Archive of Our Own

Kazuha olyan, mint egy kisgyerek, ahogy Scaramouche előtt rugózik egy helyben, és rángatja a kezét, hogy jöjjön vele táncolni. Ritkán látni őt ilyen hiperaktívnak, legalább annyira, mint azt, hogy Scaramouche megmosolyogja az ilyen együgyű dolgokat, de ez tuti valami Halloween előtti csoda… vagy valami ilyesmi.

Scaramouche hajthatatlan. Nem néz közvetlen Kazuhára, csak mögötte a tömegre, és minduntalan azt hajtogatja neki szórakozottan, hogy megvan ő itt, és azért kicsit örül neki, hogy Kazuha feladja, amint Beidou megérinti a vállát, és bevezeti az embertömegbe, miközben azt kérdezgeti, hogy hogy van, mizu, milyen a buli. Azért  Kazuha róla sem feledkezik el teljesen; fúj Scaramouche-nak egy csókot, mielőtt végleg eltűnnének két, nála sokkal magasabb srác mögött.

Scaramouche pár másodpercig kínosan, zsebre tett kézzel áll a fal mellett, aztán jobb híján, bár nem értékeli, hogy minden irányból nekidörgölőznek emberek, átküzdi magát a tömegen, hogy eljusson a konyháig és szerezzen valami innivalót. Egy hatalmas poharat vesz ki a szekrényből, és amikor a hűtőbe néz, a két opciója közül a narancslevet választja inkább a vodka helyett, bár gyanítja, hogy itt a legtöbben a kettőt együtt isszák.

Ezután visszamegy a régi helyére, de legalább most már ott van neki a narancsleve, úgyhogy nem kell a zsebébe tennie a kezét, hanem a cuki kis gombás poharat szorongathatja, mint egy szerencsétlen. Sose volt az a bulizós fajta, utálja a tömeget és zavarja a hangos zene, de Kazuhát mindig elkíséri, ha megy valahova, nehogy a végén valami baja legyen. Nem mintha mondjuk nem tudna magára vigyázni. Azért visszaállt a tömegbe, hogy szemmel tartsa őt, mert hát mégis a legjobb biztosra menni, de igazából felesleges, mert ha lát is egy fehér hajzuhatagot, az se ő.

– Jók a szárnyaid – gúnyolódik rajta egy hang, és undokul csillogó szemekkel rántja a fejét a kajánul mosolygó Childe felé. Kazuha nagyon akarta, hogy Scaramouche is beöltözzön, hogy ne lógjon ki, és nem tudott ellenállni neki, ahogy megállt előtte a kis hegyes kalapjában, meg az apró seprűvel a kezében, és huncutul mosolyogva, határozottan közölte vele, hogy neki is kell ám jelmez. Úgyhogy akármennyire nem volt kedve, bementek útközben egy jelmezboltba, és Scaramouche vett magának tízezer Moráért egy kis rózsaszín tündérszárnyat, ami hatalmas kontrasztban volt az egyébként teljesen fekete ruházatával. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ezt nála olyan tíz évvel fiatalabbakra tervezték. – Láttam Kazuhát – kezdi, mire Scaramouche csak behunyni tudja a szemét, meg gondterhelten sóhajtani egyet. Már csak ez hiányzott. – Együtt jöttetek?

Scaramouche egy ideig úgy gondolja, hogy ha úgy tesz, mintha nem lenne ott, majd elmegy, de nem, Childe megállás nélkül szuggerálja őt azokkal a fénytelen halszemeivel. Aprónak érzi magát, még jobban, mint amúgy, és mocskosnak, mintha Childe a lelke legkisebb zugaiba is belelátna. És az a legnagyobb baj, hogy ez igaz a maga a módján.

– És ha igen? – erőlteti ki végül magából Scaramouche, de alig, Childe majdnem nem hallja meg.

– Nem gondoltam, hogy együtt vagytok még. – Childe hazudik. Pontosan tudta, hogy együtt vannak még és hogy sokáig együtt is lesznek még, mivel Childe azt is tudja, hogy Scaramouche gerinctelen és gyáva.

– Muszáj ezt most? – kérdezi, a hangja remegő és kétségbeesett, viharos lila szemei kérlelőek, Childe pedig innen tudja, hogy rendkívül kényes témát érint; mert normál esetben még véletlenül se hagyta volna, hogy lehulljon a lepel, és tüzes tekintettel csak annyit mondott volna neki, hogy ha még egy szót szól, egyesével tördeli el az ujjait. Talán még hátra is feszítette volna őket demonstrációképp. De most Scaramouche teljesen leengedte a falait, és Childe nagyjából tíz másodpercre láthatta az igazi arcát, aki annyira retteg attól, hogy ismerjék.

– El kellene mondanod neki. – Scaramouche megint felsóhajt.

– Majd elmondom neki, csak nem volt még rá alkalmam, és nem tudom, hogy kezdjek neki, és…

– El kéne mondanod neki – ismétli magát Childe, sokkal határozottabban, mire Scaramouche hitetlenül néz rá.

– Születésnapja van! – Scaramouche nem tudja, Childe milyen érzelemmel néz rá, de azt tudja, hogy utálja. Inkább el is rántja a fejét, hátha kevésbé érzi magát szarul, és a tömegben megpillantja Kazuha összetéveszthetetlen alakját, ahogy éppen a kutyának öltözött Aetherrel táncol önfeledten.

– Tudod – kezdi szórakozottan –, mindig úgy gondoltam, hogy Atherrel sokkal jobban járt volna.

– Igazad volt – vágja rá Childe, mire Scaramouche ismét sóhajt, most már leginkább csak fáradtan.

– Miért nem mondod te el neki?! – csattan fel. – Te se vagy teljesen ártatlan!

– Engem ne keverj ebbe bele! – feleli Childe ingerülten. – Én azt sem tudtam, hogy együtt vagytok! Meg különben is úgy tudom, te vagy a barátja. – Kék szemeivel villámokat szór Scaramouche-ra, de túlságosan próbálkozik, úgyhogy ő állja a pillantását. Ennél ahhoz sokkal több kell, hogy ő meginogjon. Őt nem lehet megijeszteni, csak levetkőztetni egészen a csontjáig és megalázni.

Kazuha harsányan nevet, valószínűleg valamin, amit Aether mondott neki. Még a zenén túl is hallható, és bár ritka tőle, Scaramouche ezer közül is megismerné.

Arra gondol, amikor Kazuha rajta nevet így, és ő zavartan néz vissza rá, mert nem érti, mi volt ennyire vicces, de nem bánja igazából. Amikor Kazuha szemben ül vele, és olyan ábrándosan néz rá, hogy Scaramouche nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el egy picit, pedig nem szokása. Amikor fűtött éjszakákon kicsit máshogy ért hozzá, mint általában, és olyankor Scaramouche halhatatlannak érezte magát.

Aztán arra gondol, amikor Childe hasonló módon ért hozzá egy februári szombat este alkalmával, ami után egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, mert halhatatlanság helyett csak mocskot érzett magán mindenhol, ahol Childe valamilyen módon rajtahagyta a nyomait. Aztán inkább nem foglalkozott vele.

Szereti ő Kazuhát?

Több kell ahhoz, hogy ő meginogjon, mint Childe szúros pillantása. Például a saját bűntudata, amit okkal tanult meg elfojtani. Az ádáz arckifejezés, amivel Scaramouche bámul vissza rá, fokozatosan megenyhül. Elkapja a tekintetét, és visszafordítja a tömegre. Nem gondolkodik.

– Kazuha! – kiált fel, határozottnak szánt lépteket téve az irányába, és megragadja a vállát, mire a csillogó, vörös szemek és a hatalmas mosoly néznek vissza rá. Scaramouche nyel egyet. – Beszélhetnénk? – Persze, Scara, mit szeretnél, megyünk haza, van valami baj, és hasonlókat kérdezget még Kazuha, amíg Scaramouche a kezénél fogva kivezeti őt a teraszra.

És ha valakit érdekelne, látná az ablakon keresztül, hogy Scaramouche nagyon magyaráz valamit, és Kazuha arcáról fokozatosan tűnik el a ragyogó mosolya, amíg az arckifejezése teljesen kétségbeesettbe nem vált át. Vagy lehet jobb szó lenne a szomorú vagy a megtört. Scaramouche hozzá akar érni, de szembetűnően hisztérikus állapotban ellöki a kezét. Aztán Kazuha a terasz rácsára támaszkodva zokog, rendesen remeg, rossz nézni. Scaramouche szintén a rácsra támaszkodik, tisztességes távolságot tartva Kazuhától, kezében a szárnyaival, és tornacipőjét bámulva azon gondolkodik, hogy valószínűleg nem mennek étterembe a buli után, mint ahogy tervezték.

Scaramouche nem szereti Kazuhát, Scaramouche azt szereti, ha szeretik, de ne kérd meg, hogy mondja el, mit jelent ez a szó. Megissza az utolsó korty narancslevét, és kicsit szomorú, mert amúgy már kezdett tök éhes lenni.