Actions

Work Header

Rating:
Archive Warning:
Categories:
Fandoms:
Relationships:
Characters:
Additional Tags:
Language:
Magyar
Stats:
Published:
2025-08-24
Updated:
2025-10-22
Words:
7,130
Chapters:
3/14
Comments:
35
Kudos:
6
Bookmarks:
3
Hits:
76

Két tűz közt özönvíz

Summary:

A Montague-Capulet viszály évtizedek óta fertőzi Verona légkörét, számtalan ifjú vérét követelve. Az értelmetlen konfliktusnak véget kell vetni, mielőtt a két család gyűlölete felemészti az egész várost. Escalus herceg előáll egy tervvel: egy kölcsönösen előnyös diplomáciai kapcsolattal, legalábbis a felszínen. Unokaöccse Mercutio és Capulet úr lánya Júlia ugyanis talál benne kivetnivalót.

Chapter 1: Aki keres...

Notes:

Be kell vallanom, magyar szöveget látni ao3-n elég különös. Tudom, hogy van, csak na... ritkán látom. Mindenesetre azért csak feltöltöm ezt ide, veszteni valóm nincs vele.

Ebben a ficben alapvetően az eredeti dráma (specifikusan a Mészöly Dezső fordítás) kánonját követem, de bizonyos elemeket a musical (vagy a saját belátásom alapján) megváltoztatok. Például a szereplők kinézetét a színészek alapján írom le, mert Bereczki Mercutio alakítása alapjaiban változtatta meg a társadalmunkat, de legalábbis rám biztosan nagy hatással volt. I am not immune to propaganda. Illetve a Mészöly fordítást figyelmen kívül hagyva Romeo nevét Rómeóként írom. Ha már Júlia nevét magyarosítottuk, szegény fiú miért maradjon ki? A változtatásokat mindenesetre majd jelölöm a fejezetvégi jegyzetekben, ha másért nem, a saját szórakoztatásomra. Igazából ezt az egészet a saját szórakoztatásomra csinálom.

Content Warning: homofóbia (de ez egy visszatérő téma lesz)

(See the end of the chapter for more notes.)

Chapter Text

A kapu takarásából Benvolio gyorsan, de alaposan végigpásztázta Capuleték kertjét. Az egzotikus virágokkal és díszfákkal övezett területet vastag, két méter magas téglafal határolta el a külvilágtól. Az utcáról csak kulcs birtokában lehetett bejutni, de a belső udvarról nyíló kapu Mercutio szerint mindig nyitva volt, erről jöttek ők is, miután az éjszakát egy használaton kívüli raktár szobában töltötték kettesben. Nem látott odabent senkit, de azért sietve visszahúzta a fejét. Ha itt rajtakapják őket, fényes nappal, ellenséges területen, nem is tudja milyen sors várna rájuk. Rá különösen. Egészen biztos volt benne, hogy Mercutiónak valamiféle diplomáciai mentessége van. Bár arra is mérget vett volna, hogy ha Tybalt talál rájuk, ő nem törődne ilyen apróságokkal. 

Második pillantásra sem látott semmi gyanús mozgást a növényzet között és a kert biztonságosabbnak tűnt, mint a több oldalról nyitott, kopár udvar, aminek a sarkában toporogtak. Odabent legalább van hova bújni. Besurrant a kapun, Mercutio pedig árnyékként követte. Érdekes, gondolta, általában nem ez a dinamika. Mercutio szokott vezetni és ő az árnyéka. Megy előre, és töri az utat, csinálja amit akar, eléri a céljait, még magával sem törődik ilyenkor. És Benvolio követi őt, a vállába kapaszkodva és súgja a fülébe az aggodalmait, húzza vissza a felesleges veszélytől, óva inti a saját impulzusaitól és valami mesterséges nyugalmat csepegtet a döntéseibe. Nem sokat, csak annyit, amennyivel biztosíthatja az életben maradását. Mint most: most Mercutio túlélése az övét is jelenti és ha ráakadnak végre Rómeóra, akkor mindhármukét. 

Egy nagyobb bozótos mellett megállva ismét körülnézett. A kert ugyanolyan kihalt volt, mint a folyosók, amiken ezelőtt barangoltak, de a susnyásban legalább hamar el tudnak rejtőzni. Tölcsért formált a kezéből és félhangosan kiáltott:
– Rómeó! Rómeó! – alig volt hangosabb a normál beszédhangjánál, mégis mint egy felriasztott őz, fél lábbal már a bokorban állva, ugrásra készen várta, hogy mi fog történni. 
Csak remélni tudta, hogy a hívása kizárólag annak a fülébe jut el, akiének szánta. De semmi sem történt. Nem jelent meg se Rómeó, se más. Csak Mercutio kezdett kuncogni mögötte. Aztán egy pillanatig elhallgatott, de mire Benvolio a szájára tapasztotta a kezét, már késő volt. 
– RÓMEÓÓÓ!!! – üvöltötte teli tüdőből. 

– Te megőrültél? – suttogta ingerülten, bár maga sem értette miért erőlködik.
Vállánál megragadta barátját és maga után húzta a bozótosba. Egymás mellett ültek egy számára ismeretlen virágos cserje tövében, lombjai takarásában, Mercutiót tovább rázta a nevetés, ő pedig továbbra is a száján tartotta a kezét. 

– Esküszöm, egyszer még mindannyiunk vesztét okozod. 

Benvolio valami meleg, nedves dolgot érzett a tenyerén és úgy kapta el onnan, mintha tűzbe nyúlt volna. Mercutio kinyújtott nyelvvel vigyorgott rá. 
– A világért se vonnám kétségbe a módszereid, drága Benvolióm, de ha minden bokorba bele akarod súgni a mi Rómeónk nevét, sosem találjuk meg. Nekem pedig nincs erre egy egész napom. 

– Ritka téged sietni látni.

– Megsértesz. Hát nem sietek mindig, ha szólítasz?

– Ritka, hogy azon aggódsz, elkésel – helyesbített.

– Így már inkább. De Valentine elutazik, én pedig csökönyös öcskös lennék, ha nem lennék ott, hogy elbúcsúzzak tőle.

Mercutio törökülésbe helyezkedett, a könyökét megtámasztotta a térdén. Kissé elfordította a fejét, az állát a tenyerébe helyezte, ahogy hallgatózott. Benvolio figyelte, ahogy barátja tőle szokatlan mozdulatlansággal, csukott szemmel a lombozaton túlra koncentrál. A reggeli napfény a leveleken átszűrődve arany foltokat rajzolt az arcára, vörösszőke haja szinte ragyogott tőlük. A maszkját elvesztette valahol, bár ezt Benvolio igazán nem róhatja fel neki. Végtére is, erről éppen ő tehet. 

Az volt a terv, hogy hazamennek, már el is búcsúztak a társaságuktól. Csakhogy a holdfény hasonlóan ékesítette Mercutiót, mint most a Nap és a pezsgőtől megrészegülve Benvolio azon kapta magát, hogy a falhoz nyomva csókolja szerelmét. Persze nem mintha amaz nagyon kérette volna magát, de tény, hogy Benvolio volt az, aki levette róla vörös-sárga maszkját, ami olyan galádul eltakarta előle a fiú szép arcát. Abban is biztos, hogy eldobta valahova, még odakint az utcán, de aztán hamar ismét a Capulet birtokon találták magukat, egy ablakon bemászva, a raktárba beesve. Pedig szép maszk volt, tüzes motívumokkal, remekül illett az öltözetéhez. A fáklyák fényében haja még vörösebbnek hatott, amitől egészen úgy nézett ki, mint egy hamvaiból éledt főnix.

Most teljesen másnak tűnt, nem tüzes főnixnek, nem a rejtélyes nemesnek, a herceg rokonának. Békésebb, nyugodtabb arcát engedte látni és Benvolio nem tudott nem arra gondolni, hogy ez csak neki szól. Ezt a Mercutiót csak ő ismeri. 

A fiú kissé elfordította a fejét, hogy jobban halljon, mire az arcán ragyogó fényfoltok lecsúsztak a mellkasáig, a reggel sötétben félregombolt ingére, Benvolio szeme pedig önkéntelenül követte őket. 

– Nem hallok semmit – jelentette ki hirtelen, a tekintetük összeakadt, ahogy kinyitotta a szemét. 
Az arcán lustán terjedt el a pimasz mosoly, amikor észrevette, hogy őt bámulja. Két kezére támaszkodva előrehajolt.
– Csak nem még egy kört szeretnél? Capuleték raktáránál már csak Capuleték bozótosa lehet izgatóbb helyszín. 

– Azt hittem sietned kell – nevetett halkan Benvolio.

– Rád mindig van időm, milyen világ lenne az, amiben nincs? Megmondom: olyan, amiben nem akarok élni. 

– Értékelem – gyors csókot nyomott az arcára, ahol a Nap is csókolta a bőrét – De meg kell találnunk Rómeót, mielőtt valami őrültségbe keveredik. 

– Rómeó? Őrültségbe? Ugyan, nem lesz baja! Nagyfiú már. Tud magára vigyázni. 

– Mercutio! 

– Jól van, jól van – sóhajtott – de én mondom, rossz helyen keressük. Nem a kertben bújkál, hanem valamelyik kisasszony ágyában. 

Felállt, kinyújtózott és leporolta a nadrágját, majd lehajolt, hogy felhúzza Benvoliót is. 

– Talán, de nem Rózáéban – nevetett az, Mercutio pedig önkéntelenül végigsimította ujjait az arcán, ahol Róza pirosas kéznyoma már eltűnőben volt. 

– Nem is értem, pedig olyan udvarias voltam. 

– Aha. Hogy is mondtad? “Róza, veled hált tegnap éjjel Rómeó?” – idézte Benvolio, miközben kirázta barna hajából a leveleket – Egy pajtában tanítottak udvariasságra? 

– Biztosíthatlak, hogy kiváló nevelésben részesültem. 

– Kár, hogy nem sok maradt meg belőle. 

A kert hatalmas volt, dísznövények és gyümölcsfák paradicsoma. Az árnyas lombok alatt Benvolio arra gondolt, milyen lenne itt kettesben, kéz a kézben sétálni. Milyen nyugodtan andaloghatnának itt, beszélgethetnének bájos semmiségekről, vagy röhejes ostobaságokról, mint valami lányregényben, ha nem kellene több okból is a lebukástól tartaniuk. Kevesebbért is akasztottak már embert Verona főterén, kettőt mindig egymásnak háttal, hogy ne is láthassák egymást még egyszer, utoljára, hogy mindenki tudja, mi a bűnük. Látott már ilyen kivégzést, Mercutio pedig többet is. A herceg általában ragaszkodik a jelenlétéhez. Nem csoda, ha mindig ott lappang bennük a félelem: mi van, ha ők lesznek a következő? 

Gondolataiból a felzengő harangszó zökkentette ki. Mercutio a fejét rázta:
– A fenébe, hogy elszaladt az idő! Szaladnom kell nekem is, ha utol akarom érni – szinte bűnbánó arccal fordult felé – Megérted? 

– Megértem. Ha Valentine időben el akar indulni…

– Nem csak arról van szó. A herceg beszélni akar velem utána. Őt sem érdemes megváratni.

Hát nem, ezt Benvolio sem vitathatta. Montague-ként volt egy-két kellemetlenebb találkozása Escalussal, eldurvult összetűzések után. Egészen más arcát mutatta ilyenkor a herceg, a haragja rettentő, a türelme véges, de az ítélete igazságos. Benvolio megértette a frusztrációját és általában egyetértett vele: az ősi viszály felesleges vérontáshoz vezet. Ő is gyakran szerzett kisebb vágásokat, amikor vívókat próbált szétválasztani, vagy kényszerült maga is harcra, ha félreértették szándékait. 

– Akkor elmész? – kérdezte barátját. 

– Muszáj lesz. De nem szívesen hagylak egyedül Capuleték portáján. 

– Meg kell találnom Rómeót. 

Mercutio a fejét rázta. 
– Nem egyedül. 

– Akkor mit javasolsz? 

– Hogy amíg én megjárom a kastélyt, te hazamész szépen és megnézed Rómeó visszatalált-e azóta – miközben beszélt az utcafront felőli téglafalhoz ment – Küldj egy legényt az atyjáékhoz is, hátha oda ment vissza. Ha még mindig nincs meg, visszajövünk együtt és addig nem tágítunk, amíg elő nem kerítjük. Ehhez mit szólsz? 

– Legyen így. 

Ez elég is volt Mercutiónak. Mint egy macska, szökkenő mozdulattal felkapaszkodott egy vaskosabb mandulafára a kert szélén. Pár lépéssel feljebb mászott, hogy kényelmesen átfoghasson a fal tetejére. Innen már csak át kellett lendítenie a súlypontját és máris fenn ült a magasban, fél lábbal Capuleték gyümölcsösében, fél lábbal a szabadságban. Szétnézett a házak között, szeme elől takarva a napfényt, integetett valakinek a távolban, majd visszafordult Benvolio felé. 

– Ha megengedi az úr – nyújtotta a kezét. 

Szinte végighasalt a fal tetején, hogy elérje őt. Amikor megfogták egymás kezét kiegyenesedett és felhúzta magával. Benvolio megvetette a lábát a téglák fugáiban, hogy amennyire tudta, megtartsa magát. A peremet elérve már könnyű dolga volt, gond nélkül felhúzta magát, így már ő is rálátott az ébredező Veronára. Nem sok embert ismert a városnak ezen a felén, arra sem jött rá, kit köszöntött Mercutio az imént, de ez nem lepte meg. Státuszának és kedélyes személyiségének köszönhetően a fiú olyan kapcsolati hálót épített ki, amit Benvolio képtelen volt átlátni. Feltételezte, nem akadt olyan ember a Veronában, aki legalább ne hallott volna róla.

Benvolio mindkét lábát átvetette a falon, majd fél kézzel megtartva magát biztonságos magasságból ért földet a járda szélén. Egy pillanattal később becsapódott mellé Mercutio is, szinte guggolásba érkezett, ahogy hiába próbálta tompítani az esést. 

– Ha így folytatod, eltöröd a lábadat. 

– Van másik – legyintett.

Most Benvolion volt a sor, hogy felhúzza barátját, az pedig hálásan megszorította a kezét. Nem szívesen vallotta be, de szabadabban lélegzett az utcán, Capuleték kertjén kívül. Ha itt megtalálják, nincs okuk megtámadni, a törvény legalábbis nem az ő pártjukon állna, az pedig a legharciasabb családtagok kedvét is elveszi a párbajozástól. Nos, a legharciasabbét talán nem. 

– Elmegyek, de sietek vissza – Mercutio még mindig fogta a kezét – Ne epekedj utánam túlságosan. 

– Megpróbálok. 

Nem sétált, de nem is futott, a kastély felé. Valami szökellés-félét produkált, olyat, amilyet csak ő tud. Ahogy figyelte távolodó barátját, Benvolio nem tudta lerázni a baljós előérzetet, ami egyre nőtt benne. Mint valami rossz előjel, egy ómen, egy kéretlen vészmadár, ami a fülébe krákogott. Kényszerítette magát, hogy elforduljon. Nincs ideje bugyuta megérzésekkel foglalkozni, elég neki Rómeó holléte miatt aggódni, az egy nagyon is valós probléma. 

– Ezért keresi mindig mindenki Rómeót – dünnyögte – Mert sose ott van, ahol lennie kéne. 

Notes:

Valentine, mint Mercutio testvére kánon, legalábbis bizonyos szempontból. Az első felvonás második színjének végén Capuleték egyik szolgája felolvastatja Rómeóval a meghívottak listáját a bálra. Ezen szerepel "Mercutio és testvére, Valentino". Ez Kosztolányi fordításában így hangzik "Mercutio és öccse Bálint". Namármost, ezzel két problémám van.
Egy: no offence Kosztolányi, de mutass nekem egy szülőt, aki úgy nevezi el a gyerekeit, hogy Mercutio és Bálint. Bálint? Te, akit Desirének becéztek, lefordítottad a Valentine-t?
Kettő: Mercutio nem idősebb testvér. Sajnálom, de az az ember egy kistestvér, a világ legerősebb kistestvér energiájával.
Szóval miért nem maradtam a Mészöly fordítás Valentinojánál? Mert ő Tybalt nagybátyját/bácsikáját is Valentinonak nevezi ("Signor Valentino és unokaöccse, Tybalt") két sorral lejjebb, amit gyanúsnak találtam. Rákerestem tehát az eredeti szövegre és érdekes apróságot fedeztem fel. Shakespeare Mercutio testvérét Valentine-nek nevezi ("Mercutio and his brother Valentine"), míg Tybalt rokonát Signior Valentionak. Ami a vezetékneve. Valentio. Nem ValentiNo. És még csak nem is a nagybátyja, hanem az unokatestvére: "Signior Valentio and his cousin Tybalt". Mészöly? Kosztolányi?? Mi történt itt? Miért változtattátok meg mindketten szegény Valentio úr nevét?
Végül úgy gondoltam, jobb lesz, ha a Valentine-nél maradok, a Valentino amúgy is olyan ügyetlenül hangzik számomra.

Chapter 2: Búcsúk és bosszúságok

Notes:

(See the end of the chapter for notes.)

Chapter Text

Valentine már messziről meglátta, intett is egy rövidet, de hamar visszafordult az anyjukkal folytatott beszélgetéshez. A családi vonások ebből a távolságból is szembetűnőek voltak. Szikár, magas alkat és öblös, átható hang, amit egy operaénekes is megirigyelne. Az utca végéről hallotta, ahogy a bátyja az útvonalát magyarázza türelmesen, de hangosan.

– Nem, anyám, nem térünk be Padovába, az kerülőút lenne.
A fiúk nagyon hasonlítottak az édesanyjukra, de egymásra még inkább. Mercutio hamar utolérte a növésben bátyját, és amíg Valentine nem növesztett szakállat, le is tagadhatták volna a négy év korkülönbséget. Talán csak az anyjuk tudta biztosan megmondani, melyikük melyik: 

– Valentine vörösebb, Mercutio szőkébb – mondogatta nem túl segítőkészen, ha kérdezték.
A hajszínüket apjuktól örökölték, igazi kuriózum Itáliának ezen a részén. Ezért nem is aggódott Mercutio, amikor reggel nem találta az álarcát. Inkább volt divatos kiegészítő, mint az identitását elrejtő eszköz. Ha valaki nem ismeri fel, az nem a maszknak köszönhető: az illető valószínűleg vak. És mivel nem sokáig tudja befogni a száját, csak idő kérdése, hogy még így is lebukjon. Ezért is kerülte el Rómeót és Benvoliót a bálon, amennyire lehetett. Nem akart gyanút ébreszteni senkiben, hogy esetleg a szokásos társaságával érkezett a jeles eseményre. 

– Kölyök! – köszöntötte Valentine.

– Vénember! – viszonozta a gesztust, miután anyjának kezet csókolt. 

– Mercutio, elkéstél!

– Hagyd csak, anya. Biztos elfoglalt volt – a bátyja szemérmetlenül a félregombolt ingére sandított, majd hamis rosszallással a fejét rázta – Tudod milyen, ha elfoglalt. 

– Tíz percet kések – színlelt felháborodást Mercutio – és máris galád pletykák kelnek szárnyra.

– Szárnyra kel? Hát nem madár! 

– Mégis böki a csőröm. Így csúfolódni egy ilyen tisztes polgáron, mint jómagam, aki velejéig elkötelezett hazafi, pontos és megbízható, emellett szemtelenül jóképű és…

– Egy nap, kölyök– szakította félbe Valentine nevetve – egy nap még megunod a saját hangod. 

– Nem vennék rá mérget.

– Jól van, fiúk – vetette közbe kuncogva az anyjuk – hagylak titeket marakodni.
Búcsúzásképp megszorította Valentine karját, jó utat kívánt neki és még egy szuszra ledarált pár tucat anyai jó tanácsot. Egy rövidke imát is elsuttogott, mielőtt Mercutióhoz fordult volna:

– El ne felejtsd, fiam, hogy a fivérem beszélni akar veled. Igyekezz nem megváratni. 

– Úgy lesz, anyám. 

Mikor az asszony elsétált, Valentine arca olyan hirtelen komorodott el, hogy Mercutiónak pislogni sem volt ideje. Megragadta mindkét vállát és közel hajolt, jó hogy el nem kezdte rázni, mint egy eszelős.

– Te voltál? – kérdezte.

– Micsoda?

– Te hoztad be őket a bálra, nem igaz?
O-ó, gondolta Mercutio, ahogy beindultak a fejében a vészharangok, de hangosan csak tovább kérdezett:

– Kiket? 

– A Montague barátaidat. Ne játszd nekem itt az ostobát! Mégis hogy gondoltad? 

Kissé hátralépett, hogy ellökje magáról Valentine kezeit. 

– Hogy gondoltam?! Nem csináltunk semmi rosszat. A törvény is…

– Ne gyere nekem a törvénnyel. Ha valaki, akkor te pontosan tudod, mennyit ér a törvény, ha ezek egymásnak esnek. 

– Óvatosak voltunk, nem történt semmi. Nem buktak le. 

Valentine mély levegőt vett és félig elfordult tőle, tekintete mintha elveszett volna a kastély megannyi csúcsán és ablakán. Egy pillanatig csöndesen állt, mozdulatlanul. Mercutio tudta mi ez: magát nyugtatja, belső csatát vív a saját indulataival, ahelyett, hogy azokat rázúdítaná. A saját érdekében megtanult ilyenkor türelmesnek lenni. 

– Hallottam, ahogy Tybalt Capulet úrral beszélt – mondta végül – hogy szerinte egy Montague jár a bálban. A ház ura nem akart balhét, de az unokaöccse nem volt elragadtatva. 

– Az nem lehet. 

– Két jó fülem van, Mercutio. 

– De melyikük lehetett ilyen bolond, hogy így lelepleződik? Oh… Kitalálom. Rómeó?
Valentine komoran bólintott. 

– Hát persze… Valentine, nekem most el kell mennem – már indult is volna, ha a bátyja nem ragadja meg a karját. 

– Várj, mi ez az egész a herceggel? 

– Ráér, meg kell találnom Rómeót, mielőtt Tybalt teszi. 

– De mit akar tőled? 

– Nem tudom, gondolom a szokásosat. Hogy vegyem át a feladataid egy részét, amíg távol vagy.
Valentine felnyögött:

– Istenem segíts meg! 

– Csak aggódsz, hogy sokkal jobban végzem majd a munkádat, mint te. 

– Inkább amiatt aggódok, hogy mire hazaérek, Verona lángokban áll majd és az egész káosz közepén valahogy te leszel. 

– Ugyan, túlbecsülsz – legyintett szerény mosollyal az arcán. 

A fivére mosolyogva rázta a fejét, de a jókedve rövid életű volt. Szemöldökét ráncolva a kastély felé fordult, majd vissza Mercutióhoz. 

– Figyelj, nem tetszik ez nekem. Mostanában mindenféle megbeszélésekre járt, alkukról és egyezségekről beszélt. A herceg készül valamire és rosszat sejtek. Utálom, hogy egyedül kell hagyjalak ezzel az egésszel.
Most Mercutión volt a sor, hogy megszorítsa bátyja karját. A legőszintébb arckifejezéssel mondta:

– Nem lesz semmi baj, túl sokat aggódsz. Bármit is akar a herceg, megoldom – a szokásos mosolya csak visszatalált az arcára – Volt már olyan, hogy ne oldottam volna meg?
Nem úgy tűnt, hogy ez meggyőzte Valentine-t. 

– Nézd, Velence nincs olyan messze. Ha baj lenne, üzenek neked. Rendben? 

– Köszönöm – válaszolt egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. 

Nem volt teljesen nyugodt, de Valentine ritkán teljesen nyugodt, úgyhogy ez nem meglepő. Minél több feladatot vállalt magára, annál kevesebb nyugalma lett. Már gyerekként is túl sokat aggódott, hol a szülei helyett, hol értük. Hamar Mercutióért is felelősnek érezte magát, kiállt mellette, megvédte, ha kellett. Nem mintha olyan gyámoltalan lett volna, de idősebb testvérként illett megfelelnie bizonyos szerepeknek: ő volt az örökös, a megbízható, szófogadó fiú, ő kezdett először tanulni, dolgozni, ő házasodott először és ő kapta az első pofonokat – átvitt és szó szerinti értelemben. 

Most, hogy az öccse jószerivel a fejére nőtt, még mindig nem tudta nem félteni. Sőt, az utóbbi időben jobban aggódott érte, mint korábban bármikor. Most lépett ugyanis abba a korba, amikor a bajkeverő természete, a felelőtlensége, a szókimondósága, a szerepvállalása a Montague-Capulet viszályban, a mondhatni önpusztításra való hajlama és titkos kapcsolata Montague úr unokaöccsével már valódi problémákat okozhattak. Amíg Capuleték Tybaltja is csak fakarddal hadonászott, más volt a helyzet. De a gyerekek felnőttek és velük együtt a környezetük veszélyei is. 

– Tényleg nem kellene megváratnod a herceget. Bizonyára nem tart soká, beszélj vele, aztán mehetsz kedvedre.

– Pocsék barátnak tarthatsz. Mi lesz Rómeóval? – vetette ellen Mercutio.

– Ha nem tévedek, Benvolio most is őt keresi. 

– Nahát, igazi médium vagy! – a hangjából csak úgy csöpögött a gúny.

– Talán már meg is találta.

– Ezt nem tudhatod.

– Most mondtad, hogy médium vagyok.
Mercutio megadóan feltette a kezeit.

– Jól van, rendben. Beszélek őfelségével.

– De tisztelettudóan, hallod? – rázta felé a mutatóujját Valentine, bár azzal nem álltatta magát, hogy ennek bármi hatása lesz.

– Jó utat, vénember – válasz helyett Mercutio a kezét nyújtotta.
Amikor Valentine megrázta, ölelésbe vonta a bátyját. Nem hagyhatta, hogy rendes búcsú nélkül elmenjen.

– Vigyázz magadra, kölyök – mondta amaz és pár pillanatig még így maradtak, mielőtt elváltak volna egymástól.
Egyikük az istállók, másikuk a herceg dolgozószobája felé vette az irányt. 

A kastély rideg, kövekből rakott folyosói labirintusszerűen kanyarogtak az épület gyomra felé, de Mercutio tapasztalt léptekkel, céltudatosan haladt végig rajtuk, ügyet sem vetve a falakat borító kárpitokra és festményekre. Sietve helyrerakta az öltözékét, újragombolta az ingét és az ujjaival átfésülte a haját. Minél előbb és minél kevesebb fennakadással le akarta tudni a beszélgetést. Valentine aggodalmaival nem is volt ideje foglalkozni, a gondolatai a barátai körül jártak. Ha nem siet, Tybalt megy és ledöfi Rómeót. És akkor isten bizony, ő meg megy és ledöfi Tybaltot. 

A herceg dolgozószobája a második emeleten, egy szépen megmunkált, kétszárnyú tölgyfa ajtó mögött bújt meg, ablakai közvetlenül a belső udvarra nyíltak. Csendes, nyugodt zug, gyerekként sokat játszott idebent Valentine-nel, ha a szüleik a bácsikájukra bízták őket. Azóta nem sok minden változott, Mercutio szinte a folyosóról érezte a könyvek és gyertyák illatát. Sok mindennel nem értett egyet rokonával, de a könyvekben kiváló ízlése volt. 

Az ajtóhoz érve gyors ütemet kopogott a deszkákon és a választ meg sem várva benyitott. Valahol az elméje hátuljában még ott visszhangzott a bátyja figyelmeztetése: tisztelettudóan, de sok ügyet nem vetett rá. Kevés ember felé ismert tiszteletet és a herceg jó ideje lekerült a rövid listáról. 

A férfi az íróasztala mögött ült, éppen valami hivatalosnak tűnő iratot olvasott. Mercutio nem tudta volna megmondani, mivel kapcsolatos, de nem is érdekelte igazán. Az előtte sokasodó papírrengeteget pár gyertya világította meg, annak ellenére, hogy több mint elég napfény szűrődött be odakintről. 

A falakat könyvespolcok takarták, rajtuk kiváló filozófiai, jogi és történelmi kötetek, valamint regények és versek, amiket az évek során halmozott fel. A legtöbb ajándék volt, vagy hivatali megfontolásból került beszerzésre. Escalus nem volt gyűjtő, pontosabban könyveket nem gyűjtött. Az ajtó két oldalán azonban egyforma üveges almáriumokban több tucat kis figura sorakozott. A legtöbbjük kézzel festett porcelán, vagy faragott fa, de akadt közöttük muránói üveg, vagy milánói kovácsoltvas is. Egyik sem volt nagyobb egy arasznál, nagy részük hüvelyknyi sem volt, ez is hozzátartozott a bájukhoz. Mercutio végignézett rajtuk, mielőtt megszólalt, talán festett mosolyuk erőt ad neki ehhez a beszélgetéshez. 

– Hivattál – nem kérdés volt, kijelentés, amit egy végletekig eltúlzott meghajlás követett. 

– Mercutio – sóhajtott a herceg, fel se nézve a papírmunkából – már azt hittem nem is jössz. 

– Én nagyon igyekeztem, Valentine volt, aki feltartott. Utazás előtt mindig nagyon érzelgős – kezdett bele, de hamar félbe lett szakítva.

– Elment?

Egy szívdobbanásnyi csend. 

– El. 

A herceg félretolta a papírmunkát és lassan ráemelte hideg tekintetét. A falak mintha összezárultak volna körülötte. Rég elmúltak azok az idők, amikor még örömmel töltött el egész napokat ebben a szobában, a figurákkal bábozva, vagy regényeket olvasgatva. Rokona az incidens óta ridegen és elutasítóan viseltetett felé, mintha nem lenne több holmi nyűgnél, egy szégyenfoltnál, ami elkerülhetetlenül be fogja szennyezni a család nevét. Mercutio, habár valahol mélyen erre a reakcióra számított, nem tudta nem árulásként felfogni ezt a hirtelen változást a viselkedésében. Ha tehette, elkerülte a herceget. Ez a szoba is elvesztette minden nosztalgiáját, az utóbbi időben jobban hasonlított aranykalitkára, mint a rejtélyekkel és izgalmakkal teli menedékre, aminek gyerekként tartotta. 

Nem hagyta, hogy a szűkülni látszó falak szorítása, a jeges elutasítás és a gyomrában kavargó kellemetlen, nyomasztó érzés meglátsszon rajta. Hosszú évek kitartó munkájával olyan maszkot alakított ki, amin sokszor még a legközelebbi barátai se láttak át. Unott magabiztossággal, nemesi eleganciával, hanyag humorral álcázta ami odabent zajlott. Most sem hátrált meg, állta a herceg lesújtó tekintetét, amíg az meg nem törte a szemkontaktust. 

Mercutio az almáriumhoz lépett és oda sem figyelve a kezébe vett egy figurát. Az ujjai között forgatta, amíg várta, hogy Escalus beszélni kezdjen. A porcelán szobrocska éppen akkora volt, hogy ne férjen el a markában. Két emberi alakot ábrázolt, egy fehér és egy fekete ruhásat, ahogy szablyával a kezükben vívtak. Erre emlékezett gyerekkorából, de a két alak közös talpazata miatt nem sokat játszottak vele, sosem tudták eldönteni, hogy Valentine-é legyen, vagy az övé. 

– Szóval, kapok feladatot? – kérdezte, amikor elege lett a felesleges hallgatásból – persze nem baj, ha nem. Én ugyan nem panaszkodok. 

– Nem – válaszolt a herceg kimérten, a fiú legnagyobb meglepetésére. 

Bárhányszor elhagyta a várost Valentine, valakinek be kellett töltenie a rést, amit maga után hagyott. Az ifjú nemes sok munkát vállalt és tehetsége rendkívül szerteágazó volt. Bár Mercutio viccelt vele, de egyedül sosem tudná helyettesíteni. Ezt tudta ő, tudta a bátyja, a szülei és tudta Escalus is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy szárazon megúszta. A herceg és a szülei úgy tartották, hogy ez kiváló lehetőséget jelent számára, hogy végre egy kis felelősséget tanuljon, hogy aktív szerepet vállaljon a város életében és igazgatásában. Az igazság viszont az, hogy csak bebizonyosodott, amit eddig is mindenki tudott: Mercutio tökéletesen alkalmatlan adminisztrációs feladatokra. Ez persze nem jelentette, hogy ne próbálkoznának minél többet a nyakába varrni. Ha elég borsót hánynak a falra, egy-két szem csak megragad. 

– Valóban? Hogyhogy? 

– Nem lesz rá időd – a herceg összekulcsolta a kezét. 

Mercutio gyomra görcsbe rándult, a kalitka nyomása minden oldalról szorította. Lehet, hogy Valentine aggodalma nem volt alaptalan? A lehetőségnek már a gondolatát is utálta. 

– A naptáram elég üres. 

– Hát, most el leszel foglalva – Escalus szája apró félmosolyra húzódott – Végtére is nem egyszerű dolog megszervezni egy egész esküvőt. 

A szoba falai úgy zártak össze, mint a vénusz légycsapó állkapcsa, kiszorítva a levegőt a tüdejéből. 

– Esküvőt…? Kiét? – nyögte, bár a választ sejtette.

A herceg nem felelt, de nem vette le róla a tekintetét. A világ, mintha mézbe merült volna: a vívók szobra kiesett az ujjai közül és egy örökkévalóságig zuhant, mielőtt ezer darabra pattant volna szét a padlón. 

Notes:

Szóval... esküvő *sátáni kacaj*

Also megjelent my boy Valentine, mivel a drámában semmiféle karakterizációja nincs, ezért azt csinálok vele, amit akarok. Most egy kicsit elmegy, de még vissza fog térni.
Igazából elég sokat fogok koncentrálni a fiúk és Júlia családi szituációjára, ami tekintve hogy az egész dráma alapja egy családi viszály, talán nem meglepő. A változás csupán annyi, hogy Escalusék is beleszólnak, a herceg egy kicsit proaktívabb próbál lenni.
Mercutio családja tehát nagyobb szerepet kap majd, és mivel semmit sem tudunk róluk azon kívül, hogy van egy testvére, ezért elég szabadosan bántam velük. Feltételezem, hogy nincs több testvére, mert akkor ők is meg lettek volna hívva a bálra, kivéve, ha éppen nem tartózkodnak Veronában (vagy a közelében), de ez esetben nem is sok vizet zavarnak. Mindenesetre annál maradtam, hogy ketten vannak, sue me! Így a legegyszerűbb.
Továbbá, család ügyben, ahol nincsenek kánon információink, a musicalt veszem alapul. Tehát Mercutio a herceg rokona, pontosabban unokaöccse ("Unokaöcsém, Mercutio halott" ahogy a musicalben elhangzik), méghozzá (és ez már az én bullshitem) anyai ágon. Escalus húga Mercutio és Valentine anyja, vagyis a testvérek az apjuk vezetéknevét kapták, nem a hercegi családét. A fejemben Escalus a herceg vezetékneve, nem tudom ez mennyire igaz vagy helyes, ezzel kapcsolatban hajlandó vagyok megváltoztatni a véleményemet.
Benvolioról csak annyit tudunk, hogy Montague úr unokaöccse, de a musicalben a Hogy mondjam elben utal rá, hogy árva. Ebben az AU-ban Montague úr a gyámja, ezáltal pedig Benvolio Rómeó fogadott testvére.

Chapter 3: Hova vezet a kilátástalanság?

Notes:

Nem győzöm megköszönni a kedves visszajelzéseiteket, imádlak titeket! Kissé félve töltöttem fel ide ezt a ficet, és egyáltalán nem számítottam ennyi, és ilyen pozitív reakcióra, szóval határozottan meglepő, de szuper tapasztalat volt, örülök, hogy összeszedtem a bátorságot rá. Csodálatosak vagytok, mindannyian és komolyan azt érzem, hogy elkényeztettek engem! <3 Fene gondolta volna, hogy ennyien kíváncsiak egy R&J ficre ráadásul magyarul!!! Nekem csak annyi volt a fejemben, hogy majd ilyen évek távlatában megtalálja egy-két ember, erre tessék. Ti vagytok a legjobbak. Kár, hogy csak ezzel a fejezettel tudom meghálálni, mert nagyon szenvedtem vele. Remélem azért tetszik :)

also
Content Warning: pánikroham, homofóbia

(See the end of the chapter for more notes.)

Chapter Text

 Rómeó a szokásosnál később kelt fel: hosszú éjszakája volt. Capuleték bálja igazi érzelmi hullámvasútnak bizonyult: az elején még az ingyen pezsgővel igyekezett csillapítani bánatát, de hamarosan már az igaz szerelem mámora bódította. Élete legcsodálatosabb estéjét töltötte az ellenséges házban. Már a lány csókjainak emlékétől is szaporábban kezdett verni a szíve. Ő az igazi, ő az igazi. Szépsége ragyogóbb a Napnál, ajka édesebb a méznél, hangja dallamosabb a szonetteknél. Csak a neve - Capulet - hagyott valami keserű ízt a szájában.
Semmi, amit egy kiadós reggeli ne oldana meg.

Az éjszakát (és főleg a délelőtt nagy részét) kivételesen a szülei házában töltötte, ahelyett, hogy hazament volna. Tudta, hogy ott számíthat egy kis csendre, nyugalomra és magányra, amiben Benvolio mellett nem feltétlenül lenne része, főleg, ha Mercutio is nála tölti az éjszakát. És elég valószínű, hogy Mercutio nála tölti az éjszakát. Marad tehát az atyai ház, amelyben felnőtt és a régi szobája, ami változatlanul várja, ha egyedüllétre van szüksége. 

Az ismerős ágy ellenére jó ideig csak forgolódott. Rettegett elaludni. Rettegett, hogy arra ébred, az egész csak álom volt. Rettegett, hogy érzelemtől túlcsordult szíve valahogy kiürül és Júlia arca halvány emlékké homályosodik elméjében. Mercutio Mab királynője azonban erősebbnek bizonyult az alaptalan félelmeinél és valamikor a hajnali órákban álomba ringatta. Barátja eltúlozhatta a tündérek úrnőjének rossz természetét, vele igazán kegyes volt. Júlia hangján szólt hozzá, Júlia kezével ölelte, Júlia szájával csókolta éjszakai jelenésében. 

Ébredéskor is Júlia volt az első gondolata. Este úgy érezte, a szíve tele van érzelmekkel, de ma mintha kétszer annyira szorította volna a mellkasát a szerelem. Hogyan is élhetett eddig a lány nélkül? Hogyan is élhetne nélküle ezután? 

A Nap már magasan járt az égen, amikor nekiállt felöltözni. Az étkezőbe vezető úton, az ing gombjaival babrálva, a lépcsőn lefelé menet hallotta a déli harangszót. Oh, talán tovább aludt, mint hitte. Vállat vont: sosem állt távol tőle, hogy átaludja a délelőttöt.

Benvolio legénye a reggelizőasztalnál találta – már nem először, úgyhogy ezen egyikőjük sem lepődött meg. Rómeó lustán intett neki két falat között, de az ifjú szolga csak tovább toporgott az ajtóban. 

– Mi a baj, Ábrahám?

– A fiatalúr küldött. Aggódik.

Rómeó felnevetett.

– Ez nem újdonság. Benvolio azt hiszi, azért tartjuk, hogy aggódjon. 

– Nos – tördelte továbbra is a kezét Ábrahám – az ifjú Guertio kérte, hogy küldessen utánad. Egész délelőtt kerestek. 

– Mercutio is? Szavamra! Mindig meg tudnak lepni – Rómeó kézfejével megtörölte a száját, majd székét kitolva felállt – A két vészmadár... Hol vannak most? Csak utolérem őket. 

A reggelijét összepakolva, Ábrahám utasításait követve elindult a házuk felé. A fiút a dolgára küldte, bizonyára eleget rohangált egész nap utána és a barátai után. A déli Nap szinte ontotta rá a sugarakat, amint kilépett az utcára. Kezével takarta a szemeit, ahogy szétnézett, nem akarta elvéteni azt, akit Júlia küldött az üzenetével. Bár nem feltétlenül esett útba, átvágott a főtéren, hátha emberére akad. Verona népe minden irányból hömpölygött ki az utcákból és valami ősi tánc lépéseit követve keveredtek a fák és szökőkutak között. Rómeó legszívesebben világgá kürtölte volna boldogságát, szétosztotta volna a szívét feszítő érzelmeket az emberek között, hogy belekóstolhassanak az örömébe. Szinte önzésnek érezte, hogy csak ő részesüljön benne, annyi szenvedély kavargott benne, hogy az túl soknak tűnt egy ember számára. De tudta, ha a románcuknak híre megy, annak iszonyatos következménye lehet. Megtartotta hát magának a boldogságát. 

Minden elhaladó járókelőre azt hitte, hogy Júlia küldötte, így amikor egy elegánsan öltözött, telt asszonyság a felkarját megragadta és az arcába hajolva megkérdezte: “Rózsának hívják-e magát?” csak pislogni tudott. 

– Ha nem rózsának, tán Rómeónak? 

Rómeó csak tátogott, mielőtt összeállt fejében a kép. 

– Az vagyok. Rómeó Montag… 

– Csitt-csitt! Ki ne mondd, még megüt a guta! – kiáltott fel az asszonyság – Édes Jézusom, szegény lelkem. De nem! Értem én. A szerelem vak, gyere fiú. 

Azzal sarkon fordult és szó nélkül elindult valami félreeső zugot keresni, hátrahagyva a  teret, a nyüzsgést és a kíváncsi, pletykára éhes népséget. Rómeó nem tehetett mást, követte. 

 

Fél órával később már az ajtó előtt állt. A ház mérete meg sem közelítette a családi villáét, de – ahogy azt a szülők is megjegyezték – két fiatal agglegénynek tökéletes. És így is volt. Mindketten saját szobával rendelkeztek, a közös helyiségeken pedig már korábban is osztoztak, azóta, hogy Benvolio hozzájuk került. Ebből tehát nem akadtak gondok. Még annak ellenére sem, hogy legtöbbször hárman voltak otthon, hiszen Mercutio szinte folyamatosan náluk lógott. Az eszmei értéke is nagyobb volt, mint maga az alapterület, az épület ugyanis Benvolio örökségének egy részét képezte, amikor úgy döntöttek, ide költöznek, a fiú szinte hazaérkezett. 

Mindenesetre legyen akármekkora a hely, Rómeó nem számított arra, hogy már az ajtóban belebotlik Benvolióba. Egy meglehetősen ideges, szinte reszkető Benvolióba. Azért ez a szintű aggódás még tőle is abszurdum, gondolta, végtére is nem egy hétre tűnt el. 

– Rómeó! – a fiú megragadta a karját, mintha uszadékfába kapaszkodna a nyílt tengeren, úgy szorította – De jó, hogy itt vagy. Kérlek, nem tudom mit csináljak!

Még azt sem tudta, mi a probléma, Rómeó ezt máris bajként könyvelte el. Általános szabály, hogy ha a hármasukból valaki tudta mit érdemes tenni egy adott szituációban, akkor az Benvolio volt. Hozzá lehetett fordulni ügyes-bajos apróságokkal, kisebb-nagyobb kalamajkákkal és ilyen-olyan gondokkal. Neki valami veleszületett képessége volt ezek megoldásához, vagy csak higgadtsága és józan esze olyasmire tette képessé, amit a többi fiú el sem tudott képzelni: megfontoltságra. 

Most azonban a higgadtság, hideg fejűség és körültekintés messziről elkerülni látszott barátját, ami csak a legkiábrándítóbb helyzetekben fordult elő. Rómeó nagyot nyelt. 

– Mi történt? 

– Mercutio – a hangja elcsuklott – Nem tudom, nem tudom. 

Benvolio egészen egyértelműen pánikolt, ami azt jelentette, hogy nem sok racionalitást tud kicsikarni belőle, már pedig úgy tűnt az most nem ártana. A két vállára tette a kezét, remélve, hogy az érintése valamelyest lenyugtatja. 

– Valami történt Mercutióval, de nem tudod micsoda?

Benvolio bólintott. 

– Akkor mondd, mi az, amit tudsz. Mi történt ma? – amíg Rómeó igyekezett összerakni a fejében a történteket, barátja elkezdte befelé húzni a házba, még mindig erősen szorítva a karját. 

– Téged kerestünk Capuletéknél, de nem találtunk. A kerten át szöktünk ki. Mercutiónak vissza kellett mennie a kastélyba. Azt hittem, legalább egy óráig odalesz. Én tettem egy kitérőt, kerestelek a városban, elküldtem érted egy legényt. Mikor visszaértem, itt találtam és… 

Megtorpantak Benvolio szobájának félig nyitott ajtaja előtt. Mercutio odabent volt, a földön ült, hátát az ágy szélének támasztva. A lábait felhúzta és két kézzel átkarolta, a fejét a térdére hajtotta és egész testében remegett, szűkölő, egyenetlen légzését a küszöbön állva is hallották. Ráadásul semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a közeledésüket. Rómeó Benvolióra pillantott, akiről csak úgy sütött az aggodalom. Ezegyszer nem hibáztatta, a helyzet tökéletesen indokolttá tette a reakciót. 

– Mercutio! – Rómeó belépett a szobába és a fiú mellé térdelt – Mercutio, mondj valamit. 

Semmi válasz, de még csak egy apró mozdulat sem jelezte, hogy egyáltalán hallotta, beszélnek hozzá. Mintha teljesen elzárta volna magát a világtól. 

– Ez mióta tart? 

– Csak pár perce érkeztem, akkor ő már itt volt. 

– Még sosem láttam ilyennek – fordult hátra. 

Benvolio az ajkát harapdálta, miközben lassan ő is elfoglalta a helyét barátjuk mellett a szőnyegen:

– Én már igen. Egyszer – megrázta a fejét, mintha így akarná elhessegetni az emléket – Az viszont nagyon rosszat jelent. 

Lassú mozdulattal megfogta Mercutio vállát, mire az összerezzent, de továbbra sem szabadult ki abból a börtönből, amibe az elméje zárta. Még a fejét sem emelte fel. 

– Mit csináltál, amikor a legutóbb ez történt? – kérdezte Rómeó, remélve, hogy újra bevethetnek valami már létező stratégiát.
De nem úgy tűnt, Benvolio egyetért, mert az arca elsötétült és visszahúzta a kezét Mercutio válláról. 

– Nos, akkor én is eléggé ki voltam akadva. Nem hiszem, hogy bármiben is segítettem. 

Most Rómeón volt a sor, hogy megpróbáljon segíteni barátján, de ő nem finomkodott úgy, mint Benvolio. Megszorította a vállait, hátha ez felkelti a figyelmét, még kissé meg is rázta, hogy biztos legyen a dolgában. 

– Mercutio, nézz rám – parancsolta szigorúan és amikor nem tapasztalt reakciót, maga emelte fel a fiú fejét. 

Mercutio üveges tekintete végigúszott a szobán, de mintha nem is érzékelte volna a környezetét, keresztül nézett mindkettejükön. Benvolio idegesen mocorgott. 

– Mercy! Mercy, mondj már valamit! 

Amikor ez sem használt, Benvolio előrehajolt és határozottan, de óvatosan Mercutio ajkára nyomta a sajátját. Rómeó arrébb húzódott, de látta, ahogy a fiú szemei egyszeriben Benvolióra fókuszáltak, mielőtt reszkető kezeivel ölelésbe vonta őt. Rómeó megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt, nem szokta barátját ilyennek látni és nem is szeretett volna hozzászokni. Eddig észre sem vette, de az ő lába is remegett. 

Benvolio addig ölelte Mercutiót, amíg a légzése egyenletessé nem vált. Bár az arca még mindig sápadt volt, amikor felemelte a fejét, a tekintete már nem tűnt olyan távolinak. Sőt, szokatlan komolyság keményítette meg a vonásait, ami azt sugallta, hogy még a fejük felett lebeg Damoklész kardja. 

– Mi történt? – kérdezte Benvolio anélkül, hogy elhúzódott volna. Ujjai a vöröses tincseket simogatták, de aggódó tekintetét nem vette le Mercutio arcáról – Amikor elmentél, még minden rendben volt. 

Mercutio összerezzent. 

– Már semmi sincs rendben – majd, mint aki álomból eszmél, végignézett kettőjükön, arcán enyhén erőltetett mosollyal – Na mi van, megijedtetek? 

– Hagyd ezt abba! Nem vicces – Benvolio kézfejével a térdére csapott, mintha csak egy kiskutyát dorgált volna – Mondd el, mi történt? Mi ez az egész? 

Rómeónak nem kerülte el a figyelmét, ahogy Mercutio szája sarka megremegett, de hősiesen fenntartotta színlelt vigyorát. 

– Hát, gratulálhattok. Megnősülök. 

A bejelentést követő döbbent csendet Benvolio káromkodása törte meg. A fiú ritkán vetemedett ilyen trágárságokra, de a szituáció megkövetelte a heves reakciót. 

– Oké – túrt a hajába, ahogy ismét erőt vett rajta a pánik – Oké, semmi gond. 

Mercutio a sajátjába csúsztatta a kezét és összekulcsolta az ujjaikat. 

– Semmi gond – ismételte. 

Rómeó a körmét kezdte rágni. Amióta az eszét tudja, ezek ketten elválaszthatatlanok. Már egészen kiskorukban össze voltak nőve, az első találkozásuktól kezdve mintha egymásra hangolódtak volna. Jól emlékezett arra a napra, amikor a kis Mercutio először kérte, hogy velük játszhasson. Szőkébb volt régen és hiányzott a két első foga, de ennek ellenére fülig ért a szája. A korához képest már akkor is magas volt, magasabb, mint Rómeó. 

Először nem akarták maguk közé engedni, se ő, se az idősebb unokatestvérei. Tudták, hogy a herceg rokona és akkoriban a Montague család haragban állt a herceggel, mert az a Capuletek javára döntött egy vitában. Mercutiónak tehát nincs helye közöttünk, döntöttek. Csak Benvolio, csöndes, szeplős, kisírt szemű Benvolio nyújtotta felé a kezét. Nemrég haltak meg a szülei, szörnyű betegségben, próbált hát az egész család a gyermek kedvében járni. Ha Benvolio a herceg rokonával akar játszani, akkor a herceg rokonával fognak játszani. 

Az évek teltek, Mercutio pedig olyan természetes eleme lett a Montague-k társaságának, mintha maga is a nevüket viselte volna. Karizmatikus, bevállalós egyéniséggé nőtte ki magát a barátai támogató közegében, ahol nem törte le az önbizalmát az elutasítás. Benvolio pedig ott volt mindig mellette, többet mosolygott, többet beszélt, mint aki végre belátja, a közösségnek rá is szüksége van, akinek a szavára adnak és a véleményének súlya van. Rómeó büszkén figyelte, ahogy a legjobbat hozzák ki egymásból. 

– Nem lesz semmi gond – jelentette ki Benvolio – Kitalálunk valamit, mindig kitalálsz valamit. Nem lesz itt semmiféle házasság. A múltkor se volt, most se lesz. Kibújsz alóla, mint mindig. 

Rómeó bólogatással kívánt nyomatékot adni unokaöccse szavainak, de nem úgy tűnt, ez meggyőzte Mercutiót. Pedig így volt korábban is. Bárhányszor előállt az apja az ötlettel, hogy ideje a kisebbik fiának is megnősülnie, az mindig kitáncolt valahogy az elköteleződés alól. Ha Benvolióval összedugták a fejüket, hamar kitaláltak valamilyen tervet, ami előtt még a félve tisztelt Guertio tábornoknak is fejet kellett hajtania. A legutóbb például egyenesen Rómeó nyakába varrták a kiválasztott lányt, Rózát. Jó ég, gondolta, mintha hosszú évek teltek volna el azóta. 

– Nem, ezúttal nem – Mercutio szokatlanul mélabús válasza zökkentette ki a gondolatmenetét. 

– Ugyan kérlek – szólt közbe ő is – hiszen az apád csak… 

– Ezúttal nem az apám a hibás. Ő nincs is az országban, nem – keserűen felnevetett, ahogy csak olyan ember tud, akit végzetesen sarokba szorítottak – Ez most a herceg nagy ötlete! Értitek? Ez parancs. Ez alól nincs kibúvó. 

Fejét Benvolio vállára hajtotta, mintha ezáltal elrejtőzhetne a világ elől. Rómeó figyelmét nem kerülte el, hogy tagjaiba visszatért a remegés. 

– Nem… – suttogta Benvolio. 

Arca egészen elsápadt, ujjai belemarkoltak barátja ingébe, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy elszakítsák tőle. Rómeó mást nem tehetett, hát mélységesen sajnálta őket. Ha nem tudná, mit mond a Biblia, azt gondolná ezt a kettőt egymásnak teremtette az Úr. El sem tudta képzelni az egyiket a másik nélkül, de valahol mindig benne élt a tudat, hogy ez az állapot – ez a bármi, ami a két fiú között kialakult – csak átmeneti állapot. Mint egy vicc, ami egy idő után veszít az éléből, múló szeszély, gyermeki ábránd, amiből előbb vagy utóbb ki kell nőni. És úgy látszik, bármennyire fáj nekik, bárhogy tagadják, most eljött ez a pillanat. 

– Tudtátok… Tudnotok kellett, – helyesbített – hogy ez nem tarthat örökké. 

Két szempár fordult felé, szinte ijesztő szinkronban. Benvolio valami megfejthetetlen arcot vágott, összevont szemöldökkel, oldalra billentett fejjel, enyhén félre húzott szájjal. Mercutio szeme vörös volt, de az arca száraz, ahogy annak lennie kell, gondolta Rómeó. Nem emlékezett, hogy valaha látta volna a barátját sírni. Még gyermekkorukban sem, vagy kiskamaszként, pedig akkor gyakran kapott ki idősebb fiúktól a nagy szája miatt, vagy járt pórul egy-egy merészebb csínytevés után. 

– Hogy érted, hogy ez nem tarthat? Mi az az „ez”? – Benvolio kiegyenesedett, de továbbra is szorosan ölelte magához Mercutiót. 

– Hát… Ez – kezével mutatott a két fiú közé. 

Nem az ő dolga, hogy definiálja a kapcsolatukat. Nem tudná. Bár évek óta tart és olyan természetessé vált, mint a lélegzés, nem tudná szavakba önteni, hogy mi is pontosan. Valamiféle kapcsolat, ami mélyebbre nyúlik, mint a barátság, és másfelé hajlik, mint a testvéri szeretet. Tudta, mert barátja volt Mercutiónak és fogadott testvére Benvoliónak. De nevén nevezni ezt a kapcsot nem volt helyes, mert ilyen dolog nem alakulhat ki két fiú között. Ezért nem tudná definiálni. Ezért nem akarná definiálni. 

Mercutio felnevetett és mint mindig, most sem törődött efféle gátlásokkal:

– Nem hittem, hogy pont Rómeótól hallom majd azt, hogy a szerelem nem tarthat örökké. A mi Rómeónktól, a reménytelenül romantikus hősszerelmestől!

Rómeó nem akart veszekedni, hát csak legyintett. Senkivel sem állt olyan közeli kapcsolatban, mint a két barátjával. Csak a legjobbat akarja nekik, de úgy nehéz, ha a nézetei arról, hogy mi a legjobb, ennyire különböznek az övéktől. Bár az aggódás Benvolio reszortja, Rómeó hazudna, ha azt mondaná időnként nem kerültek veszélyesen közel a lelepleződéshez. Ez már több volt, mint lapos pillantások, elsuttogott vallomások és apró érintések. Ha ez kitudódik, akkor annak komoly – és nem túlzás, hogy végzetes – következményei lesznek. Már ez, amit most csináltak, ahogy Benvolio magához szorította Mercutiót, aki a vállán pihentette a fejét, jelentős büntetést vonna maga után. A csókról már nem is beszélve. Ott hiába a nemesi vér, a gazdag család, a jó megítélés, a herceg rokonsága… ott nyilvános megaláztatás van és bitófa. Rómeó el sem tudta képzelni mit tenne, ha a barátainak baja esne. 

– Talán jobb ez így – jelentette ki hangosan is a következtetését.

Mercutio bal szemöldöke a homloka közepéig szaladt, egyértelmű jeleként annak, hogy nem ért egyet, de kíváncsian várja az indoklást, hogy aztán beleköthessen. Rómeó nyelt egyet. Vesztes csatát vív, tudta jól. 

– Biztonságosabb – vállat vont, de tudta, hogy folytatnia kell – Normális. Kijátszottátok magatokat, most már lehet egy normális életetek. Feleséggel, családdal, meg minden. Ahogy azt kell. 

Mercutio szigorú arccal nézett rá. 

– Úgy beszélsz, mint az apám – mondta és tényleg sértettnek tűnt. 

– Nézzétek, ez nem maradhat így. Ti is tudjátok. Most jössz te, de hamarosan Benvolio ideje is eljön. A szüleink engem már nyaggatnak egy ideje, ha én megházasodok, ő lesz a következő. 

Benvolio a fogát szívta, tudta, hogy Rómeónak igaza van. Bizonyára vele is beszéltek már Montague-ék a témáról, noszogatták, hogy találkozzon lányokkal, ahogy Rómeóval tették. Benvolio a fogadott fiuk, tehát felelősek az ő nősülésében is. 

– Csakhogy – szólalt meg Mercutio – én így nem tudok élni. Az, hogy én egy nővel… Uh, már a gondolatától is felfordul a gyomrom. 

– Megint játszod az eszed. 

– Aha, neked könnyű, Rómeó. Aki minden héten más lányt szeret, attól nem elvárható, hogy ezt megértse – közelebb hajolt és halkabban folytatta, mint aki titkot súg, hiszen végtére is ez történt – én egész életemben még egyetlen lányt sem szerettem. 

– Ugyan, sok lánnyal voltál már. 

– Inkább sok lánynak okoztam már csalódást. 

– Egyiket se szeretted? 

– Egyiket se. 

– Talán – vetette fel óvatosan – sosem próbáltad igazán.

Mercutio keserűen felnevetett:

– A herceg unokaöccse vagyok, Rómeó. A családom gazdag, én meg elképesztően jóképű. Szerinted nem válogathatnék kedvemre a lányok közül, ha akarnék? Dehogynem. De íme… az Úr azzal büntet, hogy nekem Benvoliót kell szeretnem. 

Az említett mosolyogva meglökte a vállával. Rómeó elhallgatott. A gondolataiba mélyedt. Tudta, hogy ez a helyzet, nem lepte meg a vallomás, de még sosem beszéltek ilyen nyíltan az érzéseikről. A valódiakról. Nem a felszínesekről, amiket elvártak tőlük. Mindig tudta, hogy Benvolio más, Mercutio pedig pláne. Máshogy állnak a szerelemhez, a lányokhoz, egymáshoz. Mindig is tudta, de sosem engedte, hogy ez konkrétan megfogalmazódjon benne. 

– Ha ez kitudódik, meghaltok – mondta, mert ez volt az igazság. 

És mint valami önző, hisztis gyerek, kénytelen volt kimondani. Meghaltok és én nem akarom, hogy meghaljatok, gondolta. Ne haljatok meg, miért olyan nehéz ezt szem előtt tartani? 

– Van, amiért érdemes meghalni – válaszolt Benvolio, azon a melankólikus, elgondolkodó hangján, amit csak a megfelelő mennyiségű alkohol csalogat elő belőle. Most, kétségbeejtően józannak hatott. 

Rómeó kissé elfordult, tényleg nem akart veszekedni. Persze, van amiért érdemes, de ezért a gyerekes ragaszkodásért vajon érdemes-e? Ezért a nevetséges érzelgősségért? Ezért a természetellenes vonzalomért? Ezek ketten odadobnák az életüket egy szerelemnek csúfolt bolondságért, hátrahagyva őt, egyedül, hadd rágódjon azon, hogyan előzhette volna ezt meg. 

– Ki a szerencsétlen? – szakította meg az elhúzódó csendet Benvolio – Ki a lány? 

Mercutio olyan arcot vágott, mint akit pofon vágtak, majd hangosan és ezúttal őszintén elnevette magát:

– Úristen! – nyögte két kapkodott lélegzetvétel között – Hogyhogy nem mondtam eddig?! Hiszen ez a hab a tortán! A csattanó, a megforgatott kés! 

– Hát ez pompásan hangzik… 

A mellkasához szorította a kezét és hagyott magának pár másodpercet lenyugodni, mielőtt válaszolt:

– A herceg azt találta ki, hogy egy Capulet lány lesz a feleségem. Nem is akármelyik, hanem a Capulet lány. 

Rómeó és Benvolio egyszerre kezdett beszélni:

– Hogy mi? Ez lehetetlen! A herceg megőrült! Melyik lány? Ez nem igaz! 

Mercutio még mindig mosolygott, de a szája vonalába már visszaférkőzött a korábban látott szomorúság:

– Na, pont valami ilyesmi reakcióra számítottam Montague-któl. 

– Ez nem vicces – szidta meg Benvolio, sápadt arcát haragos pír kezdte átfesteni – Ez nagyon is komoly baj. 

– Az, az – bólogatott Rómeó, mert többre nem tellett tőle. Az egész szoba, mintha úszni kezdett volna körülötte. Zúgtak a fülei és a szíve Júlia nevének ritmusát dübögte. Nem lehet hogy ő az, nem lehet. 

– A Capuletek sosem fogadnak be a családjukba – folytatta az unokatestvére – hiszen tudják, hogy folyton velünk vagy. 

– A hercegi család hivatalosan pártatlan. 

– Hát, a te viselkedésedből ezt meg nem mondanám. Épp ezért, a Montague család ezt árulásnak fogja értelmezni, az hogy te Capulettel házasodj, miközben minket nevezel testvéreidnek az elfogadhatatlan. 

Mercutio elhúzta a száját.

– Azt hiszed én nem tudom? Éppen ez a lényeg. Ez a herceg terve. Összehozni a két családot, véget vetni a konfliktusnak, vagy mi… 

– Egy esküvővel? 

– Ez a ragyogó ötlet – ezt nem állta meg szemforgatás nélkül – egy Montague és egy Capulet házassága majd megbékíti a feleket.

Rómeó nagyot nyelt. 

– De akkor miért te? Te nem vagy Montague. 

Mercutio helyett Benvolio válaszolt, aki kezdte fejben összerakni a kirakós elemeit. 

– Mert mi nemet mondanánk. És minket nem kényszeríthet. Felettünk nincs hatalma, a házasítás a családfő kiváltsága– megragadta barátja kezét – de te az unokaöccse vagy. Neked megparancsolhatja… 

Amaz vállat vont. Flegma gesztusnak akart tűnni, de a válla túl merev volt, az arca pedig túl kétségbeesett. 

– A bácsikámnak elege van. Már többször mondta, hogy aggódik, hogy ez a nevetséges viszály szörnyű következményekkel jár a városra nézve. Hogy tenni akar valamit. Hát, erre jutott. 

– Komolyan azt gondolja – szorult ökölbe Benvolio szabad keze – hogy összead téged, mint “kvázi-Montague-t” meg valamelyik Capulet lányt ezzel varázslatosan véget ér ez a generációs konfliktus? Hogy Rómeó apja majd keblére öleli Capulet urat? Hogy Tybalt majd kezet fog veled és gratulál a nászhoz? 

– Őszintén? Nem hiszem. Szerintem csak azt akarja, hogy ha ez a vita inkább előbb, mint utóbb tragikus tömeggyilkosságba torkollik, mondhassa azt, hogy ő megpróbált tenni ellene. 

– Persze, még a szeretett unokaöccsét is feláldozta a béke oltárán. 

– Az hát. Szeretett – kontrázott Mercutio, mire Benvolio szeme különösen villant az irányába. Bár nem neki szólt, Rómeó is tökéletesen értette mit jelent: erről még beszélünk, ha kettesben leszünk. 

Nem volt lélekjelenléte megsértődni a kiközösítésen. Nem most, amikor még mindig nem tisztázott, hogy véget ér-e az élete épp olyan gyorsan, ahogy elkezdődött. Mert bizton érezte, tegnap, a bál előtt még nem tudta mi az, élni. 

– Ki a lány? – csak suttogni volt képes, de ez elég volt, hogy meghallják. 

– Nem hiszem, hogy ismeritek – gondolkodott el Mercutio – Talán a bálon láthattátok. Capulet úr lánya. Júliának hívják. 

Ha mondott is valamit még Mercutio, Rómeó nem hallotta a füle zúgásától. Felállt, de azonnal vissza is ült a földre, mert forogni kezdett vele a szoba. Kényszerítette magát, hogy vegyen mély levegőt, nem akart most ő Benvolio ágyának dőlve kucorogni. Mercutio átható kék szemétől kísérve elkezdte összeszedni az apró darabkákat, amikre a hír hallatán széthullott. 

– Ez nem lehet igaz – egészen távolinak hallotta az unokatestvére ingerült monológját – a herceg nem gondolhatja komolyan, hogy… 

– Rómeó – tört át a homályon Mercutio határozott hangja – Minden rendben?

Benvolio is elhallgatott, ahogy ránézett a düh helyet adott az arcán az aggodalomnak. 

– Sápadt vagy. Jól érzed magad? 

Remegett a lába, de az is lehet, hogy a keze is. Az biztos, hogy amikor megszólalt, a hangja remegett:

– Meg kell akadályoznunk ezt az esküvőt. 

– Az előbb még azt mondtad… – vetette közbe Benvolio. 

– Most meg ezt mondom! Senkinek se jó, ha összeházasodsz Júliával. Belátom. Tehát meg kell akadályozni. 

– Meg kell – Mercutio úgy fürkészte, mint egy kirakóst, mintha meg akarná fejteni minden elemét, hogy összeálljon valami nagy egész. Jó darabig nem szólt semmit, csak nézte, míg Benvolio a lehetőségeiket ecsetelte. Aztán hátradőlt, fejét az ágy támlájának döntve az égre nézett. Imádkozik? gondolta Rómeó, nem az az imádkozós fajta. Megrázta a fejét a ki nem mondott kérdésre: mibe keveredtek megint?

Notes:

Hát így állunk.

Vent time: Utálom azt a szót, hogy “bácsikám”, utálom, hogy így hívják. Hülyén hangzik és komolytalanul, ezért ritkán használom. Tudom, vannak variációk, pl nagybácsi, nekem azt tanították, hogy a szülő fiútestvére a nagybátyj és mindig is nagybátyámnak hívtam, viszont ez gyakran szült félreértést. Voltak akik azt hitték, hogy idősebb bátyám van. Mintha létezne olyan, hogy fiatalabb bátyj. Na, szóval emiatt nem tudom melyiket használjam, de írjátok meg nyugodtan ti mit gondoltok. Lehet át is javítom, már most zavar.

Apropó, adtam Mercutiónak vezetéknevet, méghozzá nem is légből kapottat. Kutató munkát végeztem ugyanis (értsd: elolvastam a Wikipédia oldalt). Egy korábbi Rómeó és Júlia verzióból való, pontosabban abból, ahol először felbukkan Mercutio, mint karakter: Luigi Da Porto Giulietta e Romeo-jából. Ebben Mercutio Rómeó szerelmi riválisa: “Da Porto briefly introduces a character named Marcuccio Guertio, a noble youth »with very cold hands, in July as in January«, who makes Giulietta Cappelletti appreciate the warm hands of Romeo Montecchi.” Az biztos, hogy ezek olaszosabb hangzású nevek. Mindenesetre innen a Guertio. Éééés nem zárom ki, hogy Mercutio hideg kezei még visszatérjenek lol