Chapter Text
Prológus
Sziasztok! Hizashi Hime vagyok, 15 éves. A szüleimtől még kiskoromban elszakítottak, valószínűleg elraboltak és megkínoztak. A valószínűleget úgy értem hogy semmire sem emlékszem, a testem tele van hegekkel és a nővérek csurom véresen találtak rám. Valahogy, innentől emlékszem. Arra nem hogy hogy kerültem oda vagy hogy miért. Soha nem fogadtak örökbe, és még arra sem emlékszem hogy kik a szüleim. Na, mindegy ma jön meg a levél hogy felvettek-e a UA-be. Igen a hősképző suliba jelentkeztem, mivel úgy gondoltam miért ne. A két képességem van, az egyik hogy az elmémmel tudok irányítani dolgokat, a másik pedig, nos az kicsit érdekesebb ugyanis a hangommal képes vagyok eltörölni mások képességit. De csak addig amíg beszélek.
-GYEREKEK! MEGJÖTT A POSTA! – kiáltotta nővér és belépett az étkezőbe.
Mindenki rohanni kezdett felé, mindent félbe hagyva. Én maradtam és megettem a maradék ételemet. Miután mindenki vissza tért az asztalhoz én már végeztem, elkértem a levelemet és besétáltam a szobámba. A szobámban nem sok minden volt. Volt egy ágy, egy komód amibe az a pár ruhám volt és egy íróasztal rajta egy lámpával. Nagyon izgultam hogy felvettek-e, A UA az álomsulim, nem beszélve arról, hogy saját kollégiuma van. Így elkerülnék ebből a leprafészekből. Kinyitottam a borítékot és egy kis valami volt benne, amit kivettem majd All migth hologramja villant fel. Sokáig magyarázott, de nem nagyon tudtam figyelni ugyanis nagyon sokkban voltan. Felvettek. És 2 hét múlva már be is költözhettek. Életem legjobb 3 éve lesz.
- Fejezet
Beköltözés előtt elmehetünk új ruhákat venni, ami kellett már mert ugyan azokat a göncöket hordom már mióta. Ma van a beköltözés napja. Egy pár embert felismerek a felvételi vizsgáról, de legtöbbjüket nem ismerem. A felvételi vizsgán nem használtam, csak a telekinézsises rőmet.. Nem mintha robotok ellen sokat segített volna a másik. 7.- ként végeztem, ami igazán meglepett...
-Szia! – szólalt meg egy hang a hátam mögül – Kirishima vagyok ő meg Bakugo! – mutatott egy szőke srácra a távolban – Felismertelek a vizsgáról, egy pályán voltunk ugye? – bólintottam. Ez a gyerek nagyon hangos.. megfájdul tőle a fülem.
-Hime! – mondtam majd kezdeményeztem egy pacsit – Ő kicsoda? – mutattam egy előttem álló lányra. Nagyon menőn nézett ki.
-Jirou – mondta mire a lány felénk nézett.
-Hello? – mondta kérdően – Ti meg miről beszéltek? Csak nem rólam?
-Ja, nem csak megkérdeztem Kirishimát hogy hogy hívnak. Amúgy én Hime vagyok.
-Jirou, de ezt már tudod. Na, gyertek mert a többiek még elfoglalják a jó szobákat. – mondta mire elindultunk befelé.
Az én szobám Yao-momo és Jirou szobája közt van. A második emeleten van. Kipakoltam azt a pár cuccot amim van és kimentem megkeresni Jirout azt mondta mutat valami királyat. Bekopogtam hozzá, és megláttam a sok menő cuccát, gitárok, poszterek és egy csomó kép a családjával. Még nem volt minden kipakolva, úgyhogy dobozok voltak mindenhol – egy szóval kupleráj volt- de mégis olyan harmonikus volt az egész.
-Ne nagyon gyere be, megyünk is csak felkapok egy pulcsit. – mondta és elindult kifelé, én pedig rohantam utána.
~~~
Két hét telt el. A többieket is jobban megismertem, de Jirou lett a legközelebb hozzám. Tetszett, hogy mindenki mindenkivel milyen kedves, és hogy máris ilyen közel éreztem magam hozzájuk. Találkoztunk Aizawa másnéven Eraser tanárurral, aki amúgy nem sokkal másabb mint ahogy az internet ismeri, és Yamada azaz Present mic tanárurral is, ő majdnem elájult mikor először tartott nekünk órát. Aizawa sensei lett az osztályfőnökünk aminek nagyon örültem - mindig is Eraserhead volt a kedvenc hősöm, soha nem szerettem All migthot például mert túl híres volt és nem sokkal többet tett mint bármelyik másik hős - de élőben egy kicsit furább, mármint ezt mondták róla a neten is de azt hittem csak túloznak. Bakugóval és Kirivel is nagyon jóba lettem, így volt három nagyon jó barátom. Nekik elmeséltem az eddigi életemet, az árvaházat, a szüleim elvesztését, meg mutattam nekik a hegeimet, és a képességemet is felfedtem, mivel hogy a gyakorlatokon csak a telekinézis erőmet használom. Nem mintha szégyellem volna a másikat vagy ilyesmi, csak az embereket furán érinti, ha valaki félvér és még ijednek tőle, ezt pedig nem szerettem volna.
Ahhoz képest milyen kevés időt töltöttünk itt egyből beledobtak minket a mélyvízbe. Az első nap 19. -ként végeztem az erőmérő vizsgán, és halálosan csalódtam magamban. A többiek mind olyan családokból érkeztek ahol a képességük megjelenése óta terelgetik és segítik őket, viszont az árvaházban nem használhattuk az erőnket és az iskolában is csak minimálisan, úgyhogy én még elég nehezen tudom kezelni. Többet kell küzdenem...
-Szia, Hime, esetleg... nos nem akarsz velem jönni a kiképző pályára gyakorolni? Aizawa senseitől kaptam engedélyt az erőmérés eredménye után, hogy gyakoroljak és láttam, hogy te sem uralod még teljesen a képességet és gondoltam kihasználnád a lehetőséget. – mondta Izuku hatalmas kéz mozdulatok mellett. Nagyon bizonytalannak tűnt és eddigi megfigyeléseim alapján nagyon erős a képessége. Akkor meg miért nincs elszállva magától mint a többiek?
-Persze, köszönöm, hogy gondoltál rám. Hozom a cuccom és ott találkozunk! – Nem megszokott, hogy valaki ilyen figyelmes és kedves legyen az irányomban. Akármilyen bizonytalan is, idővel remek hős válik majd belőle.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Egy pár hétig mindennap közösen gyakoroltunk Midoryiával, a telekinézis képességem általában védekezésre tudom csak használni de támadásra nehezen, Izuku pedig inkább támadni tud és védekezni kevésbé. Úgyhogy a gyakorlataink során én támadtam, ő pedig védekezett, hogy így erősítsük a gyenge pontjainkat.
Egyik alkalommal elszámoltam magam és már épp gyomron vágott volna teljes erejét bevetve de használtam rajta az eltörlő képességemet, megvédve így az ő karját és az én belsőségeimet is. Aizawa sensei Izuku nyakára kötötte, hogy amint nagyobb sérülést szerez azon nyomban elveszi tőle a külön gyakorlás lehetőségét. Megkértem, hogy ne is kérdezzen rá mi történt, és aznap korábban befejeztük. Szerencsémre, értett a szóból és nem faggatott róla, hogy amiatt mert tisztelettudó vagy a hangszínem miatt ahogyan kértem, fogalmam sincs. De nem kérdezett felőle, úgyhogy nem is lényeg.
Aztán eljött az ominózus nap...
Azt hittük egy egyszerű gyakorlat lesz, és emlékszem milyen boldog voltam, hogy találkozhattam 13-sal. Aztán megjelent a Gonoszok szövetsége. Amikor szétválasztottak minket én egyedül maradtam és egy beomlott, valószínűleg mentési gyakorlatként használt terepen kötöttem ki. Szerencsémre, csak pár elég gyengének tűnő gonosszal álltam szembe, és a rengeteg törmeléket előnyömre tudtam. Nagyjából 20 perc alatt végeztem velük, viszont az egyik alak mélyen megvágta a jobb karomat. Egy ideig a földön maradtam, remélve, hogy jön majd a segítség de mikor már öt perce, csak ültem és vártam, rájöttem, hogy milyen szánalmas dolog is amit csinálok. Elszakítottam az egyik gonosztevő felsőjét és szorosan a sebre kötöttem majd rohanni kezdtem. Nem ismertem a helyet de arra emlékeztem, hogy minden terep nagyjából 200 méterre van a pálya közepétől, úgyhogy a tetőt figyelve szaladtam. Útközben találkoztam, Tsuyuval és Midoryiával a vizes pálya szakaszon, és a meglepetés erejével segítettem nekik lerázni a gonosztevőket. Utána Izuku egyből, All Mighton akart segíteni úgyhogy mentem vele. Fogalmam sincs miért, végső soron csak álltam és semmit nem tudtam segíteni se rajta, sem pedig All Mighton. Azóta a nap óta, még keményebben edzem magam.
Egy pár napig szünetet rendelt az iskola és addig vissza kellett volna mennem az árvaházba, de megkértem az igazgatóurat, hogy maradhassak. Azalatt ugyanúgy kihasználtam a kiképző pályás gyakorlat engedélyt és Midoryia nélkül csak saját erőmre voltam hagyatkozva. Mivel senki nem volt az iskolában egy pár tanáron kívül, így az egész napot a pályán töltöttem, és rengeteget gyakoroltam. A Gonoszok szövetsége ellen puszta szerencse miatt tudtam győzedelmeskedni, ugyanis ha nem a törmelékekkel téli épületbe kerülök esélyem sincs. Igaz, félvér vagyok mint Todoroki viszont, én a környezetem adottságit tudom kihasználni, ellentétben vele aki bármilyen környezetben el tud boldogulni.
Amíg egyedül voltam, nagyon sokat gyakoroltam és sok koncentrálás után, sikerült a saját testemet mozgatnom a képességemmel, így rövid ideig és alacsony távolságokat ugyan de képes voltam lebegni. Ezzel napokat töltöttem és mire a többiek visszajöttek, egyik pontból a másikba már simán ellebegtettem magamat. Igaz, nem olyan gyorsan mint például Bakugo, de már ez is siker volt számomra.
-Hey! Hime! – sétált mellém Hizashi tanárúr – Hogy s mint? - Bsszus megint el vesztem a gondolataimban...
-Öhm... minden oké tanárúr! – mondtam és el is köszöntem tőle, viszont mikor elindultam volna a szobám felé jelezte hogy még folytatja.
-Lenne egy komoly kérdésem. Ha nem nagy kérés?– mondta és elindult a szobám felé, egy kicsit hezitáltam majd utána eredtem. Mikor beértünk a szobámba, körbenézett majd leült az ágyamra és intett hogy üljek le én is valahová. Leültem a székemre és vártam hogy megszólaljon.
Miért jöttünk a szobámba? Miért nézett olyan furán körbe? Kezdek félni kicsit..
-A papírodon az állt, hogy árvaházban nőttél fel, megkérdezhetem mi történt a szüleiddel? – mondta olyan érdeklődéssel, hogy muszáj voltam neki elmondani, meghát azért csak a tanárom. Sosem tagadtam a múltam, de ha nem jött fel nem beszéltem róla... annyira azért nem volt jó, hogy dicsekedjek vele.
Úgyhogy el mondtam neki, mindent még a plüsst is megmutattam neki amit a szüleimtől kaptam. Egy darabig nézte a plüssömet, majd könnyek gyűltek a szemében, és sírását(?) visszafojtva köszönt és el is tűnt. Azért ennyire nem volt durva életem! – gondoltam miközben a plüssömet is vissza raktam az ágyam közepére. Pár perc múlva, hallottam hogy valaki kopog.
-Cső! – mondta Jirou és engem odébb tolva lépett be az ajtómon – Ez mi volt? – kérdezte és közben megjelent Kiri és Denki is a szobámban.
Így most már 3 szempár nézett kíváncsisággal, hogy mit keresett egy felnőtt a szobámban és miért távozott sírva belőle. Elmondtam, nekik mi történt és utána még legalább 2 órán keresztül beszélgettünk mindenféléről ami ma velünk történt. Azt vettük észre, hogy Aizawa tanárúr üvöltözik a folyosón hogy takarodó, mire mindenki visszament a szobájába. Én kihasználva hogy végre egyedül vagyok elmentem fürdeni. Mikor visszaértem, arra lettem figyelmes hogy a telefonom hangosan rezeg. Már ennyi az idő?
-Hime, a fiúkkal kiszökünk az ebédlőbe jössz?
Veszek neked egy csokit az automatából.
10 perc múlva legyél kész!!! – Jirou volt az.
-Oké, mindjárt megyek!
Gyorsan felvettem egy fekete melegítőt, egy bő sötétszürke pólót és összefogtam a hosszú szőke hajam. A hegeim már alig láthatóak de nappal nem szívesen hordok rövidujjút, viszont ilyenkor a sötétben nem zavar. A jelmezem is úgy alakítottam ki, hogy hosszú legyen az ujja és minden hegem takarásban legyen.
A hajamról annyit, hogy régen az árvaházban a nővérek mindig azzal kérleltek, hogy had vágjanak belőle, de sosem engedtem nekik... ez volt az egyetlen kötődésem a szüleimhez. Ebből már kinőttem, úgyhogy néha napján vágok belőle egy keveset de sokat nem, derékaláig szoktam meghagyni, amikor hosszabra nő, akkor már kezelhetetlen lesz.
A két hét alatt, ez nálunk már teljesen megszokottá vált, takarodó után kimentünk az ebédlőbe, az automatából vettünk valami nasit, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Gyorsan kiismertük, hogy Aizawa tanárúr takarodó után már nem nagyon merészkedik ki a szobájából, úgyhogy nem volt nagyon mitől féljünk.
Miután felvettem a fekete papucsomat és át csoszogtam Jirou ajtajáig halkan hármat kopogtam, ez volt a titkos kód. Beléptem az ajtón és bent már bent volt az egész banda. 4 fiú nyomorgott az ágyon, míg Mina és Jirou a földön ült.
-Indulhatunk? – kérdeztem, mire mindenki csak felpattant és elindult kifelé.
Bakubro, Kiri, és Denki ment előre ugyanis ők „védenek meg” minket – mert amúgy pont itt fognak minket megtámadni – persze Sero inkább hátra maradt velünk nehogy „eltévedjünk”. Az étkezőben fel volt kapcsolva a lámpa, ami amúgy is fura mert olyan fél tizenegy körül járhatott az idő és ilyenkor nem szoktak erre mászkálni. Közelebb mentünk, és két alakot láttunk a terem közepén álldogálni. Elég közel voltunk úgyhogy mindent hallottunk, és csak remélni tudom, hogy a két alak viszont nem hall minket.
-MIÉRT? HM? MIÉRT KELLETT? – Aizawa sensei és Hizashi tanárúr voltak azok. Ahogy hallom, nem kéne lebuknunk.
-SHO! JOGA VAN TUDNI! – folytatta most Yamada sensei hangosabban. Present mic tanárurat sokszor hallom kiabálni, de sosem dühből...
-Tudom d- de, nem megy! – a végét már szinte suttogta de így már nem lehetett hallani ahogy folytatja.
-Én is tudom, hogy nehéz! Megértelek! De minél tovább húzzuk annál rosszabb lesz, és nem csak neki, nekünk is! – mondta majd megölte senseit és lassan eltűntek a folyosón.
Újra sötét lett. Még vártunk egy pár percet, majd csendben az automata felé vettük az irányt. Én vettem magamnak egy chipset, a többiek leginkább csokikat vettek de én a sósat jobban szerettem – mondjuk ebből mindig az van hogy miután leülünk a többiek rájönnek hogy nem is szeretik az édeset és tőlem kérnek. Miután leültünk, mindannyian elkezdtük eszegetni a szerzeményeinket és gyorsan feloldódott az előbb keletkezett nyomott hangulat. Nagyon szerettem ezt a társaságot, pedig alig pár hete ismerjük egymást, mégis már kiismertem őket..