Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Egy bögre kávét tartva ültem a konyhában, de bele sem ittam, és keményen próbáltam úgy tenni, mintha elfoglalt lennék. Attól, ahogyan Nathaniel nézett rám az ablak előtti foltnyi napsütésben fekve, arra jutottam, hogy ez nem jött össze. Apró vigyorral mosolygott rám, és vicces pofákat vágott. Meg akart nevettetni.

Nem nevettem.

Végül ragadozó eleganciával talpra szökkent, és hozzám sétált. – Anita – szólt, miközben elvette a kezemből a majdnem teli kávésbögrét. – Akarod, hogy hozzak neked némi friss kávét?

Vállat vontam. Mindegy volt, az is kihűl majd a kezemben.

Már három hete, hogy kikerültem a kórházból, Anna még mindig ott volt, és úgy nézett ki, hogy legalább még egy hétig, vagy kettőig nem is fog hazajönni. Teljesen felgyógyultam a műtétből, és attól eltekintve teljesen frankón voltam. A napok fényesek, az éjszakák sötétek, én meg életben vagyok. Mi lehetne jobb ennél?

Több munka. És talán egy újabb adag amnézia. Az tényleg jól jönne.

De nem voltam ilyen szerencsés.

Már mindenre emlékeztem a múlt évből. Egy részét nem bántam. De miután Raina elkezdett irányítani engem, mind egyre jobban és jobban, felülírva az akaratomat az övével… Nem akartam emlékezni rá. Ő… én embereket öltem pénzért. És szórakozásból.

Egy újabb morális elvem lett halálra taposva, a feltámadás reménye nélkül.

Embereket öltem, ártatlan embereket, és élveztem. Megöltem két zsarut, akiket ismertem, az egyiket egész jól, és viháncoltam tőle. És megöltem egy férfit, akit barátnak hívtam. Egy férfit, akiért öltem volna. Meghaltam volna. Valakit, akit meg akartam védeni az életem sötétebb oldalától.

Éreztem, ahogy az arcom megfeszül és üressé válik, ahogy ismét eszembe jutott, hogy mit tettem, majd Nathanielre néztem, aki velem szemben ült. Különös, rendszerint úgy mozgott, mint egy macska. Ami nem volt különösebben meglepő, figyelembe véve, hogy ő egy vérleopárd. Halvány levendula tekintetével engem nézett, dús bronzbarna szempillái mögül.

– Mi bajod van, Anita? – kérdezett rá nyíltan.

Csak néztem rá.

– Folyton dolgozol, egy olyan munkahelyen, ahonnan hónapokkal ezelőtt kiléptél, nem látogatod meg Annát, hacsak nem kényszerítünk rá… – A hangja elhalt, miközben a még mindig a kezében lévő bögrére nézett, majd vissza rám.

Igaza volt. Majdnem folyamatosan dolgoztam. Arra használtam, hogy felejtsek. Mintha ki tudnám tölteni az időmet munkával és alvással, hogy elfelejtsem, amit tettem. Vagy legalább olyan fáradt lennék, hogy ne lennék képes emlékezni rá. Vagy gondolni rá. Nem működött.

– Olyan sápadt és vékony vagy. Mikor ettél utoljára?

Vállat vontam, ahogy a karomra és a csuklómra néztem. Vékonyak voltak, majdnem csontosak. – Nem tudom – mondtam üres, halott hangon.

Az arca megdermedt, majd a szemöldökét is összevonta. Felállt, a bögrét az asztalra lökte, egy kicsit ki is löttyentve belőle. A hűtőhöz ment, és kaját szedett elő belőle. Nem tudom, hogy mit, de abban a pillanatban, ahogy megéreztem a szagát, felfordult a gyomrom.

Felálltam és távozni akartam, de Nathaniel megállított. – Enned kell, Anita. És pihenned is.

– Tudom, Nathaniel – mondtam. De nem fogok. Nem tudok.

Megfordultam és kimentem a konyhából, majd a szobám felé indultam. Az jelenleg biztonságos hely volt. Semmi nem volt ott, ami rá emlékeztetett volna, Rainára. Megszabadultam mindentől, amit megérintett, használt, beszennyezett. Biztonságos volt.

Sosem értem oda. Ahogy elhaladtam Becca szobája előtt, a szoba előtt, ahol Edward aludt, meglepődtem, hogy hangokat hallok. Nem Edwardét és Beccáét. Az lehetetlen volt. Becca jelenleg iskolában volt. Valamint ez Edward és egy másik férfi hangja volt, akié homályosan ismerősnek tűnt.

Az ajtó mellett a falhoz lapultam, a kíváncsiságtól hetek óta először összeszorult a gyomrom, és az ajtórésre szegeztem a tekintetem. Rossz ötlet volt résnyire nyitva hagyni az ajtót, bár szerintem Edward biztosra akart menni, hogy nem követek el ismét valami drasztikust. Nem kiabált velem, amiért egy plüss állatot tuszkoltam le a mosogatón, de megkért rá, hogy többé ne tegyem, és tudtam, hogy dühös miatta, mert a hangja halk és vészjósló volt.

Simán láttam Edwardot, ahogy bekukucskáltam, és kiderült, hogy alig kell a fejem mozdítanom, hogy a másik alakot is láthassam a szobában. Egy pillanatra szájtátva lefagytam, csak tátogva a férfira, akit Edward az otthonomba hozott.

Kék Öltöny volt, és nagyon hivatalosnak tűnt. Az öltöny ugyan annak látszott, mint amit akkor viselt, mikor először találkoztunk, de alig fogtam fel, ahogy a fülem hegyeztem, csakhogy halljam, hogy mit mond. A legkevesebb, amit tehetek, hogy kiderítem, ha rossz dolgokat terveznek olyan emberek ellen, akiket ismerek.

– … Van Cleeftől – mondta épp Kék Öltöny.

Van Cleef? Mi köze van neki bármihez is? Amikor legutóbb hallottam felőle, még mindig Új Mexikóban volt. Képzelem, hogy kissé dühös Edwardra és rám, hogy a szervezete nagy részét eltöröltük a föld színéről. Attól a gondolattól, hogy azon az éjszakán hány halálért voltam felelős, kissé lezsibbadtam, kiüresedtem, de nem foglalkoztam vele, Edwardot hallgattam.

Az arca tökéletesen üres volt, mintha az időjárásról beszélne. Vagy talán mégsem, a legtöbb ember mosolyog, vagy a homlokát ráncolja az időjárás miatt. – A múlt hónapban hét. Egyre erőszakosabbá válnak minden alkalommal.

Kék Öltöny bólintva felelt. – El tudom képzelni. Mit remél attól, hogy a Hóhért fenyegeti? Biztosan tudja, hogy a nő mosolyogva ölné meg.

A szívverésem felgyorsult, mikor ezt mondta. Az arca annyira gyakorlatias volt, mintha biztosan tudná, hogy igaz. És egy pillanatra színtiszta félelem száguldott át az ereimen. Igaz volt? Tudnék olyan könnyen és boldogan ölni, ahogy tettem? Semmilyen fegyvert nem fogtam a kezembe az éjszaka óta, mikor én… „kidobtam a csontvázakat a szekrényemből”. Szóval nem kell rájönnöm. Reméltem.

Figyeltem Edward arcát, és láttam, hogy valami megvillan a tekintetében. Talán annak az elismerése, hogy többé már nem vagyok gyilkos. De mikor megszólalt, a hangja semmit nem árult el. – Anita pontosan azt fogja tenni, amit szükségesnek érez.

Nem tudom, mit értett ez alatt.

Ötletem sem volt.

De valahogy nem zavartattam magam miatta. Többé már nem tudott zavarni; egyszervolt hol nem volt, én pontosan azt tettem. Azt tettem, amit legjobban csináltam, most pedig az ijeszt meg a legjobban. Még annak a tudata is eltörpül mellette, hogy Van Cleef fenyeget engem. De legalább csak fenyegetőzés volt, habár szöget ütött a fejemben, hogy egy olyan férfi, mint Van Cleef nem pazarolja az idejét fenyegetésekre. Ő lép, és kiiktatja a célpontot.

Vagy talán tényleg megijedt tőlem meg Edwardtól, ahogy én is megijedtem saját magamtól. Talán eléggé ráijesztettünk, eleget öltünk, hogy kétszer is meggondolja, hogy utánunk jöjjön. Kissé olyan volt, mikor én meg Edward még mindig ott tartottunk, hogy lehet, hogy leszámolunk egymással: tudtam, hogy ő veszélyes, nem akartam a határokat feszegetni, mert féltem, hogy ő lesz az utolsó személy, akit valaha látok.

Habár többé már nem ez volt a helyzet. Még azután sem, hogy összeházasodtunk, még akkor sem, mikor Raina voltam és nem saját magam, Edward nem végzett volna velem, csak ha nincs más választása. Sosem beszéltünk róla, de tudtam, épp úgy, ahogy ő tudta, hogy szemrebbenés nélkül megölném, ha okot adna rá.

És most sem végezne velem, mert sanszos, hogy csak ülnék ott és hagynám, hogy lelőjön. És még ha nem is ülnék csak ott, nem tennék mást, mint lebuknék és futnék.

Kék Öltöny megmozdult, és egy nagyalakú borítékot húzott elő a kabátjából. Munkát fog ajánlani Edwardnak. Nem tudtam elhinni; Edward az én házamban üzletel, ráadásul Becca szobájában, mintha az ártatlan emberek megölésében semmi rossz nem lenne.

Kék Öltöny Edward kezébe nyomta a borítékot, ő meg kinyitotta. Átfutotta az előhúzott lapot, mindössze egy oldal, majd a szemöldökét ráncolva nézett fel. – Az üzlet az volt, hogy azért fizetek neked, hogy olyan információt adj, amit én nem tudok. Tudni akarom, hogy hol van, és mit csinál!

A kíváncsiság, ami félelemmé fakult, miközben Edward és Kék Öltöny a morális hanyatlásomról beszélt, újra életre kelt. Edward információért fizet valakiről Kék Öltönynek, valami férfiról, nem pedig pénzt kap azért, hogy megöljön valakit. Ez egy nagyon érdekes szituáció.

– Úgy tűnik, hogy felszívódott. Minden forrásunk azon van, hogy megtalálja őt, még a mi… kapcsolatunk a kormánynál is, de Mr. Gundersson úgy látszik teljesen eltűnt. – Egy sápadt manikűrözött kéz lesimította az öltöny hajtókáját, majd folytatta volna. – Megértettük az egyezséget, amit több infónk lesz róla, értesítjük.

Gundersson. Olaf. Ó istenem, Edward Olafot keresi! Szinte nem is foglalkoztam vele, hogy miért, mikor belöktem az ajtót és beviharzottam a szobába. Edward megfordult, de csak pislogott rám, Kék Öltöny meg kissé riadtnak tűnt, ám mosolygott.

Hagytam, hogy a hetek óta először érzett valódi érzelem megszínezze a hangomat.

– Edward, mi a franc folyik itt?