Work Text:
Azon az éjjelen is szakadatlan zuhogott az eső. A súlyos cseppek a törött ablakkeretet csapkodták; a zsalutáblák nyikorogva el-elnyíltak a metsző szélben. Két és fél napja, hogy átláthatatlan esőfüggöny borult a vidékre. Addigra már a lovak is csak csüdig sárban gázolva haladhattak, s ha valaki kiállt a kaszárnyák sarkára, épp annyit látott a messze magasló Kárpátok kék ormaiból, mint a kert végében sorakozó istállók zsúpfedeléből.
Ramiroff Leonin ezredparancsnok szállásának csendjét csak a rázkódó spaletták moraja merte megtörni. A félhomályos szobában egyetlen aprócska asztali lámpa égett, az is már csak úgy lilásan pislákolt. A lámpa melletti nagy, fekete íróasztalon összedőlt papírhalmok feküdtek és felborult iratstószok, mind-mind csordulásig eláztatva tintával. Az íróasztal közepén összegyűrt, nagy hírlap, még mindig a politikai tudósításoknál nyitva.
A koszos, poros szőnyeg is tintás lett; a sötét cseppek egészen a fal mellett álló kredenc lábáig gurultak. Leonin csizmája orrával taposott a tintafoltba, és mintha a legcsodálatosabb dolog lenne, nézte, ahogy a fekete bőr is foltos lesz. Felemelte a talpát, mire a szőnyeg cuppogó hangot adott ki – a kis tintatartó, amelyik oldalára fordulva hevert az asztal szélén, végtelenül lassú cseppekben hullajtotta a feketeséget maga alá.
Leonin falfehér arcába súlyos, szürke barázdákat vágtak a szeme alatti körök. Arcának egyetlen izma sem rándult, miközben a padlóról az üvegcsére, az üvegcséről pedig az összegyűrt hírlapra emelte tekintetét. Az idő lassú, olajos folyamban hömpölygött körülötte, amíg ő nagy, széles markával kinyúlt és a kis üveg nyakára tekerte ujjait.
Elhajította az üveget.
Nem hallotta a csörömpölést, pedig az biztosan szilánkokra törött. Valahol a falon fekete folt kezdett növekedni, mint kövér ördög után hagyott árnyék. A koponyája hátuljában a zsaluk ütemes rázkódása visszhangzott, mint a vér dobolása az ütőerekben. Minden egyes üteg egy halálos csapás, agyveleje mégsem loccsant ki. Még állta.
A keze, amelyikkel az üveget felemelte, a félhomályban véresnek tetszett. A hideg tinta bőre sekély barázdáiban furakodott, feketére festve ujjbegyeit.
Úgy állt előtte az a nagy asztal, mint csonka tetemet rejtő koporsó. Rajta a gyűrött hírlap, mint koszorú, fekete pettyes virág a lilasárga mécs fényében. S a hírlapban – egy Baradlay kormánybiztos halála.
Egészen nem érzett semmit, csak a fatáblák csapkodását a tarkójában. Fázott, pedig a kis kályhában még parázslott a tűz. Az a hideg kúszott most elő szíve mellől, ami a csontjáig ette magát, amikor víztől csöpögve kihúzták a Dnyeper lélekvesztőjéből. Emlékezett az érzésre, ahogy ruhái jégcsappá fagytak, és minden mozdulatnál recsegve-ropogva szakadtak el egymástól és a fagytól kipirult bőrétől; ahogy minden hajszála megmerevedett, és mint egy kucsma, a fejbőréhez tapadt.
Akkor nem érezte a fagyot, pedig az egyik öreg paraszt szerint elveszíthette volna az ujjait – vagy életét –, ha ugyan abba nem hagyja barátja élesztgetését, és nem szárítkozik meg. Érdekelte is! Akkor mindent legyűrő elhatározás égett ereiben, ami elnyomta az életösztönt, ami nem engedte, hogy érezze a hideget. És azután egy hónappal, mikor tüdőt szaggató köhögés kínozta, ami jó fél évig vele maradt – akkor sem érezte, mert tudta, hogy Ödönt a halál torkából kiragadta, és győzött a nagy, sötét ember felett.
Most pedig halálon volt a sor.
Az a hideg félelem, ami akkor tettre sarkallta, és elvette minden gondolatát, most egész testében bénította meg. Érezte, ahogy izmai rázkódnak a súly alatt, el mégsem mozdult – sóbálványként állt a nagy irathatlom fölött, és nem tudott a tudósításra nézni. Végignézett a falon végigfolyó tintán, a haldokló kis lámpáson, a kereszten, ami az ajtó fölött függött. Remegő kezeit az oldala mellé szorította, amíg a lelkében dúló förgetegnek próbált fölékerekedni.
Torka összeszorult. Haja hátrahullott homlokából, ahogy felemelte fejét – mintha úgy enyhülhetne a szorítás. Nagyot nyelt; sűrűn pislogott, és a sötétbe vesző gerendákat nézte.
A mellére nehezkedő fájdalomtól eltorzult arca. Száját kínlódó vicsorra húzta, mint a vad, amelyik végzetes csapdában vergődve vívja haláltusáját. Összeszorított fogait csikorgatta, úgy küzdött légszomjával.
Ödön halott.
Olyan volt a szó, mint egy pofon; halott.
Egész testében remegett, és csak ezt az egy szót hallotta: halott, halott, halott. Minden egyes alkalommal újabb csapás, újabb ütés, újabb dörrenés a zsaluk felől, mindegyik ágyúdörgésként visszhangzott fülében.
Nyöszörgést hallott, és csak nagysokára jött rá, hogy magát hallja. Hangja vékony és remegő, mint a rémült gyermeké. Kicsiny volt. Szánalmas.
Ödön!
Aki érte puszta kézzel vetette magát a veszély csattogó fogai közé. Akiért ő meghalt volna. Aki egyetlen barátja volt.
Hitvány csaló, te áruló! Te hűtlen! Elvetetted magadtól; neked nincs már jogod, hogy barátodnak nevezd.
Milyen volt Ödön mikor megjelenet előtte? Egy menekülő, egy elkárhozott, egy bukott ember – és oly erős, oly bátor, oly büszke! És ő ezt az embert taszította el.
Az még mindig megbízott benne. Az hajlandó lett volna még mindig, mint testvérét szeretni.
És ő ezt az embert ölte meg.
Csak nem megfogták az osztrákok a következő átkelőn? Csak nem eltévedt? Csak nem rossz irányt adott neki a szolgája?
Mintha egy pillanatra tisztán gondolkodott volna: A szolga! Azt kell mindjárt hívtani!
De hiszen már százszor elmondta, hogyan szökött meg a fogoly. Pontról pontra úgy történt minden, ahogy Leonin azt meghagyta neki. Azzal nem tud kezdeni semmit.
Neki kellett volna hagynia áthaladni, menekülni. Ő egyetlen napon volt Júdás és Pál, de már túl későn – ő ölte meg, ő ölte meg Ödönt!
Végre kiszakadt a törött zsalu a helyéről, és nagy csattanással fordult ki az ablakkeretből. Arcát, mint nyári égen a villám szelte ketté az első könnycsepp. Akkor izmai is engedtek. Hétrét görnyedve hajolt előre, fél kézzel az asztalt támasztva. Bensője égett a szégyentől. A könnyei szakadatlan záporoztak. Torkán nem jött ki több hang, se szó, se nyögés.
Tébolyultan, tompán felegyenesedett, és lassan a sarokban álló beugróhoz sántikált. A függöny mögött feküdt ágya, arra vetette le magát, mert úgy érezte, mentem összeesik. Fekete keze nagy bélyeget nyomott a pamlagra, de nem törődött vele. Könnymosta arcát kézfejével takarta, mintha a fájdalmába burkolódzva eltűnhetne az egész világ elől.
A képek egymást kergették fejében: egy Ödön, életteli és fiatal – egy másik, egy szürke kísértet, a tarkóján vér csordogál. Látta az árván tengődő Ödönt, bezárva egy egérlyukba, ahogy a halált várja, míg elnyeli a por és a szalma. Ahogy pezsgőspoharat nyújt az ég felé, és ezer kristálycsillár fényétől övezve nevet. Ahogy hátát a penészes falnak veti, és arca árnyékba vész. Ahogy állát vakargatja, amikor szerencsés lapjárása van. Ahogy kezeit imára kulcsolja, körmei koszosak, bütyke véres. Ahogy sötét hajába hópihék ragadnak. Ahogy fedetlen fővel lép a bakó elé. Egy este a kályha mellett, ahogy a levegőt fűszeres illatok töltik meg. Egy szürke nap, a levegő nehéz a tüdőnek.
A szemfedő fehér, mint a galamb. És Ödön térde nem remeg. A lelkiismerete tiszta.
Aztán minden vörös. És barna, mint a sár.
Minden gondolat mintha a húsába mart volna. A volt Ödön és a lett Ödön – ami aközött volt, nem ismerte. És ebből már egyik sem az övé.
Ha nem engedte volna, hogy hazájába visszatérjen! Ha képes lett volna olyat ajánlani, ami fontosabb Ödönnek, mint a hazahívó szó! Csak Ödön ne lett volna olyan jó, olyan hű! Talán most is együtt lennének. Talán Varsóban ülnének lakomát, vagy Leonin új házában. A cár biztosan mindkettejüket gazdagon jutalmazta volna. Ödön egy előnyös házasság útján már herceg lehetne. Az uralkodó kegyeltje. És élne.
Az oldalára fordult, és érzéketlenül feküdt tovább, mint egy darab fa. Émelygett. A falon ördögök táncoltak. Összeszorította a szemeit. Az ő lelkével úgysem kezdhetnek semmit; az rút és haszontalan.
Hang nem jött ki a torkán, de cserepes ajkaival lassan tátogni kezdett. – Uram, Jézus–… kegyelmezz nekem, bűnösnek! Uram Jézus, kegyelmezz…
Az ima tudattalanul jött szájára. Egyetlen gondolatba sem telt annak szövegét elmondani, hisz az volt az egyik első, amit valaha megtanult. Monoton, gépies folyamban ismételte a kérését, azt remélve, az segít levegőhöz jutnia. Hiába akart szentet segítségül hívni, szeme előtt csak az élettelen Ödönt látta, és a súlyos kezet, ami ítéletet mondott fölötte.
Valamikor hajnaltájt abbamaradt a mantrázás - végre eszméletlen csendbe merült. A dobolás megszűnt a koponyáján. Elaludt, vagy elájult - de akár meg is halhatott volna. Nem számított.
***
Mintha egy bukott angyal költözött volna járásába. Az elutasított, elvetetett gyermek gőgje ez, annak a nyomorúsága, aki rájött, hogy vissza már nem mehet soha a mennyországba, pedig a lelke mélyén féltve őrizte annak fényét.
Aki meglátta, nem mert útjába állni. Kora reggel volt, mikor magához tért. Lovat parancsolt magának, és elrendelte, hogy a hadsereg kezdje meg a mozgósítást; ő még aznap Varsóba megy. Azok meg kövessék.
A tiszti szolga csak úgy száguldott nyomában, amióta reggel rátalált feldúlt szobájában. Csizmát fényezni, felöltőt kefélni, s mintha az ura ebből semmit sem vett volna észre. Amikor az egyik lovászgyerektől átvette a fekete kancát, és az ezredes szállása elé vezette, rémülten nézett annak láztól vörös arcába.
- Uram, te nem vagy jól! – mondta, ám az rá se hederített. Lóra kapott, és anélkül, hogy a rátörő rosszulléttel törődne, az előőrs élére léptetett.
A hideg őszi szél kíméletlenül csapott az arcába. Fél órán belül kiverte a hideg verejték. Kesztyűs kezével egyre az arcát és a tarkóját törölgette, és mintha attól csak jobban fázott volna.
Estére leverte a lábáról a láz.
Úgy kellett, mint beteget, kocsin Oroszországba vinni.
***
Néha nem fájt annyira.
Egy éven belül lánya született. Azután egy másik. Nemsokára pedig kisfia. És mindegyik alkalom ünnep volt szívének.
A gyermekei gyönyörűen cseperedtek. A lányait korcsolyázni tanította. Fiát maga elé ültette a nyeregbe. Amikor nem volt egyedül, és amikor csend volt és tavasz - néha békét talált, és olyankor nem fájt, és azt hitte, tisztességesen élhet.
Néha fegyvert akart szegezni szívének.
Hogy tudja meg, milyen volt. Hogy fájt-e és hogy fájt; és neki fájna-e és vajon nem lenne könnyebb és jobb, és nem lennének utána együtt még akkor is, még úgy is, ha bűnös az útja?
Amikor eltelt egy év, és ő éppen akkor kapott Szent Anna keresztet, az éjszaka közepén átlopózott a hálóból a kisebbik szalonba. Felesége és a pólyás gyermek a szomszéd szobában aludtak tudatlanul.
A fiókba nyúlt. Pisztolyt fogott, és golyót. És szégyen úgy ragadt lelkéhez, mint a sűrű, fekete tinta. Eltette a fegyvert, és leült a holdfényes, hideg szobában. A szíve nem lett könnyebb.
Talán segített volna, ha tudja, Ödönnek már nem fáj úgy. Hogy Ödön újra megtanult nevetni. Hogy Ödönt még mindig szeretik.
Bár tudta volna.