Chapter Text
Karácsony Gergelynek jó kedve volt – hosszú idő után ugyanis újra reményteljesnek érezte magát. Még annak ellenére is, hogy a siófoki ellenzéki fórumon nem lehetett több negyven-ötven embernél. Az előválasztás óta többször megtapasztalta már, milyen az, amikor több ezer ember állja őt körül, amikor minden fej egyszerre fordul felé, és vagy némán bólogatva, vagy csak a szemével jelzi, hogy egyetért vele. Viszont most először érezte azt, hogy tényleg van esélye a kormányváltásnak – hogy ezek az emberek, akik eljöttek ide, nem balga idealisták, hanem okos állampolgárok, akik a szavazatukkal harcolnak egy jobb Magyarországért. Gergő tudta, hogy sok politikus lenézi a választópolgárokat, és vagy tanulatlan, megvezethető proliknak, vagy engedetlen, buta csőcseléknek nézte őket. Ő azonban pontosan tudta, micsoda erő is van a nép egyszerű fiaiban.
A fórum az előre egyeztetett terv szerint zajlott le, és este hat környékén már pakolták is össze a kirakott molinókat a szorgos aktivisták. Karácsony még ott maradt néhány lelkes résztvevővel beszélgetni, és olyannyira belemerült az adózási reformtervébe, hogy először észre sem vette, hogy Péter megállt a háta mögött. A férfi egy meglehetősen hangos torokköszörülése után döbbent rá csak erre.
- Péter, ha szeretnél, nyugodtan fejtsd ki a véleményed.
- Ó, a Jóisten őrizzen meg attól, hogy megint én legyek a renitens jobboldali, aki senkivel sem ért egyet – emelte fel védekezőn a kezeit a férfi. Majd Gergő felé fordult. – Viszont ha végeztél, megihatnánk egy kávét itt a művházzal szembeni kávézóban. Jó lenne megbeszélni a részleteket a soproni ellenzéki fórummal kapcsolatban.
Gergőnek felszaladt a szemöldöke; sosem volt valami jó színész. De azért tőle telhetően megpróbált határozottságot erőltetni a hangjára.
- Rendben, ott találkozunk.
Karácsony megpróbálta folytatni a társalgást az adóreformról, de azt vette észre, hogy a figyelme el-elkalandozik, és már nem is volt olyan lelkes, mint korábban. Péter szavai jártak a fejében. Vajon milyen soproni fórumról beszélt? Nem is volt tervben ilyesmi. Talán valami bizalmasabb dologról akar vele beszélni? De akkor miért kellett ezt a többi embernek is hallani, és miért egy nyilvános helyre hívta őt?
Hamarosan elköszönt a lelkes siófoki vitapartnerektől, majd a sofőrjének jelzett, hogy nyugodtan menjen el harapni valamit, mert neki még van egy kis dolga. A művelődési ház mögötti kávézót Gergő már akkor kiszúrta, amikor megérkeztek; modern, piros cégéres bejárata hívogató volt, különösen, hogy a félig nyitott ajtón keresztül kellemes kávéillat csapta meg a férfi orrát. Az üzlet szokatlanul nagy volt, és a bejáratnál sorakozó modern fotelek mellett a helyiség hátuljában egyszerű, sárga, párnázott székek is helyet kaptak, kis kerek asztalokkal. Vasárnap délután lévén volt ott pár kisgyermekes család, illetve néhány tinédzser, de nem igazán volt zsúfoltnak nevezhető.
Márki-Zayt elsőre nehéz volt kiszúrni, minden bizonnyal ez is volt a célja – a férfi a kávézó leghátsó szegletében, messze mindenkitől, egy hatalmas fikusz mögött bújt meg, és ahogy Gergő közelebb ért, látta, hogy még mindig a hatalmas itallapot igyekszik kisilabizálni.
- Szörnyű, hogy mennyi mindent lehet már kapni manapság a kávézókban. Hogy tud így bárki választani?
Karácsony öntudatlanul is rámosolygott a férfira, amikor leült; az pedig visszamosolygott.
- Azért megleptél azzal, hogy elhívtál kávézni. Mások előtt.
Péter értetlenül meredt rá.
- Miért is? Az égvilágon semmi rossz nincs egy kávézásban. Más kollégákkal is leültem már így nyilvános helyen, sőt, ha emlékszel, tavaly ősszel együtt is ebédeltünk egy csárdában…
- Persze, ez rendben is van – sietett közölni Gergő, majd a hangját halkabbra vette. – Csak… tekintve, hogy a választások előtt már nem fogunk tudni találkozni, azt hittem, hogy ma…
Péter tekintete egy pár pillanatig rezzenéstelen maradt, majd ajka apró mosolyra húzódott, ahogy felfogta, mit is akar mondani a másik.
- Ne haragudj, de muszáj hazamennem, ma este ünnepeljük az egyik fiam születésnapját. Azért gondoltam arra, hogy legalább itt… beszélhetünk kicsit.
Karácsony erre már nem tudott mit mondani, ugyanis a következő pillanatban megjelent az egyik – rövid, fekete hajú – felszolgálólány, és felvette a rendelésüket. Márki-Zay nem bonyolította túl a dolgokat és egy americanót kért, Gergő azonban alaposan kifaggatta a lányt az elérhető növényi tejekről és a készleten lévő kávék pörkölési módjáról. Végül csak megállapodott egy fahéjas lattéban.
- Hozom máris. – A lány gyorsan lefirkálta a rendelést a füzetébe, majd várt még pár másodpercet. Nyilvánvaló volt, hogy mondana még valamit, csak nem biztos benne, hogy lehet-e. Végül vett egy nagy levegőt, és Márki-Zay felé fordulva kibökte. – Nagyon-nagyon szurkolok önnek jövő vasárnap!
Péter mosolya kiszélesedett.
- Köszönöm szépen, ez jólesik. Csak győzze meg a barátait és a családját is, hogy ránk szavazzanak, és máris sokat tett a hazájáért!
A lány a következő pillanatban már ment is a rendelést teljesíteni, Karácsony pedig beharapta az ajkát.
- Te tényleg hiszel benne?
Márki-Zay felvonta a szemöldökét.
- Miben?
- Hogy meg tudod nyerni. Hogy le lehet ezt a kormányt demokratikusan váltani.
Péter rezzenéstelen tekintettel meredt Gergőre.
- Ha nem hinnék, szerinted itt lennék most? Persze, hogy hiszek benne. – A férfi csalódottan hátradőlt a széken. – Azt gondoltam, hogy… te is. Hiszen tavaly ősz óta olyan sokat segítettél, nélküled feleennyire helyre nem tudtam volna eljutni, és… a támogatásod sokat jelent nekem.
Karácsony sosem kívánta még ennyire, hogy bárcsak megfoghatná a férfi kezét. Csak egy lágy simítást akart, semmi erotikusat vagy túlzót; csak annyit, hogy a másik érezze, ez a támogatás nem szűnik meg. Nem, talán akkor sem, ha vége lesz a választásoknak. Gergő már nem tudta elképzelni, hogy ne érezze azt a kellemes meleget a szíve tájékán, ha Peti nevét említi valaki, vagy hogy ne fusson végig a gerincén egy kellemes fuvallat akkor, ha a férfi hozzáér. Akár csak egy ölelés erejéig is.
A főpolgármester érezte, hogy elakad a szava, mert minden bizonnyal a másiknak is hasonló gondolatok járhattak a fejében. Péter ugyanis kissé, alig észrevehetően előrehajolt, és gyengéden megsimította Gergő térdét az asztal alatt. Takarásban voltak persze, és ha valaki kívülről szemlélte őket, csupán annyit láthatott, hogy Márki-Zay bizalmasan beszélget a főpolgármesterrel. Gergő nehezen nyelte le örömét, de azért igyekezett fenntartani az átlagos baráti beszélgetés látszatát.
- Tudom. De én már régebb óta vagyok benne a politikában, bocsáss meg, ha kicsit szkeptikusan állok a dologhoz. Nem mintha nem hinnék – nézett Márki-Zay szemébe. – Benned hiszek. A kormányváltásban csak reménykedni tudok. De ezt a reményt te adtad.
Péter apró nevetést hallatott.
- A hit és a remény nagyon közel állnak egymáshoz.
- Igen, a Biblia szerint, tudom. Mindig elfelejted, hogy én is keresztény vagyok.
- Nem felejtettem el – háborodott fel a férfi. – Hogy is lettem volna rá képes? Dióligeten, ha még emlékszel, nem engedted elkapcsolni a laptopomon a videót, amíg végig nem néztem a Pride-on előadott beszédedet…
Péter tettetett rosszallással nézett rá, de Gergő pontosan tudta, mennyire büszke rá. Emlékezett még a közösen töltött hétvégéjükre abban a csodás kis házban Dióligeten, mely – ahhoz képest, hogy a Velencei-tótól északra helyezkedett el, és viszonylag közel volt a fővároshoz – éppen megfelelő diszkréciót nyújtott számukra. Főleg, hogy a semmi közepén voltak, és egy álomszép szőlőültetvényre tekintett a terasz. Péter egykori üzlettársának a veje üzemeltette az apró kis vendéglátóegységet; Márki-Zay úgy tudta kibérelni azt egy hosszúhétvégére, hogy annak semmi írásbeli nyoma nem maradt. Három napig nem csináltak mást, csak beszélgettek, jókat ettek, szeretkeztek, és reggelente a fogcsikorgató hideg ellenére is együtt itták meg a teraszon a kávéjukat. Wi-fi sem volt, ami - meglepő módon – Márki-Zay idegeit kezdte ki először, de szerencsére készültek erre, így mindkét férfi laptopja dugig volt filmekkel, videókkal. Valahonnan még egy gitárt is kerítettek, és Karácsony emlékezett pár dalra, amiket fiatalkorában játszott. Így néhány régi slágert is felelevenítettek.
- Hiányzik az a pár nap. - Gergő számára valóban az volt a tökéletes hétvége. És már a bűntudat is egyre ritkábban látogatta meg ezért. Péterre nézett, hogy az mit fog reagálni.
- Hát igen… valóban remek hétvége volt. – Márki-Zay óvatosan ízlelgette a szavakat. Karácsony utálta ezért; miért nem tudott sosem ellazulni? Miért kellett neki minden egyes kifejezést patikamérlegen kimérni? – Kár, hogy azóta ritkábban tudunk… bizalmasan beszélgetni.
Gergő ezen azért meglepődött. Péter sosem mondott neki semmit az érzéseiről, azokat mindig gondosan burokba csomagolta, és távol tartotta a beszélgetéseiktől. Még Dióligeten is, pedig ott tényleg csak ketten voltak napokig összezárva. Most mégis mi történt?
Reagálni nem tudott, mert közben meghozták a kávéjukat; Karácsony óvatosan kinyitotta a cukrot, majd szórt egy keveset a lattéjába.
- Ha te leszel a miniszterelnök, jövőre azért szívesen látnálak a Pride-on.
Péter éppen ekkor kortyolt bele az americanóba, rögtön félre is nyelt. Rövid köhögőroham után, csak nagy nehezen tudott szóhoz jutni; gyorsan körbe is nézett, mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy senki nem hallotta meg Gergő szavait. Karácsony mellkasa erre kissé azért megsüllyedt.
- Hogy tessék? Ez hogy jutott most eszedbe?
- Az előző témáról – felelte amaz. – Tudom, hogy tetszett neked a felszólalásom, és tetszett, amit a kereszténység és a melegség kapcsolatáról mondtam. Csak képzeld el, milyen lenne, ha jövőre te mondanál ott beszédet. Az első magyar miniszterelnök lennél, aki ezt megteszi!
- Nem megyek Pride-ra. Sem most, sem miniszterelnökként.
- De…
- Megmondtam már ezer interjúban, hogy nem értek egyet a szellemiségével, ennyi – hárított a férfi dacosan. Gergő alaposan ledöbbent. – Miért nézel így?
- Csak… azt hittem, azóta az interjúk óta… változott valami. – Karácsony jelentőségteljesen nézett a férfi szemébe, és most rajta volt a sor, hogy az asztal alatt megsimítsa a másik férfi lábát. Mégsem merte megtenni, hiába akarta. Péter pupillái kitágultak.
- Sajnálom.
×××
Azon a bizonyos vasárnapon még az időjárás is ellenük dolgozott; a reggeli hó még nem is érdekelte volna, Gergő lelkesen ment szavazni, és a délután folyamán ugyanilyen lelkesen várta az eredményt kollégáival. Az első részeredmények beérkezése után azonban a hangulat igen gyászos lett a csarnokban – alig pár órán belül nyilvánvalóvá vált, hogy az ország számottevő része továbbra is a Fidesz kormányzására vágyik. Azt gondolta, nehezen fogja elfelejteni párttársai és szövetségesei arcát, amikor azok meglátták a csupa narancssárgában virító országtérképet – és ő maga is hasonlóan érzett. Ő, a csendes, introvertált polgármester üvölteni tudott volna, de annyian voltak körülötte, hogy erre esélye sem volt.
Este pedig meg kellett jelenni, összerendezetten és beszédre készen. Péterrel egész délután nem tudott beszélni, mindig politikusok és újságírók hada volt körülötte; csak annyit kapott el, hogy a férfi egyedül, csupán a családjával kíván kiállni a színpadra. Karácsony szívét egyszerre melengette és szorította meg a látvány, ahogy Péter, Felícia és a gyerekek szinte sorfalat álltak a megtört, csalódott férfi mögött. Mert Márki-Zay megtört volt, egy percig sem lehetett kételkedni ebben. Ez - az egyébként reményteljes beszéde mögött is - egyértelmű volt.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha megsajnálom – szólalt meg mellette hirtelen Donáth Anna. A politikus összehúzta magán a kabátját, és felsóhajtott. Az emelvény mögött álltak, ahol Péter éppen szónokolt, Anna már készen is állt arra, hogy következőnek felszólaljon. Ott volt a beszéde is a kezében, kissé nyugtalanul szorongatta a papirost. – Eddig mindig olyan magabiztosnak tűnt, már-már pökhendinek. De nem túlzott abban a Partizán-interjúban. Tényleg az életét tette fel erre a választásra.
- Kételkedtél benne?
- Az ember fejében mindig megfordul, hogy hátha kígyót melenget a keblén – ismerte be a nő. – És én eredendően gyanakvó vagyok. Persze tavaly még nem én voltam a Momentum elnöke, András pedig megbízott benne valamiért. És te is.
- És ez jó fokmérője szerinted Péter szavahihetőségének?
Anna vállat vont.
- Nem volt sok választásunk, ugye? Azt gondoltuk, ő a legjobb esélyünk. Ezt én ma is így tartom. – Rövid szünet. Majd Donáth halkabbra vette a hangját. – Még ha közben rá is jöttem, hogy te… nem feltétlen vagy elfogulatlan Péter esetében.
Karácsony beharapta az ajkát. Azóta a bizonyos gyűlés óta nem emlegették fel a témát, akkor sem, ha kettesben voltak politikustársával. Donáth ismerte a diszkréciót, és nyilván rájött, hogy nemcsak neki, de Gergőnek is kellemetlen lenne a téma. Márki-Zay állítólag beszélt vele egyszer, de Gergő többszöri kérésére sem volt hajlandó elárulni, hogy pontosan mit mondott neki. Mindenesetre az biztos volt, hogy Anna nem szándékozott továbbadni a titkukat – bármily értékes fegyver is legyen ez a kezében. Gergő itt végképp meggyőződött arról, hogy Anna kiváló politikus, és még kiválóbb kolléga.
Most mégis meglepő volt, hogy ilyen nyíltan beszélt a tavalyi kis afférjukról a Párbeszéd-irodában.
- Erről inkább nem nyilatkozom.
- Csak annyit mondj meg… - fordult felé Anna kíváncsi tekintettel -... csak annyit, hogy miért pont ő? Ez nem fér a fejembe. Hisz annyira különbözőek vagytok.
Gergő sokáig hallgatott.
- Éppen azért, gondolom én. Tudod, én egy buborékban élek. Meg te is, és mindenki más is, akár jobb, akár baloldali. Csak olyan emberekkel tartjuk a kapcsolatot, akik olyanok, mint mi. És ez nem egészséges. – A férfi zavarában az ingjét babrálta, de nem tudta nem kimondani a következő mondatot. - Péterrel sokszor nem értünk egyet dolgokban, de vele mindig lehet beszélni. Mindig lehet értelmesen vitatkozni. És filmek meg zene terén borzasztó jó az ízlése.
Anna erre felnevetett. Ezt még a mögöttük dolgozó technikai stáb tagjai is észrevették, és a Momentum elnöke ezért egy bocsánatkérő biccentéssel fordult feléjük. Majd kissé elkomorult, ahogy felnézett Feliciára és a gyerekekre, akik olyan némán és lesújtottan álltak a színpadon.
- Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat osztogassak… - Majd Donáth egy mélyről jövő sóhaj után vigasztalóan Gergő vállára tette a kezét. Közel hajolt hozzá, hogy tényleg senki ne érthesse, amit mond. – De ne nézz Péterre mindig olyan álmodozó szemekkel, mert mások is észrevették már! Ha akartok egy jót nevetni, keressetek rá a neveitekre Tiktokon. Van néhány zseniális montázs, az biztos.
×××
Márki-Zay Péter betakarózott a kanapéján, és másra sem vágyott, csak egy kis sörre. Természetesen elfelejtette feltölteni a hűtőt, mint mindig, amikor a pesti lakásában járt – késő éjszaka lévén pedig sem kedve, sem hajlandósága nem volt elmenni az éjjel-nappaliba a szomszéd utcában. Unott fintorral hallgatta a híradós elemzését az aznapi választás eredményéről, de elkapcsolni sem akarta, mert kíváncsi volt, hogy mit hazudnak össze megint róla és társairól a királyi tévécsatornán.
Már éppen eldöntötte, hogy átkapcsol valamelyik természetfilmre, amikor meghallotta az ajtócsengő berregését. Először el sem hitte, de a csengő olyan kitartó volt, hogy végül is csak muszáj volt kisétálnia a bejárati ajtóhoz, hogy felvegye.
- Igen, tessék?
- Beengedsz, Peti?
Márki-Zay pislogott párat, mire rájött, kitől származik a hang.
- Gergő?! De hát..?
- Csak engedj fel.
Péter valami megmagyarázhatatlan okból így tett, bár már rögtön a következő másodpercben megbánta. Éppen azért akart itt maradni Pesten az estére, hogy egyedül lehessen – Felícia bármennyire is próbálta rávenni, hogy menjenek együtt haza, a férfi hajthatatlan volt. Úgy érezte, csalódást okozott nemcsak magának, de a családjának, a barátainak, a szövetségeseinek is – nem is mert a felesége szemébe nézni. Felícia pedig több mint huszonöt év házasság után tudta már jól, hogy mikor jön el az a pont, amikor Pétert érdemes békén hagyni – Gergő, úgy tűnik, még nem jött rá.
Alighogy csengetett, Márki-Zay már nyitotta is az ajtót; természetesen azért, hogy minél hamarabb elküldje a férfit. Karácsony – nagy meglepetésére – egy jókora ételes dobozzal érkezett.
- Miért jöttél?
- Nevetni fogsz – válaszolta Gergő olyan hangsúllyal, amiből Péter levette rögtön, hogy nem fog nevetni. – Felícia hívott fel, hogy nézzek rád. Aggódott miattad.
Péter igyekezett kipislogni a szeméből az értetlenséget.
- Tessék? És honnan tudja a számodat?
- Talán Annától? Ők elég jóban vannak. – Gergő ajkai szomorú mosolyra fakadt. – Biztos nem akarta, hogy ő nézzen rád ilyen késő este… nyilván fogalma sem lehetett róla, hogy én nagyobb veszélyt jelentek.
Márki-Zay kissé türelmetlenül toporgott, és ezúttal nem vette a poént. Karácsony felhúzta a szemöldökét.
- Akkor beengedsz?
- Egyedül szeretnék lenni.
Gergő felmutatta az ételesdobozt.
- Hoztam egy rakat Rákóczi-túróst. Tudom, hogy a kedvenced.
Péter nehéz sóhajjal az órájára nézett.
- Hajnal fél egy van. Honnan szereztél te ilyen későn Rákóczi-túróst?
- Megvannak a módszereim. Amiket nem szándékozok kiadni, persze.
Márki-Zay felhorkant, de aztán mégiscsak elállt az útból. Alighogy Gergő belépett és becsukta mögöttük az ajtót – még arra sem gondolt, hogy a kabátját a fogasra tegye – már magához is vonta Pétert a gallérjánál fogva, és heves csókokkal borította el a férfi ajkait. Az meglepődött, és először tiltakozni akart, de pár másodperc múlva rájött, hogy sem ereje, sem kedve nincs ellenállni; hiszen olyan régóta nem érintették már egymást, és Márki-Zay érezte, ahogy a vére felpezsdül. Kezeivel megragadta a másik derekát, és éppen arra készült, hogy betöltse a kettejük között tátongó űrt, amikor sajnos útjukat állta valami.
- A süti, Gergő… - Péter a csókolózás közben is érezte, ahogy Gergő elmosolyodik. Tekintetük a lehető legtermészetesebben kapcsolódott össze, és elnevették magukat. Majd Karácsony arrébb lépett, és kritikus szemekkel kezdte méregetni az összelapított süteményt.
- Ehető az még.
- Nagyon remélem, mert ez az egyetlen ok, amiért beengedtelek - sóhajtotta Péter, mire a másik elvigyorodott. Márki-Zay hamar a konyhába vitte a dobozt, majd elővett a polcról két kistányért meg ugyanennyi villát. – Itt lehetsz, mondjuk, tizenöt percig, amíg megesszük a süteményt. De kérlek, utána hagyj magamra. Szükségem van egy kis egyedüllétre… jelen helyzetben.
- Biztos?
- Ne aggódj! – horkantotta Péter, majd kissé gúnyosan körbemutatott a konyhában. – Mint látod, nem hevernek szétszórva üres pálinkásüvegek, tudok magamra vigyázni.
- Nem is azért mondtam. Csak… aggódom érted. Láttam a beszéded alatt, hogy megtört benned valami. És én meg ott voltam Annával hátul, és olyan tehetetlennek éreztem magam… nyilván én is csalódtam az országban, és mélyen le vagyok sújtva. De tudom, hogy te sokkal jobban hittél ebben az egészben, mint bárki más. És sokan éppen ezért hívtak őrültnek.
- Szerinted nem voltam őrült? Mert szerintem – csapta be a férfi dühösen a konyhaszekrény ajtaját – tényleg az voltam. Túlságosan optimista, túl elbizakodott. Ha belegondolok, hogy már arról beszélgettünk, hogy kik legyenek majd a leendő kormányunk tagjai… hogyhogy nem vettem észre? Miért csaptam be saját magamat is?
Gergő gyengéden odalépett hozzá, és megsimogatta a férfi arcát.
- Ne ostorozd magad ilyen keményen. Nyilván megvizsgáljuk majd alaposan, mi is történt, és levonjuk a következtetést. De azért ne legyél mérges, mert nem tudhattad előre, hogy a propaganda által ennyire megtévesztett átlagembert nem fogjuk tudni meggyőzni az igazunkról. Túl erős a Fidesz és a közmédia hatása, ezzel nem tudjuk felvenni a versenyt.
- Tudom. Persze, hogy tudom. De mégis mit csináljunk? Mindent megpróbáltunk, egyesítettük az ellenzéki pártok nagyrészét, és így sem sikerült. Hova tovább, szervezzünk ellenállást? Küldjünk egy bérgyilkost a Fletóhoz?
Gergő nem tehetett róla, felnevett.
- Nem te vagy az első ellenzéki politikus, akinek ez megfordult a fejében.
- Ha ő nincs, lett volna esélyünk – tárta szét a kezeit kétségbeesetten a férfi.
- Mibe fogadjunk, hogy holnap vagy holnapután Feri is ugyanezt fogja mondani rólad?
Márki-Zay csak a szemét forgatta.
×××
A tévé már csak apró duruzsolás volt a háttérben, és igazából egyik férfi sem hallotta mit mondanak, annyira el voltak foglalva a süteménnyel. A kanapén ültek, egymással szemben, de mivel az ülőalkalmatosság szűkösebb volt a kelleténél, lábaik összegabalyodtak a kék, fonott takaró alatt. Mindketten szótlanul falatoztak, a csendet csak a halk tévé és a villák csörgése zavarta néha meg.
- Ez nagyon finom. – Márki-Zay ezt úgy mondta, mintha nehezére esne beismerni a dolgot, Gergő szája ezért apró mosolyra húzódott. Éppenséggel pontosan sejtette, hogy a másiknak ízlik a süti, tekintve, hogy már a harmadik darabot fogyasztotta; de mégis jólesett neki, hogy Péter megköszönte a figyelmességét. – Csak nem te sütötted?
- De igen.
Péter felvonta a szemöldökét.
- És a feleséged mit szólt, hogy éjnek idején Rákóczi-túróst készítesz az ellenzék bukott miniszterelnökének?
- Semmit, mert nem tudja – vallotta be kínosan amaz. A villájával apró darabokra tördelte a süteményt zavarában. – Nem otthon csináltam, hanem a szolgálati lakásban. Ritkán szoktam használni, tudod, ha pihenésre vágyom. A nejemnek azt mondtam, hogy a párbeszédes kollégákkal búfelejtő sörözés lesz, aztán…
-… aztán elbicikliztél az éjjel-nappaliba, majd bevásároltál lekvárból, túróból és egyéb hozzávalókból az eladólány nagy döbbenetére, és megsütötted a süteményt. Nekem.
Gergő megvonta a vállát, de azért még mindig zavarban volt.
- Szegény lány szerintem azóta sem tudja, mi a franc volt ez.
Péter pár másodpercig hallgatott. Majd megsimogatta Gergő combját a takaró alatt.
- Köszönöm. – És hagyta, hogy szavai nyomán mindketten elmosolyodjanak. – Nem érdemellek meg.
Most Gergőn volt a megdöbbenés sora.
- Ne, Peti, ezt…
- Így igaz. Ne haragudj. – Péter kínjában felnézett a plafonra, Gergő pedig most először látta őt elérzékenyülni. Nyilván nem akarta hogy Karácsony így lássa, ezért mindenáron palástolni próbálta. – Csak szar embernek érzem magam, az az igazság. Mert nekem feltett szándékom volt, hogy a választás után rögtön… szakítok veled.
Gergő úgy érezte, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól.
- Ez nem egy kapcsolat. Nem kell… szakítanod.
- És mégis… ne mondd, hogy nem reménykedtél abban, hogy ha miniszterelnök leszek, felköltözök Pestre. Mert tudom, hogy igen. Ha a szemedbe nézek, látom. - Karácsony úgy érezte, mintha minden levegő egyszerre csak kiszorult volna a tüdejéből. A hangszálai sem működtek, a férfi csak tátogni tudott, de hang nem jött ki a torkán. – És ez nem helyes. Hónapok óta kínlódok már, és nem tudok dönteni. Az eszem azt mondja, hogy fejezzük be, de… ilyenkor, amikor így együtt vagyunk, pokoli nehéz ezt kimondani.
Karácsony kiábrándultan meredt maga elé. Kezében a villa ernyedten lógott.
- A mai beszédedben azt mondtad, hogy „most ne engedjük el egymást kezét”. Azt hittem, ez rám is vonatkozott.
Hosszú csönd. A tévét nem is hallották már, csak egymás egyenletes légzésére koncentráltak, ott, ahol a testük összekapcsolódott a kék takaró alatt. Gergő legszívesebben elhúzódott volna, felkapta volna a kabátját, hogy hazamehessen a családjához; a családjához, akik soha nem csapták be őt, akik szerették és védték őt. Péter soha nem mutatta ki mit érez, érez-e egyáltalán valamit, de Gergő már belefáradt abba, hogy csak ad és ad, de nem kap vissza semmit. Úgy érezte, Márki-Zay életében neki nincs helye, nem is lehet soha, mert annak büszkesége ezt sosem engedné meg. Vagy az is lehet, hogy tényleg nem érdekli őt annyira, mint hitte. De olyan nehéz volt itthagyni Pétert.
Olyan borzasztóan nehéz.
Aztán olyan történt, amire Gergő a legkevésbé sem számított. Péter vett egy nagy levegőt, majd közel hajolt hozzá, és apró csókot nyomott az arcára, majd a szemébe nézett, és megismételte a mozdulatot a másik oldalon. Ezután mélyen Gergő szemébe nézett, és egyik kezével megfogta a férfi állát, és gyengéden magához húzta, hogy ajkaik összeérjenek. Alig pár másodpercig tartott az egész, aztán Péter kissé elhajolt. Gergő nyakának beszélt, nem nézett rá.
- Szeretlek.
Karácsony bambán pislogott, és egy pillanatra azt is megkérdőjelezte, hogy valóban hallotta-e azt a bizonyos szót, vagy csak beképzelte. Hogy csak azért hallotta, mert hallani akarta. Olyan sokat várt, hogy Márki-Zay bosszúsan szusszantott egyet.
- Szeretlek, Gergő. – A férfi beharapta az ajkait, és várt. – Elmondjam harmadjára is? Vagy sikerült megértened? Csak hogy tudd, soha nem vallottam még szerelmet férfinak, és rettentő nehezen vettem rá magam, szóval ha mondanál erre valamit, azt nagyon megköszönném, mert az idegeimen már zongorázni lehetne, és őszintén, kezdek kicsit kétségbe esni, úgyhogy…
Gergő szó nélkül kitárta a karjait, és magához ölelte Pétert; úgy, hogy annak rögtön elakadtak a szavai. A férfi Gergő nyakhajlatába hajtotta a fejét, és sokáig ültek így, csöndben. A légzésük szinkronizálódott, Karácsony lelkébe valami végtelen nyugodtság telepedett meg.
- Nagyon hiányoztál – mondta végül Gergő, és érezte, hogy a másik kissé szorosabbra fogja az ölelést. - És tudom, hogy önző vagyok, de nem akarlak elengedni. Pedig én is azt gondolom, hogy abba kellene hagynunk, mert nem akarom, hogy rossz vége legyen… se neked, se nekem. És a feleségeink előbb-utóbb rá fognak jönni.
- Nem fognak, ha előttük és mások előtt visszafogjuk magunkat. – Péter felnézett a meghökkent Gergőre. – Nincs normális ember a világon, akinek eszébe jutna, hogy mi ketten mit csinálunk, ha senki sem lát minket. Csak óvatosnak kell lenni. Például legközelebb ne hazudj senkinek, nyugodtan mondd, hogy velem találkozol, ha ez az igazság. Váljunk jóbarátokká a világ szemében. És nyilván egyikünk kedves neje sem fog szót emelni, ha néha ez a két jóbarát együtt sörözik valahol.
- Néha?
- Ha ez az ára annak, hogy fenn tudjuk tartani a látszatot, akkor igen, néha. – Márki-Zay nehézkesen sóhajtott. – Mostantól amúgy sem fogok olyan gyakran Pestre járkálni, nem lenne okom. De a neten tarthatjuk a kapcsolatot. Ha úgy esik, videochatban is. Jobbat nem tudok. De… így talán fenntartható a dolog. Persze, csak ha te is úgy gondolod.
Karácsonnyal madarat lehetett volna fogatni, és azt érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Ajkait a másik ajkaira tapasztotta, és olyan szenvedélyesen csókolta őt, mint még talán soha, Péter pedig - és most Gergő ezt tisztán érezte – pont ugyanilyen hévvel és eltökéltséggel simult hozzá. Amikor pár pillanatra megszakították a csókot, hogy levegőt vegyenek, Karácsony úgy döntött, incselkedik kicsit.
- Azért nagy megtiszteltetés, hogy én vagyok az első férfi, aki bejön neked, de igyekszem nem elbízni magam.
Karácsony meglepetésére Márki-Zay nevetésben tört ki.
- Semmi ilyesmit nem mondtam, de rendben.
Gergő zavartan összehúzta a szemöldökét.
- De az előbb épp ezt…
- Nem szokásom hazudni. Tényleg nem ezt mondtam. – Karácsony meglepett tekintetére a válasz csak egy sunyi vigyor volt, meg egy játékos arcsimogatás. – De abban biztos vagyok, hogy neked viszont tényleg én vagyok az első férfi, aki tetszik.
- Így van. Na de tessék, most éppen te fogod magad elbízni… pedig így is alig fér be az egód ebbe a hatalmas nappaliba. Nem is értem, miért szerettem beléd.
Márki-Zay megcsóválta a fejét.
- Kedves főpolgármester úr, tudhatná, hogy ez nem döntés kérdése.
- Attól tartok, kedves polgármester úr, hogy igaza van.
Péter és Gergő egymás szemébe néztek.
Felszabadult mosoly kúszott fel mindkettő arcára.