Archive of Our Own

– hát te?

– nem tudtam aludni.

felix félvállról, flegmán veti oda a válaszát a kanapé végéből, ahova kényelmesen bekuckolta magát egy maga köré tekert pléddel. changbin lassú lépteket tesz felé, meztelen talpa alatt hangosan nyikorog az öreg parketta és felix arcán a tévé fénye villog, láthatólag rendkívül élvezi, amit szinte teljesen lenémítva néz, csak akkor pillant fel, amikor a látókörébe egy kéz és egy bögre gőzölgő valami kerül.

– kéred? én nem szeretem annyira a teát. – az illat alapján mentás, az információ érvényesül felix agyában, de különösebb figyelmet nem fordít rá. changbin arca, aminek a fele szintén a tévé fényeiben fürdőzik, a másik fele pedig elmerül a sötétségben, sokkal inkább leköti, éppen ezért átható tekintettel szuggerálja, mintha valami erősen megkérdőjelezhetőt mondott volna, ahelyett, hogy egy egyszerű eldöntendő kérdést tett volna fel.

– kösz. – végül elveszi tőle, a kezén érzi a tea forróságát a kerámián keresztül, de bele nem iszik, leteszi a kanapé melletti komódra, egy kupac könyv mellé.

changbin felix továbbra is mozdulatlan alakját figyeli maga mellé engedett karokkal. nem is tudja mit vár, talán, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele; ami fura, tekintve, hogy felixtől már jó ideje nem vár ilyet.

– érdekes a... – a fejét a tévé felé fordítja, miután nyilvánvalóvá válik neki, hogy felix nem fog magától hozzászólni – teleshop? – felix szórakozottan bólogat, talán fel se fogja a kérdést rendesen; de ami valószínűbb, hogy szabadulni próbál az egész helyzettől.

nem néz changbinra, ezzel próbálja vele érzékeltetni, hogy most már igazán visszamehetne a szobájába, ő majd elnézegeti itt egyedül a teleshopot, a teát meg úgyse fogja meginni, de legalább az illata jó, changbin viszont vagy nem veszi az adást vagy csak szimplán nem érdekli, mert a következő pillanatban felix mellett besüpped a kanapé, amikor ráül. felix csak a szeme sarkából néz rá.

changbin látszólag észre se veszi, hogy kvázi szemmel veri vagy sokkal inkább tökéletesen tudja, de úgy dönt, nem veszi figyelembe a kínos atmoszférát. igazából changbin nem hülye, felix tényleg akárkivel inkább lenne kettesben, mint vele és ő ezzel tisztában van. neki sincsenek teljesen felhőtlen érzelmei felix iránt, és hazudna, ha azt mondaná, ezeket már mind elengedte. talán pont azért nem hajlandó most őt békén hagyni, talán ez a legjobb és az egyetlen alkalom, hogy megbékéljen a lelke.

egyikőjüknek sincs semmi fogalma arról, hogy mikor volt utoljára ilyen, mármint hogy csak kettesben ültek és nézték a tévét, azoknak az időknek rég vége, és amikor mások rákérdeznek, hogy miért távolodtak el ennyire egymástól, azt mondják, hogy mindketten nagyon elfoglaltak, már kéne együtt tölteni egy kis időt, aztán persze sose töltenek együtt még csak egy kis időt se.

mindketten azt hitték, már megszokták egymás közelségét és ez talán igaz is volt, még valamikor régebben, de azt egyikük se gondolta volna, hogy valaha is el fognak egymástól szokni.

és kicsit azért fájt, amikor chan olyan nagy lelkesedéssel mondta, hogy most elmennek nyaralni, akkor majd újra össze tudnak melegedni!

abban egyeztek meg, hogy barátok maradnak, hogy a többieknek ne legyen kínos, ha már beavatni nem voltak hajlandók őket, annak ellenére, hogy majdnem két évig tartott. mondjuk külső szemlélők nem feltétlen a "barátok" szót használnák rájuk, és lehet, hogy még ők maguk sem.

– és te miért vagy fent ilyenkor? nincs jobb dolgod, mint teleshopot nézni velem?

– igazából nincs. felébredtem és nem volt kedvem visszaaludni.

a beszélgetésük ebben nagyjából ki is merül, bár felix ezt igazából költői kérdésnek szánta, és kínos csendben ülnek egészen addig, amíg changbin el nem nyúl előtte, hogy a karfáról a kezébe vegye a távirányítót.

– hé, azt nézni akartam! – háborodik fel, de changbin még csak nem is zavartatja magát.

– biztos vagy benne, hogy nincs a tévében semmi, ami érdekesebb, mint a felmosórongy meg a turmixgép? – felix inkább nem veszekszik.

fapofával nézi, hogy changbin nagyjából minden lehetséges adót elkapcsol, látszólag semmi se jó neki, felix pedig legszívesebben megkérdezné, hogy még ma eldönti-e, mit akar nézni, de csak furcsállva néz rá, amikor kikapcsolja a tévét, a kanapé melletti állólámpát pedig fel.

– tényleg nincs semmi érdekes. nem hallgatunk inkább zenét? – felix megforgatja a szemét, szívesen mondaná, hogy nem, de annyira nem vágyik rá, hogy ennél is többet beszélgessen changbinnal, még ennek a kis szónak az erejéig sem, viszont amikor meghallja, melyik számot választotta, a másodperc tört részébe telik, hogy felé kapja a fejét. felix sokkolt, talán kicsit mérges és szomorú is. changbin feláll a kanapéról és a kezét nyújtja felé.

– mit akarsz ezzel? – faggatózik felix, a kelleténél kicsit talán ingerültebben.

– ezt hogy értsem? – kérdez vissza changbin szemöldökráncolva és felix dühös, hogy el kell magyaráznia, mintha nem tudná teljesen jól. most direkt játssza a hülyét?

– hát a dallal meg a táncolósdival! tuti, ezer százalék, hogy direkt csinálod!

– muszáj ezt ennyire túlgondolni? csak táncolni akarok veled.

hyunjin hordozható hangszórójábol halkan szól a somebody to love, a dal, amit annyit hallgattak, a dal, ami hivatalosan az ő daluk (volt), a dal, amire rengetegszer táncoltak együtt, amikor még az esküvőjüket tervezgették.

felix kelletlenül, de megfogja changbin kezét, aki vidáman húzza fel őt a kanapéról. felix a nyakát karolja át a kezével, ami nem changbinéban pihen, ő pedig a szabad kezét felix derekára helyezi. felix egyre inkább megfeszül az egész testében. alig egy évvel ezelőtt még pont, hogy szinte beleolvadt changbin érintésébe.

aligha lehetne ezt táncolásnak nevezni, leginkább csak összevissza lépkednek, de hát ez mindig is így volt. a parketta még mindig nyikorog, annyira, hogy néha már a zenét se hallják tőle és csak remélni tudják, hogy senki nem kel fel a zajongásukra.

– már nem lesz olyan, mint régen.

– ez most honnan jött?

– neked nem rémesen ismerős ez az egész jelenet?

– most mondtam, hogy ne gondold túl.

– százszor is elmondhatot, ezt nem lehet nem "túlgondolni." egyáltalán nem vagy sunyi.

– most miért vagy ilyen velem?

– milyen vagyok?

– rideg. távolságtartó. bunkó.

a probléma az, hogy felix nem tud mondani egy konkrét miértet. tudja, hogy changbin nem érdemli meg ezt a bánásmódot és valószínűleg mérges is rá, nem is hibáztatja érte. changbin beleverhetné a földbe is, azt se bánná. mert teljes mértékben megérdemelné.

– főleg, hogy nem én voltam az, aki üzenetben szakított. – teszi még hozzá, gyakorlatilag egy kegyelemdöfés. felix feszülten, lesütött szemekkel harapdálja az ajkát. annyira szégyelli magát, hogy még csak changbinra nézni se bír és őszintén szeretne elsüllyedni, szeretné, ha megnyílna alatta ez az idegesítően hangos padló, ő pedig örökre eltűnne a föld színéről, és soha többet nem kéne vele szembenéznie.

viszont az a baj, hogy igaza van. a szakításukban, ha bárki bármiben is hibás volt, az ő. gerinctelen volt és zavaros, egy normális magyarázatot se bírt adni, nemhogy changbinnak, de még csak magának se, egyszerűen gondolt egyet és kész.

és bár elmondhatná, hogy a kapcsolatuk drámai véget ért; hogy nagy csinnadrattával búcsúztak el egymástól és soha többet nem álltak szóba. mert akármennyire is kedveli changbint (mint barátot, nyilván), ennél még az is jobb lenne. viszont az egész leginkább csak szánalmas volt.

– sajnálom. – úgy érzi, ki kéne fejtenie, mit sajnál pontosan, de már ez az egyetlen egy szó is elég erőfeszítésbe került.

– van mit. – felix elképed, hogy changbin milyen gyorsan vágja rá, nem is gondolkodik rajta. egyáltalán nem rá vall. amikor még együtt voltak vagy mielőtt összejöttek volna, changbin csak dicsérni tudta őt. – teljesen kivoltam. egy hónapig a nővéremnél kellett laknom. nem jártam be az óráimra. végig azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el, hogy mi lehet velem a baj. ráadásul teljesen eltűntél, azt hittem, azért szakítottál, mert öngyilkos lettél vagy valami.

felixnek bűntudata van.

changbin megpörgeti és mosolyog rá, de nem érti, hogy tud ilyen vidám lenni. felix a világ legborzalmasabb emberének érzi magát, ha pedig így érzi, valószínűleg igaz is, és ő changbin helyében biztosan nem mosolyogna magára.

– na már, kicsit több életkedvvel! régen imádtad, amikor ezt csináltam.

– ezt soha nem mondtad el nekem. a nővéreset – pontosít, amikor changbin arckifejezéséből látja, hogy valami idióta, viccesnek szánt dolgot készül mondani, ami egyáltalán nem lesz az, de ő úgyis nevetni fog rajta és utálja, hogy ezt így tudja.

– nem igazán volt rá alkalmam.

a csend, ami ezután áll be közéjük, még az idegesítő nyikorgással és a somebody to love-val társítva is borzasztóan kínos.

– hiányzol – szeretné mondani felix két lépés között és egy újabb nyikorgás kíséretében; de nem mondja, a torkán akad a hang, mint amikor az ember lenyel egy hajszálat és rátapad a nyelőcsövére, de nyilván nem tudja kiszedni, ezért addig zavarja, amíg nem sikerül valamivel lemosni. a tekintete a faliórára vándorol, és amikor meglátja az időt, valami azonnal kapcsol az agyában, úgyhogy ezt mondja helyette:

– mindjárt szülinapod van.

– és tényleg, huszonhárom leszek. – changbin is ránéz az órára. – még egy perc.

changbin ismét megpörgeti felixet, talán ő jobban is élvezi, viszont a következő pillanatban egy emberként, ijedten állnak meg mozdulat közben; a szobák felé kapják a fejüket, mintha kijött volna valaki, jobb esetben chan és annyit mond, hogy halkabban, rosszabb esetben minho és akkor az egész életüknek búcsút mondhatnak. másodpercekig tartják vissza a lélegzetüket valami nyakatakert mozdulatban, ami kívülről valószínűleg nagyon hülyén néz ki, ahogy changbin éppen felix karját próbálja átforgatni a saját feje fölött. ez a jelenet akár még egy szobornak is elmehetne.

ahogy freddie mercury belekezd a "can anybody find me..." kezdetű mondatába, valahogy megváltozik az atmoszféra. mintha az univerzum vagy isten vagy akármi nem akarná, hogy changbin huszonhárom éves legyen, és direkt lelassítaná az időt.

"...somebody to love?" mintegy végszóra, felix megcsókolja changbint. megállapítja, hogy semmit nem változott, az ajkai még mindig ugyanolyan puhák és még mindig ugyanolyan jól csókol, hogy az ember soha ne akarja elengedni. felix úgy érzi, nem lett volna szabad, hogy ezt még egyszer érezhesse, changbin viszont remélni se merte, hogy újra érezheti, felix ajkai milyen jól illeszkednek a sajátjaira. elválnak, és felixtől csak ennyire futja:

– boldog szülinapot.

changbinnak tényleg boldog szülinapja van. a legboldogabb.

felix gyorsan, ösztönszerűen szakad el changbintól, amikor észreveszi magát, és beleiszik a teába, már kihűlt, de muszáj lemosnia azt a hajszálat, mielőtt még öklendezni kezdene.

azt mondták, barátok maradnak, de kicsit torz fogalmuk van már arról, hogy mit jelent valaki barátjának lenni, mi az, ami még belefér, mi az, ami már nem, hogyan viselkednek a barátok egymással pontosan. valószínűleg felix van a legjobban összezavarodva ezen a téren, de changbin nem bánja, egyáltalán, még csak egy kicsit sem, egészen addig, amíg itt alszik az ágyában vele.

igazából ez harmatgyenge próbálkozás vagy minek is lehetne nevezni, mert felix szeretné – sőt, meri feltételezni, hogy changbin is –, tényleg szeretné, ha meg tudnák beszélni, aztán újra egymás karjaiba omlanának, mint a romantikus filmekben és nem csak ennek az egy éjszakának az erejéig, de ez nem fog bekövetkezni. ő túl gyáva hozzá, changbin pedig túlon túl büszke.

ő maga is megmondta, már nem lesz olyan, mint régen.