Chapter Text
Nemecsek mélyeket lélegezve bámulta az előtte heverő négyzethálós füzetet, így próbálva leküzdeni a rosszullétét.
- Tehát akkor x mínusz kettő a négyzeten plusz y plusz három a négyzeten egyenlő kilenccel, szóval a kör középpontja a (2, -3) pont, a sugara pedig három egység, és én meg mindjárt elhányom magam. Igen, csodás, remek - narrálta magában, miközben nagyokat nyelve írta bele a füzetbe a választ.
Eközben Rácz tanár úr csendesen járt körbe a teremben, bele-belenézve a padokon fekvő füzetekbe. Nemecsek a fogait összeszorítva sandított az órára. Még húsz perc. Biztos, hogy nem bírja ki.
A tanár úr ekkor ért Nemecsek padjához, mire a szőke fiú megkönnyebbülve nézett fel rá.
- Tanár úr, kérem, kimehetek a mosdóba? - suttogta, ügyelve, hogy nehogy megzavarja bőszen számoló osztálytársait.
Rácz tanár úr aggódva figyelte diákja sápadt arcát. Ha bármelyik másik tanuló tette volna fel neki a kérdést, gondolkodás nélkül vágta volna rá a nemleges választ, és egy kisebb monológot tartott volna arról, hogy tizenötévesen az ember talán már csak képes arra, hogy a szükségletét a tanórák közti szünetekben végezze el, azonban Nemecsekkel ez másként volt. A fiú ugyanis a nyolcadik évfolyamot betegség miatt magántanulóként fejezte be, és az idei tanévben is csak két hónap elteltével tudott először megjelenni az iskolában. Akkor is úgy kellett őt a negyedik óra után Boka János társaságában hazaküldeni, ugyanis az irodalomóra kellős közepén felpattant a padból, majd összeesett. A vékony, szőke fiú ezután is gyakran volt rosszul, ennek ellenére viszont ragaszkodott hozzá, hogy amíg meg tud állni a lábán, helyben, barátai társaságában vehessen részt a tanításban.
- Persze, menjél - válaszolta Rácz tanár úr ennek tudatában.
A szíve szerint még azt is megkérdezte volna, hogy ne küldjön-e valaki mást is Nemecsekkel, azonban az alatt a pár hét alatt, amelyet Ernő a betegsége óta először töltött az iskolában, megtapasztalta, hogy diákja erre a kérdésre mindig nemleges választ ad, attól függetlenül, hogy valójában szüksége lenne-e segítségre vagy sem.
- Köszönöm - suttogta Nemecsek, majd próbált úgy felállni a keservesen nyikorgó padból, hogy minél kevésbé vonja magára a figyelmet.
Erőlködése azonban sikertelennek bizonyult, ugyanis rögtön kilenc aggódó szempár szegeződött rá. Nemecsek egy nyugtató mosolyt villantott barátai felé, majd kisietett a teremből. Rekordgyorsasággal szelte át a folyosót, azonban a mosdókhoz vezető ajtót kinyitva megtorpant. Pechére ugyanis a WC-fülkék előtti tér nem volt üres, hanem az idősebbik Pásztor állt az ablaknál lábujjhegyen, kezében egy cigarettával. Nemecsek felsóhajtott.
Fél éve még megrémült volna a fiútól. Fél éve még gondolkodás nélkül hagyta volna el a mosdót, csak hogy ne kelljen az egyik legrettegettebb vörösingessel szembenéznie, de az fél éve volt. Az alatt a fél év alatt sok minden történt. Kezdődött az egész azzal, hogy Nemecsek a baráti kör gyülekezőhelyén, az úgynevezett grundon, vagyis a Richter családja által britokolt Pál utcai lakás jókora belső udvarán járva összetalálkozott Áts Ferivel, a fiúval, aki a fölöttük két évvel járó, magukat vörösingeseknek nevező csapat középpontjában állt.
A Pál utcaiak és a vörösingesek kapcsolata mindig is furcsa volt: két évvel korábban a vörösingesek szervezték nekik a gólyatábort, ily módon bevezetvén őket a hatosztályos gimnázium mindennapjaiba. Már akkor érezhető volt a rivalitás, amely a két csoport között kialakulófélben volt. Bár a Pál utcaiak, akik mind együtt jártak általánosba, fiatalabbak voltak, a vörösingesek figyelmét nem kerülte el, hogy ha összefogtak, komoly vetélytársat jelentettek nekik mind a tanulmányi, mind a sportversenyeken. Így kezdődött el a két csapat közötti kölcsönös versengés és piszkálódás, amelynek az évente hol a vörösingesek által gyülekezőhellyé választott Füvészkertben, hol a grundon megszervezett zászlórablás is a részévé vált. Ennek a játéknak minden évben volt valami tétje, idén az, hogy a vesztes csapat tagjainak kellett állnia a győzteseknek a belépőjegyet a Sziget fesztiválra egy napra. Mindezzel nem is lett volna semmi baj, ha a megállapodás ellenére, hogy a két csapat tagjai csak a játék megszervezésének napján tehetik be lábukat a másik területére, Nemecsek nem találta volna ott a grundon Áts Ferit, aki a Pál utcaiak zászlójának kijelölt rejtekhely közelében ólálkodott, majd a szőkét meglátva elfutott.
Ezután gyorsan követték egymást az események: Ő, Boka és Csónakos átmentek a Füvészkertbe, hogy megmutassák a vörösingeseknek, hogy ők sem riadnak vissza attól, hogy betörjenek az ellenfél területére. Ott azonban kellemetlen meglepetés érte őket, ugyanis azzal kellett szembesülniük, hogy barátjuk, Geréb nagy vidáman mondja el a rivális csapatnak, hogy a Pál utcaiak hova tervezik rejteni a zászlójukat, és milyen taktika szerint fognak játszani. Ennek a tetejébe Nemecsek azon az estén kétszer is megfürdött, egyszer saját ügyetlenségéből, a tóban, egyszer pedig a vörösingesek elől bujkálva, az üvegház medencéjében. A következő napra jócskán meg is hűlt, azonban szokásához híven ezzel mit sem törődött. Ő ugyanis azon személyek közé tartozott, akik semmi pénzért sem hiányoznának az iskolából, mert sem a tanításról, sem a szociális életről nem akarnak lemaradni, így rendszerint betegen is bejárt.
Emiatt a következő napok kicsit sem voltak élményteliek számára. Nem volt elég, hogy nagyokat köhögve, alig kapva levegőt ült végig minden tanórát, amiatt, hogy Geréb ténykedését figyelemmel akarta kísérni, sorra mondta le indoklás nélkül a találkozókat a Csele, Leszik, Richter, Kolnay, Barabás és Weisz alkotta klubbal, az úgynevezett gittegylettel. Emiatt a többiek persze megharagudtak. Bár Csele, Nemecsek legjobb barátja lévén próbálta a többieket jobb belátásra téríteni, azt mondván, hogy Ernőnek biztos jó oka van a távolmaradásra, a többiek azért eléggé nehezteltek rá.
áruló vagy, nemecsek - írták Cselén kívül mindannyian a csoportcsetbe, bár mind tudták, hogy Ernő mennyire utálja, ha kisbetűvel írják a nevét, még akkor is, ha ez a mobillal való kommunikáció részeként történik. A hab a tortán már csak az volt, amikor Nemecsek újfent a Füvészkertben járt, és egy újabb fürdetésben részesült.
- Ne aggódjatok! A Pál utcaiak mind gyerekesek. Nincs közöttük egy olyan normális és értelmes fiú sem, mint amilyenek ti vagytok - hangzott Geréb hangja, mire Nemecsek úgy érezte, hogy egy percig sem bír tovább kuksolni a rejtekhelyén.
- Még hogy nincs! - lépett elő - Ha engem kérdezel, Geréb, nálad mindannyian értelmesebbek vagyunk, tekintve, hogy mi nem úgy próbálunk nyerni, hogy közben eláruljuk a barátainkat.
- No nézd csak, a kis szöszi! Nem mondták még neked, hogy nem illik hallgatózni? Tudod, hogy mifelénk mit szoktak csinálni a kémekkel? Megfürdetik őket! Gyere, Pásztor! - szólt Áts Feri, mire a testvérpár idősebbik tagja előlépett - Te is! - nézett aztán a fiatalabbik Pásztor fiúra - Vízbe a szöszivel!
Nemecsek erősnek akarta mutatni magát, így nem ellenkezett, csak összeszorított fogakkal tűrte, hogy harmadszorra is meg kelljen fürödnie a hűvös vízben.
- Jó volt, Nemecsek? - kérdezte tőle gúnyosan nevetve Geréb, amikor végre kimászhatott a tóból.
- Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Mondd, Geréb, neked tényleg ennyire fontos egy hülye fesztiváljegy? Még hogy mi vagyunk gyerekesek! Az eszem megáll!
Ez a harmadik fürdés már igazán nem hiányzott Nemecsek elgyötört tüdejének, így az elkövetkezendő napokban ha tetszett neki, ha nem, otthon kellett maradnia. A zászlórablás napján azonban már nem tudta türtőztetni magát, így ellátogatott a grundra. Ez azonban nagy hiba volt. Ahogy odaért, és néhány szót váltott Bokával, olyan köhögőroham fogta el őt, hogy olyat még életében nem tapasztalt, majd néhány perccel később eszméletlenül esett össze.
Legközelebb a kórházban ébredt fel, és azóta már semmi sem volt ugyanolyan, mint régen. Légzési problémák, rosszullét, gyengeség, hónapokig tartó hiányzás az iskolából, mi kellett még? Nemecsekben leginkább barátai támogatása tartotta a lelket. Azóta a gittegyletiek már rég bocsánatot kértek tőle a kisbetűs incidens miatt. A Pál utcaiak, bár eleinte nehezteltek Gerébre, megbeszélték vele a történteket, így az igazi áruló és Nemecsek kapcsolata is normalizálódott. A szőke hálás volt barátainak a támogatásukért, és nekik köszönhetően egyre növekvő optimizmussal tudta leküzdeni az elé álló akadályokat.
Csupán a vörösingesekkel nem volt semmi kapcsolata az ominózus füvészkerti látogatás óta, és ennek örült is, így érthető, hogy a Pásztorral való találkozást nagyon szívesen kihagyta volna.
Ahogy az idősebb fiú meglátta őt, idegesen fújtatott, majd terpeszbe állva állta el a szőke útját.
- Tűnés innen, Nemecsek! - sziszegte, mire Ernő csupán összeszorította a fogait, és megrázta a fejét.
- Nem hallod?! Húzz már el!
Nemecsek egy nagyot sóhajtott, majd remélve, hogy még van egy kis ideje, szóra nyitotta a száját.
- Nézd, kezdesz irtóra fárasztó lenni - kezdte unottan, mire Pásztor csodálkozva vonta fel az egyik szemöldökét - És ha nem akarod, hogy lehányjalak, ajánlom, hogy állj félre.
Az elhangzottak hallatán Pásztor szemöldöke még magasabbra szaladt.
- Ez most komoly? - röhögte el magát kelletlenül, de látszott rajta, hogy kissé elbizonytalanodott.
- Halálosan - bólintott Nemecsek, majd, mivel nem volt más választása, az idősebb fiút félig félrelökve tűzött el mellette.
Még átvillant az agyán, hogy a kapott információ valószínűleg végül elérte Pásztor agyközpontját, mert ha a fiú csak kicsit is megerőltette volna magát, akkor Nemecsek úgy pattant volna le róla, mint a gumilabda, azonban már nem volt ideje ezzel sokat foglalkozni. Helyette bevetette magát a legközelebbi fülkébe, és öklendezve hajolt a WC-kagyló fölé.
Eközben Pásztor elkerekedett szemekkel és földbe gyökerezett lábbal állt az előtérben, és csak annyira futotta neki, hogy az ablakpárkányon elnyomja a cigicsikket.
Amikor Nemecsek kis idő múlva előtámolygott, hogy kezet mosson, sóhajtva nyugtázta, hogy az idősebb fiú még mindig ott téblábol a mosdókagylók előtt. Igyekezte figyelmen kívül hagyni Pásztor jelenlétét, ez azonban nem volt könnyű, ugyanis a másik fiú szüntelenül bámulta őt a tükörből.
- Mi van? - horkantott végül Nemecsek kelletlenül.
- Őőő… Kérsz? - nyújtott tétován a szőke felé egy vizeskulacsot Pásztor.
- Úristen! - döntötte a hideg csempének a homlokát a szőke - Nem, nem kérek, kösz. Egyrészt azért, mert a csapból is ihatok, másrészt meg azért, mert nem szívesen fogadok el tőled semmit, érthető okok miatt.
- Értem. Akkor… elkísérjelek az iskolaorvoshoz?
Nemecsek továbbra sem húzódott el a csempétől, úgy fordította oldalra a fejét, miközben pislogás nélkül meredt Pásztorra.
- Most komolyan, mi bajod van? Egyedül is eltalálnék az orvosiba, ha kellene, de most nem fogok odamenni.
- De... De hát most hánytál.
- Nem mondod!
- Csak gondoltam, talán…
Nemecsek újfent sóhajtott. Nem akarta Pásztor orrára kötni az egészségügyi állapotát, azonban úgy tűnt, hogy sajnos ezt kell tennie, ha nem akarja, hogy a kellemetlen beszélgetés még hosszabbra húzódjon.
- Nem megyek oda, mert tudom, hogy mitől vagyok rosszul. Ez annak a gyógyszernek a mellékhatása, amit a tüdőmre szedek. Választhatok, vagy ez, vagy szép lassan megfulladok. Nekem szimpatikusabb az első opció.
Pásztor egy nehezen meghatározható arckifejezéssel nézett Nemecsekre.
- A-a tüdődre? - dadogta.
- Nehéz a felfogásod? - csattant fel a szőke.
- Ennek köze van a fürdetéshez?
Nemecsek erre csak felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, hogy “Szerinted?”.
- És meddig kell szedned azt a gyógyszert?
- Életem végéig - vont vállat Ernő, mire Pásztor elkerekedett szemekkel nézett rá - Most már békén hagynál végre?
- Bazdmeg! - verte öklét a mosdó falába az idősebb fiú.
- Parancsolsz?
- Márminthogy izé - sütötte le a szemét a vörösinges, majd újfent Nemecsekre nézett.
Ernő csodálkozva nyugtázta magában, hogy még sohasem látott ilyen őszinteséget, ilyen nyíltságot az idősebb fiú tekintetében.
- Szóval azt akarom mondani, hogy ezt eddig nem tudtam, és nagyon sajnálom! Persze, ez gondolom, édeskevés, de… - kezdte, azonban Nemecsek legyintése elhallgattatta őt.
- Oké, értékelem a bocsánatkérést, de most, hogy ez is megvolt, remélem, elválnak útjaink. Csak még annyit, hogy ezen ne emészd magad, mert fölösleges. Nem a ti hibátok. Igen, utáljuk egymást, meg minden, de gondolom, nem ez volt a célotok.
- Nem, baromira nem! - túrt bele a hajába Pásztor.
- Tekintve, hogy egyetértünk, nem kell ordítoznod, meg még amúgy is óra van, és ha jól sejtem, te velem ellentétben nem kaptál rá engedélyt, hogy itt legyél.
- Hogy lehet, hogy Bokáék még nem vertek szarrá minket? - kérdezte Pásztor, ügyet sem vetve Nemecsek kijelentésére.
- Úgy, hogy a történtek után mind egyetértünk abban, hogy célszerű lenne civilizáltabban viselkednünk egymással. Persze, nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy Csónakos vagy Kolnayék úgy hagyták el a kórtermemet, hogy “na most már biztos, hogy kinyírjuk a vörösingeseket”, de olyankor felhívtam Bokát, hogy fogja vissza őket, mostanra meg már mindenki lehiggadt.
- Pedig megérdemelnénk, hogy agyonverjenek minket.
- Maradj már! Mondom, hogy nem a ti hibátok, meg az amúgy sem segítene rajtam.
Pásztor kelletlenül vállat vont.
- Akkor szerintem most már könnyes búcsút vehetünk egymástól. Nekem ugyanis matekom van, és három év múlva azért majd le szeretnék érettségizni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de talán neked is van annál jobb dolgod, hogy itt… - indult az ajtó felé Nemecsek, azonban Pásztor megállította őt.
- Várjál már, Feri tud erről?
- Hát honnan tudjam?! Mégis melyikünk a barátja, te vagy én? Amúgy meg nem hiszem.
Pásztor nagyot sóhajtott.
- Azt tudtuk, hogy tavasszal nagyon szarul voltál, meg feltűnt, hogy egész szeptemberben nem voltál itt, de én az életbe’ nem gondoltam volna, hogy ennek ilyen következményei lesznek.
- Ahogy senki sem. Az előbb eljutott az agyadig, hogy megkértelek, hogy ne hibáztassátok magatokat érte?
- Igen, de…
- Akkor tegyél már úgy, mintha ezt tényleg felfogtad volna! Tőlem elmondhatod Ferinek, hogy mi van, de nem hiszem, hogy azon bárki is nyerne valamit. Nem kell, hogy még több mindenkinek legyen bűntudata a történtek miatt. Eddig tök szórakoztató volt ez a rivalizálás, meg minden, de talán most jött el az ideje, hogy kicsit felnőjünk. Én nem akarom, hogy akár te, akár az öcséd vagy Feri folyton ezen rágódjatok. Csak éljétek az életeteket, mint eddig, mondjuk ha lehet, egy kicsit kevesebbet piszkálhatnátok minket. Nem azt mondom, hogy bánjatok velünk kesztyűs kézzel, mert csak úgy élvezetes titeket elverni fociban, ha azért meg is kell küzdeni, csak kérlek, ne legyetek bunkók, oké?
- Persze, hogyne.
- Csodás. Na akkor Wiedersehen!
Nemecsek már éppen kilépett volna a mosdóból, amikor Pásztor hangja újra megállította őt.
- Várj, Nemecsek!
A szőke unottan fordult hátra.
- Ha most komolyan meg fogod kérdezni tőlem, hogy be foglak-e köpni amiatt, hogy itt bagózol, akkor nagyon félreismersz.
- Ne-nem, ez igazából eszembe sem jutott, bár persze megköszönném, ha ez nem jutna el a tanárokhoz. Csak azt akartam mondani, hogy ha neked, vagy bármelyik Pál utcainak szüksége lenne valamire, ha bármiben segíthetünk, akkor nagyon szívesen…
- Pff - fújtatott vidáman Nemecsek, majd amikor tüzetesebben kezdte tanulmányozni Pásztor arcát, egy kissé komolyabban folytatta - Ha ezt viccnek szántad, akkor egész jó poén volt, ha komolyan beszélsz, akkor meg köszönjük! Na, szia!
- Szia! - köszönt Pásztor, majd hosszan nézett a folyosón eltűnő szőke fiú után.