Chapter Text
Dél van.
Eljött az az óra, amire vártam— vagyis nem vártam, hanem csak jött. Vicces belegondolnom abba, hogy pár órával ezelőtt mennyire féltem a miniszterelnöktől.
Mert ez így van.
Most éppen az ajtaja előtt állok, és próbálom magamnak bebeszélni, hogy nem lesz semmi nagy felhajtás, és BIZTOS nem a tegnap estéről lesz szó, ahogyan hazakísért.
Félek.
De kurvára.
Elméletben munka ügyben kéne most bekopogjak az ajtaján egy kis „dumálásra”. Össze kell szednem magam. Csak kopogj be. Nem lesz nagy cucc!
Hazudsz.
– Nem hazudok – suttogtam magam elé. – Csak… optimista vagyok.
Kopp. kopp.
— Szabad!
Persze hogy szabad. Tudom, mikor van dolga és mikor nincs. Most nincs. Istenem.
Lassan lenyomtam a kilincset, és benyitottam.
Az első dolog, amit észrevettem, az a rend volt.
Nem az a „valaki rendet rakott” rend, hanem az a minden pontosan ott van, ahol lennie kell rend. A magas mennyezet még jobban kiemelte az egészet, az asztal középen állt, mintha direkt úgy lett volna elhelyezve, hogy minden szem rá essen. Könyvespolcok, diplomák, képek— minden túl… tökéletes.
Félelmetesen tiszta volt.
Pont annyira, hogy ideges legyek tőle.
Ha itt leejtek egy papírt, az visszapattan.
– Jó napot – mondtam végül, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
Ő az asztal mögött állt, de nem ült le. Mintha várt volna.
Nem „főnök módon”.
Hanem… máshogy.
Egy pillanatra rám nézett, és az a tekintet megint ott volt— az a figyelmes, kicsit túl éles, mintha nem csak azt látná, amit mutatok.
– Jó napot – válaszolta.
A hangja nyugodt volt.
Túl nyugodt.
Ez gyanús.
Elindult az asztal mellől, és… nem maradt mögötte.
Kikerülte.
Felém.
Miért jön közelebb?
Ez nem egy film.
Ez nem egy film, ugye?
Megállt előttem.
Nem túl közel.
De nem is elég messze.
Pont az a távolság, ahol már érzed a másik jelenlétét. A levegőt. A mozdulatokat.
És most, hogy közelebb volt, észrevettem apróságokat.
A kabátja nem volt teljesen száraz— mintha ő is kint lett volna. A haja egy kicsit rendezetlenebb volt, mint reggel. Nem sokkal. Csak annyira, hogy ne legyen tökéletes.
És a keze.
Az egyik ujjával finoman az óra szíját igazította.
Egyszer.
Aztán még egyszer.
Ideges.
Nem.
Ő nem ideges.
Ő politikus.
Ő nem lesz ideges egy ilyen helyzetben.
De akkor miért csinálja azt?
Az agyam azonnal ráugrott.
Biztos csak szokás.
Vagy nem tudja, mit mondjon.
Vagy… miattad.
– Tegnap este… – szólalt meg.
A gyomrom összerándult.
Na.
Itt vagyunk.
– …nem volt a legbiztonságosabb környék.
…
Munka.
Persze.
Természetesen.
Nyilván ezért jöttem ide.
– Nem szoktam arra járni – mondtam gyorsan. – Csak… tegnap.
– Tudom.
Megálltam.
– Tudja?
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Nem nagy. Nem hivalkodó. Inkább olyan… visszafogott.
– Látszott.
Ez most sértés volt?
Vagy…
Nem.
Nem volt az.
Csak ténymegállapítás.
És valamiért ettől még rosszabb lett.
– Nem voltam… teljesen magabiztos – ismertem be végül.
Ő figyelt.
Tényleg figyelt.
Nem csak hallgatott.
És ez… veszélyes volt.
– És most? – kérdezte.
A kérdés egyszerű volt.
Túl egyszerű.
– Most? – ismételtem vissza, mert nyilván időt akartam nyerni.
Bólintott.
A tekintete nem mozdult.
– Most ez… egy munkahelyi beszélgetés – mondtam végül.
Remek válasz. Nagyon természetes. Egyáltalán nem védekező.
Egy pillanatig nem szólt semmit.
Csak nézett.
És akkor észrevettem még valamit.
Egy apró feszülést az állkapcsán.
Nagyon finom.
Szinte láthatatlan.
Ő is gondolkodik.
Ő is… nem teljesen biztos ebben.
– Igen – mondta végül.
De nem hangzott teljesen meggyőzőnek.
A szívem gyorsabban vert.
Mondj valamit. Bármit. Ne állj itt így.
– Akkor… miért hívtál ide? – csúszott ki.
Megálltam.
Azonnal.
TE LE-TEGEZTED.
Vége.
Most tényleg.
– Én— elnézést, én nem úgy— – kezdtem kapkodva.
Ő viszont nem vágott közbe.
Nem lett szigorú.
Nem lett hivatalos.
Sőt.
Az a halvány mosoly… visszatért.
Egy kicsit másképp.
– Jó kérdés – mondta halkan.
És most már tényleg túl közel volt.
Nem lépett közelebb.
De valahogy mégis.
– Munka ügyben – tette hozzá egy fél pillanattal később.
Persze. Munka.
– Természetesen – bólintottam gyorsan.
Ő végül elfordult, mintha kellett volna neki az a mozdulat, és visszalépett az asztalhoz.
– Van egy anyag, amit át kellene néznie – mondta, miközben egy dossziét vett fel.
Közelebb léptem.
Átnyújtotta.
Az ujjaink majdnem összeértek.
Majdnem.
És az a „majdnem” sokkal rosszabb volt, mint ha tényleg hozzáért volna.
– Ez sürgős – tette hozzá.
Ránéztem.
Most már egyenesen.
– Értem.
De nem a dossziéra figyeltem.
Hanem arra, hogy megint az óráját igazítja.
És arra, hogy pontosan tudja, hogy észrevettem.
Egy pillanatig csak álltam ott a dossziéval a kezemben, mintha tényleg az lenne a legfontosabb dolog a világon.
Nem volt az.
Leültem az asztal egyik oldalára, ő pedig velem szemben, de nem teljesen. Kicsit ferdén, mintha… nem akarna teljesen elhatárolódni.
Vagy csak én gondolom túl.
Igen. Biztos csak én.
Kinyitottam a dossziét.
Számok.
Sorok.
Táblázatok.
Biztonságos dolgok.
– Itt van egy eltérés – szólalt meg, és közelebb hajolt.
Túl közel.
Az ujjával egy sorra mutatott, de a fókuszom… nem ott volt.
Hanem azon, hogy milyen közel van.
Hogy érzem a jelenlétét.
Hogy ha egy kicsit megmozdulok—
NE.
– Ez… – kezdtem, és próbáltam visszatalálni a valóságba. – Ez egy százalékos eltérés.
– Igen.
Csend.
Ez most egy beszélgetés volt?
– És… – folytattam, mert muszáj volt mondanom valamit – ezt… javítani kell.
Zseniális.
Ő egy pillanatra rám nézett.
Az a tekintet megint.
Mintha tudná, hogy egyáltalán nem arra figyelek, amire kéne.
Mintha… szórakoztatná.
– Igen – mondta végül, de a hangja halkabb volt, mint az előbb.
Nem húzódott vissza azonnal.
Még ott maradt.
Egy kicsit.
Túl sokáig.
A levegő közöttünk… megint megváltozott.
Mondj valamit. Bármit. Kérdezz. Lélegezz.
– Maga… – kezdtem, aztán megálltam.
NE KÉRDEZZ SEMMIT.
De már késő volt.
– Maga mindig ennyire… – elakadtam.
Ő egy kicsit felvonta a szemöldökét.
– Ennyire…?
MENTSD MEG MAGAD.
– …alapos? – fejeztem be gyorsan.
Egy pillanatig csend volt.
Aztán—
egy halvány mosoly.
– Igyekszem.
Nem nagy válasz.
Mégis.
Valahogy több volt benne.
Lassan hátrébb dőlt, mintha tudatosan visszaállítaná a távolságot köztünk.
Én pedig… hirtelen észrevettem, hogy visszatartottam a levegőt.
Kilélegeztem.
Normális vagy. Teljesen normális.
Lapozni kezdtem a papírok között, csak hogy legyen mit csinálnom.
– És maga? – szólalt meg.
Megálltam.
– Én?
– Maga mindig ennyire… feszült munka közben?
…
Mi.
– Nem vagyok feszült – vágtam rá reflexből.
Ő nem válaszolt azonnal.
Csak nézett.
És megint.
Az a kis mozdulat.
Az órája szíja.
Megigazította.
Megint.
– Nem? – kérdezte végül.
– Nem.
– Értem.
Nem úgy hangzott, mint aki elhiszi.
A kezem automatikusan a papírok széléhez nyúlt.
Egy kicsit túl erősen.
És persze—
lecsúszott.
A dosszié egyik fele kiborult az asztalról.
Papírok.
Mindenhol.
Csend.
Megfagytam.
Ne. Mozdulj.
– Ez… – kezdtem halkan. – Nem volt része a tervnek.
Egy pillanatig nem szólt semmit.
Aztán lehajolt.
Egyszerre.
Pont ugyanakkor.
Természetesen.
A kezünk majdnem összeért.
Megint.
Ez most már gyanús.
Felpillantottam.
Ő is.
Túl közel.
Megint.
– Úgy tűnik, nem csak az időjárás kiszámíthatatlan – mondta halkan.
…
Ez most egy vicc volt?
Ő viccel?
Elmosolyodtam.
Nem akartam.
De megtörtént.
– Igen… – mondtam. – Vannak… váratlan helyzetek.
A szemkontaktus megmaradt.
Egy másodperc.
Kettő.
Túl sok.
És most már tényleg nem a papírokról szólt.
Egyáltalán nem.
– Tegnap este is ilyen volt? – kérdezte.
A mosoly eltűnt.
A szívem gyorsabban vert.
Na.
Itt vagyunk.
Megint.
És most már nem volt hova menekülni.
A kérdés ott maradt köztünk, súlyosan, kimondva, visszavonhatatlanul.
– Tegnap este is ilyen volt?
Lenéztem a papírokra.
Nem mintha láttam volna bármit is.
Ne válaszolj.
Válaszolj.
Normálisan válaszolj.
– Milyen? – kérdeztem vissza végül, mert időt akartam nyerni.
Ő nem vette le rólam a tekintetét.
– Kiszámíthatatlan.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
Hazudj.
Mondd azt, hogy nem.
Mondd azt, hogy teljesen hétköznapi volt.
– Igen – mondtam végül halkan. – Ilyen volt.
Csend.
Nem az a kényelmes fajta.
Hanem az a… túl őszinte.
Ő lassan bólintott, mintha ezt a választ várta volna.
Aztán felállt.
Én is.
Automatikusan.
Mert persze, hogy igen.
Most már egymással szemben álltunk, az asztal másik oldalán, de valahogy mégis közelebb, mint az elején.
– Nem szoktam ilyet csinálni – mondta.
Megálltam.
– Mit?
Egy pillanatra habozott.
Nagyon röviden.
De észrevettem.
– Elkísérni valakit – mondta végül.
A szívem megint kihagyott egy ütemet.
– Értem.
Nem értem.
– És… – kezdte, majd megállt.
Ő.
Megállt.
A mondat közepén.
Ez új volt.
– És? – kérdeztem, mielőtt még átgondolhattam volna.
A tekintete egy pillanatra elmozdult rólam. Az ablak felé. Aztán vissza.
Mintha mérlegelne.
Mintha… valamit eldöntene.
– Nem volt jó ötlet.
…
Oké.
Ez fájt.
Egy kicsit.
Nem sok. Csak… pont annyira.
– Munka szempontból – tette hozzá gyorsan.
Ó.
Persze. Munka.
– Természetesen – bólintottam.
Túl gyorsan.
Túl hivatalosan.
Visszaléptem egy kicsit, mintha ezzel vissza lehetne állítani a határokat.
– Akkor… ez minden? – kérdeztem.
Ő nem válaszolt azonnal.
Csak nézett.
És megint.
Az a feszültség.
Az a kimondatlan valami.
– Nem – mondta végül.
A gyomrom összerándult.
Ne.
Egy lépést tett felém.
Csak egyet.
De elég volt.
– Van még valami.
Persze, hogy van.
– Igen? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom egy kicsit halkabb lett.
Egy másodperc.
Kettő.
Aztán—
Kopp. kopp.
Mindketten egyszerre fordultunk az ajtó felé.
– Elnök úr? – szűrődött be egy hang kintről. – Azonnali egyeztetés szükséges.
A pillanat… megszakadt.
Ő becsukta egy pillanatra a szemét.
Csak egy rövid másodpercre.
Aztán visszavette azt a nyugodt, kontrollált arckifejezést.
A politikust.
– Egy pillanat – szólt ki.
Aztán visszanézett rám.
És most már megint volt köztünk távolság.
Láthatatlan.
De ott volt.
– Ezt majd folytatjuk – mondta.
Nem kérdés volt.
Ígéret.
Vagy fenyegetés.
Még nem döntöttem el.
Bólintottam.
Nem bíztam magamban annyira, hogy megszólaljak.
Az ajtó felé indult, majd egy pillanatra megállt.
Fél fordulattal visszanézett.
És egy egészen halk, alig észrevehető hangon:
– És legközelebb… ne egyedül menjen haza.
…
Az ajtó kinyílt.
Ő kilépett.
Én pedig ott maradtam.
A dossziéval.
A szétesett gondolataimmal.
És azzal az egy mondattal a fejemben, ami sehogy sem akart eltűnni.
„Ezt majd folytatjuk.”