléte. A többiek nélküle is megoldották volna.

Pakolás közben Bálint észre sem veszi, de valamikor mellékerül Giorgio. Egy ideig csendben pakolnak ketten, de a fiú érzi a szorongást a levegőben. És most az egyszer ez nem az övé, hanem Giorgioból sugárzik rendületlenül. Megpróbálja figyelmen kívülhagyni, de végül ránéz, mert tisztában van vele, hogy kérdezni akar valamit, de nem mer. Amikor találkozik a tekintetük, Gio azonnal lesüti a szemét és megrázza a fejét, mint aki nem is tudja, hogy mit gondolt, mikor a barátja mellé keveredett. Végül azonban csak megszólal, bár Bálint sejti, hogy nem azt a kérdést teszi fel, amit eredetileg szeretett volna:

- Zsomával és Atival elmegyünk kajálni. Jössz? - néz rá bizakodva. Azóta nem lógott a fiúkkal munkán kívül, mióta kétségbeesve hívta fel Giorgiot a szakítás napján.

A többiekre néz. Attilára és Zsomborra, akik az ajtóban várják Giorgiot, hogy elindulhassanak kajálni és közben nevetnek valamin. Majd Petire és Barnira, akik még baromkodnak és egyáltalán nem fogják sietősre a dolgot, annak ellenére, hogy Barni maga volt az, aki végetvetett a próbának. Most viszont egy gitárral a kezében a legtrágárabb zeneszövegeket dúdolja, miközben Peti kuncog, mint egy kisgyerek, aki most hall életében először káromkodást. Mikor egy pillanatra abbahagyja a zenélést és Péter odahajol hozzá, hogy egy rövid csókot nyomjon a szájára, azonnal elszakítja róluk a tekintetét. Most nem képes végignézni, ahogy mások még mindig boldog kapcsolatban vannak. Nem tűnik igazságosnak az egész, mert miért pont ő kell az a személy legyen, aki elveszített mindent? 

- Bocs, de most nem. Majd máskor - mondja végül Giorgionak és befejezi a pakolást, majd anélkül, hogy bárkitől is elköszönne kilép a próbateremből és elindul hazafele.

Nem lenne képes végigülni a fiúkkal egy vacsorát és úgy tenni, mintha nem fájna minden rohadtul. Nem tudja, hogy mit mondhatna, hogy hogyan szólhana hozzá a beszélgetéshez. Olyan, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőle és nem is egy kis, pótolható részecskét, hanem azt ami őt Bálinttá tette. Fogalma sincs, hogy hogyan lesz képes túljutni az egészen. Néha mikor egyedül van a sötét szobában, mielőtt sikerülne elaludnia, csak arra tud gondolni, hogy mennyivel könnyebb lenne ha minden csak véget érne. Ha nem kéne többet semmivel sem foglalkoznia és csak megszűnne létezni. Mert az sokkal jobb lenne, mint az az üresség és fájdalom, amely folyamatosan váltja egymást. Sosem lehet biztos, hogy ezúttal melyik veszi át az uralmat felette. 

Besétálva a lakásába, úgy érzi magát, mintha egy teljesen idegen helyen lenne, mintha betolakodna valaki más életébe. Valaki életébe, aki rendben van a létezéssel, aki tudja hogyan kell élni, hogyan kell egy olyan környezetet teremteni saját maga körül, amely otthonos és meleg. És talán az a legrosszabb az egészben, hogy ez a személy ő maga. Ő maga volt. Valamikor. Olyan, mintha nem csak napok, hetek, de egyenesen évszázadok teltek volna el azóta, mióta utoljára képes volt boldog lenni vagy érezni bármit, ami nem üressség és fájdalom.

Egyenesen a hálószobába sétál és egy pulcsit meg egy melegítőt felvéve az ágyába fekszik. Nincs kedve semmire. Csak aludni szeretne és nem gondolni semmire. Mert ha alszik, akkor legalább nem azon agyal, hogy még mit tehet tönkre az életében. Figyelmen kívül hagyja a korgó gyomrát és csak magához szorítja a paplant és bár egyáltalán nem érzi magá kényelemben, de reméli, hogy az a teljesen megmagyarázhatatlan fáradtság, amelyet folyamatosan érez elég lesz hozzá, hogy elnyomja az álom.

A félálomból a telefonja csengőhangja zökkenti ki és egy pillanatig fogalma sincs mi történik. Már sietne is elkészülni, hogy elinduljon egy koncertre, mikor rájön, hogy nem az ébresztőórája üvölt, hanem valaki hívja. A kijelzőn az Anya szó virít és minden egyes akaraterejére szüksége van, hogy ne nyomja ki. Semmi újat nem tud mondani neki. Viszont ha kinyomja, akkor aggódni fog és még többször fogja hívogatni vagy akár meg is jelenik majd a nappalijában, váratlanul. Muszáj válaszolnia, hogy megnyugtassa, minden rendben és nincs szüksége semmire.

- Szia anya! - szól bele a telefonba a legvidámabb hangját elővéve és legnagyobb megdöbbenésére még az is teljesen erőtlenül cseng. 

- Hogy vagy Bálint? Minden rendben? - hallja az anyja hangját, amelyből csak úgy szól az aggódás és a szeretet. Utálja magát amiért mindenki más is látja rajta azt, amit érez és aggódnak érte. Mindenki életét tönkreteszi.

- Persze, minden rendben. Most jöttem haza próbáról.

- Nem lógtok a fiúkkal? - hallja a csalódást a hangjában. Tudja, hogy mennyire örülne annak ha végre kimozdulna otthonról. Az első naptól kezdve azt mondogatja, hogy találkozzon a barátaival, hogy terelje el a figyelmét, tanuljon néha és minden rendben lesz. Viszont nem érti. Mert semmi sem lesz rendben, mert ő maga nem tudja már azt, hogy mit jelent rendben lenni.

- Nem, mindenkinek dolga volt - hazudja és belesajog a szíve. Tudja, hogy a nő csak jót akar. - De holnap elmegyünk ebédelni Giorgioval - csúszik ki a száján a hazugság és egyáltalán nem is bánja, mikor kihallja az anyja hangjából a megkönnyebbülést. Végülis úgysem tudja meg, hogy újra a lakásába zárkózva töltötte a napját. Egy kis füllentés még nem a világ vége. Talán igenis képes fenntartani a látszatát, hogy minden rendben. Vagy legalábbis, hogy minden rendben lesz.

- Van ételed? Szeretnéd, hogy főzzek valamit? - teszi fel a kérdést a nő és Bálint úgy érzi magát, mint egy kisgyerek, aki nem tudja gondját viselni magának. Pedig már élt egyedül és lakótársakkal is. Meg a párjával. Nem olyan, mintha mindig valaki más csinált volna helyette mindent. Ennyire azért ő is képes. Ha sok minden másra nem is.

- Tudok főzni, anya - az utolsó kajára gondol, amit elkészített, ami valószínűleg eddig már vagy romlottan vagy legalább teljesen kiszáradtan áll a hűtőjében egy tálon. De nem olyan, mintha nem gondoskodna magáról. Néha rendel azért valamit és meg is eszi. Nincs szüksége rá, hogy bárki más pátyolgassa. Akkor sem ha az a valaki az anyja. Felnőtt ember. Tud vigyázni magáról.

Miután leteszi a telefont megfogadja magának, hogy valamilyen módon a kezébe veszi az irányítást. Nem fogja hagyni, hogy mindenki lássa rajta, hogy teljesen elveszett. Nem tudhatnak arról, hogy mi emészti legbelül. Nem tudhatnak róla, hogy legszívesebben csak nem ébredne többé soha fel. Rendbe fogja hozni a dolgokat. Minimum a látszatát fenntartja, hogy minden rendben van. Ha az anyját meg tudta győzni, hogy legalább egy kevés éltkedve van, hogy vannak programjai és tud vigyázni magára, akkor ez mindenki mással is sikerülni fog. Soha többé nem kell majd senkinek sem aggódnia miatta. Legalább ennyivel tartozik a körülötte lévőknek. És talán magának is.

Chapter Text

Bólogatva nevet Barni sztoriján, miközben igazából fogalma sincs róla, hogy a fiú miről beszél. Viszont ameddig a lehető legkevesebbet szólal meg és eléggé tág kérdéseket tesz fel, tudja, hogy az égvilágon senkinek nem fog feltűnni, hogy teljesen más világon jár. Elkapja Giorgio tekintetét, amint az biztatóan rámosolyog és tudja, hogy a barátja igazán boldog amiért végre azt láthatja, hogy ő is részt vesz a társalgásban. Talán annyira nem is nehéz dolog ez az egész színjáték. El tudja hitetni akárkivel, hogy rendben van, hogy már nem fáj, hogy nem akar minden percben kirohanni a világból.

Mert az emberek túlteszik magukat a dolgokon amik megbántották őket. Az emberek nem pörgetnek újra és újra, heteken, sőt szinte már hónapokon át, mindent vissza ami valaha történt, hogy megtalálják azt a hibát, amit már nem lehetett helyrehozni. Az emberek nem követik obszesszív módon minden mozdulatát annak aki megbántotta őket. Nem keresik azokat a dolgokat, amelyekben ők maguk mások, mint a személy, akibe a volt barátnőjük beleszeretett. Mert mindenki életében jönnek és mennek az emberek, egy normális folyamat, amit mindenki másképp kezel. És Bálint tudja ezt. Ahogy azt is, hogy ha bárki tudna róla, hogy valójában mi az ami egész nap a fejében jár, ha tudnák, hogy mivel foglalja el magát minden szabad percében, akkor minden normalitás látszatát elveszítené. Viszont a színészkedés már egyre jobban megy. Ahogy a mosolygás is. Néha már ő maga is szinte elhiszi, hogy igazi öröm ül ki az arcára.

Hálás amiért a nyaruk szinte üresen, betöltetlen füzetként áll előttük, mivel nem tudja, hogy ugyanolyan lenne megjátszani magát százak vagy ezrek előtt is, mint egy maréknyi barát szemében. Talán egyszerűbb lenne, mert nem ismerik. Vagy talán nehezebb, mert nem tudna egyetlen dologra koncentrálni. Viszont nem bánja, hogy ezúttal az új lemez elkészítésének dedikálják a nyár jelentős részét, alig néhány koncerttel és fesztivállal megfűszerezve az egészet. Kevesebb ember, kevesebb lebukási veszély. Talán mire úgy igazán színpadra kell állnia újra, addigra lesz ideje elfelejteni, hogy mi is történt. Hogy hogyan tette tönkre a saját életét.

Peti teát hoz mindenkinek, miközben a többiek lassan pakolászni kezdenek és mosolyogva megköszöni a fiúnak, majd belekortyol. A tea édességébe szinte beleszédül és érzi ahogy a gyomra hirtelen bukfencet jár. Egyetlen korty és érzi ahogy a már napok óta tartó fejfájása lüktetni kezd. Inkább leteszi a meleg italt és többé nem is ér hozzá. Majd kiönti, mikor senki sem figyel. Fejben számolni kezdi a napokat, amióta nem vitt be semmi édeset a szervezetébe és arra a következtetésre kell jutnia, hogy nem csak a cukor maradt ki a diétájából, hanem majdnem minden más is. Csütörtök van, ő pedig szombaton vacsorázott utoljára. A legtöbb napon ugyan ebédelt valamit, ha csak elvétve is, de fogalma sincs, hogy mikor volt olyan, hogy leüljön reggelizni. Talán a szakítás napján, Giorgioval. Már ha az a két falat számít.

- Giorgio, jössz? - kérdezi Attila és Bálint pontosan tudja, hogy úgyis bevárja a fiút, akkor is ha az csigalassúsággal készül el. Attila jó barát és Giorgioval alig pár percre laknak egymástól, úgyhogy már egészen megszokta az utána való várakozást. Ő sem bánná ha valaki minden nap hazakísérné. Akkor legalább nem maradna egyedül a gondolataival.

- Menj csak nyugodtan - válaszolja Giorgio, ami Bálintot kissé meglepetésként éri. - Nekem még dolgom van ma.

Attila nem firtatja a dolgot, csak megvonja a vállát és elindul egyedül. Bálint sem szentel különösebb figyelmet a helyzetnek, viszont nem akaródzik elindulnia, miközben mindenki más szépen lassan elhagyja a termet. Különböző billentyűket nyomogat le és észre sem veszi, hogy egy olyan dalt játszik, aminek a létezéséről már régen elfeledkezett. Abban a pillanatban, ahogy realizálja, hogy pontosan mit is csinál, félrenyomja a következő billentyűt majd hangosan átkozódni kezd. Olyan, mintha akarattal sanyargatná önmagát.

- Mindigis szerettem ezt a dalt - jegyzi meg Giorgio, Bálint legnagyobb döbbenetére. Észre sem vette, hogy a fiú még mindig ott van a teremben és őt figyeli. Felnéz rá, majd szinte azonnal le is süti a szemét. Mostmár tényleg nem hazudhatja azt, hogy minden rendben van. Lebukott.

- Emlékszel, amikor felvettük? Soha nem játszottam még annyi hangszeren egyetlen nap alatt - mondja, a szemei még mindig a billentyűkre tapadva. Inkább emlékszik vissza arra a napra, mint az okra, amiért a szám elkészült.

- Simán megcsinálhattad volna a gitárt is - nevet fel a másik fiú. - De gondolom unalmas lett volna egyedül. Mikor volt? Három éve?

- Nagyjából - néz fel végre Bálint is és a tekintete találkozik a Giorgioéval. Van valami a fiú nézésében, amit nem tud hová tenni. - Elhittem, hogy örökké fog tartani.

Most Giorgion van a sor, hogy elkapja a tekintetét. Talán nem akar hazudni. Talán nem akarja azt mondani, hogy minden rendben lesz. Talán fogalma sincs, hogy mit mondjon a barátja elcseszett kapcsolatára. Talán csak nem akarja azt mondani, hogy Bálintnak réges régen tovább kellett volna lépnie, mert mindenki más azt tette volna.

Bálint nem tud nem arra a napra gondolni, amikor Gio először beszélt vele. Amikor abban a kis vidéki kocsmában megérdezte, hogy a barátnője miért nem csatlakozott hozzájuk már megint. Pedig azt mondta, hogy jön, de helyette a barátaival és azzal a bizonyos sráccal lógott. Bálint nem számított rá, hogy ott lesz. Hallotta amikor azt mondta Giorgionak, hogy ezuttal igenis leutazik meló után, de ő már annyi ehhez hasonló ígéreten volt túl, hogy egyetlen percig sem hitte el, hogy tényleg így lesz. Csak megvonta a vállát a kérdésre és azt hazudta, hogy egy barátjának segít, aki nem érezte mostanában jól magát. Mert az instagram sztorik mindent elárultak amit tudnia kellett és ezt Giorgionak sem tagadhatta. A fiú viszont nem úgy tűnt, hogy igazán elhinné a sztorit és egész este nem hagyta el Bálint oldalát, mint aki arra várt, hogy valami történjen, hogy Bálint végre elveszítse a fejét. Ez viszont nem következett be, még hónapokig képes volt tagadni saját magának azt, amit Gio már azon az estén tudott. És amire utána nem egyszer figyelmeztette még. 

- Nyugodtan kimondhatod.

- Mit? - néz rá értetlenül Giorgio.

- Azt, hogy te megmondtad. Mert megmondtad.

- Bálint… - lágyul meg a hangja - Eszem ágában sincs az arcodba tolni semmit sem az exeddel kapcsolatban. Nem az én dolgom volt akkor sem és most sem. Viszont itt vagyok ha szükséged van rám.

Bálint egy hosszú pillanat erejéig csak pislogni tud. Mert nem erre számított. Mert nem ezt érdemli. Nem ehhez van szokva. Az emberek nem szokták figyelembe venni az érzéseit és leginkább soha senki nem áltatta azzal, hogy ő bizony nem tudja jobban. Mert mindig mindenki jobban tudta Bálintnál, hogy mire van szüksége. Jobban tudta az anyja, hogy a fia bizony nem képes magára vigyázni, jobban tudta az apja, hogy a zenéléssel soha semmit nem fog elérni. Jobban tudták a barátai, hogy hazudik, mikor azt mondja nincs kedve inni, jobban tudta a barátnője, hogy csak képzelődik mikor azt hiszi, hogy az egyetemen kinézik, csak mert nem komoly zenével foglalkozik. Ha valami konstans volt az életében, akkor az, hogy mindenki mindent jobban tudott nála. Igazából fogalma sincs, hogy mit kezdjen azzal a szituációval amit Giorgio kínál neki. Egy vállat amire támaszkodhat, epés és mindenttudó megjegyzések nélkül.

- Nem azt mondtad, hogy dolgod van? - vonja fel a szemöldökét, mert nem tudja másképp hogyan válaszolhatna.

- Dehogynem - vigyorog a bajsza alatt. - Elviszlek kajálni. Kiszabadítlak a szinti rabságából. Ezennel szabad ember vagy.

Bálint elneveti magát. Igazából semmi kedve zenélni már ma. És nem árthat ha kimozdul. Kedve támad ráírni az anyjára: “Ezúttal tényleg elmegyünk kajálni Giorgioval”. De nem teszi, mert már hetek óta ugyanezt a hazugságot fújja sorra használva a fiúk meg a barátai nevét. A nő valószínűleg biztos benne, hogy virágzik a szociális élete. Akkor is ha valójában a napjai többségét a töksötét szobájában tölti és már fogalma sincs mikor van nappal vagy éj. Úgysincs kedve semmi máshoz, csak aludni.

Csendben sétálnak az egyik megszokott helyük felé és Bálint az egész úton azon agyal, hogy hogyan mászhatna mégis ki a szituációból. Giorgio túl csendes, nem jártatja a száját, mint mindig és tudja, hogy ez azt jelenti, hogy azt szeretné ő beszéljen. Viszont nincs mit mondania. És igazából az étvágya is elment. Újra a zsebeit kazdi tapogatni, mint valami berögződött rossz szokás. Viszont megint csalódnia kell, mert cigit most sem talál.

- Megszánjalak egy szállal? - rázza meg a fejét Giorgio, arcán hitetlen mosoly. Bálint pedig szeretne rákérdezni, hogy van-e bármi ami elkerüli a barátja figyelmét. Mert jelenleg az az érzése, hogy a fiú teljesen átlát rajta. Azt kívánja bárcsak ne tenné.

- Te vagy az egyetlen ember, aki nem cigizik és mégis mindig van nála - horkan fel az irónián. Életében háromszor látta Giorgiot rágyújtani. De azért kitartja a kezét és hagyja, hogy a fiú a kezébe tegye a csomagot.

- Ilyen ez ha egy rakás büdös bagóssal vagy körülvéve - kacsint rá szelíden, majd folytatja. - Szeretem a lelki békémet. És ha valamelyikőtök éppen kifogy inkább legyen nálam, minthogy rajtam vezessétek le a feszültséget.

Bálint elgondolkozik rajta, hogy egyáltalán miről beszél. Mert úgy tűnik, hogy valaki megbántotta Giorgiot és szinte biztos benne, hogy valójában nem ők voltak azok. Viszont a fiú annyira nyugodtan mondja ki a szavakat, mint valami poént, mintha az egész nem számítana. Most először úgy érzi, hogy a barátja nem az a nyitott könyv, amelynek gondolta. Most először lát Giorgioban valamit a felszín mögött. Valami sötétet. Valami ismerőset. Valami olyant, ami az ő életében nulla-hoszonnégyben jelen van. Talán ez lenne az első alkalom, hogy igazán észreveszi a fiút?

Nem kérdez rá, mert nem tudja hogyan tehetné.

- Én már nem is cigizek - mondja, miközben kihalássza a dobozból a gyújtót és egy szálat, amit azonnal az ajkai közé is vesz. 

- Látom - biccent Giorgio, de mást nem mond, miközben elteszi a dobozt.

Egyetlen szál. Egyetlen szál és kész , ígéri meg magának Bálint.

Mikor oldalra néz, Giorgio őt figyeli. Látja ahogy a szája sarka megrándul, mint akit rajtakaptak valami botrányos dolgon. Kifújja a füstöt és felvonja a szemöldökét, de a fiú nem veszi le róla a tekintetét és nem is mond semmit. Bálint agyában cikáznak a gondolatok. Tudja, hogy valami fontos részlet felett elsiklik, de sehogy nem jön rá, hogy pontosan mi az. Hol vannak a kirakósnak a darabjai és miért lett Fekete Giorgio hirtelen egy kibaszott rejtély?

Ahogy helyet foglalnak az asztalnál, magán érzi a tekinteteket. Nem fordul meg, de mikor a visszafogott kuncogást is meghallja, tisztában vele, hogy tényleg figyelik. Nem képzelődik, nem paranoiás. Felismerték őket. Hirtelen szeretne kivetkőzni a bőréből, felismerhetetlenségig torzzá karmolni azt, míg még az anyja sem ismerné fel a fiát benne. Giorgió cseppet sem tűnik zavartnak vagy bosszúsnak és fogalma sincs, hogy hogyan csinálja. Viszont be kell ismernie, hogy régen talán nem zavarta volna ha felismerik, ha nem tátongana egy betölthetetlen fekete lyuk az egész testében, talán nem is gondolná meg kétszer, hogy ki veszi észre a létezését. Viszont jelenleg úgy érzi, hogy soha többé nem lesz rendben vele ha emberek felismerik. 

Némán gratulál magának. Jó szakmát választottál.

- Ne csináld! - szól rá Gio, mire kizökken a gondolatai viszályából. Azt hiszi rendelt közben valamit. Fogalma sincs, hogy mit.

- Mit ne csináljak? - kérdezi meg értetlenül.

- Bálint. Tök piros a nyakad, ne vakard! - leengedi a kezét. Észre sem vette a szinte kényszeres mozdulatot. 

- Hogyan csinálod? - kérdezi meg végül. - Nem hiszem, hogy nem vetted észre őket.

- Ha zavarnak, elmehetünk. Csak szólj, basszus. Azért nem kell szétkarmolni magad.

Giorgio meg sem várja a választ, helyette int a pincérnőnek és elmondja, hogy inkább elvitelre kérnek mindent. Egy végtelenségnek tűnő húsz perc múlva pedig már kint is vannak az épületből. Bálintnak melege van és irritált, de eszében sincs levennie a pulcsiját, amely komfortosan öleli körbe. Hazafele tart és Giorgio követi. Közelebb van, mint az ő lakása és valahol enniük kell, ha már kifizették.

- Bálint? - torpan meg Giorgio hezitálva a lépcsőházban.

- Igen?

- Minden okés?

- Persze Giorgio, minden rendben. Gyere, van bent légkondi. Megpusztulok ebben a melegben.

- Oké - feleli a fiú, de Bálint érzi a hangjában a hezitálást. Talán nem hisz neki. Vagy talán csak nincs kedve vele tölteni a délutánt. De nincs választása. Bálintnál van a kaja.

Az első dolga bekapcsolni a légkondit, majd evőeszközöket hoz mindkettőjüknek és leteszi a kaját a dohányzóasztalra. Mindketten a földre ülnek. Giorgio a kanapénak dől, Bálint pedig a fotelnak. Ugyanezt csinálták mindig a barátnőjével. Csak egymás mellett, a kanapéval  a hátuk mögött. Még mindig rohadt meleg van és fuldoklik tőle. Leveszi a pulcsiját és elhajítsa a szoba másik felébe.

Két falat után rájön, hogy mennyire is éhes. Szinte felnyög a gyönyörtől ahogy a harmadik villányi étel is lecsúszik a torkán. Csak akkor áll meg, mikor észreveszi, hogy Gio megint figyeli. 

A fiú ajkai kissé elnyilva, a szemei kitágulva. Bálint pedig hirtelen nagyon is tisztában van vele, hogy mit lát. Őt, ahogy gátlástalanul tömi magát, az izzadságfoltot a pólóján, a szűk anyagot, ahogy kihangsúlyozza a hasa vonalát. Már nem éhes. A gyomra felfordul. Még egy hosszú pillanatig megpróbál ellenálni a gyomrában keletkezett hirtelen érzésnek, végül azonban feladja. 

Kirohan a mosdóba és a wc csésze fölé görnyed. A trokát felsérti az igénytelenül megrágott étel és végigperzseli a gyomorsav. Az orra eldugul, a könnyei pedig elöntik a szemét. És mindezt csak akkor veszi észre, mikor levegőért kapkodva leül a hideg csempekőre. Beletúr a hajába, majd addig tépí azt, míg semmi mást nem érez, csak a fájdalmat. Felordítana, de nincs ereje hozzá.

Az ajtón kopogás hallatszik, majd miután nem válaszol, Giorgio bizonytalanul kiejti a nevét. Nem nyithat be. Nem láthatja így. Úgyhogy inkább rekedt hangon visszaszól:

- Pillanat.

Felkel a földről, lemossa az arcát, kiöblíti a száját, majd fogat mos. A szemei vörösek, de sokat nem tehet értük. A haját azonban kontyba fogja, hogy kicsit javítson a kinézetén. Utálja amit a tükörben lát, de nem zárkózhat be örökre. A barátja aggódni fog. Giorgio javára legyen mondva viszont, hogy türelmesen vár, nem ront rá, amíg ő maga nem nyitja ki az ajtót.

- Bocs, - néz rá a kisebbik fiúra - valami nagyon nem volt okés a kajával.

- Jézusom - méri végig Gio. - De azért rendben leszel?

- Igen, persze - mondja a lehető legmeggyőzőbben, miközben a torka teljesen ellenkezik a beszéd ellen. - Azt hiszem ki kell aludnom magam. Nem akarok bunkó lenni, de…

- Persze, már itt sem vagyok - feleli Giorgio, miközben Bálint mellkasába beköltözik a bűntudat. Viszont nem szeretné, hogy a fiú újra ránézzen. Ha pedig marad, akkor az teljesen elkerülhetetlen.

Később az ágyába fekve, a sötétben, miközben az elméjét elborítja a sötét köd, csak arra tud gondolni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden ha csak megszűnne létezni. Akkor soha többé nem nézre rá senki, nem tartanák undorítónak és nem kéne újra meg újra eljátszania, hogy minden rendben. Mert kibaszottul semmi sincs rendben. Talán soha nem is volt. És legfőképpen abban biztos, hogy már soha nem is lesz.

Chapter Text

Álmában egy véget nem érő folyosón rohant, miközben az oldala szúrt, a levegő teljesen kipréselődött a tüdejéből és a volt tesitanára egy kronométert nyomogatva ordítozott vele, hogy csak miatta nem tud hazamenni, mert nem igaz, hogy nem képes lefutni egy folyosónyi távot. Levegő után kapkodva és hideg verejtékben úszva ébredt. Egy teljes órájába telt kikecmeregni az ágyból, majd egy forró zuhanyt követően azt hitte, hogy elájul. Egy része viszont megkönnyebbülten írta meg a fiúknak, hogy ki kell hagynia az aznapi próbát. Egyébként sem volt túl sok energiája úgy tenni, mintha boldog lenne.

Három nap. Három nap telt el azóta, hogy látta a lányt. Na nem mintha tervben lett volna. Egyáltalán nem állt szándékában a dohányboltból kilépve, kialvatlanságtól sötét karikákkal a szeme alatt, zsíros hajjal, pizsamának használt, elnyűtt ruhákban megpillantani őt az út másik oldalán. És persze nem lehetett volna, hogy egydül legyen, hanem az újdonsült pasijával kézenfogva kellett látnia. A pasijával, akinek Bálint minden egyes vonását megjegyezte, mert egyszerűen teljesen megszállottjává vált a fiú instagramjának. Muszáj volt tudnia, hogy miért. Miért cserélték le? A válasz pedig sosem volt még egyértelműbb, mint abban a pillanatban. Az út egyik oldalán ő, hajléktalanokat megszégyenítő kinézettel, a másikon pedig az új srác, feszes ingben, amely kifejezetten előnyösen tapadt a kigyúrt felsőtestére és az oldalán az egyetlen lánnyal, akit Bálint valaha igazán szerett. Akit még mindig szeretett. És mégcsak igazán utálni sem tudta őt, mikor bátortalan mosollyal odaintett neki. Mert boldognak tűnt. A lány, akit szeretett, hosszú idő után újra boldognak tűnt és ezt sosem tudta volna a szemére vetni. Csak saját magát utálta, mert ő nem tudta boldoggá tenni. Visszaintett, mintha minden rendben lenne és a srácnak is biccentett, mert igazából mi mást tehetett volna? Őrült módjára felkiáltani az utcán nem igazán szerepelt az opciói között. Úgyhogy csak simán megtartotta a kontrollt, mert az volt az egyetlen dolog amit tehetett. Akkor is ha hazaérve a nappali kellős közepén zuhant össze és egy hosszú és fájdalmas sírás után minden elvét félretéve sorra tekerte és szívta el a cigiket ott, a zárt térben. 

A kaparó torka és a láztól lüktető feje ellenére képtelen egy helyben maradni. Pedig alig van ereje, a nappali hol túl meleg, hol túl hideg és minden egyes alkalommal mikor lábra merészkedik állni, csillagokat lát. Viszont bőre alól sugárzik valami ősi nyughatatlanság és egyszerűen képtelen pihenni, mint ahogy tudja, hogy tennie kéne. Úgyhogy mindenek ellenére elkezd takarítani a lakásban. Igazából ez sem köti le eléggé, de annyira még ő sem hülye, hogy kimenjen ebben az állapotban. Viszont ha meg is fullad közben a köhögéstől, legalább a lakás csillogni fog.

Nem telik sok időbe, míg igazán megbánja a döntését és a kanapénak döntött háttal kapkod levegő után a rengeteg, fiókok meg szekrények mélyéről előhalászott tárgy között. Fáradt, izzadt, nyűgös és az elfogyasztott meleg italpor hatására már-már lecsukódnának a szemei is. Talán a nagytakarítás közel sem volt a legjobb ötlete. A telefonja a nap folyamán harmadszorra szólal meg és ki is nyomja gondolkodás nélkül. Az első két “Anya” kijelzés pont elég volt már. Nincs kedve beszélni vele, mert tudja, hogy abban a pillanatban ahogy meghallaná, hogy beteg hazaparacsolná, hogy ő majd jól kikúrálja. Viszont felnőtt ember, az ég szerelmére, nincs szüksége babusgatásra. Inkább DND üzemmódba állítja a telefont. Végül pedig feladja és egy pokrócot magára húzva dől ki a kanapén. Legalább mostmár tényleg túl fáradt meg kába hozzá, hogy álmodjon.

Egy szívrohamhoz közelítő érzéssel ugrik fel a kanapéről, mikor a bejárati ajtón dörömbölnek. Fogalma sincs, hogy ki szeretné rátörni az ajtót, de abban biztos, hogy elküldi majd melegebb éghajlatokra. Valószínűleg az az idős nő az a szomszédból, aki már a múltkor is csúnyán nézte. Csak tudná, hogy mi a faszt akar.

Valahogy eltámolyog az ajtóig, az arcát súrolva és egy köhögőrohamot visszatartva. Elfordítja a kulcsot a zárban és már bele is kezdene egy kisebb szónoklatba arról, hogy miért nem illik emberek ajtaján dörömbölni, mikor a tekintete találkozik egy nagyon dühös fiúéval. Ahogy lenéz rá, Giorgio a küszöbén inkább tűnik lázálomnak, mintsem valóságnak és elfejet mindent amit mondani akart, csak hagyja, hogy a srác őt kikerülve beengedje saját magát a lakására.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdi meg végül, miután visszazárja a lakás ajtaját.

Giorgio kissé fintorogva körülnéz a lakás állapotán majd végül úgy dönt, hogy úgyis mindegy és cipőstől belép a nappaliba és egy kupac könyvet letéve a földre felszabadít egy széket, hogy letegye a magával cipelt vászontáskát és a rózsaszín pulcsit, amit eddig a kezében tartott. Majd mindezt letudva újra dühösen fordul Bálint felé.

- Azt hittem, hogy a kicseszett halálodon vagy ember. Kinyomod a telót és aztán konkrétan elérhetetlenné teszed magad? Mi a fasz? Meg akartam kérdezni, hogy szükséged van-e valamire, de gondolom csak egy kibaszott seggberúgásra. Írhattál volna legalább a faszomba egy üzit, hogy élsz és nincs kedved beszéli. De nem, te inkább ignorálsz minden sms-t. 

- Azt hittem az anyám vagy - hagyja el Bálint száját az egyetlen ép gondolata. 

- Hát kurvára nem vagyok az anyád! - forgatja meg a szemét a fiú. - Szóval most leülsz és elmondod h miért néz ki a lakásod úgy, mint valami disznóól és miért nem válaszolsz anyádnak. De legfőképpen nekem.

Bálint pedig szótfogad, mert van valami Giorgio hangjában, ami arról árulkodik, hogy ha ellent mer mondani, a barátja azonnal robbanni fog. Azt pedig nem szeretné. Akkor sem ha azon a véleményen van, hogy Giorgio teljesen idokolatlanul dühös. Na meg egyáltalán hogy jutott be az épületbe?

- Épp takarítottam - mutat körbe, miközben leül a kanapéra és maga köré tekeri a szürke pokrócot. Gio felvonja a szemöldökét, de nem mond semmit. És Bálintnak be kell ismernie, hogy inkább néz ki úgy a hely, mint amit szétvert. - Beteg vagyok, nem akarsz megsajnálni?

- Nem, mikor úgy viselkesz, mint egy faszfej - fújja ki a levegőt idegesen a fiú, de mindeközben az arca teljesen megenyhül és a hangja is sokkal lágyabban cseng. - Hoztam volna levest vagy valamit ha nem azon aggódok, hogy mennyire lehetsz szarul ha még egy hívásra sem vagy hajlandó válaszolni. 

- Bocs…

- Rendben van Bálint - fordul el egy pillanat erejéig Gio és a fiú azonnal tudja, hogy megbántotta. - De volt egy bizonyos ígéret.

- Tudom és sajnálom. De semmi bajom és ezentúl esküszöm, hogy válaszolok minden hívásodra.

- Oké…

- Oké? - néz bizakodva az olasz fiúra.

- Igen, de tényleg ne forduljon elő többé. Rohadt pocsékul nézel ki amúgy.

- Kösz - nevet fel Bálint. - Épp a halálos ágyamból keltettél fel a dörömböléseddel. Egyáltalán hogyan jutottál be az épületbe?

- Ha azt hiszed, hogy nem tudom a kapukódot, akkor nagyon alábecsülsz - vonja fel a szemöldökét Giorgio, majd leül mellé a kanapéra és a homlokához érinti a kézfejét. - Rohadt meleg vagy.

- Azt hittem ezen a beszélgetésen már túl vagyunk. De legyen… - néz a lehető legkomolyabban Gio szemébe - Giorgio, a fiúkat is szeretem.

- Idióta! - forgatja meg a nagy barna szemeit, de az arcára kiül a vigyor és Bálint úgy érzi, hogy nyert ügye van. Teljesen kiengesztelte a barátját. - Na jó. Gondolom vettél be valami gyógyszert, úgyhogy megyek és készítek neked valami ehetőt.

Meg sem várja a fiú reakcióját, máris a konyha fele tart, Bálint pedig elhúzza a száját. Mert semmi étvágya nincs és nem akarja, hogy Giorgio főzzön rá. Köszöni szépen, de ő is tud magáról gondoskodni. Már a barátja után is kiabálna, hogy hagyja csak, de az megelőzi, mikor csalódott arccal tér vissza a nappaliba.

- Konkrétan semmi nincs a hűtődben, ember. Mégis hogyan élsz?

- Tudod létezik egy mágikus eszköz, amit telefonnak hívnak és konkrétan azt rendelsz vele amit csak megkívánsz - vonja fel a szemöldökét Bálint. Mert tényleg lassan minden futárt ismerni vél a városból. 

- Annyira tipikus férfi hozzáállás - legyint, majd a vászontáskája után nyúl és elindul a kijárat felé.

- Most meg hová mész?

- Veszek neked normális kaját. Beteg vagy. Nem élhetsz gyorskaján.

- Mintha megenném… - morogja az orra alatt Bálint, de Giorgio már réges régen kint van a lakásból és magával vitte a kulcsát is. Csodálatos. Bekapcsolja a tévét, egy ideig nézve valami random dokumentumfilmet a netflixen, de rövidesen a fáradtság győz és minden elsötétedik körülötte.

Mikor újra felébred, már a disney-n megy a Gravity Falls és Giorgio fejétől csak milliméterek választják el, ahogy a fiú a rajzfilmet nézve, a kanapénak dőlve rakott tésztát eszik egy zöld tálból, amiről Bálintnak fogalma sincs honnan szerezte, mert egyetlen hasonló tányérra sem emlékszik a lakásból.

Legszívesebben behunyná a szemét és megvárná míg elég késő lesz, hogy Giorgio feladva a várakozást hazamenjen. A kaja rohadt jól néz ki és az illata is ígéretes. Viszont az, hogy Giorgio főzött rá, nem válhat kifogássá.

Annyira jó kezdett már lenni ebbe a játékban.

Reggel felkel és egyáltalán nem gondol rá, hogy kéne reggelizni. Eljön az ebédidő és az első éhség és onnantúl kezdve az egész egy kihívás. Egy verseny önmaga és a kitartása között. Pontosan meddig képes elmenni? Mikor felejti el újra, hogy még nem evett? Mikor adja fel és rendel valamit? Ha megérkezett a kaja képes-e mégis nemet mondani rá és érintetlenül kidobni azt vagy sem? Az egész csak önkontroll kérdése. És ha valamiben jó akkor az az, hogy a saját kezébe vegye az irányítást. Nem hagyhatja újra kicsúszni a karmai közül. A legutóbb, mikor figyelmetlen volt, mindent elveszített.

Behunyja a szemét és reménykedik, hogy sikerül visszaaludnia. De a korgó gyomra leleplezi. És mikor Giorgio megfordul a hang hallatára, nem tudja tovább fenntartaniaz álcát. Ki kell nyitnia a szemét. Legszívesebben kivésné a helyéről azt az áruló szervet. Amúgy sincs szüksége rá. Helyett viszont csak megőrzi a nyugalmát és rámosolyog a másik fiúra. Mert muszáj úgy tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Éppen elég, hogy Giorgió ápolgassa, nem kell még rátennie egy lapáttal a dologra.

- Hogy vagy? - kérdezi meg a fiú és annyira közel van, hogy Bálint tisztán látja a szemüvegén gyülekező ujjlenyomatokat és hirtelen csak arra tud gondolni, hogy vajon mégis hogyan lát át rajta.

- Koszos a szemüveged - mondja még mindig kissé kábán, mire Gio arcára kiül egy szórakozott mosoly.

- Szard le. Mindig az - legyint, majd leteszi a tányért a kis asztalra és teljsen szembefordul Bálinttal, törökülésbe húzva a lábát. - Úgy fél órája néztem és szerintem már nincs lázad. Hozzak kaját?

Az agyának minden egyes receptora azt üvölti, hogy mondjon nemet. Muszáj nemet mondania. Muszáj.

- Aham, az jó lenne - feleli, mert képtelen lenne elviselni a Giorgio arcára kiülő csalódottságot. Úgyhogy felül a kanapén és leveszi magáról a takarót, amely alatt alatt a teste túlforrósodott. Igazán nem ártana egy zuhany, de nem tudja rávenni magát, hogy felálljon.

Giorgio egy tányér meleg étellel és egy villával tér vissza a konyhájából és ahelyett, hogy visszaülne a földre, az eredeti pozíciójába, inkább felül ő is a kapaéra, szorosan Bálint mellé és a térdét átkulcsolva nézi tovább a rajzfilmet. Bálint pedig képtelen levenni róla a tekintetét.

- Mi van? - fordul végül felé az olasz - Nem ízlik?

Bálint ráveszi magát, hogy végre megkóstolja a tésztát. Tisztában volt vele eddig is, hogy Giorgio szokott főzni, de sosem evett még általa készített ételt. Hiba volt. 

- Kurvajó - ismeri el, majd lenyel egy újabb falatot. - Nem zavar, hogy rohadt izzadt vagyok, meg undorító és lehet elkapsz valami nyavalyát? - int Giorgio fele a villával, mielőtt újabb adag tésztát vinne be a szervezetébe.

- Nem különösen - vonja meg a vállát Gio és az egész helyzet valami fura melegséggel tölti el Bálintot. Ketten nézik a sorozatot, miközben szép lassan legyűri a meleg ételt és most az egyszer nem úgy gondol rá, mint aki elveszített egy csatát.

Mikor Giorgio bejelenti, hogy mennie kéne, már későre jár. Legszívesebben marasztalná, mert nem akar újra egyedül lenni a saját gondolataival és a torokszaggató köhögésével, de nem tudja, hogy milyen kifogást keressen. Úgyhogy nem marasztalja, Giorgio pedig alig néhány perc múltán, rózsaszín, az egyettüseük nevével ellátott pulcsiban és vászontáskával az oldalán áll a küszöbén.

- Kösz…mindent - biccent felé Bálint, mire Giorgio csak felnevet és átöleli búcsúképpen. A füle az arcát súrolja és ő még halkan hozzáteszi: - Nem tudom miért gondoskodsz rólam, mikor biztosan van jobb dolgod is.

Giorgio elhúzódik és van valami hitetlenség a tekintetében, ahogyan ránéz. Majd megcsóválja a fejét:

- Fogalmam sincs, hogy hogyan nem jöttél rá még mindig…

Azzal pedig hátat fordít és teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Bálint még utána szól rákérdezve, hogy mégis mire nem jött rá, elindul a lift felé.

Bálint feje zúg, miközben még mindig Gravity Falls megy a háttérben és úgy érzi, hogy megpróbál összetenni egy kirakóst, amelynek a legfontosabb darabjait valaki szándékosan eltávolította. Fogalma sincs, hogy mi a teljes kép és az őrületbe kergeti a gondolat, hogy talán sosem fogja már megtudni.

Aznap éjjel, mikor már kissé emberibbnek érezve magát rágyújt a társasház udvarán lévő padon ücsörögve, nem tudja kiverni a fejéből, hogy Giorgio a kezdeti dühe ellenére mennyire türelmesen és gondoskodva maradt vele egész nap. Míg aludt, míg evett. Egyetlen egyszer sem mutatta, hogy bármilyen módon terhet jelentene rá nézve. Kissé összeszorítja a szívét a gondolat, mert valóban megszegte az ígéretét.

Pusztán évvel az első hivatalos találkozásuk után, egy durva bulit követően Bálint nem vette fel a telefont, mikor Giorgio hívta. Csúnyán összevesztek azon az éjjelen, igazából már fogalma sincs, hogy pontosan min és semmi kedve nem volt a másik fiú problémáival foglalkozni. Csak fogalma sem volt, hogy azért hívja, mert kitudja mit szedett be és segítségre van szüksége. Bálint pedig nem segített neki. Helyette órákon át ült bezárkózva egy mosdóba, míg végül volt annyira józan, hogy valaki mást is felhívjon. Azóta is mardossa a tudat, hogy cserben hagyta a barátját. Viszont mikor kibékültek, mindketten megfogadták, hogy nem számít mi van, az sem ha évek óta nem beszéltek már, mindig válaszolni fognak egymás hívására.

Ő pedig szar haver és máris megszegte. Többet nem fordulhat elő. Főleg azok után, amit Giorgio ma tett érte.

Előveszi a telefonját és elküld egy üzenetet: “Bármikor szívesen megengedem, hogy betörj a lakásomra. De ígérem, hogy ezentúl válaszolok ha hívsz.”

Vigyázz, még a végén be találok költözni. Vigyorogva teszi zsebre a készüléket és meggyújt egy újabb szál cigit.

Chapter Text

450….550…Még egy vodka shot nem árthat…650…750…Persze Barni, jól esne egy sör…950…Talán ideje lenne leállnom, bár esélyes, hogy úgyis a wcben köt ki az egész…1050…Milyen jó, hogy csak egy salátát rendeltem és Giorgio annak is megette a felét.

Az egész világ forog körülötte, de legalább jól érzi magát. Igazából már fogalma sincs, hogy kinek a lakására mentek fel a koncert után. Tudja, hogy valamelyik crew tagé, csak azt nem, hogy pontosan kié. De nem is fontos. Van pia meg zene, a többi meg adja magát. Egy pillanatra nekidől a hideg falnak, hogy megtartsa az egyensúlyát és végignéz a nappaliban összezsúfolódott társaságon. A szokásos csapat vegyül mindenki barátaival, távoli és közeli ismerősökkel, de nem igazán van olyan arc köztük, akit ne látott volna még. Legtöbben társalognak egymással, Attila éppen a kameráját mutogatja egy srácnak, miközben a barátnője is mosolyogva csüng minden szaván, mások táncolnak, ki kuturáltan, ki nem. Mint például Barni és Peti akik majdhogynem hálószobába illően simulnak egymáshoz. Párok smárolnak, ki hol kapja, Zsoma és egy srác, akinek a nevét nem tudná felidézni, a laptop felett vitatkoznak, amelyről szól a zene. 

Kissé nyomorultul érzi magát, de próbál nem gondolni rá és inkább csatlakozik az erkélyen összegyűlt cigisekhez. Ketten is lepacsiznak vele és úgy vonják be a beszélgetésbe, mintha mindig is a részese lett volna. Az alkoholtól kába agya viszont képtelen lépést tartani a témával és miután sikeresen meggyújtja valaki más öngyújtójával a tekert cigit, a tekintete azonnal elkalandozik. Először le, a kihalt utcára, ahol csak messze pislákoló, valószínűleg utolsókat rugó lámpa fénye ad bármiféle életjelt, majd az erkély tőle messzebbi sarkába. Ahol legnagyobb meglepetésére áll valaki, háttal neki, áthajolva a korláton. Éppen elég időt töltenek együtt, hogy azonnal felismerje az alakját. Otthagyja a többieket és odasétál Giorgiohoz.

- Ne ugorj - mondja félig szórakozottan, viszont csak azt éri el vele, hogy Giorgio ijedten hőköl hátra, majd fordul meg és ugyanazzal a mozdulattak kiveri a cigit az ujjai közül. A szál pedig az égő felével a csuklójának esik, majd le a földre, ahol egy utolsót szikrázva kialszik. - Basszameg! - szisszen fel Bálint a csuklóját markolva, miközben rátapos a földön heverő cigire, nehogy az mégis újra lángra kapjon.

- Kell neked másokat ijsztegetni… Add a kezed - nyújtja ki a tenyerét Gio és Bálint egy pillanatra sem habozik. A felhomályban a másik fiú csak egyetlen pillantást vet a csuklójára, majd a szájához emeli és megpuszilja. - Megmaradsz, ígérem.

Bálint érzi ahogy az arca fellángol és már valóban olyan, mintha az apró égésnyom kevésbé fájna. Valószínűleg az adrenalin meg az éhhgyomorra elfogyasztott temérdek pia hatása és nem Giorgio varázspuszijáé, de azért szeretné elhinni. 

- Mit csinálsz egyedül? - teszi fel végül a kérdést, mert eleve ezért csatlakozott a fiúhoz. Giorgio szociális lény. Ha egyedül van, az sosem jó jel.

- Cigiztem - vonja meg a vállát a másik, miközben háttal nekidől a korlátnak és keresztbe fonja maga előtt a karjait.

- Te nem cigizel - ráncolja össze a szemöldökét Bálint.

- Te meg leszoktál, nem? - kérdez vissza az olasz és egy ideig farkasszemet néznek, egyikük sem mondva semmit.

Végül Bálint sóhajt egyet és teker két cigit, az egyiket Giorgiónak nyújtva, aki elveszi és pillanatok alatt előkerít a zsebéből egy öngyújtót. Spongyabobos, jegyzi meg magában szórakozva Bálint.

- Remélem ebből nem csinálsz rendszert - mondja halkan, miközben ő is nekidől a korlátnak Gio mellett.

- Nem terveztem, de túl sok volt minden mostanában… Visszaszoktál?

- Aham - ismeri be. Semmi értelme sem lenne tagadni. Annyira könnyen jön. Nem tudja ha újra képes lesz-e valaha abbahagyni. 

Csendben cigiznek egymás mellett, miközben mindketten a saját gondolataikba merülnek. Végül Bálint elnyomja a cigit a korlát fémjén és Giorgiora néz:

- Mi volt túl sok?

A fiúnak elnyílnak a szemei és láthatóan latolgatja, hogy megszólaljon-e. De Bálint nem veszi le róla a tekintetét, mert szeretne választ kapni. Akarja tudni, hogy Giorgionak mi rossz, mert akkor talán tehet valamit, hogy segítsen neki. Mikor viszont az olasz lehajtja a fejét, a saját cipőjét vizslatva, nem is biztos benne, hogy jól hallja az elmotyogott szavakat, amik elhagyják a száját:

- Te…Te voltál túl sok.

- Én? - lepődik meg, mivel a náthája óta nem is töltöttek huzamosabb időt együtt. Vajon ennyire szar lehetett az az egy nap Giorgionak? Fél nap, ha pontos akar lenni. - Nem csináltam semmit. És sosem kértem, hogy - ápolj, fejezné be, de félbeszakítják.

- Pontosan ez az, te sosem csinálsz semmit! - emeli fel a hangját Giorgio, csak egy kicsit, de az előbbi motyogáshoz képest szinte fülsértőnek hat az egész. Talán a másik fiú sem sokkal józanabb, mint ő, fordul meg Bálint fejében. - Kivéve, hogy néha úgy nézel rám, hogy szinte elhiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerelmes beléd. Ma is a kicseszett színpadon döntöttél úgy, hogy…

- Várj! - emeli fel a kezét Bálint kettőjük között - Tessék?

- Felejtsd el - fordul el Giorgio újra.

Bálintnak ezerrel pörögnek a gondolatai, de tudja, hogy ez most nem olyansmi, amit szó nélkül hagyhat következmények nélkül. Mert mégis pontosan mit szeretett volna Giorgio mondani. Hogyan érti azt, hogy szerelmes belé? Tudná ha az egyik legjobb barátja… Megakad a gondolatmenetben. Mert igazából… Tudná-e? Figyelt-e ő bárkire úgy igazán az utóbbi időben? Akármennyire is kínos, a válasz az, hogy nem. Előtte pedig soha nem volt szeme másnak, csak a barátnőjének. Akkor is, mikor az megcsalta. Mert szerette. Vagy szereti. Ő sem tudja.

- Giorgio, - teszi a vállára a kezét és kissé meghúzza azt, kényszerítve a fiút, hogy ránézzen - hogy érted azt, hogy te vagy az egytelen aki szerelmes belém?

- Mégis hogyan érthetem, Bálint? - horkan fel. - Több, mint négy éve szerelmes vagyok beléd. De tudod. Csak eddig sem érdekelt.

- Nem, Giorgio, fogalmam sem volt róla. Honnan tudnám?

- Nem emlékszel? - nevet fel a fiú, de egyből elkomolyodik, mikor csak értetlenséget lát Bálint tekintetében. - Te tényleg nem emlékszel… Nem számít… Mostmár tudod, akkor. Úgyis mindegy. Nem olyan, mintha akármi változna. Majd úgy teszünk továbbra is, mintha semmi sem történt volna. Én jó vagyok már benne, te meg elfelejtheted ha gondolod. Fogd a piára vagy tudomisén.

Nem jut szóhoz, mert az egyik barátja éppen most vallott szerelmet. Giorgio azt mondta, hogy már évek óta szereti. És akármennyire is tudja, hogy utálnia kéne a gondolatát is, azon kapja magát, hogy igazából egyáltalán nincs ellenére a dolog. Talán ő nem szerelmes Giorgioba. Talán a mai nap előtt egyáltalán meg sem fordult a fejében, mint lehetőség. Talán sosem gondolt még rá másképp. De Giorgio téved ha úgy gondolja, hogy semmi sem változik. Mert az az igazság, hogy akarja ezt. Szereti Giorgiot és egy csodálatos, vicces, értelmes embernek gondolja. Miért ne szerethetne belé? A szíve azt súgja, hogy nagyon könnyű lenne.

- Giorgio, én nem akarom elfelejteni - mondja ki és azonnal látja a gyanakvást a barátja szemében. Talán azt hiszi, hogy ki fogja gúnyolni. Ösztönösen közelebb hajol hozzá és az arcán érzi már a leheletét, mikor hozzáteszi: - Igazából, most rohadtul meg szeretnélek csókolni.

De semmit sem kell tennie, mert Giorgio, mint aki erre várt már évek óta, ami valószínűleg így is van, azonnal megszünteti a köztük lévő távolságot. Az ajkai keményen és mohón tapadnak az övéihez és a műveletben összekoccan a foguk, de egyiküket sem érdekli. És Bálint akarja ezt. Akarja, akarja, akarja. Hirtelen az egyetlen gondolata Giorgio. Semmi más nincs a fejében. Giorgio. Giorgio. Giorgio. Nem érdekli, hogy az üres gyomorsavra megivott alkoholtól ég a gyomra, nem érdekli, hogy csak egyetlen cigit szívott el és nem legalább hármat, mint az utóbbi időben mindig. Nem érdekli, hogy ki látja őket vagy hogy mit gondolnak. Mert Giorgio az egyetlen akire figyelni tud. Mert Giorgio kitölti az űrt, ami ott tátongott az utóbbi időben. Giorgio.

Bálint nem tudja, hogy valaki látja-e mikor együtt távoznak, mert nem érdekli semmi. Csak közel akar lenni a fiúhoz. Magán akarja érezni a testhőjét. Giorgionak kell ellöknie magáról, hogy kapkodva ki tudja nyitni a lakása ajtaját. És amint az ajtó túloldalán vannak Bálint újra elönti a nyakát csókokkal. Imádja a hangokat, amiket Giorgioból kivált. Imádja ahogy a fiú beletúr a hajába. Imádja a karjaiban tartani. Teljesen egymásnak feszülnek és pontosan tudja, hogy mit akar. Akarja Giorgiot. És érzi, hogy a másik fiú is akarja őt. Nem hezitál, mikor Giorgio a kezét megfogva a hálószobája felé húzza őt. Nem hezitál, mikor az ágyra löki a fiút és fölé hajolva újra és újra megcsókolja. Nem hezitál, mikor leveszi a fiúról a felsőjét és végigcsókolja a hasa vonalát. És akkor sem, mikor kissé sietősen, ügyetlen mozdulatokkal kikapcsolja az övét és megszabadítja a fekete nadrágjától.

Giorgio feltűri a sötétkék pólója szegélyét és Bálint fejében azonnal megszólalnak a vészharangok. Nem engedheti meg, hogy levegye a pólóját. Bevillan az agyába egy bizonyos kidolgozott felsőtest és érzi ahogy a már egyébként is felgyorsult szíve a tízszeresével kezd el verni. Már nyoma sincs a vágynak, helyette a pánik veszi át az uralmat az egész léte fölött. Pillanatok alatt az ágy mellett találja magát és Giorgio furcsán néz rá. Várja, hogy mit tesz, hogy mi történik. Kinyitja a száját, de képtelen megszólalni. Helyette hátrálni kezd és végignézi ahogy Gio felül az ágyában és arcára kiül a teljes döbbenet. Még hallja ahogy utána szól, míg a fűzőkkel sem bajlódva felrágatja magára a cipőjét, de nem válaszol. És mielőtt Giorgio utána mehetne, már kint is van a lakásból, majd az épületből.

Hazafele tartva sodor magának egy cigit, de rá kell jönnie, hogy nincs öngyújtója, amit használhatna és gyűlöli magát érte. A legközelebbi éjjel-nappaliból kisétálva már betanult szokásként fújja ki a füstöt. Pontosan tudja, hogy mindent elbaszott. Újra. Giorgio szerelmet vallott, ő pedig halálosan megbántott. Nincs mentsége. Biztos benne, hogy a fiú utálja. Basszus. Ő maga is utálja önmagát. Mindennél jobban. A hajába túr és ahogy a csuklója a homlokához ér, belenyilal a fájdalom. Az égésnyom.

Egyetlen pillanatra elfelejti minden gondolatát a fájdalomtól. Majd mikor azok visszatérnek, inkább újra megszorítja az érzékeny pontot. Kurvaszar barát vagy és mindent elcsesztél. Nem tud vitatkozni a hanggal a fejében, mert annak igaza van. De legalább Giorgio nem látott meztelenül. Ő is undorodna tőled. Újra beleszív a cigibe és végighúzza a körmét az égésen. Mi lenne ha? gondolja és máris utat ad a cselekvésnek. Felgyűri a pólóját és a saját hasán oltja ki a cigaretta csikket. Megérdemlem. Beleharap az ajkaiba, hogy azokat semmilyen hang ne hagyja el. Talán pontosan erre van szüksége. Egy emlékeztetőre, hogy mennyire kicseszettül szar ember. 

Mikor szerdán megérkezik a próbaterembe, már mindenki ott van. Egyedül Giorgio nem néz fel rá, hanem úgy tesz, mintha a gitárja hangolásával bajlódna. Nem lepi meg a dolog. Ő sem nézne saját magára. Igazából, már amúgy sem teszi. Undorodik attól akit a tükörben lát. Attila megkínálja a csokival, amit éppen eszik, de csak megrázza a fejét. Ha csokit enne, nem lenne elég egyetlen elnyomott cigi, hogy megbüntesse magát érte. Próbál nem Giorgiora nézni, de a szeme sarkából ígyis látja a karikás szemeket és az élőhalott arckifejezését. Ő az, aki ezt tette vele.

Éppen szünetet tartanak és mindenki Zsoma vicces, a buli történt sztoriján nevet. Bálint fülét megcsapja Gio nevetése is és bár érzi rajta, hogy nem teljesen őszinte, olyan, mintha a többieknek ez fel sem tűnne. Sejtése be is igazolódik, mikor Barni megszólal:

- Úgy hallottam viszont, hogy nem csak ők szórakoztak jól - néz sejtelmesen Bálintra, majd Giorgiora. Bálint legszívesebben felüvöltene, hogy ezt ne most csinálja. De már késő. - A madarak azt csiripelik, hogy ti ketten együtt mentetek el és előtte szinte felfaltátok egymást.

- Barni… - szólal meg figyelmeztetően Bálint, miközben vele egyszerre Giorgio azt mondja: - És akkor mi?

- Semmi haver. Remélem jól szórakoztatok - emelgeti szuggesztíven a szemöldökét. Bálint legszívesebben kirohanna. Barni sosem tudja, hogy mikor kell befogni.

- Ja, kurvára - mondja Gio teljesen irónikusan és irritáltan. Bálintnak meg fogalma sincs, hogy mit tehetne. Mert hogyan lehet ezt helyrehozni?

- Várj, akkor ez igaz? - néz rájuk hitetlenül Ati. - Én is hallottam valamit, de azt hittem pletyka. Most akkor együtt vagytok?

- Mondd, Atikám, - kezdi el Giorgio és Bálint érzi, hogy ennek jó vége nem lesz. De nem akadályozza meg. Nem tesz semmit. Giorgionak igaza volt. Sosem tesz semmit. - te együtt lennél valakivel, aki elhiteti veled, hogy évek óta először tényleg viszonozza az érzéseid, majd otthagy és kisétál szex közben? Nem hinném.

- Giorgio… - próbálja figyelmeztetni, hogy talán túl messzire ment. Ez kettőjükre tartozik.

- Mondd, hogy nem ez történt - szegezi rá a tekintetét az olasz fiú. És nem tudja letagadni. Mert igazat mond. Pontosan ez történt. 

Ahogy pedig mindenki várakozóan néz rá, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit, az az érzése, hogy megnémult. Mert hogyan magyarázhatná el, hogy nem azért hagyta ott a barátjukat, mert bunkó és önző és csak kihasználta őt? Hogyan mondhatná el, hogy ő maga az egyetlen akadály? Ő és egy test, amit mindennél jobban utál. Egy agy, amely nem engedi, hogy megtegyen bizonyos dolgokat túlgondolás nélkül. Felkel és kisétál a teremből. Elrohan a problémái elől, mert ez az egyetlen dolog, amit sikerült tökéletesítenie az utóbbi időben. Abban viszont nem biztos, hogy meddig képes még futni, mielőtt teljesen kicsúszik a lába alól a talaj és valóban mindenkit elveszít az életéből.

Chapter Text

Fél kezével a wc csészét markolja, miközben három ujját a torkán lenyomva próbál megszabadulni attól a fél pizzától, amit megevett. Egyszerűen nem volt kiút. Mindenkinek feltűnt volna ha pont ő az, aki nem rendel semmit koncert előtt és az is ha nem evett volna a kajájából. Már egy ideje bent van a mosdóban és csak imádkozni tud, hogy senki másnak nem jut eszébe használni azt. 

Legalább mostanában sokkal könnyebb egyedül maradnia. Giorgio kiborulása a próbateremben hozzájárult, hogy mindenki óvatossággal mozogjon körülötte. Senki nem mondja ki, de látja ahogyan ránéznek. Tudja, hogy egy baromnak tartják és haragszanak is rá, vagy legalábbis csalódtak benne. Kerülik a témát, bár nem biztos benne, hogy miatta, vagy csak mert nem akarják, hogy a másik fiúnak még jobban fájjon.

Giorgio nem beszél vele. Ha éppen valami megkerülhetetlen, technikai dologról van szó, akkor megszólal, inkább csak úgy, mint aki általánosságban beszél és nem hozzá, de tudatja amit kell. A nevét viszont egyetlen egyszer sem mondta ki az utóbbi egy hétben. Bálint tisztában van vele, hogy megérdemli. Amit vele tett, az elfogadhatatlan és mégcsak bocsánatot sem kért. Nem tudja hogyan hozhatná rendbe. Valószínűleg lehetetlen. Igazából már az is meglepi, hogy ígyis tudnak egymással dolgozni. Kicsit jobban megérti azokat az együtteseket, ahol a tagok ki nem állhatják egymást és mégis évek óta együtt zenélnek. Viszont ő nem akarja ezt. Mert így mi értelme az egésznek?

Köhögni kezd, ahogy egy újabb adag étel szalad fel a torkán és a szemeit elöntik a könnyek. Néha azt kívánja, bárcsak belefulladna a saját hányásába. Akkor legalább minden megszűnne. Legalább senki sem keresi, amiért hálás. Ahogy megmossa az arcát és a kezeit, majd kiöblíti a száját, hogy majd egy rágóval megpróbálja elfedni a hányás szagát, egyenesen a tükörbe bámul. Félig kigombolt, rövid ujjú inge alatt megpillantja a kulcscsontját. De ahogy megmozdul, az illuzió is elillan, és a csont teljesen beleolvad a testébe. Megtörli a nadrágjába a kezét, majd inkább bekapcsolja a gombokat az ingén. Senki másnak nem kell látnia.

Egy padon ül és idegesen rágózik, miközben próbálja a legjobb tudása szerint megfékezni a remegő kezét. Egyelőre nem is akar belegondolni, hogy mi történik ha nem tudja időben átvenni a saját teste felett a kontrollt. Muszáj eltalálnia a helyes billentyűket. Végignézi ahogy Giorgio elsétál előtte, már a fülesét igazítva, de mindössze egy atlétában. Ahogy ismeri, még kétszer leveszi majd magáról a szerkezetet, csak hogy újra visszategye. Ő pedig már egyáltalán nem képes úgy nézni rá, ahogy régen. Mert most az a srác van előtte, akit megcsókolt és nem egy hülye viccből, mint ahogy azt bizonyos tagok megtették már, hanem tényleg. Azért, mert akarta. És még rengeteg mindent szeretett volna vele. Giorgio nyújtózik egyet és ahogy az atlétája felhúzódik a mozdulattó, egy apró bőrsávot hagy láttatni. Bálint pedig teljesen képtelen levenni róla a szemét. Ha érzi is, hogy figyeli, Giorgio semmiféle tudomást nem vesz a létezéséről.

- Nem úgy nézel rá, mint aki simán kihagyja a lehetőséget ha felajánlja neked a testét - ül le mellé Attila és igazából meg is lepi, hogy a fiú egyáltalán szóba áll vele. Tudja, hogy testvéreként szereti Giorgiot és biztosan meg van sértődve a nevében is.

- Ha felajánlja a testét?! - csattan kissé fel, de még mindig nem viszi rá a lélek, hogy elszakítsa a tekintetét a másik fiúról. - Nem egy kurváról beszélsz…

- És mégis úgy viselkedtél vele, mintha az lenne…

Szóval ez lesz az. A pillanat, amikor valaki végre nem rejti véka alá, hogy mit gondol. Hogy Bálint egy kicseszett seggfej, aki Giorgio egyetlen pillantására sem méltó.

- Tudom, jobbat érdemel. Vettem a lapot.

- Persze, hogy jobbat érdemel, mint hogy otthagyják magyarázat nélkül. Annál bárki jobbat érdemel - mondja és mikor Bálint végre ránéz, a szemében mégsem lát egyetlen szikrányi megvetést sem. - De Giorgio téged akar. Nem jobbat, nem mást. Téged.

- Nem tudom miért - válaszolja őszintén. - Azt mondta, hogy évek óta szerelmes belém.
Bárcsak érteném, hogy miért pont én…

- Miért kell hozzá egy magyarázat? - vonja meg a vállát Attila - Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz. Nem játszhatsz kedvedre az érzéseivel. 

- Sosem akartam játszani vele - pillant vissza Giorgio irányában, de a fiú már nincs ott. Calódottan hajtja le a fejét. - Nem tudom pontosan mit érzek, mert nekem ez még rohadt friss. Nem volt időm éveken át… Mindegy. Azért voltam vele, mert vele akartam lenni. Nem miatta sétáltam el… De kurvára mindegy, mert nagyon elcsesztem. Rám sem néz, amit megértek. Ezt már nem tudom helyrehozni, ugye?

- Ha nem teszel semmit és csak látványosan felfalod a szemeddel, biztos nem. De tudod, hogy Giorgio odavan érted, szóval beszélj vele. Az nem megoldás ha kerülitek egymást - veregeti meg a vállát biztatóan Ati.

- Szükségem van egy cigire - motyogja az orra alatt Bálint és elindul kifele. Az órájára pillant: még bőven van ideje.

A lemenőben lévő nap pontosan a szemébe süt és hunyorognia kell, hogy bármit is lásson. Kettőt szív a cigibe és mikor nem üti meg instant a nikotin hatása, csak még frusztráltabb lesz. Felemeli az ige alját, majd a bőréhez nyomja az égő szálat. Meggyújtja újra, beleszív, majd megismétli a folyamatot, egészen addig, míg már nincs mit meggyújtania deformálódott cigarettán. 

- Bálint, gyere, kezdünk - szól ki az ajtón Peti, ő pedig azonnal lehúzza az inge szegélyét. Legalább a keze már nem remeg.

Az egész koncert alatt rohadt hálásnak érzi magát, hogy minden dal minden mozdulata beleívódott már a tudatalattijába. Hiába nem tud koncentrálni, az ujjai automatikusan nyomják le a helyes billentyűket és amikor énekelnie kell, egyetlen gondolat nélkül teszi azt. Ha a színpadon van, tudja, hogy mit kell tennie. Akkor is ha alig képes levenni a szemét Giorgioról. Akkor is ha végignézi ahogy a fiú mindent megtesz, hogy ne kelljen felé fordulnia. Csakhogy Gio egy dal közben elkezd magabiztosan felé sétálni. Megszokásból. Bálint pontosan látja azt a pillanatot, mikor realizálja, hogy pontosan mit is csinál. A fiú vet egy pillantást a közönségre, de valószínűleg úgy ítéli meg, hogy már túl feltűnő lenne visszafordulni. Odaér és rákönyököl a szintire, miközben Bálint szemébe néz. A szeme elvándorol Giorgio gyönyörű ajkaira, ahogy az énekel és akaratlanul is beleharap a sajátjába. Annyira meg szeretné csókolni. Ott, mindenki előtt, hogy lássák. Hogy mindenki tudja, hogy szereti. Hogy Giorgio tudomására adja, hogy nem úgy gondolta a legutóbb. 

A dal véget ér és Giorgio még mindig őt bámulja. Mint aki ott ragadt. Mint akinek pontosan úgy megállt az idő, ahogy Bálintnak. Itt az idő, hogy végre tegyen valamit.

- Beszélhetünk koncert után? - tátogja, szinte némán.

Giorgio kissé bizonytalanul, de bólint és eltávolodik. A pillanat megtörik. A műsor pedig megy tovább.

Koncert után nincs idejük beszélni. Mindenki kapkodva szedelőzködik, sietnek haza. A buszban pedig túl sokan vannak, hogy felhozzák a témát. Bálintnak zúg a feje és fél, hogy minél tovább húzzák az időt, annál valószínűbb, hogy Giorgio meggondolja magát. Talán úgy dönt, hogy nem érdemel meg egy esélyt a magyarázkodásra. Mikor pedig a sofőr elsőként az ő lakásál áll meg, fogalma sincs mit tegyen, és csak átmászva Barnin meg Petin, kiszáll. Amire viszont nem számít, az az, hogy nyílik az anyósülés ajtaja is és Giorgio szép éjszakát kívánva elhagyja a jármüvet. Tátott szájjal néz rá, miközben a busz továbbáll.

- Mi van? - vonja fel a szemöldökét a fiú - Beszélni akartál, nem? Beszélj!

- Feljössz? - int Bálint az épület felé, de Giorgio megrázza a fejét. - Zavar ha rágyújtok?

- Dehogy, - mosolyodik el halványan a bajsza alatt - nem kell mindenre engedélyt kérj. Haragszom rád, de nem vagyok szadista.

Bálint erőtlenül felnevet, majd nekidől az épület falának, kezében a már meggyújtott cigivel. Fogalma sincs, hogy mit mondjon. De valahol muszáj lesz elkezdenie.

- Bocsánat - néz Giorgio fürkésző szemébe és reméli, hogy sugárzik a tekintetéből a bűnbánat. - Nagyon nagy fasz voltam és abszolút nincs mentség arra, ahogy otthagytalak.

- Valóban nincs - sóhajt fel Giorgio, majd belerúg egy apró kövecskébe. Mindketten végignézik, ahogy az kigurul a kihalt úttestre. - Csak annyit mondj el, hogy miért. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de úgy tűnt, hogy bejövök neked… Azt hittem, hogy akarsz. Kijózanodtál és végre rájöttél, hogy mit csinálsz?

- Giorgio - fogja meg a kezét és közelebb húzza magához. - Akartalak. Persze, hogy akartalak. Most is akarlak. És igenis tökéletes vagy. Ha látnád magad…

- Akkor miért?

- Mert egy idióta vagyok. Mert valami nincs rendben az agyamban - látja, hogy Giorgio szkeptikusan nézi és nem ért egyet vele, de akkor is tudja, hogy igaza van. Normális emberek nem rohannak el szex közben, csak mert félnek, hogy a párjuk rájuk néz majd. - Bepánikoltam. Féltem, hogy nem leszek neked elég.

És ott van, az igazság. Mert tudja, hogy nem elég jó. Hogy nem úgy néz ki, mint az a millió és egy pasi, akik mind szívesen sorba állnának, hogy Giorgio az ágyába vigye őket. De Giorgio félreérti. Persze, hogy félreérti.

- Bálint… Tudod, hogy te vagy az, akit évek óta akarok, ugye? Kurvára nem érdekel ha nincs elég tapasztalatod abban, hogy milyen egy sráccal lenni. Kitaláljuk együtt. 

Bálint gyomrában még nagyobbá dagad a már eddig is hatalmas csomó. Most nem mondhatja meg, hogy mi is az, ami igazán zavarja. Mert egyetlen pillanatra sem félt a

attól, hogy majd nem fogja tudni, hogy mit is csináljon. Talán Giorgionak igaza van és a tapasztalatai elvészőek a másik fiúéval szemben, de nem azt jelenti, hogy nem is léteznek. Pontosan tudja, hogy mit szeret és szeretné azt hinni, hogy sejti azt is, hogy hogyan tehetné Giorgiot nagyon boldoggá. Meg leginkább nagyon hangossá. De hallgat, mert sokkal jobb érvnek hangzik az, hogy a szextől fél, mint az, hogy retteg attól, hogy Giorgio ránéz majd és nem fog kelleni neki.

- Bocsánat - ismételi meg magát. Nem akar hazudni. De ha elhallgatja az igazat és megengedi a fiúnak, hogy azt felételezzen, amit akar, az még nem hazugság.

- Megmondhattad volna, ahelyett, hogy elrohansz - veszi ki a cigit at ujjai közül Giorgio, hogy eltapossa azt és rá tudja kulcsolni az ujjait a Bálintéra. Be van szorítva a fal és Giorgio közé, de nincs ellene a dolognak. Meg annak sem, mikor Giorgio végre megcsókolja.

Ezúttal sokkal bizonytalanabbul, sokkal lassabban fedezik fel egymás ajkait. Mintha mindketten félnének, hogy átlépnek egy bizonyos határt. Giorgio az, aki végül elhúződik és Bálint nyakába fúrja a fejét.

- Szeretnéd, hogy megpróbáljuk ezt az egészet? - teszi fel a kérdést.

- Semmi sem szeretnék jobban - válaszolja Bálint, de az agyát elönti a pánik. Mert ha Giorgio most fel szeretne menni a lakására, nem hiszi, hogy azt ezúttal már el bírná viselni. Úgyhogy megpróbál mentségeket keresni. - De…

- Haladhatunk lassan - szakítja félbe Gio. - Amennyire lassan csak szeretnéd. Tudok várni. Rád akár örökké is várnék.

Bálint nem mond semmit, csak újra megcsókolja. Hihetetlenül hálás, amiért nem kell magyarázkodnia. És amiért Giorgio úgy döntött, hogy megbocsájt neki.

- Akkor én most hazamegyek… - nyom egy búcsúcsókot a szájára. 

- Írj vagy hívj ha megérkeztél. És vigyázz magadra - szól utána Bálint.

Addig figyeli Giorgiot, ameddig az eltűnik az éjben, majd beengedi magát a lépcsőházba és onnan ki a belső udvarra. Ahogy rágyújt az első cigijére, azon gondolkozik, hogy hogyan lehet ennyire elcseszett. Boldognak kéne lennie. Giorgio szereti és szinte biztos benne, hogy ő is feltétel nélkül viszonozza az érzéseit. Giorgio megbocsátott neki és vele akar lenni. Giorgio türelmes vele. És mégis kissé úgy érzi, mintha bezárták volna egy sötét, ablaktalan szobába, ahonnan nincs kiút. Tudja, hogy előbb-utóbb muszáj lesz lefeküdnie Giorgioval. És nem olyan, mintha nem szeretné. Mindennél jobban szeretné. Csak azt kívánja bárcsak valaki más testében ébredne hozzá. Muszáj lesz dolgoznia magán ha minél előbb akarja ezt.

Végiggörgeti a googlen talált edzésterveket és lementi azokat, amelyek a leghatékonyabbnak tűnnek. Talán ha többször is edz naponta és megpróbálja kajáláskor is visszafogni magát, akkor viszonylag rövid időn belül elérhet valami valós célokat. Talán nem fogja annyira utálni magát, hogy undorodjon a gondolatától, hogy Giorgio meztelenül lássa. Akkor talán Giorgio sem fogja megbánni, hogy kit választott magának. 

Csak egy pár hét, ígéri meg magának. Ha pedig elcseszem, akkor mindig megbüntethetem magam, lehet tanulok belőle valamit, gondolja, miközben aznap már sokadszorra emeli meg a pólóját és nyomja egy immár kissé felhólyagzott ponthoz az égő cigarettát. Legszívesebben felüvöltene a fájdalomtól, de nem teszi. Tisztán kell tartania az agyát. Pontosan tudja, hogy megérdemli. Következőkor egyáltalán nem fordulhat meg az agyában a pizza gondolata sem. Ha muszáj rendelnie, egy saláta is pont úgy megteszi. Azt legalább nem kell majd kihánynia.

Ahogy visszagondol a pillanatra ahogy a wc fölé hajolt, elfogja az undor. Volt képe megcsókolni Giorgiot. Tudja, hogy nem mondott semmit és azt is, hogy azóta legalább négy rágót kivégzett. De mi van ha csak nem akart bunkó lenni? Mi van ha valójában undorodik tőle?

A telefonja kijelzi, hogy Giorgio biztonságban hazaért. Egyetlen szívecskét küld vissza. Nemfog sokáig tartani a dolog. Giorgio rá fog jönni, hogy nem az akinek hiszi. Rá fogjönni, hogy találhat magának sokkal jobbat és le fogja cserélni. Megérdmeli ha lecserélik.

Chapter Text

- Muszáj menned? - néz fel rá Giorgio a hatalmas, könyörgő szemeivel.

Bálint lakásán vannak éppen és bár a film, amit néztek, vagy legalábbis próbáltak nézni mikor a legrövidebb intervallumokra abbahagyták a csókolózást, már réges régen véget ért, de Giorgio még mindig ki van terülve a kanapén, fejével Bálint ölébe. Próbálja meggyőzni, hogy maradjon és Bálint semmit sem tenne szívesebben. Giorgiot csókolni nagyon nagyon rövid idő alatt a kedvenc foglalkozásává vált. 

Leginkább csak együtt lógnak, ami annyira nem különbözik attól, amit már eddig is tettek. Elmennek sétálni, beszélgetnek, sorozatot meg filmeket néznek vagy lemennek ketten a próbaterembe baromkodni. Semmi ami új lenne. Kivéve, hogy Bálint akkor csókolhatja meg Giorgiot, amikor csak szeretné. És teljesen szégyentelenül bámulhatja minden rezdülését. Ez a része nagyon más. És Bálint hazudna ha azt mondaná, hogy nem imádja a dolgot. Igazából fogalma sincs, hogy hogyan nem vette eddig észre a másik fiút. Mert ahogyan most ránéz, a hosszú szempilláira, azokra a meleg csokibarna szemekre, a rózsaszín ajkakra, teljesen nyilvánvaló, hogy Giorgio az egyik leggyönyörűbb ember a világon. Az ő szemében mindenképpen. És hülye amiért ennyi idejébe telt rájönni.

Azt akarja felelni, hogy marad, nem megy sehová, de nem teheti. Azzal győzködi magát, hogy kettőjük érdekében muszáj mennie. Mert minél gyorsabban lép túl az utolsó akadályokon, annál hamarabb kaphatnak meg mindent, amit csak akarnak. Egymást.

- Hidd el, én is inkább a pasimmal lógnék, de hónapok óta fel van jegyezve ez a színházas megbeszélés és nem mondhatom vissza.

Kissé furdalja a lelkiismeret, amiért hazudik, de tart attól, hogy Giorgio hogyan reagálna az igazságra. Úgyhogy a középutat választja. Ugyan színházas megbeszélés nincs, azon már rég túl vannak és mostmár csak emailekben kommunikálnak a csapattal, viszont a projekt nagyon is valós. És Giorgio tudja, hogy szereti ezt a melóját is, úgyhogy sosem tartaná vissza a lehetőségtől. Nem fogja megkérdőjelezni ha pár órára eltűnik, miközben a város egyik legtávolabbi edzőtermében megpróbál formába jönni. Fontosnak tartotta, hogy olyan helyre váltson bérletet, ahová még véletlenül sem tévedne egyetlen haverja sem. Legfőképpen pedig Gio.

- A pasid lennék? - vigyorodik el kihívóan a fiú.

Az az igazság, hogy nem beszélték meg, hogy mik ők. De Bálint nem is gondolja, hogy szükség lenne rá. Nyilvánvalóan nem csak kavarnak. Nincs más egyikük életében sem és nem is akarná, hogy legyen. Nem haverok, akik csak játszanak egymással, mert az új és érdekes. Nem. Ő hosszú távra tervez és sejti, hogy Giorgio is ugyanígy van a dologgal. Nem kezdtek volna bele ha nem lennének biztosak. Akkor sem ha még nem mondták el senkinek. Talán egy rövid ideig még lehet ez az ő kis titkuk. 

- A pasim. A párom. A szerelmem. Választhatsz - feleli ő. - Szeretlek, Giorgio. Remélem tudod.

Talán még túl korai kimondania. Talán nem telt el elég idő azóta, mióta így érez. De semmi értelme visszafognia magát. Tudja, hogy hogyan érez és szeretné ha Giorgio is tudná. Mert komolyan gondolja, hogy ez számára nem egy játék. Akarja. Akkor is ha túl sok idejébe telt rájönni.

- Én is szeretlek - emelkedik fel kissé az öléből, hogy újra megcsókolhassa. Valami, amivel Bálint sosem fog tudni betelni. - Ugye nem fogsz elhagyni?

Bálint figyelmét nem kerüli el ahogyan egy sötét árnyék vetül hirtelen Giorgio arcára. Már megint a kétely és valószínűleg kellemetlen emlékek. Még mindig nem biztos benne, hogy ki bántotta meg ennyire a fiút, de egyáltalán nem kímélné az illetőt. Ő pedig dolgozni fog rajta, hogy soha ne okozzon csalódást. Hogy az legyen, akire szüksége van. Hogy az legyen, akit megérdemel.

- Sosem hagynálak el - mondja és reméli, hogy be tudja tartani az ígéretét. Sosem szeretne fájdalmat okozni neki. - De tényleg mennem kell.

- Tudom - sóhajt fel Gio és felkel a kanapéról, hogy Bálint követhesse.

Volt annyira előzékeny, hogy összepakolta a cuccát egy semleges táskába, mielőtt áthívta volna Giorgiot. Így nem kell magyarázkodnia, hogy minek van szüksége váltóruhára egy megbeszéléshez. Akár kották és forgatókönyvek is lehetnének benne.

Nem fogják meg egymás kezét, ahogy Bálint elkíséri Giorgiot a villamos megállójáig. Pedig szívesen megtenné, viszont nem lenne fair ha valaki esetleg észrevétlenül lefotózná őket, mielőtt ők maguk közölhetnék a fejleményeket a zenekar többi tagjával. És a barátaikkal. Mindenkinek joga van tőlük hallani. Ők pedig szeretnék csak egy kis ideig még megtartani önmaguknak az egészet. Annak viszont egyikük sem áll ellen, hogy minden második lépés alkalmával véletlenül egymáshoz érjenek. Bálint sosem gondolta volna, hogy valaha ennyire kiéhezett lesz valaki érintésére. Sosem ez volt a fő szeretetnyelve, de talán van amit Giorgio a maga közvetlenségével megváltoztatott. Neki pedig nincs ellenére a dolog. Csak ne akarna többet. Csak ne akarna másképp is hozzáérni a fiúhoz. Annyival könnyebb lenne minden.

Egyszerűen nevetségesnek tartja, hogy mennyire könnyen fárad. A negyedik napja már, hogy eljár edzeni, valami, amit igazán megtehetett volna már évek óta. Gimi óta nem járt el edzeni. Aminek nyilvánvalóan meg is van a maga eredménye. Alig fél órája követi a telefonján lévő, könnyűnek minősített edzéstervet és már ki van fulladva és zúg a feje. A pólója teljesen átázott és legszívesebben feladná az egészet. Mindene fáj. Olyan izmai is, amelyek létezéséről mindeddig fogalma sem volt. Úgy dönt, hogy futásra vált, mert talán az még megy. Egy újabb súlyt viszont képtelen lenne megmozdítani.

A fülébe üvölt a zene, felét sem ismeri a dühös playlistnek, amit bedobott a spotify. De legalább nagyjából képes kikapcsolni az agyát. Most pedig pontosan erre van szüksége. Így legalább nem számolja akaratlanul is vissza a perceket, míg az a tervezett háromnegyed óra lejár. Mikor megszédül és egy időre elsötétedik a látása, csak a szerencsén múlik, hogy képes időben kikapcsolni a futópadot és megtartani magát. Ahogy a látása lassan visszatér, mély lélegzeteket vesz és próbál megnyugodni. Hihetetlen, hogy még egy kis futásra sem képes. Iszik egy korty vizet és megtörli a nyakát a kék törülközővel. Majd úgy dönt, hogy elég volt mára. Azt a szégyent nem lenne képes elviselni, hogy mindenki előtt dőljön ki, mint egy hulla. Akkor sem, ha a nap közepe van és csak kevesen lézengenek az egész edzőteremben. 

Az öltöző felé tart és még mindig nem érzi teljesen stabilnak magát, mikor összeütközik valakivel. Biztos benne, hogy az ő hibája, mert nem figyelt és fel is néz, hogy bocsánatot kérjen, de beléfagy a szó. Mert csak neki lehet ekkora szerencséje. Annyi meló, hogy kiszámolja a legkevésbé valószínű helyet, ahol találkozhat valakivel és mégis sikerül neki.

- Bocs, Bálint - mondja a srác és ő még mindig nem képes megszólalni és csak bámulja.

Nem áll félre az útjából és nem veszi le róla a szemét. Ami kezd felettébb kényelmetlen lenni egy pár pillanat után. Végül pedig a testének minden ellenkezése ellenére megmozdul és ráveszi magát, hogy megszólaljon.

- Én bocs, az én hibám volt, nem figyeltem.

Annyira hamar szeretne szabadulni onnan, amennyire csak lehet. Izzadt, szédült és valószínűleg falfehér. Hihetetlen, hogy mindig akkor kell találkozniuk, mikor ő ilyen állapotokban van, a pasi pedig kb úgy néz ki, mint valami görög isten.

- Még nem láttalak errefelé.

Remek, csevej, pont erre van kedvem.

- Én sem téged, elég nagy a terem. Biztosan elkerültük egymást eddig - feleli, az arcára erőltetve egy kényszeres mosolyt.

- Azt nem hiszem. Itt dolgozom másodállásban, csak feltűnt volna ha ide jársz már egy ideje.

Csodálatos, még hazugságon is fogták. El akar süllyedni. Nem érti, hogy egyáltalán miért áll le vele beszélgetni. Valószínűleg az arcába akarja tolni, hogy nemcsak elszedte a barátnőjét, de még azt is, hogy ő mennyire fit vele ellentétben. Hogy rohadna meg. Nem válaszol semmit, mert nincs mit mondania.

- Ha gondolod, szívesen tartok magánedzést - Bálint rábámul és tudja, hogy semmi barátságos nincs a tekintetében. - Könnyebb ha az elején valaki megmondja mit csináljunk. És van pár szabad időpontom.

Legszívesebben elküldené a picsába. De nem engedheti meg magának, hogy ő legyen a bunkó zenész. Ígyis pont elég pletyka kering mindegyikükről, emberektől, akik nem a legjobb pillanataikban találták meg.

- Kösz, de boldogulok - kerüli ki a srácot, megpróbálva nem reagálni, mikor az utána szól:

- Ha meggondolod magad, megtalálsz instán. Biztosan tudod, hogy hol keressél meg.

Legszívesebben elveszítené a fejét és őrjöngene az öltözőben. Egész nap kurvára szar hangulatban van. Felhívá Giorgiot, de nem teszi. Mert mégis hogyan magyarázhatná el, hogy az exe új pasija készítette ki az idegeit? Nem kéne számítania, mert már mással van. Valakivel, akit szeret. De képtelen teljesen elengedni azt ami volt. Hogyan lehet ennyire rémes barátnak?

***

- Ki mit kér? - nyitja meg Zsoma jegyzeteit.

Mindenfelől érkeznek a válaszok, egymást átüvöltve és Zsombornak két másodpercenként rájuk kell üvöltenie, hogy sorra beszéljenek, mert máskülönben senki sem azt fogja kapni, amit eredetileg kért. Csak ő ül némán, megpróbálva valahogyan kivonni magát a helyzetből. Nagyon elkezdte utálni a későig nyúló próbákat, mert mindig kajaszünetbe torkollanak.

- Bálint? - néz rá várakozóan Zsombor, miután mindenkinek sikerül feljegyeznie az óhaját. Ő pedig bepánikol.

- Igazából nekem mennem kéne - néz a telefonjára, mint aki csak most látja az időt. Semmi dolga nincs valójában, de nagyon nem akar most részese lenni ennek a kajálásnak. Akkor sem, ha Giorgio furcsán méregeti. Azért még hozzáteszi: - Még össze kell futnom az egyik sráccal, hogy véleményezze a két dalt, amit befejeztem a darabhoz.

- Úgy volt, hogy hozzám jössz ma este - vonja fel a szemöldökét Giorgio. Tényleg nem akarja megbántani, de fél, hogy minél tovább hazudozik, annál inkább az lesz a vége.

Mindenki néma csendben ül, várva, hogy mi történik. Azt nyilvánvalóan tudják, hogy kibékültek, mert már hajlandóak egymásra nézni. De semmi mást nem mondtak el nekik. Talán várják, hogy újra robbanjon az egész. És Bálint nem biztos benne, hogy nem fog valóban robbanni a dolog ha most lemondja az estét. Giorgio nem néz ki úgy, mint aki titkolni szeretné a dolgot, így ő sem teszi. Nem számít ha a többiek megtudják. Már úgyis túl sok részletével vannak tisztában a magánéletükről.

- Ott leszek, szívem - néz rá bocsánatkérően. - Csak ezt el kell intéznem előbb. Kajálj nyugodtan a srácokkal és utána találkozunk nálad.

A többiek hangosan úúú-zni kezdnek, mire Giorgio reflexből Barnihoz vág egy pengetőt. Bálint pedig mielőtt kimenne a teremből, egy puszit nyom a barátja szájára.

Céltalanul bolyong a városban, míg nem kap egy üzenetet Giorgiotól, aki közli vele, hogy hazaért és afelől érdeklődik, hogy mikor számítson rá. Így hát üzen, hogy úton van és felül a legelső villamosra.

- Nem kérsz valami kaját? - kérdez rá Gio és hiába nem szeretné, eléggé felidegesíti a kérdés. De azért megpróbálja nem lereagálni. Végülis Giorgio nem tudja, hogy csak áldozatok árán lesz képes úgy kinézni, amilyen pasit ő érdemel.

- Nem, köszi, a burger kingbe találkoztunk. Ettem már.

- Nagyon formálisak vagytok - nevet fel a fiú szórakozottan. Bálint imádja a nevetését. Megvonja a vállát és ő is felnevet.

- Gyere ide - fogja meg Giorgio csuklóját és az ölébe húzza a fiút, aki egyáltalán nem ellenkezik. Odahajol hozzá és megcsókolja.

Bálint pedig nem húzódik el, mikor Giorgio felnyúl az inge alá és akkor sem, mikor a nyakát csókolgatva kibontja az inge felső gombjait. Bízik benne. Tudja, hogy nem lépné át azt a határt, amiben megegyeztek. Azt mondta lassan haladnak majd és van ideje. Úgyhogy nem fog ellenállni egy kis érintésnek, míg az nem követeli, hogy meztelen legyen. Ő is felnyúl Giorgio pólója alá, szorosan tartva a fiú hátát. A kezei alatt érzi a meleg bőrét és legszívesebben azon nyomban letépne mindent róla. De még nem áll rá készen. Felnyög, mikor a fiú végigkarcolja a kulccsontját a fogával. Szinte képtelen ellenállni a vágynak.

- Imádom a tested - suttogja Giorgio a fülébe, amitől kirázza a hideg. Majd a fiú kicsit elhúzódik, hogy szemügyre vegye és hozzáteszi: - Te fogytál?

Bálint tudja, hogy kiakadna a kérdésen ha nem öntené el az egész agyát a vágy. De csak arra képes koncentrálni, ahogy Giorgio újabb csókot nyom az ajkaira. Máris jobban tetszik a teste a másik fiúnak. Még egy kevés kitartó munka és talán fel is meri vállalni azt, ami a ruhái alatt van. Talán nem ártana egy edző. Lehet gyorsabb eredményeket érne el.

- Nem hiszem - válaszolja, majd figyelemelterelésként végignyalja Giorgio nyakát. Érzi, ahogy a fiút kirázza a hideg. Tudja, hogy többet akar. Az isten szerelmére. Ő maga is sokkal többet akar. Végül minden önuralmát összeszedve ellöki magától kissé a fiút. - Ha most nem állunk le, nem is leszek rá képes.

- Én nem bánom - harap bele a saját ajkába Giorgio és Bálint érzi, hogy bele fog őrülni.

- Giorgio… 

- Tudom, tudom - sóhajt fel a fiú, majd leszáll az öléből - Lassan haladunk. Viszont adj nekem is egy cigit, mert megfogok őrülni. - igazítja meg a nadrágját a kelleténél teátrálisabban.

Bálint felnevet, mintha nem küzdene ő is ugyanazzal a problémával, de elindul Giorgio erkélye felé. Az olasz pedig követi. Kissé hűvös van, de egyikőjük sem bánja igazán. Nem éppen egy hideg zuhany, de megteszi.

- Azt hittem te vagy az, aki cigit osztogat - jegyzi meg Bálint, miközben meggyújt egy szálat és odaadja Giorgionak.

- Néha te is osztogathasz nekem ezt-azt - kacsint rá a másik, a bajsza alatt mosolyogva, majd beleszív a cigibe. Bálint nem tudja megállni és odahajolva megcsókolja Giorgio, a füsttől kissé savanykás ajkait. Végre újra érzi, hogy miért is jó szerelmesnek lenni.

Chapter Text

Tamás addig dolgoztatja, ameddig legszívesebben kiterülne az edzőterem durva kárpítján azt kántálva, hogy többé nem fog megmozdulni, mint egy hisztis kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. De folyik rajta a víz és remeg minden izma és tudja, hogy az edzésnek megvan a hatása. Van valami komfortos a tudatban, hogy az eddigi alkalmaik során soha nem taszította tovább a férfi, mint amit elbírt volna. Mindig csak eléggé feszegette a határokot ahhoz, hogy kellően kifáradjon, sajogjanak az izmai, de a következő alkalomkor új erővel álljon készen a legújabb megpróbáltatásokra. Eleinte nehezére esett beismerni magának, de már el kellett fogadnia, hogy pontosan tudja mit csinál. Nem hiába ő az edző.

- Oké, elég lesz mára. Jó voltál - biccent felé a srác. Bálint pedig már szinte megkérné, hogy azért mégis folytassák, hátha hamarabb éri el amit szeretne.

- Tudom, hatalmas teljesítmény, hogy nem haltam meg - mondja, mire Tamás felnevet.

- Jó a humorod, értékelem. De ne tegyél felelőssé a halálodért, mert nem szeretnék tizenévesek keze által meghalni.

- Semmit sem ígérek - kacsint rá Bálint, majd kezetfogva vele megköszöni az edzést és elvonul az öltözőbe.

Heti négyszer edzenek együtt, amikor pedig teheti, akkor eljár görkorizni és ahová csak tud, bicajon érkezik. Tudja, hogy megvan a hatása. Jól döntött, mikor minden ellenszenve ellenére is ráírt a fiúra instagramon. Ami nehezebben megy, az az, hogy mindig kifogást találjon, hogy miért nem ér rá, mikor Giorgio éppen egy edzés időpontjában szeretne találkozni. De szeretné azt hinni, hogy eddig jól kezelte a dolgot, a körülményekhez képest. Utál hazudni a fiúnak. De tudja, hogy szükséges.

Épp a zuhanyzó fele indulna, mikor megszólal a telefonja és reflexszerűen kinyomná, de aztán meglátja a kijelzőn szereplő nevet és lepereg a szemei előtt az a bizonyos este. A mosdó ajtajának a becsapódása, ahogy Giorgio kiviharzott, ott hagyva őt. Fogalma sincs, hogy mit mondott a fiúnak, csak arra emlékszik, hogy mennyire elvetették a súlykot és mennyire részeg volt mindenki azon az éjjelen. Már a helyszínt sem tudná felidézni, akkoriban rengeteg helyre jártak, klubokba, házibulikba, kocsmákba. De arra pontosan emlékszik, hogy Giorgio után rohant, hogy a szemébe mondja, hogy kurvára nem érdekli a szenvedése és akármi is a problémája, mással bunkózzon és ne vele. Nem tudja Giorgio mit válaszolt. Azt sem tudja, hogy utána hogyan jutott haza, csak arra emlékszik, hogy a saját ágyában, félálomban indulatból kinyomja a telefont. Majd a másnap reggelre, mikor üzenetek százára ébredt a zenekari csoportból. Giorgio hajnali ötkor jelentkezett be a kórházba, Attila támogatásával, gyomormosásra. Neki pedig ott virított az elutasított hajnali hármas hívás a telefonjában. Utálta magát azért, ami történhetett volna. Mert ha Giorgio csak egy kicsit is tovább feszegeti a határait, talán már nem is lenne köztük, mert Bálint nem válaszolt a rohadt telefonra. Rengeteg ideig volt dühös magára és annál többször kért bocsánatot Giorgiotól az elkövetkező időben.

- Merre vagy? - szól bele a telefonba a fiú és Bálintban megfagy a vér. Hol kéne lennie?

- Randink lett volna? - nyögi be a telefonba esetlenül. Fogalma sincs, hogy mit felejtett el.

- Majdnem - nevet fel Giorgio a vonal másik végén. - Itt várunk a nyugatinál, koncertünk van szívem. Szóval szedd össze magad és fél óra múlva legyél itt.

A város másik felén vagyok. És még tusolnom kell. Meg hazamennem valami ruhákért, amikbe színpadra mehetek. Bassza meg.

- Nem vagyok otthon… - ismeri be. Mire Giorgio elhallgat. Már nem nevet többé. Na, most van hatalmas szarban. - Megoldom. Menjetek csak és álljatok be, koncertig eskü odaérek én is.

- Bálint…

- Tudom, Giorgio, elbasztam, sajnálom. Majd kiengesztellek téged meg a többieket is, de most tényleg indulnom kell ha még időben oda akarok érni.

- Siess, oké? Majd beszélünk - teszi le a telefont a másik fiú és Bálint csak remélni tudja, hogy nem haragszik túl erősen. Egyszerűen kellemetlen, hogy mennyire ködben van az elméje. Nem szokott koncerteket elfelejteni.

Mély levegőt vesz, megpróbálva lenyugtatni magát, de igazából fogalma sincs, hogy hogyan oldja meg a helyzetet. Fuvart kell keresnie, mégpedig kurva gyorsan. Meg kellett volna kérnie Giorgiot, hogy menjen utána autóval, de az két személy lenne minuszban a zenekarból és az kurvára nem opció. Viszont ki a faszt hívjon fel, hogy hazavigye, majd két órát vezessen Pécsig? Talán ha szólna az anyukájának…

- Minden oké? - megfordul, hogy megbizonyosodjon a személy kilétéről, bár már közel sem nevezhetné ismeretlennek Tamás érdes hangját.

- Ja, persze. Csak míg én itt edzettem, valójában úton kellett volna lennem találkozni a fiúkkal, hogy elinduljunk koncertre. Szóval kurvára fasza.

- Az szívás - húzza el a száját az edző és Bálint kínosan felnevet. - Megvárnak?

- Nincs idejük. Még be kell állni meg minden. De valahogy csak odaérek én is kezdésre. Remélem.

- Kell egy fuvar?

- Pécsig? - neveti el magát Bálint, mert ez annyira abszurd. Az exe új pasija, ahogy felajánlja, hogy elviszi koncertre.

- Menj tusolj le, addig szólok, hogy még nem megyek haza - int a tusolók irányába és Bálint hülledt szemekkel mered rá.

- Komolyan?

- Igen, na nyomás!

- De még haza is kell mennem…

- Akkor majd megállunk a lakásodnál. Most el akarsz érni koncertre vagy sem? - kérdezi Tamás sürgetve, Bálint meg leginkább nem érti, hogy mi történik.

Még akkor sem teljesen érti, hogy most akkor mi a fasz van, mikor az anyósülésen ül, az autó hangfalaiból egy ismerősen csengő jazz dallam szól, a hátsó ülésen a csomagjai meg a fellépő ruhája és Pécs felé tartanak, egy olyan autóban, amelyhez ő sosem keresne eleget a zenekarból. Még gazdag is… szólal meg a hang a fejében. Hiába az edzések, hiába a barátságos hangszín, hiába a váratlan kedvessség. Nem tud nem haragudni a férfira.

- Nem kéne kajálnod valamit koncert előtt? Ne álljunk meg egy benzinkúton? - szólal meg Tamás, talán csak azért, hogy megtörje a beállt kínos csendet.

- Nem kösz, megvagyok. Biztos lesz catering - válaszolja, pedig pontosan tudja, hogy ez nem olyan koncert. De az nem is baj.

- Egyáltalán miért viszel el? - teszi fel az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatja.

- Ugyan, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

- Nem gondoltam, hogy a magánedzések magántaxival járnak. Ha engem kérdezel, túl alacsony az árfolyamod ilyen extra szolgáltatásokkal - horkan fel Bálint.

Egy darabig csend van, de végül Tamás mégis megszólal.

- Sajnálom, hogy kijátszottunk a hátad mögött. El akarta mondani neked, de nem tudta, hogy hogyan. Nem volt tervben, hogy megbántsunk, de gondolom, hogy sikerült…

- Már nem haragszom - mondja ki és csak ekkor jön rá valójában, hogy nem hazudik. Tényleg nem haragszik rájuk. Már nem. Csak saját magára, mert úgy tett, mintha nem venné észre. Mert megpróbálta maga mellett tartani a lányt, pedig az nyilván régen nem volt már boldog - Az az igazság, hogy tudtam - ismeri be. - Csak nem akartam látni vagy elfogadni. Mások is szóltak még az elején és rájuk sem szerettem volna hallgatni.

- A barátaid?

- Is. De leginkább Giorgio. Giorgio tudta mikor még szerintem nem is kavartatok. Tudta, mert én is éreztem és ő mindig átlát rajtam.

- Úgy hangzik, hogy nagyon jó barátok vagytok - biccent Tamás. - Elég menő, hogy olyanokkal dolgozol, akik a barátaid is.

- Igen. De Giorgio annál sokkal több - mosolyodik el a fiú gondolatára. Meg arra ahogyan két napja teljesen összegabalyodva ébredtek Bálint ágyában. Ha egyszer összeköltöznek és minden éjjelt együtt töltenek majd, azt nem hinné, hogy bármi a világon felül tudja majd múlni.

- Milyen értelemben több? - kérdez rá Tamás óvatosan. Valószínűleg nem akar találgatni. Bálint pedig átgondolja, hogy elmondja-e az igazat neki, mielőtt válaszolna.

- Giorgio a párom.

- Oh - hagyja el egy hang a srác száját, amit Bálint nem tud azonnal értelmezni.

- Ha most kiderül, hogy homofób vagy, akkor lehetne légyszi, hogy mégis elviszel Pécsig és nem dobsz ki a kocsiból a semmi közepén? 

Tamás felnevet a feltételezésre.

- Ugyan. Sok boldogságot nektek! Csak eszembe jutott, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy olyan, mintha Giorgio rajongana érted.

- Hihetetlen, hogy mindenki tudta, csak én nem - motyogja Bálint az orra alatt. Talán jobban kéne figyelnie a környezetére.

Az út hátralévő részében nem igazán szólnak egymáshoz, de már nem is annyira kínos a csend, mint eddig. Bálint nem hiszi, hogy valaha is barátok tudnának lenni, viszont abban biztos, hogy többé nem idegenek és legfőképpen nem ellenfelek.

Ír egy üzenetet Giorgionak, hogy mindjárt megérkeznek, az pedig visszaírja a pontos utasításokat, hogy hol tudnak parkolni. Mikor pedig behajtanak a művelődési terem udvarára, a fiú kint várakozik. Nem tűnik dühösnek, de nyugodtnak sem. Bálint nem tudja mire számítson. Még bőven időben odaért, de ugyanakkor hatalmasat hibázott azzal, hogy elfelejtette, hogy egyáltalán koncertjük van aznap.

Mikor kiszállnak az autóból, Giorgio összevont szemöldökkel figyeli Tamást. Nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy ki az vagy mit keres ott. Bálint sem tudja, hogy pontosan mit keres ott, de az a lekisebb problémája jelenleg.

- Szia - nyom egy rövid csókot a barátja szájára.

- Ki a haverod? - vonja fel az a szemöldökét, mire Tamás meghallva a kérdést előre lép és kinyújtja a kezét felé.

- Tamás, örvendek. Én vagyok… - Bálint nem tudja mit akar mondani, de közbe szól.

- Egy régi ismerősünk. Ő anyám jógaoktatója, meg családi barát. Őt tudtam szerezni fuvarnak.

Tamás nem mond semmit. Valószínűleg teljesen őrültnek tartja Bálintot, de nem kérdőjelezi meg a dolgot és nem cáfolja meg a hazugságot. Bálint kiveszi a csomagokat az autóból, majd megköszöni a fuvart, Tamás pedig lelép.

Giorgio nyilvánvalóan feszült. Nem veszekszik Bálinttal, de az tudja, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon zavarja Giorgiot és nem tudja megmondani, hogy pontosan mi. De nincs is ideje rá, mert mire átöltözik és bocsánatot kér a többiektől is, akik leginkább csak legyintenek rá, már színpadon a helyük. Giorgio viszont nem sétál felé. Igazából mégcsak rá sem néz úgy igazán az egész műsor alatt.

- Mi van veled? - kérdez végül rá, miután kiszállnak a kisbuszból a próbateremnél és elkezdenek kipakolni, mert ezúttal az ő soruk.

- Semmi - válaszolja Giorgio olyan hangnemben, ami minden csak nem meggyőző.

Bálint nem erőlteti a dolgot, legalábbis addig nem, ameddig mindent behordanak a terembe, hogy a sofőrjük is menni tudjon már. De mikor Giorgio is menne már, nem tudja annyiba hagyni a dolgot. Nem érti, hogy mit tett. Oké, elkésett, oké, elfelejtette a koncertet. De ilyensmi megtörténik néha. Giorgiot pedig pont hogy nem látta még dühösnek ilyensmiért.

- Elmondod mi a baj? - húzza magához Giorgiot, egy puszit nyomva a szájára. A másik fiú nem ellenkezik, de nem is igazán viszonozza a mozdulatot.

- A buszban is ő írt, ugye?

- Mármint ki? - ráncolja össze a szemöldökét Bálint.

- Tamás vagy ki. A jógaoktatód. Vagy az anyádé vagy mi a fasz.

- Miért írt volna ő? - értetlenkedik Bálint. Még a feltételezés is nevetséges, hogy ennyire jóban lennének az exe jelenlegi csávójával.

- A múlt héten is irogatott - durcázik tovább Gio és Bálint fejében kezd összeállni a kép. - Megbeszéltétek, hogy mikor találkoztok. És aznap leráztál azt hazudva, hogy szíházas dolgod van.

Giorgio féltékeny. És Bálint pedig csak magát hibáztathatja, mert folyamatosan hazudik a fiúnak. Mert hiába nem csalná meg sosem, a másik ezt nem tudhatja. 

A hirtelen jött pániktól elsötétedik előtte minden. Minden erejére szüksége van, hogy ne rogyjanak meg a lábai. Nem is evett ma még, fordul meg a fejében. Ami nem lenne gond ha nem tolt volna le egy edzést és egy koncertet is. De nem mutatkozhat gyengének. Mindennek ára van. Annak is, amit ő akar. Nekidől a legközelebbi falnak, hogy biztosan megtartsa az egyensúlyát, majd kinyitja a szemét és Giorgiora néz. Giorgiora, akinek a figyelmét nem kerülte el az előbbi és most düh helyett aggódó arccal néz rá.

- Bocs, kicsit megszédültem - ismeri be. - De figyelj rám. Nincs okod féltékenykedni.

- Nem féltékenykedelek! - csattan fel az olasz. - De ha egyszer irogatsz vele…

- Oké. Hazudtam - mondja csendesen. - Tamás az edzőm. Azt beszéltük meg a múltkor, hogy mikor tartja a következő edzést. Ma is edzeni volta, azért felejtettem el a koncertet.

- És újabban az edzők fuvart is válalnak? Ez ilyen extra szolgáltatás? Még milyen extrákat kínál? - kérdezi irónikusan a fiú. És Bálint tudja, hogy teljesen jogosan dühös. Ő pedig megérdemli.

- Hiszed vagy sem, én is pont ezt kérdeztem tőle, mikor felajánlotta. De valószínűleg csak jóvá akarta tenni, hogy a csajommal dugott a hátam mögött…

- A csajoddal? - Bálint látja, ahoyg elkezd összeállni a dolog Giorgio fejében is - Akkor Tamás a srác, aki…

- Igen, az új pasija. És az én edzőm is mostmár.

- Miért nem mondtad, hogy edzeni jársz? - enyhül meg Gio hangja.

- Mert annyira kínos - temeti a kezébe az arcát. - Nem edzettem gimi óta és kurvára szarul megy. És sosem fogok elég jól kinézni, hogy olyan pasid legyen akit megérdemelsz.

- Bálint… Miről beszélsz? - lép mellé Giorgio és a karjára teszi a kezét, majd lehúzza azt az arcától, hogy ránézzen. - Ha azt hiszed, hogy bármi más vagy, mint tökéletes, tévedsz. Nem kell edzened ha nem akarsz, engem aztán egyáltalán nem érdekel. Sosem tudok nem rád gondolni. Évek óta nem.

Bálint érzi ahogy az arcára pír kúszik, de igazából nem is szégyelli a dolgot. A másik fiú sosem ítélné el csak mert zavarban van. Hirtelen viszont nagyon is tisztában van Giorgio kezeivel, amelyek időközben elvándoroltak a derekára. 

- Miért az volt az első gondolatod, hogy megcsallak? - szakítja meg a pillanatot. Mert tudnia kell. Ha Giorgio ennyire nem bízik benne…

- Nem hiszem, hogy egy percig is komolyan elhittem, de a lehetőség… Ugye nem emlékszel?

- Mire? - már megint úgy érzi, hogy hosszú lépésekkel el van maradva. Fogalma sincs mire kéne emlékeznie. Giorgio hátrál két lépést, mielőtt beszélni kezdene, mintha a távolság közöttük biztosítaná, hogy Bálint többé nem bántja meg.

- Tudod az estét, amikor összevesztünk, miután megígértük, hogy soha többet… - Bálint bólint. Pontosan tudja azt az estét. Mostanában túl sokszor merült fel. - Megcsókoltalak Bálint… Valószínűleg jobban kiütötted magad, mint akkor hittem, de megcsókoltalak. Te meg azt mondtad, hogy nem akarsz most semmi kapcsolatot. Úgy voltam vele, hogy oké, mert nem utasítottál vissza. Nem igazán. De rá fél órára vele smároltál és elborult az agyam. Nem tudok hallgatni sosem, szóval nem tettem. Beszóltam neked miatta, te meg azt mondtad, hogy az más, mert szereted. És utána azt, hogy nincs kedved az én hülye problémáimmal foglalkozni.

- Jézusom… - Bálint arca falfehérré válik. Hihetetlen, hogy ennyire bunkó képes lenni és Giorgio mégis mindvégig szerette.

- Na igen… Szóval elmondtam, hogy én meg téged szeretlek. Te pedig elhúztál. És azt hittem jó ötlet az első felajánlott tablettát elfogadni. Nem mintha ez annyira meglepő lett volna tőlem…

- Tényleg nem - ismeri be Bálint. - Akkoriban szerintem bármit elfogadtál akárkitől ha megvolt rá az esély, hogy beállj tőle… De bocsánat, fogalmam sincs, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy…

- Mert fiatal voltál, önző és valószínűleg tényleg szerelmes. Csak nem belém. Soha nem belém.

- De most igenis szeretlek, remélem tudod - szünteti meg a távolságot kettőjük között. - Mindig szerettelek, ha nem is ebben a formában. Sosem voltál közömbös számomra, Giorgio. És soha, de soha nem csalnálak meg. Soha.

- Rendben - néz fel rá a fiú. - Akkor viszont megegyezhetünk abba, hogy nincs több titok meg hazugság?

- Nincs több titok meg hazugság - válaszolja Bálint.

Miközben pedig megcsókolja Giorgiot, nem tud nem az égésnyomokra gondolni a bőrén. A kihányt meg el nem fogyasztott ételekre. Arra ahogy elönti az undor minden egyes alkalommal amikor a tükörbe néz. A sötétben való zuhanyzásokra, csak hogy ne kelljen saját magával szembesülnie. Bármennyire is szeretné, van amivel kapcsolatban nem lehet őszinte.

Chapter Text

Giorgio halkan horkol mellette. Az arcán minimális, elmosódott smink, az egyetlen jele annak, hogy túlságosan el voltak foglalva egymással az éjjel, hogy olyan csekélységeken járjon az agyuk, mint lemosni magukról a legutóbbi koncert hagyatékát. Bálint nem tud nem mosolyogni ahogyan ránéz. Giorgio annyira tökéletes és annyira békésen alszik, hogy még ő is hajlandó lenne elhinni, hogy minden rendben lesz. Mert mindennek rendben kell lennie. Giorgio a legjobbat érdemli és azt, hogy boldog legyen. És talán ő maga is megérdemel egy kis boldogságot.

Előző este pedig boldog volt. Ahogy Giorgio odasétált hozzá a színpadon. Ahogy a szemébe nézett, kihívóan és megnyalta a száját. Ahogy végigsimított a mellkasán és lejjebb húzta a kezeslábasa cipzárját. Bálint ott helyben megycsókolta volna. Ha Giorgionak nem kellett volna énekelnie. Ha neki nem kellett volna továbbra is játszania a szintin. Ha a közönség tisztában lett volna vele, hogy amint lemennek a színpadról, egymás csókjaiban fognak elveszni. De volt amiről nekik nem kellett tudniuk. Volt ami csak az övék volt. Akkor is ha Giorgio rohadtul megnehezítette Bálintnak, hogy uralkodjon önmaga felett. Egész este magán érezte az érintését. Amint hazaértek kérdés sem volt, hogy az ágyában kötnek ki, mohón egymás ajkaira tapadva.

Nehezen, de elszakítja magát a látványtól és kimegy a mosdóba. Letusol, majd elmegy bevásárolni és teljesen elképeszti, hogy mire visszaér, Giorgio még mindig alszik, mostmár az egész ágyat kisajátítva magának. A fiút közel sem sorolná a legjobb alvók közé. És mégis. Elég komfortosan érzi magát Bálint ágyában, hogy még dél felé közeledve is teljesen gondtalanul kipihenje magát. Így hát összegyűri és eldobja a nappaliban hagyott üzenetet és nekilát reggelit készíteni. Mikor pedig Giorgio végre besétál, álmos szemekkel és kócos hajjal, csak mosolyogva a kezébe nyom egy csésze kávét és ad az arcára egy puszit, majd végignézi, ahogy még mindig félálomban leül az étkezőasztalhoz. 

- Ijesztően sok energiád van - morogja a fiú, miközbe belekortyol az esztelenül forró kávéba, mintha meg sem érezné. 

- Már egy ideje ébren vagyok - válaszolja Bálint, miközben elossza a rántottát két tányérba, ügyelve arra, hogy még véletlenül se az ő tányérjára kerüljön több. - Fáradt lehettél. Nem szoktál ennyit aludni.

- Kikészítettél az éjjel - vigyorodik el Giorgio a bajsza alatt.

- Jajj, hát ha csak ennyin múlik, hogy jól aludj, akkor felőlem minden estét végigsmárolhatunk. Igazán nincs ellenemre…

- Van amitől még jobban aludnék.

- Giorgio - szól rá figyelmeztetően, miközben elé teszi az ételt és leül vele szembe az asztalhoz.

- Jó, jó, tudom, nem akarok erőltetni semmit - emeli fel védekezően a kezét. - Csak néha tartok attól, hogy én vagyok a probléma. Hogy valójában csak nem szeretél.

- Tudod, hogy ez közel sem igaz - nyúl át az asztal lapján, hogy megfogja a szerelme kezét. Giorgio pedig viszonozza a szorítást.

Eltelik néhány másodperc, majd Giorgio értetlenül pislogni kezd az elébe tett ételre. Bálint azt hiszi, hogy valami nem oké és már rá is kérdezne, mikor az megszólal:

- Te megpucoltad a szemüvegem? - néz rá megdöbbenve.

- Igen, tiszta kosz volt - vonja meg a vállát Bálint, azt gondolva, hogy ezzel le is zárták a témát.

- Ilyen kibaszott aranyos dolgot, még senki sem tett értem - süti le a szemét Giorgio, majd mielőtt Bálint akármit reagálhatna a dologra, már az ölében is találja a másik fiút, ahogy a nyakába fúrja az arcát.

Bálint nyakát csiklandozza a meleg lehellet és Giorgio úgy kapaszkodik belé, mintha attól tartana, hogy egyszer csak kámforrá válik. És teljesen logikusan tisztában van vele, hogy egyszer muszáj lesz beszélniük róla. Mert hiába voltak annyi ideig barátok, mégsem tudja, hogy honnan ered Giorgio minden egyes bizonytalansága magát és a szerelmi életét illetőleg. Ez viszont nem az a pillanat, mikor beszélni szeretne róla.

Mert Giorgio keze szorosan tartja és a hozzá nyomódó szemüveg minden bizonnyal újra koszos és egyszerűen csak fogalma sincs, hogy hogyan lehet ennyire szerencsés, hogy ez a fiú az ő élete része. Óvatosan leveszi a szemüveget a fiú arcáról, az asztalra téve azt, majd a tenyerei közé fogva az arcát, megcsókolja. Mélyen és mohón. Úgy, mintha nem lenne holnap. Úgy, hogy Giorgio tudja, hogy teljesen jelen van ebben a kapcsolatban. Mindig. Ha tehetné, önző módon kisajátítaná magának, hogy minden percben csak ők ketten legyenek. Hogy a világ nélkülük rohanjon tovább, míg ők bentragadnak egy tökéletes pillanatban.

Giorgio száját egy visszafogott nyögés hagyja el, ahogy Bálint fogai végigkarcolják a vékony bőrrészt a nyakán. Ő viszont közel sincs ezzel az eredménnyel megelégedve. Mert hallani akarja Giorgiot. Akkor is ha egyszer az őrületbe fogja kergetni. Így hát munkához lát annak érdekében, hogy megszerezze amit akar. És a fiú minden bizonnyal az ajkaiba harap, amikor végignyalja a nyaka vonalát, mert hirtelen néma csend van és csak az izmai megfeszülése árulkodik arról, hogy valóban mit is érez. Bálintak pedig feltett szándékában áll kiszakítania őt ebből a csendes, ártatlan, jófiú színjátékból, mert hallotta már milyen az ha Giorgio elfeledkezve magáról utat ad a hangjának. És az közel sem volt ennyire csendes. 

Így hát a nyakára tapassza a száját, majd apró köröket ír le a nyelvével, benyúlva Giorgio pólója alá és biztosan tartva a derekát. Amikor pedig kíméletlenül szívni és harapdálni kezdi a bőrfoltot, a fiú nyöszörgése megcsapja a fülét. Ugyanakkor pedig képtelen mozdulatlan maradni és a csípője talán akaratlanul is keresni kezdi Bálint érintését. Nem elég, de kezdetnek jó. Szinte gondolkodás nélkül tolja feljebb a kezét a fiú testén, majd veszi le róla a nagy fekete pólót, ami egyébként is az övé. Giorgio pedig nem ellenkezik, hanem teljesen ösztönösen reagál Bálint minden mozdulatára. Miközben pedig Bálint tekintete végigvándorol a testén, azon gondolkozva, hogy mennyire jó lenne szégyentelelnül végignyalni az egészet, Giorgio a kezei közé szorítja a tarkóját és megcsókolja őt. Nem képes tovább tartóztatni magát. 

Feláll, Giorgiot még mindig szorosan tartva, ahogy a fiú köré csavarja a lábát és egyenesen a hálószobába viszi őt. Ahogy az fekszik az ágyon, félmeztelenül és mozdulatlanul, Bálint minden apró rezdülését lesve, beleharap az ajkába, mert legszívesebben Giorgioba mélyesztené a fogait. Mint valami rohadt vámpír. De nem tehet róla, mikor egyszerűen csak szeretné megkóstolni minden porcikáját. Fölé mászik és megcsókolja. A száját. A nyakát. A kulcscsontját. Nyálcsíkothagyva maga után, elvándorol egészen a hasáig. Maj újra szívni kezdi a bőrt. Giorgio pedig elfelejti visszafogni magát. Bálint elmosolyodik a hangos nyögés hallatán. Szereti Giorgio hangját. Akkor is ha órákat beszél valamiről ami érdekli. És leginkább akkor ha alatta nyög. Leveszi róla a melegítőjét és a fiú mostmár teljesen kikészül Bálint érintésétől. Talán már akkor sem tudna csendben maradni ha az élete függne tőle.

Nem csak Bálint, de ő is többet akar. Bálint pedig nem ellenkezik, amikor leveszi a pólóját. És nem ellenkezik, mikor fordít a pozíciójukon és fölé kerül. Ő elérte amit akart, igazán hagyhatja Giorgiot is játszani egy kicsit. Lassan halad, puszikat hintve a testére és Bálint csak arra tud gondolni, hogy mindent akar. Hogy most nem fognak leállni. Nem is hiszi, hogy képesek lennének rá. Gio vészesen közelít a rövidnadrágja felé és biztos benne, hogy most fog megőrülni. Aztán pedig hirtelen abbamaradnak a csókok. Giorgio mozdulatlanul ül az ágyékán és semmi nem történik. Bálint kinyitja a szemét. Gio meredt szemekkel bámulja a hasát. Bálint követi a tekintetét.

Bassza meg.

Újra behunyja a szemét. A szíve továbbra is hevesen ver, de már nem a vágytól, hanem a pániktól. Giorgio még mindig némán és mozdulatlanul ül rajta. Bálint el szeretne tűnni a

Föld színéről. Mikor pedig a fiú végihúzza az ujját a bőrén, összerezzen.

- Bálint… - nem nyitja ki a szemét. Reméli, hogy elkerülheti a valóságot. - Ezek…?

- Égésnyomok - válaszolja halkan. Kár lenne tagadni. Meg butaság is. Nem hazudhat a párja szemébe.

- Cigi?

- Igen.

Giorgio mellé fekszik az ágyra. Nem néznek egymásra. Mindketten a plafont bámulják. Bármit is terveztek csinálni, elmúlt a varázsa.

- Beszélj hozzám - mondja Gio, de Bálint hallgat. Nem tudja mit mondhatna. - Frissnek tűnnek - jegyzi meg végül.

- Azok - ismeri be. De nem tud semmi értelmes kifogást találni. Talán olyan nem is létezik.

- Miért? - csak megvonja a vállát. Mostmár érzi, ahogyan Giorgio rá néz. De ő nem képes viszonozni a pillantását. - Legutóbb… Emiatt pánikoltál be, mikor le akartam venni a pólód?

Egy pillanatig hezitál, hogy mit is válaszoljon. Az igazat mondja vagy hazudjon? Ígyis hazudozik eleget.

- Nem. Akkor még nem voltak meg - köszörüli meg a torkát.

- Jézusom Bálint… Mi van veled?

- Nem tudom - suttogja az eddigieknél is halkabban és érzi ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán. Nem fog Giorgio előtt sírni.

- Kérlek beszélj velem - bújik közelebb hozzá a fiú. A kezére kulcsolja az ujjait. - Beszélj velem Bálint. Mi folyik itt? Miért tennél ilyent magaddal?

A korgó gyomra a lehető legrosszabb pillanatot választja, hogy fülsiketítően belehatoljon a csendbe. Ennél kínosabb már nem is lehetne a helyzet. Legszívesebben visszavenné a pólóját. De Giorgio valahová a szoba másik felébe hajította azt. Ő pedig nem fog innen felkelni. Ahhoz túlságosan szégyelli magát.

- Rendben. Gyere, együnk hideg rántottát és utána beszélünk - ül fel Giorgio és magával rántaná Bálintot is. De nincs az az isten, hogy ő most akár egyetlen falat kaját is leerőszakoljon a saját torkán.

- Menj csak nyugodtan. Én nem vagyok éhes.

Mindketten tudják, hogy ez hazugság. De Giorgio nem erőlteti a dolgot és Bálint kibaszottul hálás érte. Amint Giorgio elhagyja a szobát, újra megkordul a gyomra. Bálint hisztérikusan felnevet, miközben a könnyek kontrollálhatatlanul lefolynak az arcán. Giorgio soha többet nem akar majd ránézni. A késztetés, hogy megégesse magát, eluralkodik az agya felett. Az éjjeliszekrényéhez nyúl és kihalász belőle egy öngyújtót. Patrikos. Giorgiotól kapta, hogy találjon az övével. Kattint egyet rajta és a bőréhez tartja a lángot. Összeszorítja a száját és végre érzi, hogy egy keveset kitisztul az agya. Minden rendben van. Minden rendben lesz. A terveinek nincs vége. 

Felveszi a pólóját a földről és magára húzza. Majd követi Giorgiot a konyhában. Az előtte lévő tál már majdnem üres, de leginkább csak automatikusan rág, a gondolataiba merülve. Bálint teljesen tisztában van vele, hogy erről ő tehet. Leül a saját helyére, a fiúval szemben, de ellöki a tányért maga elől. Giorgiot figyeli. Tudja, hogy csak időt adott neki, de nem fogja megúszni a beszélgetést.

- Szóval? - kérdezi meg a fiú, miután az utolsó falat is eltűnik a tányérjáról. Bálintak összeszorul a gyomra.

- Néha nagyon utálom magam - válaszolja végül, bár olyan, mintha minden szó sértené a torkát. - Olyankor úgy érzem, hogy megérdemlem, hogy fájjon.

- Hogyan tudod utálni magad? - néz rá Giorgio a koszos szemüvege mögül. - Hogyan tudsz utálni valakit, akire ha ránézek, nem érzek semmi mást, csak kibaszottul korlátlan szeretetet?

- Nem ugyanúgy látsz, ahogy én látom magamat. Nem tudod mi van legbelül. Minden csúnya rész, ami el van rejtve előled.

- Bálint… Mindenkinek vannak szar dolgai. Nekem is. Neked is. A barátainknak, a családunknak. Attól még nem tesz az egész belülről csúnyának. Tökéletes vagy, minden hibáddal együtt. Szeretlek, minden hibáddal együtt. Viszont az, hogy bántod magad… Nem fér bele.

Bálint szíve kihagy egy dobbanásra. Giorgio szakítani fog vele. Mert annyira kibaszottul elcseszett. Csakis az ő hibája.

- Szeretném ha beszélnél valakivel - folytatja Giorgio. - Egy szakemberrel. Mert szeretnék segíteni neked. De nem hiszem, hogy tudok. Nem hiszem, hogy engednéd.

- Megígérem, hogy nem csinálom többet - emeli fel a kezét védekezően. Nem fog beszélni senkivel. Még annyi hiányzik, hogy még többen belemásszanak a magánügyeibe. Hallgat arról, ami a szobában történt az előbb. Giorgionak nem kell tudnia. Nem olyan, mintha hamarosan újra lekerülne róla a póló.

- Bálint…

- Megígérem, Giorgio. Ez nem elég? Nem bízol bennem? - tudja, hogy undorító amit csinál. Talán már-már a lelki zsarolás küszöbét súrolja.

- Rendben.. De könyörgöm, hogy legalább velem beszélj ha szar minden. Ne magadat bántsd - néz rá a fiú és megtéveszthetetlenül könnyek csillognak a szemében. Nem sír, de nem is áll messze tőle, tudatosítja magában Bálint. Ezt ő tette. Megérdemelné, hogy neki fájjon Giorgio helyett.

Giorgio telefonja megszólal és az úgy téve, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, teljesen professzionális módon beleszól. Halaszthatatlan papírmunka. Látja rajta, ahogy egy pillanatig hezitál, de végül megígéri, hogy hamarosan ott lesz az irodában. Bálintnak háromszor kell megígérnie, hogy minden rendben lesz, mire a fiú hajlandó magára hagyni őt. 

Talán megérdemli a bizalmatlanságot.

A reggelijét a kukába hajítja, majd elmosogat maguk után. És rendbeszedi a hálószobát. Cak azután engedi meg magának, hogy lemenjen a belső udvarra egy cigarettára. És ahogyan beszívja a füstöt, igazából nem is kérdés, hogy amint végez a szállal, hol fogja azt kioltani.

A telefonján berobbannak az üzenetek. Az együttes csoportja, ahová Barni az előző esti koncertről küldte be a képeket. Érkeznek a kommentek, senki sem hagyja szó nélkül azt, ahogy Peti tágra nyílt szemekkel figyeli ahogy Barni teljesen felé fordulva, szerenádként énekeli neki a nem hivatalosan, de biztosan róla szóló dalt. Bálint és mindenki más is tudja, hogy lehetetlen, hogy ezt a rajongók nem vették észre. És bár a kapcsolatuk nem publikus, lesznek akik tudni fogják. De látszólag egyikük sem bánja igazán. Tudják, hogy szeretik egymást és az, hogy mások mit gondolnak, nem tartozik rájuk.

Bálint pedig inkább egy másik képnek szenteli a figyelmét. Giorgio, ahogy előtte térdelve énekel. Azt kívánja, bárcsak a hálószobájában térdelne előtte. És tudja, hogy akár azt is megkaphatta volna ha nem cseszi el, mint mindig mindent. Most viszont szinte esélytelen, hogy bármi hasonló helyzetbe kerüljenek a közeljövőben. Neki köszönhetően. Szív egy utolsót a cigiből, majd régi ismerősként fogadja a hasába belenyilaló fájdalmat. 

Amíg Giorgio nem látja, nem fáj neki.

Chapter Text

A negyvenedik hasizomnál tart és a folyamatos fel-le mozdulattól csillagokat lát. Szinte nem is érzi, hogy az izmai ellenkeznének, hogy a testének bármennyire is nehezére esne a mozdulatsor, viszont a feje az teljesen más téma. Már a tizedik óta szédül. A harmincadik óta újra és újra elsötétedik a tekintete előtt a világ. De a negyvenedikig biztos volt benne, hogy végig tudja csinálni. A gyomra kavarog, a gyomorsav végigperzseli a nyelőcsöve alját és biztos benne, hogy ha folytatja, akkor el fog ájulni. Vagy elhányja magát. Igazából nem is biztos benne, hogy melyik lenne a kevésbé megalázó opció. Az agya azt sugallja, hogy egyik sem, úgyhogy inkább hanyat veti magát a szürke szőnyegen és megpróbál egyenletesen lélegezni.

- Na mi van, nem bírod? - kinyitja a szemét és Tamás vigyorgó alakját látja maga fölé tornyosodni.

A férfi kinyújtja a kezét, ő pedig elfogadva azt feláll, a lehető legjobban vigyázva rá, hogy ne legyen nyilvánvaló a pillanat, mikor elfeketedik a tekintete. Leül egy padra, a vizét kortyolgatva, óvatosan, nehogy az is visszajöjjön. Legalább egy picit elnyomja a maró gyomorsav ízét a szájában. Tamás nem szól semmit, amikor leül mellé. Még javában tart az edzésük, de nem veti a szemére a pihenőt és nem is erőlteti, hogy folytassa amit elkezdett. Talán csak kedves. Talán csak nem igazán érdekli, hogy hogyan töltik az órát, amíg ő meg van fizetve. Vagy talán csak látja Bálinton, hogy most nem igazán érdemes a határait feszegetni. Akármelyik opcióról legyen is szó, Bálint hálás érte. Vagy hát az lenne, ha Tamás nem szólalna meg.

- Nem akartalak kérdőre vonni, mert jövök neked egyel, vagy hát lássuk be, valószínűleg sokkal többel, de mi volt az a múltkori? Jógatanár? Az anyádé? - Bálint nem néz felé, de sejti, hogy a srác felvont szemöldökkel mered rá.

- Nem akartam, hogy Giorgio tudja, hogy edezeni járok - motyogja és érzi, hogy a fejfájása a duplájára növekszik. Nagyon szívesen lenne ebben a pillanatban akárhol máshol.

- Miért? - szalad ki a srác száján, talán túl hamar, talán túl kíváncsian. De Bálint nem hibáztatja. Elég érdekes lehet külső szemmel, ahogy hazudozik, miután az előző kapcsolatában ő volt az, akinek folyamatosan hazudtak. Megvonja a vállát. Igazából nincs egy elfogadható válasza a dologra. Mostanában rengetegszer nincs válasza semmire amit tesz. - Bármi köze ahhoz, hogy miért nem bírod az edzéseket?

Bálint kíváncsian néz rá. Szóval feltűnt neki, hogy nem bírja. De vajon mit gondol, hogy miért?

- Csak nem vagyok formában - válaszolja.

- Bálint, nem akarok bunkó lenni, de azon dolgozunk, hogy formában legyél, nem doblak be a mélyvízbe, hanem lassan haladunk. Szóval igazából semmi okod nem lenne rá, hogy ne bírd. Az, hogy elfáradsz, kimerülsz, esetleg fájnak az izmaid, az egy dolog. Viszont az, hogy rosszul vagy és szinte elájulsz, az nem normális. Igazából, nem vagyok benne biztos, hogy folytatnunk kéne-e az edzéseket.

- Miért? - háborodik fel. Mert nem igaz, hogy miután fizet, még le is akarják mondani az órákat. - Annyira szerencsétlen lennék, hogy nem tudsz mit kezdeni velem?

- Nem tudom, hogy biztonságos-e folytatni. Semmi beleszólásom a dologba, de nem vagy őszinte sem velem, sem magaddal. És talán ez még egy dolog. De Giorgioval sem vagy őszinte. Előbb-utóbb pedig meg fogod bántani, ha nem is szeretnéd. Mert ennek csak jó vége nem lehet.

Még hogy hazudik önmagának… Mekkora baromság. Mert egyáltalán nem hazudik önmagának. Nem is tudja ha az lehetséges-e. Viszont pontosan tisztában van vele, hogy mit csinál. Pontosan tudja, hogy nem eszik és ezzel rengeteg mindent tönkrevág az életében. Talán első sorban az egészségét. De mit számít az egészség, ha elég kitartással tökéletes is lehet? Talán az szívás, hogy emiatt az edzések sem mennek úgy, ahogy azt szeretné, de azért a nem evés és a kis edzés kombó valószínűleg sokkalta hatásosabb, mintha rendesen enne és csak simán edzene mellette. Az, hogy hazudozik mindenkinek? Rövidtávon talán nem ideális, de majd ha elérte amit akar, akkor maga mögött hagyhatja az egészet és senkinek sem fog fájni, amiről eleve nem tudtak. 

- Semmit sem tudsz a kapcsolatunkról. És már ne haragudj, de neked van a legkevesebb jogod hozzá, hogy azt firtasd mennyire vagyok szar pár vagy sem.

Feláll, mert nem is érdekli már, hogy még lesz-e edzés vagy hogy a maiból még hátra lenne bő egy óra, igazából csak kint akarja tudni magát a teremből. Tamásnak semmi köze az életéhez.

- Bálint… - szól utána a férfi, bár ő mindent megtesz, hogy mielőbb kint legyen és ne kelljen hallania. - Tudod, hogy szar ha hazudnak neked. Beszélj Giorgioval.

Nem beszél Giorgioval. Na nem mintha nem szólna a fiúhoz, de semmiképpen sem beszél arról, ami történt. Ami történik. Giorgio miatt (is) akar jobban kinézni. Nem ronthatja el a dolgot azzal, hogy idő előtt elárulja a titkait. Viszont találkozni sem akar vele. Giorgio mostanában óvatos. Elővigyázatos. Talán legszívesebben megkérné Bálintot, hogy mutassa meg mi van a pólója alatt, de valószínűleg tart a végeredménytől, úgyhogy sosem teszi. Csak hisz Bálintnak. Bálint pedig tovább hazudik. Giorgio pedig egyre aggódóbb arcot vág, mikor nem biztos benne, hogy hihet neki. És csak kerülgetik egymást és a forró kását. Bálintnak pedig nincs hangulata hozzá, akármennyire is szeretné Giorgioval tölteni a délutánt.

Giorgio: Átjössz?

Bálint: Bocsi, megígértem anyámnak, hogy hazamegyek ma.

Giorgio: Oké. Van pogácsa a konyhádban, én sütöttem. Egyél. És vigyél a szüleidnek is. Üdvözlök mindenkit.

Bálint: Egy szent vagy <3 Szeretlek.

Becsomagolja egy zacskóba a pogácsákat, majd küld egy üzenetet az anyjának, hogy meglátogatja őket. Tudja, hogy a nő nem fogja bánni, elég régen volt már otthon és mindig nyaggatja úgyis, hogy mikor megy már. Van egy sanda gyanúja, hogy így, hogy már a legkisebb testvére is kiköltözött otthonról és Németországban egyetemista, üres a ház és nincs kit pátyolgatni folyamatosan. 

A villamosról hévre vált és megkönnyebbülten foglal helyet az egyik szabad ülésen, a szinte üres járaton. A mellette lévő széknek támasztja a gitártokot, míg a kezében továbbra is szorítja a pogácsákat. Nagy a kísértés, hogy megkóstolja Giorgio legújabb alkotását, de tudja, hogy nem teheti. A combjába vési a körmeit és várja, hogy elteljen az út. Két utcányira a szülei házától megkönnyebbülten száll le a járműről. A pogácsák a megálló kukájában landolnak. A gyomra hangosan tiltakozik. Viszont ha nincs kísértés, akkor nem is kell ellenállni neki. 

Az anyja épp a nappaliban néz egy spanyol szappanoperát, de azonnal lezárja a tvt, ahogy meglátja Bálintot. Az az igazság, hogy hónapok óta nem volt otthon és nem is látta a szüleit. Ugyanabban a városban élnek és mégsem látogatja őket eleget. Szeretne kifogásokat találni, hogy túl elfoglalt, hogy egyszerűen így alakult az élet vagy sosem szeretett otthon lenni és végre csak éli az életét. De a valóság az, hogy általában csak elfelejt hazamenni vagy nincs kedve rá és minidg csak ígéreteket tesz, hogy maj a következő héten, de ezeket az ígéreteket sosem váltja be. Valószínűleg csak egy szar alak, meg egy szar gyereke a szüleinek. Mégis, mint minden egyes alkalommal, az anyja figyelme most is csak az övé, abban a pillanatban, ahogy belép a házban és az szoros ölelésbe zárja. Mintha megérdemelné.

- Kisfiam! - néz végig rajta, mintha évek óta nem látta volna - Eszel te rendesen? Mindjárt elfogysz! Tudtam én, hogy kéne kaját hozzak neked, mióta az a lány elhagyott… Biztosan nem főzöl magadra - csóválja meg a fejét és már a konyha felé is terelgeti.

- Anya, nyugi, persze, hogy eszek. Éppen ebédeltem, mielőtt idejöttem, szóval ne aggódj - fogja meg a kezét a nőnek, és inkább a kanapé felé húzza. - Mesélj, mi van veletek? Apa?

- Jajj, tudod milyen apád - legyint a nő. - Most is éppen egy haverja autóját szereli a garázsban. Igazából, menj is köszönni neki és igyatok meg egy sört. Addig összedobok valami finomat - terelgeti újra a fiút és legnagyobb meglepetésére máris a kezébe nyom két sört. Bálint pedig már kezdi megbánni, hogy hazament.

- Anya küldi - tartja az apja felé az üveg sört, aki egy olajos ronggyal letörli az izzadtságot a homlokáról és biccentve el is veszi azt.

- Hát te? Nem tudtam, hogy jössz.

- Írtam anyának. - fogalma sincs mit mondjon. Miről beszélnek az emberek a szüleikkel? Talán ha jobban odafigyelt volna gyerekkorában vagy vette volna a fáradtságot és elvégzi a műszaki egyetemet, legalább besegíthetne az autó szerelésébe vagy valami. Helyette csak nézi, ahogy az apja meglazít egy újabb anyát és úgy tesz, mintha a sörét kortyolgatná.

- Aggódik érted, tudod… - mondja az apja váratanul. - Mármint anyád. Azt mondja, alig beszélsz vele, mióta szakítottatok. Remélem nem csinálsz semmi hülyeséget.

- Mégis milyen hülyeséget? - nevet fel keserűen. - Mert én nem mentem és ejtettem teherbe az első lányt, akivel egy buliban találkoztam szakítás után, hogy aztán életem végéig bánjam, hogy született egy gyerekem, akiben csak csalódni tudok.

Az apja megdermed mozdulat közben, majd felül és Bálintra néz. Talán túl messzire ment. Mindjárt üvölteni fog vele.

- Ezt hiszed? - kérdezi hitetlenül és a fiú tudja, hogy most megbántotta. - Soha egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy összehozott az élet anyáddal. És azt sem bántam meg soha, hogy megszülettél. Sem te, sem az öcséid. Nem csalódtam benned, Bálint. Szeretlek.

Érzi, hogy a szemei megtelnek könnyekkel. Belkortyol a sörébe, most igaziból, csak hogy elfoglalja magát valamivel. Egész életében azt érezte, hogy nem ér fel az elvárásokhoz. Hogy akármit tenne, az sosem lesz elég. Nem magának, nem a szüleinek. Mert annyira tökéletesen ki volt tervezve az élete, a születésétől fogva és ő az első adandó alkalommal elcseszte és teljesen mást csinált, mint amit elvártak tőle.

- Azt hittem utálsz amiért ennyire elbasztam. Megígértem, hogy bizonyítani fogok ha már otthagytam a műszakit, megígértem, hogy a zene lesz az, amiben tökéletes leszek és azt is elbasztam. Ennyi év után sincs egy diplomám, egy kézzel fogható bizonyítékom, hogy megérte - mostmár folynak a könnyei és nem is biztos benne, hogy el fognak állni. - És tudom, hogy anya arra számított, hogy hamarosan unokái lesznek, hogy majd agyonkényeztetheti őket és…

- Bálint - érzi a férfi tenyerét a vállán és fogalma sincs, hogy az mikor állhatott fel. Viszont annyira szokatlan a fizikai érintés tőle, hogy igazából azt is elfelejti egy pillanatra, hogy éppen sírt. - Nem érdekel, hogy van diplomád vagy nincs és az sem, hogy mit csinálsz az életben. Felőlem utcákat is seperhetnél és akkor sem lennék csalódott benned. Sajnálom, hogyha valaha is ezt éreztettem. Viszont nézz magadra! Van egy sikeres zenekarod. Megélsz a munkádból, amit még szeretsz is. Ugyan mi ebben a kudarc? Az, hogy nincs zenei diplomád? Ne hülyéskedj. Anyád pedig csak jót akar, azt, hogy bolog legyél. És nem azért szeret, mert unokákat vár tőled vagy egy tökéletes családot. Ahogy mi találkoztunk, az sem volt tökéletes és nézz ránk. Ennyi év után is bolog házasságban élünk és van három sikeres fiúnk, akiket mindennél jobban szeretünk. Ne azt várd, hogy minden tökéletes legyen, hanem azt értékeld és azért küzdj, amid van. Lehet majd egyszer befejezed az egyetemet is, ha erre vágysz. Szerelembe fogsz még esni. Talán, majd összetörik még a szívedet. És talán akkor, mikor majd megtalálod a tökéletes lányt, nem fogod azt érezni, hogy minden csodás körülötted. Talán szétesik minden és fogalmad sem lesz, hogy hogyan alakul a jövő, de ő ott lesz melletted és semmi más nem fog számítani.

- Szeretlek - öleli meg a férfit és nem biztos benne, hogy mikor modták ki utoljára egymásnak a szót. Valószínűleg még kisfiú lehetett.

- Gyere, menjünk enni, mert anyád mindkettőnk körmére néz majd máskülönben - veregeti meg a hátát és Bálint tudja, hogy a pillanat véget ért és talán már soha többé nem is fog visszatérni. De nem bánja, hogy megtörtént.

És Bálint eszik. Most az egyszer nem gondol kalóriákra és arra, hogy hogyan fog kilopózni a fürdőszobába később, hogy kihányja magából, amit csak lehet, hanem élvezi és értékeli az anyja főztét. Kiélvezi a biztonságot, amit a gyerekkori házuk nyújt. Azt, hogy egy kicsit újra gondtalan gyereknek érezheti magát, elfeledve, hogy mi vár rá, ha innen hazamegy.

- Azt hiszem maradok egy pár éjjelt, ha nem bánjátok - jegyzi meg az utolsó falat után. A szülei pedig összenéznek. Sosem értette, gyerekként sem, hogy hogyan tudnak dolgokat egyetlen nézéssel, némán megbeszélni, úgy, hogy azt ő ne értse. De végül az apja hátradől, a széke támlájának, mint aki utat ad a feleségének, hogy most ő beszéljen.

- Akármikor szívesen látunk, Bálint és addig maradsz, ameddig csak akarsz. De sosem alszol itt, hacsak nincsenek ünnepek. És muszáj megkérdeznem, hogy mi elől menekülsz.

Bálint szíve kihagy egy ütemet, mert az anyja túl jól ismeri.

- Megbántottam valakit és nem tudom, hogyan hozhatnám helyre… - mondja végül, kerülve a szülei tekintetét, miközben az előtte lévő üres tányérral játszik.

- Tudod, általában egy őszinte bocsánatkérés sokat tud segíteni - kezdi az apja, de félbeszakítja őt.

- Egy bocsánatkérés nem elég… Giorgio azt mondja, hogy nem haragszik rám, de tudom, hogy nem is bízik bennem többé…

- Giorgio? Mármint Fekete Giorgio? - kérdezi az anyja meglepődve.

- Anya, mégis hány Giorgiot ismersz?

- Bocs, csak nem hittem, hogy az a fiú képes dühösnek lenni rád - mosolyodik el. - Mindigis annyira szerettem. Mindig ott van melletted. Hiányzik is, hogy már nem ebédel nálunk, annyira kis tisztelettudó meg gondos gyerek.

- Igen, tudom, Giorgio csodálatos - motyogja.

- Min vesztetek össze? Valami zenekari dolog? Annyira jó barátok vagytok, biztos meg tudjátok oldani.

- Igazából - nyel egy nagyot, mert fogalma sincs, hogy hogyan fog hangzani a szájából a dolog. - Giorgio nem… Vagyis hogy én meg Giorgio… Mi nem… - a tenyerébe temeti az arcát és felnevet a saját kínlódásán. Mert nem igaz, hogy képtelen hangosan kimondani a szülei előtt. - Giorgioval együtt vagyunk egy ideje…

Nem tudja mi lepi meg jobban. Az, hogy ennyire szusz nélkül marad, mire kimondja ezt a mondatot vagy az, hogy a szülei cseppet sem döbbennek meg rajta. Mintha az egész teljesen normális lenne. És igazából… Teljesen normális is. Mert ő és Giorgio szeretik egymást. És ennél természetesebb dolog a világon nincs is.

- Ma éjjel itt aludhatsz - mondja az anyja. - De holnap szépen hazamész és beszélsz azzal a fiúval. És ha kibékültetek, akkor elhozod majd szépen ebédre, ahogy azt illik. 

Bálint bólint, majd feláll az asztaltól és a gitártokja után nyúl, hogy felvigye a szobájába.

- Fiam - szól utána az apja. - Ne felejtsd el amit mondtam. Néha talán pont a káoszból tudod, hogy valaki az igazi - mosolyog rá és Bálint nem tudja nem viszonozni.

Holnap hazamegy. Hazamegy és őszinte lesz Giorgioval. Hazamegy és rendbehozza ezt az egészet.

Chapter Text

Másnap hazament, ahogy azt megígérte az anyjának is. Viszont Giorgioval nem beszélt. És nem csak Giorgioval nem beszélt, hanem senki mással. Mert egyszerűen képtelen volt kimozdulni a hálószobájából. Behúzott sötétítők mögé rejtőzve, a takaró fullasztó melegében és megválaszolatan üzenetek sűrűjében úgy érezte, hogy sosem lesz már normális. Az agya folyamatosan zúgott, rémálmok kísértették és legfőképpen biztos volt benne, hogy ez az a pillanat, ahonnan már nincs visszaút. Mert az, hogy Giorgiot ignorálta és az, hogy Giorgio ezek után nem is kereste őt, egy igazi, félreérthetetlen jel volt. Giorgio feladta, nem érdekli mi van vele. Valószínűleg már nem is dühös rá, csak azt akarja, hogy vége legyen. Ez pedig az egyetlen dolog amit igazán, önzetlenül meg is tud adni neki. Mert máskülönben már nincs semmi az égvilágon, amit nyújtani tudna a fiúnak. Talán sosem volt. 

Mikor végre ráveszi magát, hogy kisétáljon a nappaliba, csillagokat lát és az az érzése, hogy azon nyomban össze fog esni. Mégcsak meg sem fordult a fejében az elmúlt három napban, hogy ténylegesen egyen valamit. A helyzet igazából boldoggá kéne tegye, mert végre nem gondolkozik rajta, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit eszik. De leginkább csak ürességet érez és azt, hogy még mindig nagyon messze áll attól, aki lenni szeretne. Valaki, aki érdemes a szeretetre. Valaki, aki megérdemelné, hogy Giorgio mellette álljon, elújságolva vidáman, hogy ez az ő pasija, akit szeret. De tudja, hogy ehhez minden esélyét eljátszotta már. Akkor viszont akár véget is vethetne az egésznek. Mert mi értelme? Mi értelme léteznie, hogyha sosem lesz elég jó? Ha sosem lesz elég? Sem magának, sem pedig másoknak.

A tévé sötét képernyőjét bámulva gondolkozik azon, hogy hogyan tehetné. Belemar a kulcscsontjába és azon agyal, hogy mégis mi lenne a mód rá, hogy senkinek se okozzon igazi fájdalmat. Mert tudja, hogy hamar el fogják felejteni még a létezését is. De a legjobb az lenne, ha már a kezdetektől közömbösen tudnának hozzáállni a halálához. Talán ha magára haragít mindenkit előtte, talán ha tönkretsz minden létező kapcsolatot az életében…

A szívverése felgyorsul és ki-ki hagy egy ütemet, a feje sajog és a szemei égnek a könnyektől, amik nem képesek elhagyni a testét, de mégis ott vannak egy emlékeztetőként, hogy minden szar. Észre sem veszi, amikor nyílik az ajtó, észre sem veszi, amikor besüpped mellette a kanapé. Csak a kulccsontját markolja, mint valami őrült, megpróbálva fájdalmat okozni magának és nem teljesen elveszi a saját gondolataiban. Viszont ahhoz már kissé késő. Az egyetlen dolog amit tehet, az az, hogy nem áll fel onnan és nem cselekszik azonnal. Hogy még legalább addig kibírja, ameddig eldönti teljesen, hogy mit és hogyan akar.

Meglepődik, mikor egy másik kéz simul az övére és az leveszi a kézfejét a testéről. Addig a pillanatig fel sem tűnik neki, hogy igazából mennyi kellemetlenséget is okozott a bőrének. Viszont valószínűleg teljesen lekarmolta azt, legalábbis abból ítélve, hogy a levegő csípni kezdi.

Abban a pillanatban viszont rájön, hogy nincs egyedül, bár fogalma sincs, hogy mennyi ideje ez a helyzet. De óvatosan elfordítja a fejét és a a tekintete találkozik a Giorgioéval, aki ha őszinte akar lenni, valószínűleg semmivel sem néz ki jobban nála. Vörös szemek, fekete táskák a szeme alatt és a száját rágcsálja, mint aki ideges.

Tehát ez az, gondolja. Most jött el az a pillanat, hogy szakítani fog vele.

Megérdemli. Nem áll szándékában tagadni a dolgot. Talán így könnyebb lesz. Talán ha Giorgio utálja már és szakít vele, akkor eggyel kevesebb ember miatt kell aggódnia az életében. Talán eggyel kevesebb ember kérdőjelezné meg, hogy miért tette, hogy egyáltalán megérdemelte volna-e, hogy tovább éljen. Mert az ő véleménye szerint nem. De talán a szülei másképp gondolják majd. Talán a barátai nem fogják érteni, hogy mi történt. Talán lesznek olyan ismerősei is, akik majd csak évek múltán értesülnek a dologról és teljesen ledöbbennek. Pedig ez az egész nem újdonság. 

Igazából az a helyzet, hogy nem ez az első alkalom, hogy a halálán godolkodik. Nem is az volt az első alkalom, amikor az exe szakított vele és nem is az, mikor a dolgok már elviselhetetlenné váltak. Az, hogy meg akar halni, az, hogy sosem lesz elég jó ehhez az élethez, mindig ott volt elásva az agya mélyén. Néha elő-elő bújt, ha csak egy pillanatra is, ha csak egy napra vagy egy órára. Ha azonnal el is tudta hessegetni a gondolatot. De a legvidámabb perceiben sem volt teljesen biztonságban. A semmiből támadt és úgy terjedt át minden sejtjére, mint valami méreg. De mindig volt valami oka, hogy miért érdemes élnie. Mindig volt egy logikus ellenérve, hogy neki miért kell maradnia és folytatnia mindent. 

Most viszont olyan, mintha már semmi, de semmi az égvilágon nem lenne elég hozzá, hogy itt tartsa. Még Giorgio meleg érintése sem, ahogy a tenyerei közé fogja az övét és nem engedi el. Egy kis vígasz, mielőtt véget vetne a kapcsolatuknak.

- Tudod, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy csak simán kijátszottál. Meg voltam győződve róla, hogy hazudtál nekem és mégcsak otthon sem jártál és csak azt hazudtad nekem, hogy megszabaduljál tőlem. Az a helyzet Bálint, hogy tudom hogy kurvára szar az egész és azt is, hogy egyáltalán nem működik az amit csinálunk. Az egész kapcsolatunk egy kész káosz és lassan nem is látok át rajta. Annyira nagyon örültem, amikor azt mondtad, hogy viszonzod az érzéseimet és úgy éreztem egy pillanatra, hogy valahol a fellegekben járok. Mert hihetetlen, hogy pont nekem sikerülhet megkapnom a srácot, akire már olyan régóta vágyok. De nem kaphatlak meg, nem igaz? Az egész csak egy kibaszott illúzió.

- Giorgio…

- Nem. Most én beszélek. Az a helyzet, hogy tudom, hogy nem hazudtál. Tudom, hogy mégis jártál otthon és nem csak úgy mondtad. És tudod honnan? Anyukádtól. Mert anyukád vette a fáradtságot és rámírt, hogy elmondja, hogy ha már kibékültünk, akkor nagyon szívesen lát ebédre és hogy ha te nem teszel róla, hogy átmenjünk hamarosan, akkor tegyek én róla, mert alig várja, hogy együtt lásson minket. Azt mondta, hogy nagyon boldog, mert látja rajtad, hogy mennyire sokat jelentek neked és hogy mennyire más lettél csak azért, mert hogy őt idézzem, fülig belém estél. De nem tudom mit gondoljak, mert én nem ezt érzem. Mert akármit is mondtál a szüleidnek, és megjegyzem, hogy nagyonis büszke vagyok rád, hogy felválaltál minket előttük és ha nem is tetted volna, akkor sem bánnám, mert sosem vártam el ezt tőled meg úgy igazából soha senkitől. De ugyanakkor nem kommunikálsz velem, vagy ha meg is teszed, akkor folyamatosan csak a szemembe hazudsz és nem tudom, hogy mi van veled. Ha nem kellek neked, akkor azt mondd és ne táncolj teljesen feleslegesen a tények körül, mert azt nem bírom már. Megfogadtam egy ideje, hogy többé nem hagyom, hogy kihasználjanak és azt hiszem sokkal jobban el tudnám viselni azt ha a szemembe mondanád, hogy nem vagyok neked elég, mint ezt, ami most van. Mert rohadtul fáj.

- Giorgio, mi a fenéért ne lennél nekem elég? Csodálatos vagy. Sokkal több és sokkal jobb, mint amit valaha is megérdemelnék. És az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy honann jönnek ezek a gondolataid. Miért az az első feltételezésed, hogy csak kihasznállak vagy éppen megcsallak, vagy hogy igazából nem is akarok veled lenni? Mert ha egyetlen dolgot is tisztán elmondtam neked, akkor az az, hogy igenis akarom ezt a kapcsolatot és akarlak téged, mindennel együtt. De te sem beszélsz soha semmiről. Miért van az, hogy ezer éve barátok vagyunk és nem tudom, hogy mi történt veled, amiért ennyire paranoiás vagy? Nem ez az első hasonló kijelentésed az utóbbi időben. Mintha csak arra várnál folyamatosan, hogy valaki hátbaszúrjon téged. Pedig nekem aztán elhiheted, hogy sem én, sem a barátaid nem terveznek ilyensmit.

- Az igazat akarod? Azt akarod, hogy őszinte legyek Bálint? Azt akarod, hogy elmondjam miért vagyok ennyire elcseszett? Rendben. De akkor ugyanezt kérem viszont. Hogy egyszer az életben legalább egyetlen óra erejéig te is őszinte legyél velem. Hogy válaszolj a kérdéseimre, hezitálás és kerülgetés nélkül. Akkor is ha kényelmetlen és akkor is ha nem akarsz. Megegyztünk?

- Igen. 

- Biztos vagy benne?

- Igen, Giorgio, teljesen biztos vagyok benne - válaszolja, bár igazából semmiben sem biztos már. Nem tudja ha igazából tud válaszolni a dolgokra amiket a fiú elvár tőle. De most ez a legkisebb problémája. Majd ha eljutnak addig, akkor valahogyan megoldja a helyzetet.

- Oké. Mit szeretnél, hol kezdjem? Várj, azt hiszem megvan a tökéletes pillanat. Menjünk kicsit vissza az időben. Te összejössz a barátnőddel, akit annyira nagyon szeretsz és aki az egyetlen indokod rá, hogy engem kikosarazzál, de minden rendben van, mert úgy tudunk tenni, vagyis én úgy tudok tenni, mintha többé nem is érdekelne és mikor már megy ez egy ideje, akkor úgy döntesz, hogy hajnali háromkor felhívsz Bálint. Anélkül, hogy bármit belegondolnál a dologba. Én pedig rendben vagyok ezzel, mert persze, hogy válaszolok neked hajnalban. Akármikor felvenném azt a rohadt telefont ha hívsz, akkor is ha csak azért teszed, hogy elújságold, hogy mennyire szereted őt. Mert még ezt is sokkal jobb hallani tőled, mintha semmit sem mondanál nekem. És te hajnali háromkor azért keresel, hogy részegen elmond, hogy kitaláltá egy fasza dalt és hogy én kellek hozzá, hogy a stúdióban felvedd, mert senki mással nem szeretnél rajta dolgozni, velem viszont igen. Én pedig belemegyek, mert a haverom vagy és mert ez egy teljesen jogos indok, legalábbis ezt mesélem be magamnak, hogy veled lóghassak, mert az is több a semminél.

De másnap összeülünk a stúdióban és felvesszük a dalt, csak mert te annyira szeretted volna és nekem közben lassan lassan darabokra törik a szívem, mert az a dal minden, amit valaha is szerettem volna. Hogy én legyek az, akire úgy nézel, hogy én legyek az, aki kitölti a gondolataidat. De helyette egy háttérvokál és egy gitárszóló vagyok, ami elveszik a dal egészébe. És tudom, hogy csak azért kértél meg, hogy veled legyek, mert utálsz magányos lenni és valakivel muszáj megosztanod amit alkottál. De talán egyetlen másodpercre, ahogy ott ülök, az ablak másik oldalán, miközben te felénekled az egészet, újra és újra, talán egyetlen másodpercre elhiszem, hogy nekem szól. Hogy nekem is szólhatna. De aztán újrahallgatjuk az egészet és már lassan éjfél van és felhív, te pedig rohansz haza, mert szereted. Én pedig az egyik legjobb barátod vagyok és boldognak kéne lennem, hogy boldog vagy. Ezért úgy is teszek, de közben rohadtul fáj az egész. Fáj visszatérni egy olyan valóságban, ahol a dal nem nekem szól, ahol az, hogy együtt alkotunk csupán szakmai és baráti és ahol úgy nézel rám, hogy közben észre sem veszel.

Aznap este nem mentem haza, nem tudtam volna egyedül maradni a gondolataimmal. Igazából nem is akartam gondolkodni, csak hogy minden megálljon egy pillanatra. Szóval körbeirogattam mindenkinek, remélve, hogy van valahol egy buli ami kikapcsolhatja az agyamat. Tudod, ha elég embert ismersz, mindig van egy buli. És mindig van valaki, akitől venni lehet valamit. 

Akkor, azon az estén ismertem meg őt. Nem fogok nevet mondani, mert tudom, hogy ismered és nem csak te, hanem mindenki. De akkor még maximum elvétve merült fel valahol a neve. És hazajött velem és nem csak azon az estén, hanem rengetegszer. Sok minden van, amire nem emlékszem, szerintem teljes napok kiesnek abból az időszakból… Nem igazán voltam józan vagy tiszta. De arra emlékszem, hogy milyen érzés volt minden egyes nap azzal szembesülni, hogy csak percekre, órákra vagyok elég. Hogy pillanatok alatt már hideg is az ágy mellettem. Hogy mindig csak nézem, ahogy felöltözik és elmegy, haza. Hogy nem én vagyok az első, csak valaki, akit ki lehet használni, akit ott lehet hagyni, aki annyira sem elég, hogy egy éjszakát eltöltsön, valamilyen kifogással. De ott voltam. Ha nappal, ha éjjel, akármikor. Nem agyaltam túl, mert biztos voltam benne, hogy ennyit érdemlek. Legalább valaki keres. Legalább valakinek kellek. 

Néha durva volt. Néha ordított. Néha rajtam élte ki azt a frusztrációt, amit otthon nem tudott. Hogy aztán hazamehessen és eljátszhassa a tökéletes barátot. És talán működött, mert azóta is együtt vannak. És tisztában vagyok vele, hogy az én hibám volt, hogy hagytam, hogy kihasználjon. Hogy sosem gondolkodtam, hogy sosem próbáltam nem beállni és csak tűrni a helyzetet. De nem kaphattam meg amit szerettem volna, úgyhogy beértem azzal, amiről azt hittem, hogy kijár. Szóval ha azt hiszed, hogy elcseszett vagyok… Igazad van. Az vagyok. De ezzel nem vagyok egyedül. Ha kellek így, rendben, ha nem… Meguntam futkorászni mások után Bálint. És akármennyire is szeretlek, érted sem futok már többé, ha nem akarsz találkozni a középúton.

- Nem arról van szó, hogy nem akarok… - mondja Bálint csendesen. - És sajnálom Giorgio, hogy ez történt veled. Ahogy azt is, hogy nem tudtam róla. Hogy túlságosan el voltam foglalva hozzá, hogy legalább barátként ott lehessek melletted. Nem vagy elcseszett, Giorgio. Egyáltalán nem. - öleli át a fiút és érzi, hogy néhány könnycsepp lefut az arcán. Mert utálja, hogy Giorgiot megbántották. És még annál is jobban bánja, hogy ő is ugyanazt teszi. Folyamatosan. Szakítania kéne vele, hogy többé ne bánthassa. Giorgio lassan elhúzódik tőle és a szemébe néz:

- Rajtad a sor. Válaszolj pár kérdésemre.

- Rendben - nyel egy nagyot Bálint. A legrosszabbra van felkészülve. És majdnem elneveti magát, mikor meghallja a kérdést.

- Ízlett a pogácsám?

- Persze - mosolyog Giorgiora. - A szüleim is imádták.

- Ennek örülök, Bálint - hámozza ki az ujjait Giorgio az övéi közül. - Kár, hogy soha sem kóstolták. De köszönöm, hogy alátámasztottad, azt, amit eddig is tudtam. Képtelen vagy nem hazudni. De tudod mit? Majd keress meg ha egyszer úgy döntesz, hogy őszinte leszel. Vagy ne. Ki a faszomat érdekel?

Giorgio felkel a kanapéról, Bálint pedig falfehér arccal nézi végig, ahogy lecsapja az asztalra a lakása kulcsának a másolatát, majd kisétál. Nem. Ezt már tényleg nem fogja helyrehozni. Akár most is kiugorhatna az első autó elé.