Archive of Our Own

Beomgyu belátja, hogy nem volt valami ideális vagy okos dolog az egyik csapattársába szerelmesnek lenni, és tudja azt is, hogy ez az életvitel meg egy párkapcsolat egymással kvázi összeférhetetlen, csak hát az a probléma, hogy Beomgyu tizennyolc éves, tizennyolc évesen pedig az embert kevésbé érdekli a ráció, és sokkal inkább az, hogy megkapja, amit akar; Beomgyu pedig Taehyunt akarja.

Az első comebackjükkor történik, nem sokkal a legelső Run Away előadásuk után, amikor a kocsiban ülnek, nagyon fáradtak, és éppen megálltak egy benzinkútnál, mert Yeonjun és Soobin kitalálták, hogy ők vásárolni akarnak, a menedzserük pedig bekísérte őket. Csak Beomgyu van az autóban, Huening Kai, aki nagyjából abban a pillanatban elaludt, hogy beült, és Taehyun, aki még ébren van, de csukott szemmel dönti a fejét az ablaknak.

– Taehyun-ah – hallatszik Beomgyu erőtlen, halk hangja, már-már káoszt keltve az autó békés csendjében, ahogy hátradöntött fejét Taehyun felé fordítva beszél.

– Hm?

– Szerelmes vagyok beléd. – Elég erős szó, valószínűleg át se gondolta rendesen, hogy mit mond, de nem kap rá semmilyen választ, úgyhogy csak visszafordítja a fejét, most már inkább a kárpitot nézi a plafonon, és úgy gondolja, Taehyun biztos elaludt.

Így gondolja, egészen addig, amíg másnap korán reggel arra nem ébred, hogy a szobája ajtajában áll, rendesen nyomorultul néz ki, idegesen szorongatja a pizsama felsője alját, és ezt kérdezi tőle remegő hangon:

– Beszélhetnénk?

Beomgyu még aludna, és el is gondolkodik egy pár másodpercig rajta, hogy csak visszafordul a fal felé és viszontlátásra, de Taehyun kétségbeesett arckifejezésére, még ha csak a felét is látta a holdfényben, megesik rajta a szíve. Úgyhogy beinvitálja, hogy üljön az ágyára. Felül, és amikor Taehyun súlya alatt besüpped a matrac a lába mellett, akkor látja meg a karikás szemeit és a kócos haját, biztosan nem aludt túl sokat, talán semennyit, de az fix, hogy valami nagyon nem hagyja nyugodni, különben nem lenne itt hajnali négy előtt három perccel.

Beszélgetnek, és ennek az lesz a vége, hogy húsz percen keresztül csókolóznak, aztán egymás karjaiban aludnak el és délután fél kettőkor kelnek, de léteznek még csodák, mára úgysincs semmi beszervezve nekik, szóval nem baj.

Taehyun vele szemben ül.

Valami étteremben vannak Busanban, Beomgyu a nevére sem emlékszik. Soobin és Yeonjun eldöntötték egymás között, mint általában, hogy na, akkor ide bejönnek, és a többiek nem ellenkeztek. Kai lelkesen beszél a kamerába, mert hát éppen vlogol, a többiek pedig a háttérben mosolyogva és pofákat vágva próbálnak vacsorázni. Egyedül Beomgyu az, aki bambán néz maga elé, és hagyja, hogy az arcába szálljon a forró gőz az ételből.

Kai kikapcsolja a kamerát, és Taehyun szembe fordul végre vele. Beomgyu próbál rámosolygni, de csak egy pillanatig tart, és az hagyján, hogy inkább egy rángást sikerül összehoznia, mintsem mosolyt, de Taehyun láthatóan nem is értékeli a gesztust, abból ítélve, ahogyan megvillan a szeme az irányába, aztán pedig gyorsan le is hajtja a fejét, hogy biztosan semmi és senki se zavarhassa az evésben. Beomgyu ettől kínosan érzi magát, és leverten próbál ő is enni, bár nem mondhatja, hogy túl nagy étvágya lenne. Leginkább csak tologatja az ételt a tálban, közben pedig fel-felpillant, és figyeli, ahogy Taehyun most már a többiekkel önfeledten nevetgél meg viccelődik, és arra gondol, hogy mostanra már hozzá kellett volna szoknia, de még mindig borzalmasan érzi magát tőle. Pár falatot lekényszerít a torkán, de az egészet nem bírja megenni, úgyhogy becsomagoltatják neki, és végig lehúzott ablakkal utaznak a kocsiban, hogy ne terjengjen penetráns kimcsiszag az egész út alatt.

Mindig középre ül, a hátsóülésre, Kai és Taehyun közé, és valahányszor beszáll, Taehyun mindig arrébb megy, ha csak pár centit is, mert csak annyit tud; aztán meg végig úgy néz ki az ablakon, mintha kötelező lenne, más irányba még csak nem is pillant. Még az se zavarja, hogy az arcába csap a szél, és az se, hogy Beomgyu egyszerűen nem veszi le róla a szemét (vagyis de, az zavarja igazából, de inkább nem szól érte).

A dormba érve Taehyun az első, aki elvonul a szobájába, bármi szó nélkül; olyan, mint egy rossz tinédzser, gondolja ilyenkor Beomgyu, de aztán meg arra gondol, hogy ehhez is illene hozzászoknia, tekintve, hogy egy ideje már mindig ezt csinálja. Kai bemegy utána, így Beomgyu Soobin és Yeonjun társaságában marad a nappaliban. Felszínes beszélgetést folytatnak, mert máshoz így estefele már nem igazán van energiájuk, aztán bekapcsolják a TV-t, de ő elég gyorsan megunja a reality műsört, aminek a másik kettő minden figyelmét szenteli, úgyhogy inkább elmegy zuhanyozni.

Aztán amikor reggel besétál a konyhába, hallja, hogy Soobin és Taehyun valamiről nagyon beszélgetnek. Soobin még a tegnapi ruhájában van, valószínűleg Yeonjunnal együtt aludtak el a kanapén, tekintve, hogy ő még mindig kiterülve horpaszt, farmerban meg kardigánban. Amikor meglátják Beomgyut, azonnal elhallgatnak, de félig alszik még, úgyhogy nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget, fel se tűnik neki igazán; jelenleg a legnagyobb célja az, hogy meg tudja pirítani a kenyerét. Soobin leteszi a pultra a teát, amit addig tart a kezében, és beközli a feszült atmoszférába, hogy elmegy fürdeni.

Csak éjfél után kerülnek haza, mint általában amikor végeznek az aznapi, monoton ütemtervvel, és mindenki fáradt, de azért leülnek vacsorázni, ki mit talált éppen a hűtőben, Beomgyu pedig pont ezért nem érti, Taehyunnak miért most kell bejelentést tennie.

– Szerintem én lassan elköltöznék. – És Beomgyu hatalmas szemeket mereszt rá, aztán a többieken végignézve megrökönyödve kell realizálnia, hogy ő az egyetlen, akit ez ekkora meglepetésként ér. Mindenki más csak bólogat, mintha már eddig is tudták volna. Beomgyu úgy érzi, kihagyott pár epizódot, mert valami nagyon fontos infó nyilván kimaradt neki.

Beomgyu egyik kedvenc helye az éjjel-nappali, ami a cég épületétől tíz perc sétára van, és mindennap, ha végeznek a próbával, elhozza ide Taehyunt. Nem a legpuccossabb randihely, persze, de megvan a gyönyör abban, hogy kajával megrakodva beülnek a legközelebbi buszmegállóba, és beszélgetnek, amíg mindet meg nem eszik, közben pedig nézik az eget, és minden egyes alkalommal megtárgyalják, hogy bárcsak több csillagot lehetne látni Szöulban. És Beomgyu mindig kölcsön adja Taehyunnak a flanel ingét, mert fázik, pedig nincs is annyira hideg, de nem bánja, mert nagyon-nagyon jól áll neki, aztán ráadásul mindig a vállára hajtja a fejét. Nem tudják, hány óra van pontosan, de már elment az utolsó busz is, ők meg még egy tábla csokin osztoznak. Beomgyu odatartja Taehyunnak, aki hatalmasat harap belőle, aztán pedig ő is ugyanígy. Kidobja a csomagolást, aztán a kezénél fogva segíti fel Taehyunt a padról, hogy mellékutcákon keresztül, összefont ujjakkal sétáljanak vissza a dormba, ami egyébként csak húsz perce lenne, de így több mint kétszer annyi. Aztán közben Beomgyu, amikor csak alkalma nyílik rá, két kezébe fogja Taehyun arcát, hogy megcsókolhassa, telhetetlen vagy, mondja is neki utána, de Beomgyu csak arra bír koncentrálni, ahogy azzal a hatalmas, csillogó szemeivel nézi őt, közben meg mosolyog, és ezért a szemrehányását se tudja komolyan venni. Aztán felkuncog, Beomgyu nyakába temetve a fejét, és megszorítja a pólója anyagát.

– Ezt mikor döntötted el? – kérdezi Beomgyu ledöbbenve, de akármennyire szuggerálja Taehyunt, nem kap semmilyen választ vagy felvilágosítást. A többiekhez fordul, de még csak rá se néznek. Úgyhogy inkább próbál beletörődni, ebbe is, miközben csendben eszi tovább a maradék fél doboz epres joghurtját, de ez egyszerűen nem hagyja nyugodni. Úgy érzi, azért valami elég fontosból lett kihagyva. Nyomasztó. Egész éjszaka csak két órát alszik.

A rákövetkező napjuk is zsúfolt, és nem várnak semmit jobban, mint hogy végre hazaessenek, de hajnali háromnegyed kettőkor Beomgyu még a táncstúdióban van, bár úgy érzi, össze tudna esni. A többiek azt mondták, hogy elmennek most már haza, és Beomgyu épp ezért ugrik egy nagyot, amikor tükörben feltűnik mögötte egy alak. Leállítja a zenét és megperdül, akkor látja, hogy Taehyun sétált be, egyik kezében valami üdítő, a másikban a telefonját nyomkodja a padlón ülve.

– Megzavartál – közli vele, kínosan kuncog egyet, mosolyog, próbál kicsit vicceskedni, de ez nyilvánvalóan nem igazán van értékelve.

– Nem kérdeztem szerintem – feleli Taehyun gondolkodás nélkül, olyan ridegen, hogy Beomgyunak összeszorul a gyomra, de közben meg rá se néz, az ő arcában pedig megrándul egy izom, és megfeszül az állkapcsa. Nyitja a száját, hogy beszéljen, de nem is tudja, mit mondana úgy igazából, úgyhogy inkább nem is mond semmit. Odasétál a magnóhoz, elindítja ismét a számot, és újra nekifut a koreográfiának. Vagyis leginkább csak próbálkozik vele, mivel Taehyun jelenléte meglehetősen feszélyezi, attól függetlenül, hogy nem is csinál semmit, őt nem is érdekli, hogy Beomgyu ott van. Ő viszont többször ront vagy felejti el a mozdulatot, de hát oda se neki, a végén még azt fogja hinni, hogy zavar, hogy itt van.

Taehyun villámgyorsan, megszeppenve néz fel a telefonjából a hirtelen puffanásra a terem másik végéből, amit pedig lát, az Beomgyu, ahogy a földön fetreng és... szenved. Nyöszörög, fogja a bokáját, és Taehyun, ahogy kapcsol az agya egyből felugrik, odarohan, hogy felmérje a helyzetet: finoman arrébb tolja a kezét, és a bokája nem tűnik úgy, hogy eltört volna, vagyis hát Taehyun gondolja, elvégre nem orvos, de az biztos, hogy nagyon duzzadt és nagyon lila. Felsegíti Beomgyut a padlóról, aki átlendíti a karját a nyakán, és Taehyun úgy kíséri ki őt a táncteremből a parkolóig, a zenét pedig ki se kapcsolják. Beülteti Beomgyut az anyósülésre – nemrég tette le a jogsiját, és nem sokkal utána autót is vett magának, most meg ahova csak teheti, azzal közlekedik –, aztán villámsebességgel ül be a vezetői ülésre.

Megkönnyebbülnek, hogy nem kell túl sokat várniuk a kórházban, akkor pedig még inkább, amikor megmondják, hogy nem törte el a bokáját, csak kificamodott, de azért így sem túl fényes a helyzet, tekintve, hogy Beomgyu a kórházból rögzítőben és mankóval jön ki. Taehyun segít neki beülni az autóba, a mankóját a hátsóülésre dobja, aztán beül a volán mögé, közben pedig nem szól egy szót se.

A dormjukba mennek, hát hova máshova mennének, és, igazán lassíthatnál, mondja Beomgyu, amikor véletlenül ránéz a műszerfalra, majd én tudom, mennyivel kell mennem, válaszolja Taehyun, és Beomgyu egyelőre inkább nem beszél többet, mert a végén annyira feldühíti, hogy levezet az autópályáról.

– Szép az autód – próbálkozik mégis egy idő után. – Tetszik. – És Taehyunra néz, valami választ vagy reakciót vár, de semmit nem kap. Csalódott és fáradt azt a hatalmas sóhaj, amit kienged. – Beszélhetnénk egyszer végre normálisan?

– Szerintem nincs miről.

– Figyelj, meg tudom magyarázni.

– Na, akkor halljam! – csattan fel Taehyun, és Beomgyunak össze kéne rezzennie, meg borzalmasan érezni magát, de ennek semmi nyoma nincs benne; ha őszinte akar lenni, valahol örül, mert végre nem azzal a flegma, közönyös hangsúlyával szól hozzá. Ha nagyon őszinte akar lenni, annyira nem is fájt a bokája, mint amennyire ő azt előadta, csak jólesett neki Taehyun törődése. – Komolyan szeretném tudni, hogy milyen magyarázatod van arra, hogy visszajárkáltál az exedhez, amíg együtt voltunk. – Beomgyu nem tudja, miért mondta ezt. Még mindig bámulja Taehyunt, közben gondolkodik, hátha valami az eszébe jut, még ha faszság is, de végül csak egy újabb sóhajtásra és egy lehajtott fejre futja.

– Ez mind? Nem vitted túlzásba, mit ne mondjak.

Ennél pedig nem is lehetne kínosabb az atmoszféra, ráadásul az utazásuk legvégéig ilyen marad.

A dormhoz érve Taehyun előveszi Beomgyu mankóját és még kiszállni is segít neki, azért mégsem veszett ki belőle minden udvariasság, de nem várja meg őt, még csak a lépteit sem lassítja le, hogy együtt érjenek fel. Beomgyu azért hálás, hogy hajnali három van és már mindenki alszik, mert nem lenne túl sok kedve válaszolgatni a kérdéseikre. Másnap ezeket azért már mondjuk nem tudja kikerülni, elég kellemetlen, de valamit hebeg-habog, aztán már csak békén hagyják.

Beomgyu alig tud aludni éjjel. Nem kellett volna beszélnie Taehyunhoz a kocsiban, hát ennél nagyobb idióta már komolyan nem is lehetne, vagyis de, mert valahányszor próbál aludni, eszébe jut, hogy... Hát, nála nagyobb idióta aztán tényleg nem létezik. Inkább maradjunk ennyiben.

– Annyira örülök, hogy megint össze tudtunk így jönni – mosolyog rá ábrándosan Hyunjin, és diszkréten megszorítja Beomgyu kezét a kanapén, aki félénken felkuncogva, ösztönösen húzódik hozzá közelebb.

– Én is örülök – suttogja, és a szabad kezét arra használja, hogy megsimítsa Hyunjin hibátlan arcát; és valahogy ott marad a keze, és olyat készül tenni, amit már nagyon régen nem: meg akarja csókolni Hyunjint. Már-már önkéntelenül teszi, de hát ránéz az ajkaira, és egyenesen olyan, mintha név szerint hívogatnák őt.

És Hyunjin érzi, ahogy Beomgyu lélegzete elakad, az ő arcától csak pár centire, úgyhogy elhúzódik, hogy összezavarodva mérje őt végig.

– Valami baj van? – kérdezi aggodalmasan, mire rájön, hogy Beomgyu nem ránéz, hanem mögé. Hátrafordítja a fejét. A nyitott ajtóban Taehyun áll, az arcára nézve azt gondolhatja az ember, hogy rengeteg kérdése van, de a szeméből látszik, hogy mindjárt elsírja magát. Hyunjin köszönne, de Taehyun előbb szólal meg.

– Megzavartam valamit? – kérdezi összezavarodva, kicsit reménykedve, hogy valamit éppen nagyon félreért. – Mi ez, Beomgyu? – De Beomgyu nem mond semmit, és már Hyunjin is kérdőn néz rá, de ő üres tekintettel, lefagyva bámulja Taehyunt, aki még mindig nem mozdult egy centit sem az ajtóból, mintha valahogy így akarná magát védeni a helyzet valóságától. – Hyunjin, miért fogod a barátom kezét? – Hyunjin szemei elkerekednek.

– A barátod ?  Nekem valahogy elfelejtetted említeni, hogy van valakid! – kiabálja felháborodva, aztán felpattan, és miközben felveszi a dzsekijét, elmormol valamit Taehyunnak, ami valami olyasmi lehet, hogy "annyira nagyon sajnálom," majd becsapja maga után az ajtót, de Taehyun nem igazán figyel oda rá, mert fél másodperccel később már ő is ordibál; azt ecseteli, hogy Beomgyu mekkora egy gerinctelen féreg, hát hogy lehet ilyet csinálni komolyan, és azt hittem, mi barátok vagyunk, mi a fasz , most meg már sír is, annyira jó. Beomgyu meg akarja védeni magát, vagyis hát úgy érzi, illene, úgyhogy mond valami olyat, hogy mit kell így kiverni a hisztit, ez tiszta őrület, nem kell ennyire túlreagálni. Aztán a végén Taehyun bevonul a fürdőszobába, és Beomgyu valahányszor kimegy éjjel a konyhába, még hallja a zokogását. Mindketten nagyon örülnek, hogy a többiek csak reggel jönnek haza.

Beomgyu lába szépen gyógyul. Túl sok mindent nem tud vele csinálni, de elüldögél meg fekszik, és amikor végre képes rá, teljes gőzzel veti bele magát újra a csapattevékenységekbe.

Odakint sötét van, de ők még mindig koreográfiát próbálnak, mondjuk most éppen tartanak öt perc szünetet. Yeonjun odasétál Taehyunhoz és Beomgyuhoz, akik éppen egymáshoz közel vágták le magukat a parkettára, és igazából egyikük se túlságosan figyel arra, amit mond, ahhoz már túl fáradtak, hogy felfogjanak bármit, de mintha valami dalt emlegetne, majd a turnén valamelyik állomáson elénekelhetnétek, jól van, Yeonjun, majd megnézzük.

Olyan hajnali kettő magasságában érnek haza, és Beomgyu egy darabig azon gondolkodik, hogy van-e még ereje zuhanyozni. Aztán nagy erőlködések árán felemeli a karját, és eldönti, hogy igen, van, miután megcsapja az orrát a saját szaga.

A pizsamájával a kezében vonszolja magát a fürdő felé, ásít egyet közben, aztán hirtelen megtorpan, valahogy éberebb is lesz, amikor Taehyun és Kai szobájának nyitott ajtaja elé ér. Sokszor nem bírják rendesen becsukni, olyankor pedig inkább nem erőltetik.

– Akkor tényleg elmész...? – Kai hangszíne talán az egyik legszomorúbb dolog, amit Beomgyu hallott; fáradt és levert, kicsit könyörgő, kicsit reményteli, de közben pedig valahogy rezignált. A kezében egy rakás lemezt tart, és álmatag, bánatos szemekkel figyeli, ahogy Taehyun egy hatalmas bőrönd mellett térdelve ruhát hajtogat.

– Azokat tedd oda! – utasítja Kai-t, és rámutat egy nagy papírzacskóra az ágyán, aki aztán odasétál, hogy óvatosan pakolja bele a lemezeket.

– Biztos, hogy jól átgondoltad? – próbálkozik tovább. Taehyun furán, mosolyogva néz rá.

– Már vagy fél éve ezt tervezgetem.

– ...Igaz.

– Segítesz hajtogatni? – Kai bólint, bár már szeretne aludni, de ettől függetlenül letérdel Taehyun mellé, aztán amikor kézbe vesz egy fekete pólót, Beomgyu úgy dönt, most már tényleg ideje lezuhanyozni. Aztán amikor június első napján felkel, Taehyunnak már nyoma sincs a dormban.

Az ajtajuk megint nyitva maradt, úgyhogy Beomgyu benéz egy kicsit, de annyira nyomasztó a látvány, hogy inkább bár ne tette volna: Kai nyugodtan alszik a plüsseivel, meg az akciófiguráival, meg a posztereivel, olyan kai-os az egész, de a szoba másik fele olyan, mintha betörtek volna, és csak onnan vittek volna el cuccokat, de onnan aztán mindent. Beomgyu gyomra összeszorul, és próbálja lenyelni a gombócot, ami a torkában keletkezett épp az előbb, majd inkább továbbáll a konyhába reggelizni; hátha a csokis müzlijétől elfelejti azt a fojtogató hiányérzetet, ami olyan hirtelen ragadta őt meg a nyakánál, és semmi jelét nem adja, hogy szándékozna őt elengedni.

Az asztalnál már senki nem ül Soobin mellett. Az autóban, hátul a baloldalon üres az ülés. Otthon mindenki olyan élettelen, és Beomgyu nem érti, miért csinálnak úgy, mintha valaki meghalt volna. Soobin nagyjából csak testben van jelen; Yeonjun szinte egy szót se szól senkihez; és talán a legnyomasztóbb része az, amikor olykor benéz Kai szobájába, ami most már egyedül csak az övé, és azt látja, hogy nem csinál semmit, csupán törökülésben ül a szoba közepén és néz ki a fejéből. Néha átcuccol Taehyun ágyára és ott alszik. Pedig még mindig találkoznak vele, még mindig beszélnek vele, ugyanúgy járnak éttermekbe együtt vacsorázni, és reggelinél ugyanúgy beszélnek róla, vagyis a többiek, mert Beomgyunak nem veszi fel a telefont, és az üzeneteire sem válaszol. Igaz, ő is ugyanilyen gyászosan viselkedik, szóval igazán nem törhet pálcát a többiek feje felett emiatt, és ő is szomorú, bár nem érzi úgy, hogy joga lenne ehhez, mert hát azért mégiscsak az ő keze van a dologban. Vagyis ez nem lett így konkrétan kimondva, de van egy ilyen sejtése, bár lehet, hogy ez csak egoizmus a részéről.

Beomgyu nem gondolta, hogy pont őt fogja majd zavarni, hogy mennyit bámulja Taehyunt, de mit lehet tenni, ha szinte már csak a cég épületében látja? Éppen szünetet tartanak, és amíg ő felhúzott térdekkel ül a terem egyik végében, addig Kai és Taehyun a falnak dőlve, élénken beszélgetnek egymással a másikban. Képzeld, megcsináltattam az ajtót, újságolja Kai, na végre, feleli Taehyun, aztán mindketten felnevetnek, utána pedig Taehyun arról kezd beszélni, hogy most már több hely lesz a plüsseinek így, hogy van egy fölös ágya, Kai pedig helyesel, és azt kérdezi, hogy mikor látogathatják majd meg Taehyunt az új lakásában, jaj, most inkább ne, hát akkora kupi van...

– Dolgoztatok már a feldolgozáson, amit mondtam? – érdeklődik Yeonjun hirtelen, elég hangosan, hogy Beomgyu és Taehyun is biztosan jó hallják. Kérdő szemei cikáznak közöttük, de mindketten lesütik a tekintetüket.

– Hát, ööö...

– Melyik dalt is mondtad? – Yeonjun megemeli az egyik szemöldökét.

– A Somebody That I Used to Know -t.

– Az amúgy nagyon jó lenne nektek! – kiált fel Kai. – Akár ma el is kezdhetnétek, ha nem vagytok túl fáradtak próba után. – És Taehyun hirtelen már nem néz rá olyan szeretettel.

– Pont erre gondoltam én is! – ért egyet Beomgyu, de azt kívánja, bár meg se szólalt volna, amikor Taehyun szemmel veri.

– Jó, essünk túl rajta – mondja kedvtelenül, amikor már mindenki más elindult haza, csak ő és Beomgyu maradtak. Egyetért Taehyunnal. Most ő is úgy dönt, talán okosabb, ha nem próbál meg vele bájcsevegni, hanem csak azt csinálják, amiért tényleg itt vannak.

Az tény, hogy nagyon illik hozzájuk a dal. Hogy a hangjuk jó hozzá, az hagyján, de a szöveg ijesztően jól leírja őket. Annyira, hogy Beomgyu elkezd azon gondolkodni, hogy Yeonjun megsejtett-e valamit, és úgy gondolta, vicces lenne ezzel megszivatni őket. Vagy lehet, valami hatodik érzéke van.

Ez az egyetlen alkalom, amikor elpróbálják a dalt, ha nem számítjuk azt, amikor Dallas-ban hangpróbánál elpróbálják még egyszer, mert kitalálták, hogy mi lenne, ha Kai zongorázna.

Az Opening Sequence után még megpihennek, de már készülnek a következő dalra, és basszus, miért kellett pont egymás után tenni ezt a kettőt? Minden fény kialszik, Beomgyu és Taehyun előrébb sétálnak, Yeonjun és Soobin hátrébb, Kai pedig a zongorához, és Beomgyu éppen hogy kifújja magát, amikor meghallja a zongoraszót.

Now and then I think of when we were together.

Kezdi abban a pillanatban, hogy az egyetlen égő reflektor fénye ráborul.

Like when you said you felt so happy you could die.. .

But you didn't have to cut me off

Make out like it never happened and that we were nothing

And I don't even need your love

But you treat me like a stranger and that feels so rough

No, you didn't have to stoop so low

Have your friends collect your records and then change your number

Guess that I don't need that though

'Cause now you're just somebody that I used to know

Még egy egy reflektor kapcsolódik fel, és Taehyunt fedi fel nem túl távol Beomgyu-tól.  Nem néz Taehyun irányába, de ő érzi magán a tekintetét, rendesen megizzasztja.

Now and then I think of all the times you screwed me over

But had me believing it was always something that I'd done

And I don't wanna live that way

Reading into every word you say

You said that you could let it go

And I wouldn't catch you hung up on somebody that you used to know

Taehyun a szemét egy percre se veszi le Beomgyuról, és úgy énekli a sorokat, mintha szemrehányásokkal halmozná el épp, és tulajdonképpen ez történik, olykor a hangja is megremeg a dühtől. Beomgyu úgy érzi, éppen nyilvánosan szégyenítik meg. Beharapja az ajkát, aztán lesütött szemekkel énekel tovább.

But you didn't have to cut me off...

Több tízezer ember sikítozik körülötte izgatottan, de ő alig várja, hogy végre lemehessen a színpadról.

A hotelszobájukban Taehyun a haját és a ruháit igazgatja az elfordított telefon kamerájában, mellette pedig Beomgyu ül, aki csak arra vár, hogy meggyőződjön, hogy minden tökéletes rajta, és megnyomja az "adás" gombot.

– Hello, MOA! – köszön be Taehyun vidáman a live-ban, mellette egy lelkesen integető Beomgyuval. – Élveztétek a mai koncertet? – érdeklődik, és másodpercekig hatalmas koncentrációval, csendben figyelik a képernyőt, amíg Beomgyu fel nem kuncog.

– Valaki azt mondja, slay-eltük a Somebody That I Used to Know -t.

– "Ate Gotye up." – Mindketten felnevetnek, de Beomgyu gyorsan beharapja az ajkát, amikor meglát egy másik kommentet.

– "Akkor ajánlom, hogy Los Angelesben  a Wildest Dreams -t adjátok elő, különben..." – olvassa fel a humorosnak szánt "fenyegetést", aztán óvatosan néz Taehyunra, de ő még csak erre sem hajlandó, minduntalan a telefont bámulja, de az látszik, hogy kezdi kényelmetlenül érezni magát. – Nem tudom, elő akarjuk adni? – Most már legalább ránéz, de csak pár másodperc erejéig, amíg szemmel veri. Beomgyu nyel egyet. Taehyun úgy tud nézni, azokkal a nagy, barna szemeivel, hogy az már művészetnek kéne, hogy számítson. Mondjuk ez őt nem állítja meg attól, hogy folytassa. – A régi idők emlékére...

– Muszáj ezt most?! – csattan fel végül Taehyun, és Beomgyu összerezzen. – Istenem, fejezd már be, hát a falra mászok ettől! – A két kezébe fogja lehajtott fejét, és Beomgyu figyeli őt pár másodpercig, mielőtt lágy hangon megkérdezi:

– Mitől?

– Hát mitől?! – emeli rá hirtelen a tekintetét. – Ettől, hogy egyfolytában úgy próbálsz viselkedni, mintha semmi egyáltalán nem is történt volna! Mintha még mindig haverok lennénk! Mintha nem a te hibád lett volna az egész! – emeli fel sírós hangját, aztán már teljesen szétcsúszik, az arcát a tenyereibe temeti.

– Gondolod, hogy nekem könnyű?! Azóta folyamatosan esz a bűntudat! – Taehyun annyira dühösen néz rá, hogy Beomgyu legszívesebben eltűnne.

– Most mondjam azt, hogy megérdemled? – kérdezi ridegen, és Beomgyu teljesen úgy érzi, mintha valaki jó erősen mellkason vágta volna.

– Mondtam már, hogy sajnálom – hebegi zavartan.

– Kurva sokra megyek a sajnálatoddal, amikor alig bírok rád nézni, mert csak arra tudok gondolni, hogy soha senkinek nem leszek elég jó – bukik ki belőle és most már sír is, tényleg csak ez hiányzott. – Próbáltam... túlesni rajtad, próbáltam randizni másokkal, de nem ment, mert mindig csak azt vártam, hogy mikor csinálják meg ugyanazt, amit te. Ha nem voltál boldog... Ha valami bajod volt, megbeszélhettük volna! És akkor most nem itt tartanánk. – És most már Beomgyu ajka is remeg, a tekintete fátyolos.

– Hiányzol.

– Hagyd abba – feleli gondolkodás nélkül Taehyun. – Nem kell ez a süket duma, nem kell a sajnálatod sem, csak egy magyarázatot szeretnék, hogy miért tetted ezt velem. – De Beomgyu csak néz rá másodpercekig, nem tudja mit mondjon, amíg végül szinkronban zokognak fel keservesen.

– Figyelj, én... – szólal meg Beomgyu, amikor összeszedi magát legalább annyira, hogy pár szót ki tudjon nyögni, és Taehyun ráemeli könnyekbe áztatott tekintetét. Beomgyu belenéz azokba a hatalmas szemeibe, csillognak, de nem úgy mint régen, és olyan áthatóan szuggerálják őt, hogy majdnem beleroskad; egy nagy levegőt is kell vennie, hogy tartani tudja magát. Taehyun keze után nyúl, és megrángatja egy párszor, mintha szabadulni akarna a szorításból, de annyira nem, hogy különösebb energiát fektessen bele, így fogják egymás kezét. Rengetegnek tűnő idő óta először. – Nem tudom megmagyarázni, miért csináltam ezt, mert... mert fogalmam sincs nekem se. Nem tudom, magányos voltam és... Ahj, nem tudom! De... ha adnál még egy esélyt... Nem érdekel az se, ha nem jövünk össze megint, de én szeretnék újra a barátod lenni. – Idegörlő, hogy semmi érdemi reakciót nem mutat. Beomgyu hatalmas, reszketeg levegőt vesz, aztán egy pillanatra beszívja az alsó ajkát, mielőtt kifúj. – Gondolod, hogy... hogy meg tudnál bennem bízni újra? – Taehyun másodpercekig bámul rá, mintha gondolkodna, pedig erről szó sincs, már azelőtt tudta a választ, hogy végigmondta a kérdést.

Apró mozdulatokkal kezdi rázni a fejét.

– Nem.

Beomgyu remegő keze lassan csúszik ki Taehyunéból, aki még csak meg se próbál rászorítani, egyszerűen hagyja elmenni. Beomgyu felhúzott térdei közé a temeti a fejét, és megint egyszerre zokognak fel.

Ez fájdalmasan, keservesen hosszú percekig tart. Teljesen elfeledkeznek magukról egészen addig a rémisztő pillanatig, amíg valaki ki nem nyitja a hotelszobájuk ajtaját.

Soobin és Kai azt mondták, "letesztelik a bárt," Yeonjun pedig addig a medencéhez ment le, de most strandpapucsban és fürdőnadrágban csukja be maga után az ajtót, nedves haja alól pedig zavarodottan és kicsit ijedten méri fel és próbálja értelmezni a jelenetet, amire besétált; aztán rákérdez:

– Ti miért sírtok?

Egyszerre rezzennek össze, egyszerre emelik rá azt az egyformán világfájdalmas tekintetüket. Aztán egyszerre rántják a telefon felé a fejüket, amikor rájönnek valamire.

– Baszki , ez még megy?! – bukik ki Taehyunból, utalva a live-ra, Beomgyu pedig ezzel egy időben a telefon felé nyúl, de csak lelöknie sikerül. Jól van, Beomgyu, nagyon jól csinálod, hallatszik a háttérből Taehyun hangja, de Beomgyu nem különosebben reagál rá, csak felkapja a földről, és agresszívan nyomja meg a leállítás gombot, mire az élőadásnak hirtelen szakad vége.

Mindketten fellélegeznek, de aztán Yeonjun újra felteszi a kérdését:

– Ti miért sírtok? – Taehyun felpattan az ágyról.

– Én kimegyek levegőzni, jó? – azzal úgy viharzik ki a szobából, mintha sürgősen lennie kéne valahol, ezzel Beomgyura hagyva, hogy elbánjon a helyzettel. Kedves.

Yeonjun felhúzott szemöldökökkel bámul rá, Beomgyu pedig bambán néz vissza, hátha akkor majd nem kell semmit mondania vagy hát tudja is ő mit várt, de nem számít, mert végül lemondóan felsóhajt, amikor elfogadja, hogy most már muszáj lesz beszámolnia.

Úgyhogy miután kap egy zsepit, amit Yeonjun az ő éjjeli szekrényéről vett el, és lenyugszik annyira, hogy képes összefüggő mondatokban beszélni, elmesél neki mindent, elejétől a végéig; és felfedez egy új legrosszabb érzést, ami az, ahogyan nézi, hogy a sztori előrehaladtával Yeonjun egyre látványosabban lesz szomorú és csalódott. Jó párszor összeszorul tőle a torka, és kell vennie egy nagy levegőt. Amikor a végére ér, Yeonjun bosszantóan hosszú másodpercekig nem néz rá.

– Semmi hozzáfűznivaló? – kérdezi Beomgyu kicsit rettegve.

– Tényleg akarod tudni, mit gondolok? – Nem nagyon, felelné legszívesebben, de helyette hezitálva bólint. Ne kímélj.

– Csalódtam – mondja Yeonjun jól artikulálva, mintha azt szeretné, hogy Beomgyu minél jobban megértse. Erre ő lehajtja a fejét, annak ellenére, hogy ezt már eddig is tuda. – Nem ilyennek ismertelek meg. Én... komolyan nem is tudom, mit mondjak egyszerűen...

– Utálsz? – szakítja félbe Yeonjun zavaros habogását. Még a fejét is felrántja, hogy mélyen bele tudjon nézni a szemébe.

– Azt nem mondanám.

– Akkor mit mondanál?

– Nem... Nem tudom. Az a helyzet, hogy nem tudom. – Csendben maradnak. – A barátom vagy, Beomgyu, és... nem hiszem, hogy tudnálak utálni. De Taehyun is a barátom, és őt pedig bántottad, szóval... Nem tudom, ez eléggé... zavaros. – Megint csend. – Szerintem menjünk aludni. – Beomgyu bólint.

A hotel halljában két magas fiú vitatkozik egymással, kicsit hangosabban a kelleténél, és az ajtóban olyan, mintha verekednének, de igazából csak részeg lökdösődésről van szó. Az alacsonyabbik győzedelmeskedik, a magasabb visszasétál a lifthez, miután megunja, ő pedig ingatag léptekkel veti bele magát az éjszakai sötétbe a hotel előkertjében, közben pedig nagy küzdelmek árán előrángat a pulcsija zsebéből egy doboz cigit. Már csak egy szál van benne, úgyhogy gondolkodás nélkül meggyújtja. Egyszer élünk.

Konkrét terve nincs, nagyrészt céltalanul sétálgat, olykor megcsodálja a hatalmas, fényes teliholdat az égen, aztán az egyik padon megpillant egy alakot, aki nagyon ismerős a számára. Nem tudja eldönteni, hogy tényleg az-e, akire gondol, főleg ilyen állapotban, ezért közelebb megy, és...

– Taehyun? Tyű, jó szarul nézel ki! – kurjantja el magát, aztán röhög egy jóízűt, amikor meggyőződik, hogy tényleg ő az, méghozzá nem is akárhogy, meglehetősen meggyötört állapotban. Taehyun bámul rá pár pillanatig, de úgy dönt, a gyep sokkal érdekesebb. – Kéred? – kérdezi Kai, ahogy belenyomja Taehyun aurájába a meggyújtott cigijét, amiből még csak egy slukkot szívott. – Ez az utolsóm, de úgy nézem, neked jobban kell.

– Nem tudtam, hogy cigizel – mondja két szipogás között, miközben tétovázva elveszi Kai kezéből a szálat.

– Csak amikor részeg vagyok – közli arcán bamba mosollyal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ha Taehyun nem érezné ennyire istentelenül kutyául magát, biztosan meglepődne, mivel most látja Kai-t először részegnek.

Helyette inkább beleszív a cigibe, amitől rögtön köhögőrohamot kap, pár pillanatra azt hiszi, mindjárt meghal, amire Kai kineveti. Kicsit sértődötten néz rá, de a mosolyát látva Taehyunnak is jó kedve lesz, hiába nem érzi most úgy magát. Kis ideig csendben ülnek, csak Taehyun szipogását lehet hallani, akit egyáltalán nem is zavar, hogy Kai megállás nélkül őt nézi.

– Mi történt? – Taehyun a fejét rázza. – Megöleljelek? – Taehyun hevesen bólogat.

– Már akartam kérni. – És Kai szoros ölelésbe vonja őt, olyan jó hueningkai-osba, és hagyja, hogy Taehyun kezében cigivel belezokogjon a vállába.

– Hiányzol ám – jegyzi meg csak úgy mellékesen.

– Sajnálom, hogy otthagytalak. – Kai felkuncog.

– Nem kell sajnálkoznod, csak sose tudom mit kezdjek ezzel a sok hellyel. Amúgy meg az jobban zavar, hogy még mindig nem voltam a lakásodban! – magyarázza félig viccesen, félig szemrehányóan, és most Taehyun nevet fel.

– Csak érjünk haza, és akkor annyit lehetsz nálam, amennyit szeretnél – szükségem is van rá, teszi még hozzá fejben, és Kai még inkább megszorítja őt, hogy már majdnem nem kap levegőt.

Aznap éjjel egy ágyban alszanak. Kai öleli őt hátulról, minél erősebben, mintha akármelyik percben kicsusszanhatna a szorításából, és végre sikerül abbahagynia a sírást.

Valamikor olyan éjfél magasságában Kai kikecmereg az ágyból a fürdőbe, ezzel egy időben pedig Beomgyu is a saját ágyából, hogy óvatosan Taehyunéra üljön. Idegesen dörzsöli a térdét és harapdálja az ajkát, amíg végül ránéz Taehyunra, vagyis inkább arra a sötét hajzuhatagra, ami a takaró alól kilátszik, aztán lágyan belekezd:

– Figyelj, tudom, hogy... hogy nem akarod ezt hallani tőlem... De sajnálom. Tényleg nagyon nagyon sajnálom, és el fogom mondani még rengetegszer, mert... mert szeretném, hogy tudd. – Vár a válaszra, amit nem kap meg, úgyhogy már kelne fel, hogy visszafeküdjön a saját ágyába, de aztán mégis hall valamit.

– Inkább menj aludni, többre mész vele. – Ezt mondja Taehyun, és nem azt, amit szeretne. Hogy nem sajnál ő az égvilágon semmit, csak azt, hogy rajta lett kapva. Hogy nem azért mondja ezt el ennyiszer, hogy ő tudja, hanem azért, hogy tisztának érezhesse a lelkiismeretét. De őszintén, nincs túl sok energiája vitatkozni vele, főleg nem úgy, hogy éppen abbahagyta a sírást, de most bármelyik pillanatban ismét rákezdhet, és basszus, mit csinál eddig a mosdóban Kai?!

Beomgyu felsóhajt. Már nem nehezedik súly Taehyun mellé az ágyban; csak akkor, amikor Kai végre visszatér, de azt sokkal szívesebben fogadja.

Végigcsinálják a turnét; vigyorognak a kamerába, ha kell; és bármennyire félnek tőle, hogy azzal a live-val a karrierjük a végére ért, az ő meglepetésükre is, de végül nem igazán lesz következménye. Ahonnan csak tudja, leszedi a cég, és mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna az égvilágon semmi.

Igazából megtűrik egymást. Túlzás lenne azt mondani, hogy nem teremtenek még mindig borzalmasan kellemetlen atmoszférát, amikor egy helyiségben tartózkodnak, de most már talán... nyugodtabbak. Beomgyu már nem mondja, hogy sajnálja. Kai nagyon jól érzi magát Taehyun lakásán.

Taehyun lassan szívja be a sós tengeri levegőt, és valaki átöleli őt hátulról, ahogy kiengedi.

Beomgyu a nyakhajlatába temeti a fejét, mire Taehyun felkuncog. Hosszan puszilja őt nyakon, aztán a vállán pihenteti az állát, hogy úgy nézze a rózsaszín égen a víztükör fölé emelkedő Napot.

– Jó hüvi van – jegyzi meg, és ezt bizonyítja a megfagyott lehellete, ahogy beszél. – Amúgy is, ki jön télen strandolni?

– Te – válaszolja Taehyun egyszerűen. – Meg én. – Beomgyu felnevet.

– És milyen igazad van! – mondja, kicsit elkalandozva, kicsit viccesen. – Még jó, hogy mindig ilyen jó meglátásaid vannak. – Most Taehyun nevet fel. Beomgyu szembefordítja magával, hogy most a száján csókolja.

– Szeretlek – mormolja bele Beomgyu nyakába, szorosan átkarolva őt. Most mondja ezt neki legelőször.

– Én is szeretlek.

Beomgyunak mindig annyira vicces volt, hogy a szavak tulajdonképpen nem is jelentenek semmit.