Work Text:
Ahogy beléptek a liftbe, Geréb ösztönösen, már-már kényszeresen fordított hátat a hatalmas, karcos tükörnek. Az éles, hideg fényáradat bántotta a szemét és most az eddigieket minden tekintetben túlszárnyaló szorongás és szégyen fogta el, ahogy fájdalmas öntudatra ébredt a külseje kapcsán. Nem mintha eddig bármiféle szürreális képzetei lettek volna, most azonban nem rejtőzhetett el az utcalámpák gyér fényköreinek szélén.
A haja kócos, koszos tincsekben lógott bele a látóterébe, tapadt a homlokára. Minden fizikai késztetésnek ellentmondva mozdulatlan maradt - így volt a legjobb, legalább valamiféle árnyékot vetett az arcára, a kezdetleges véraláfutások összetett hálójára. Nem kellett hozzá a tükörképe, hogy tudja, a szemei vörösek és duzzadtak a sírástól, a bőre még mindig nedves. A kezei piszkosak, a körmeit por és alvadt vér sötét keveréke keretezte, a jobb tenyerének végighorzsolt oldala szüntelen égető fájdalommal lüktetett. Az ujjai remegve, öntudatlanul babráltak a viharvert széldzsekije korcával; a smaragdzöld vászon tenyérnyi foltokban kirolytosodott, elvékonyodott, néhol ki is szakadt. Biztosra vette, hogy úgy fest mint egy rossz gyerek, szánalmasan és ostobán, megszégyenülve, taknyos orral, könnyes szemmel. Kicsinek érezte magát, talán kisebbnek mint valaha; mindene fájt, a fény pedig vakítóan, hófehéren áradt a nagy neonból a feje fölött.
Összeszorította az öklét és szigorúan a tornacipője kopott orrára szegezte a tekintetét. A vér ismét keskeny, meleg patakban kezdett szivárogni az orrából és kövér cseppekben hullott a szürke linóleumra. Nem mozdult. Tudta, hogy Áts most a szeme sarkából őt fürkészi és egészen megszédült a szégyentől, szeretett volna összekuporodni a földön, nemes egyszerűséggel elbújni a vakító fényáradat elől. Ugyan nem szólt semmit - egész úton nem szólt semmit -, Geréb mégis érezte, ahogy a szemébe ismét könnyek gyűlnek, a cipője körvonalai elmosódnak, a vörös foltok a linóleumon megnyúlnak, bizonytalanná válnak. Bele se akart gondolni mi játszódik le most a rezzenéstelen, komor ábrázat mögött, ami semmit nem sejtetett; megveti-e vagy pusztán csak szánja? A helyében undorodott volna magától.
Mintha az örökkévalóságok egymást követték volna abban az alig egyetlen percben, amíg a lift végül megállt és az ajtó fájdalmas nyikorgással kitárult, menekülőutat nyitva a vaksötét lépcsőházba. Geréb kábának érezte magát, mégis különös biztonságérzettel töltötte el a jól ismert nyirkos, dohos szag, ami velejéig beitta magát az épületbe. Bizonytalan léptekkel követte Átsot, továbbra sem emelte fel a tekintetét a földről, hagyta, hogy a megszokásai vezéreljék. Ahogy a lift ajtaja becsukódott mögöttük és nyoma veszett a halvány narancssárga derengésnek, különös, rideg némaság árasztotta el a sötétséget, a cipőjük talpának kopogása nyomasztó visszhangot vert a falakon. Az orrából csöpögő vér egyre hangosabban csattant a pepita köveken. Megnyugtatta a kulcsok csörgése, a régi zár tompa kattanása, az ajtó tejüvegén kiszűrődő halovány fény. Már nincsenek messze - ugyan nem a hazatérés megkönnyebbülése volt ez, de valami kielégítően hasonló.
Áts előreengedte, Geréb érezte magán a tekintetét, ahogy bizonytalanul kitámolygott a keskeny folyosóra. Mintha hosszú részegségből eszmélt volna fel, a hűvös éjszakai szél belekapott a hajába, a dzsekije nyitott szárnyába. Kénytelen volt megkapaszkodni a vaskorlátban, hogy megőrizze az egyensúlyát. Az arca egész bal oldala forrón, tompán lüktetett, az újonnan kicsorduló könnyei mintha felperzselték volna a virágzásnak indult véraláfutásokat. A kézfejére húzta a pulóvere ujját és megtörölte az orrát, a langyos vér és takony keveréke szinte azonnal átáztatta a vékony anyagot.
A hold csupán keskeny ív volt az égbolton, világa eltörpült a város milliónyi apró fénylő pontja mellett, amik a szemközti tető felett egészen elfedték a horizontot. A társasház egyetlen ablakán sem szűrődött ki már világosság, sehol egy égve felejtett villany vagy egy virrasztó olvasólámpa halvány fénye a csipkézett függönyök mögött. Odalent a belső kert bizonytalan homályba veszett, csupán a nyárfák koronájának legfelső ágait tudta kivenni, a levelek ezüstös táncát a hűvös szélben. Megszédítette a magasság gondolata, mintha az épület egész lassan ringatózni kezdett volna vele, az ujjai valamivel szorosabban fonódtak a keskeny korlátra, ahogy igyekezett lépést tartani Átscsal, mégis ugyanolyan rendületlenül bámult bele a sötétségbe. Nevetségesen egyszerűnek tetszett, hogy valamivel előrébb hajoljon, csak egy egészen kicsivel, éppenhogycsak örökérvényűen áthelyeződjön a súlypontja - eufórikus zuhanás, visszataszító csattanás a sóderen a külvárosi éjszaka némaságában. Micsoda tragikus baleset. Hazudott volna, ha azt mondja valahol egészen mélyen, a maga abszurd módján nem nyerte el a tetszését a gondolat.
Cselére gondolt, jóleső kárörömmel töltötte el a lelki szemei előtt körvonalazódó jelenet, ahogy a halálhíréről értesülve a mai nap eseményei kíméletlen valójukban nyilalnak belé és egészen megdermed. Talán ezt érdemelné - talán nem -, az elméje egy beteges, groteszk része szeretné gyerekes megtorlásként egy életen át tartó bűntudatra ítélni; még halálában is őt kínozni minden sérelemért, ami igazán soha nem az ő hibája, mégis mindig hozzá vezet vissza. Ugyanakkor az agya túlnyomó része már haragudni sem tudott rá. Csak szabadulni szeretett volna; az elkeseredett szégyentől, ami szinte azonnal felváltotta a harag és utálat pillanatnyi fellángolását, a bosszú legyűrhetetlen, visszataszító igényétől, de legfőképpen önmagától. Mégis, túl könnyű lenne - elmenekülni minden kiérdemelt szenvedéstől.
Ösztönösen fordult hátra, ahogy ráeszmélt mennyire elmélyült körülötte a csend, kiveszett belőle a lépések nesze, a kulcscsomó halk csörgése. Áts a lakás nyitott ajtajában állt, egyik keze a kilincsen, a másikat mélyen a zsebébe süllyesztette. Nem szólt semmit, csak őt fürkészte. Most álltak először szemtől szemben egymással, amióta eljött érte, érezte, ahogy a tekintete minden négyzetcentiméterét végigpásztázza. Az arca ugyanolyan rezzenéstelen és komor volt, mint amilyennek képzelte, viszont mintha a félhomály valami különös csalódottságot rajzolt volna ki a szája sarkában, a szemei ívében. Az ajkai résnyire elnyílnak, de mielőtt még bármit szólhatna Geréb kétségbeesetten bevetette magát mellette az előszobába - eleinte a lendület hajtotta, beletelt pár pillanatba, mire visszanyerte az irányítást az egyensúlya felett. Bármit megadott volna csak hogy ne kelljen hallania azt, aminek előbb vagy utóbb úgyis sorra kell kerülnie.
A háta mögött a villanykapcsoló halk kattanását pillanatnyi késéssel követte a narancssárga fényáradat és talán most először nem bánta a világosságot maga körül. Megnyugtatta a megszokott látvány, a fogason lógó kabátok, a szanaszét hagyott cipők, az akasztón függő pótkulcsok ismerős sziluettje. Minden változatlan volt, a rendszer a rendetlenségben, a hosszú órákkal ezelőtt lefőzött kávé és a nyirkos tekerődohány halovány illata a levegőben.
Különös szerepet töltött be az életében ez a szűkös belvárosi lakás, az elmúlt hónapokban többnyire itt lelt menedéket, mégsem adott biztonságérzetet. Hiába zárta el a világtól, a gondolatai mintha visszhangot vertek volna a falakon, de legalább nem mindenütt a saját ingóságai, emlékei vették körbe, nem a szülei léptei szűrődtek be az ajtó alatt. Egész életében kényszeresen próbált menekülni önmagától, a mindent felemésztő ürességtől amit szempillantás alatt váltott a világ összes érzelme - néha őszintén elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyetlen ember egyszerre ennyi elmondhatatlan dolgot tud tapasztalni anélkül, hogy belehalna -, és mintha pár percre itt néha sikerült volna. Ugyan soha nem volt maradandó, a felocsudás pedig mindig borzasztó enyészetet hordozott magában, mégis több volt a semminél. Nem végső soron pedig nem kellett egyedül lennie, hiába emésztette fel a magánya belülről, Áts látványa éppen annyi illúzióját keltette a társaságnak, hogy valami különös megnyugvást hozzon magával.
Az arca torz grimaszba fordult ahogy lerogyott a kanapé szélére, a gerince egészét átjárta egy éles fájdalom. Az orra vére befolyt a szájába, a fogai között érezte átszivárogni a hátborzongatóan langyos, fémes ízt. A szemei leragadtak, meg se próbált tiltakozni az újonnan kicsorduló könnyei ellen, átadta magát az égető fájdalomnak. Lehajtott fejjel hallgatta, ahogy Áts még az előtérben zörgött a kulcsokkal, majd a lerúgott cipői tompán koppantak a szekrény falának és végül zacskók recsegése. A következő pillanatban egy csomag zsebkendő csapódott a mellkasának, majd lepattant a földre. Nehézkesen nyúlt utána, a könnyei fátyolán keresztül is látta, hogy az ujjai véres, sáros nyomokat hagytak a celofán csomagoláson.
- Kösz… - a hangja elveszett a nagy ürességben. Halk szisszenéssel nyomott egy zsebkendőt az orrához, majd belemerült a sötétségbe, a pillanatnyi megkönnyebbülésbe amit a gesztus hordozott magában.
A hangokat amik ezután következtek álmában is felismerte volna; a szemközti étkezőasztal üveglapján arrébb húzott tükör súrlódása, a nesz, ahogy a kis műanyag falak elválnak egymástól, a bankkártya lapja alatt pattogó kristályok morzsolódása, az ezer forintos bankjegy, ami visszaveszi rendeltetésszerű formáját - a hosszú szippantás, a pillanatnyi csönd, a megkönnyebbült sóhajtás. Mintha minden rendben lenne egy másodperc töredékéig. Kiélvezte, hogy mindketten hallgatnak, tudta, már nem tart sokáig. Valahonnan az utcáról egy kutya ugatása szűrődött be, egy autó áthajtott egy tócsán, a fák leveleit egy nagyobb széllökés rázta meg, öngyújtó kattant és a szobát betöltötte a dohányfüst jellegzetes szaga.
Geréb arcába lógó tincseken keresztül felpillantott, érezte, hogy eljött a végítélet ideje. Áts féloldalasan ült vele szemben egy rozoga széken, egyik kezében sör, a másikban egy frissen tekert cigaretta, amit sztoikus nyugalommal hamuzott a szőnyegre. Elnyűtt fehér atléta, kék farmer, elszórva egy pakli francia kártya az asztalon az üres üvegek, felespoharak és feltekert bankjegyek káoszában - nehéz lett volna ennél maszkulinabb képet festenie magáról. Kevés embert ismert, akik a szimpla létezésükkel ennyi tiszteletet parancsoltak, egyet se aki ilyen, vagy akár hasonló intenzitású érzéseket váltottak ki belőle. Az arckifejezése volt, ami igazán Geréb lelkéig hatolt; a határozott tekintet, amivel egyenesen őt bámulta, az összeszorított fogak, a feszülő állkapcsától kidagadó izmok a homloka szélén. Egyetlen gondolatot se tudott leolvasni róla - most is csak a szája sarkában remegett valami árulkodó. Nem volt benne biztos, hogy undor-e vagy szimpla megvetés, esetleg szánalom, de hirtelen elöntötte valami az agyát, mintha minden porcikája lángra gyúlt volna és valami eltört benne. Ahogy Áts ismét felemelte a cigarettáját és a füst vékony kis indákként kúszott ki az ajkai közül, mintha megjelent volna a mosoly legkisebb árnyéka - már nem volt visszaút.
Geréb egyetlen szó nélkül felugrott és hirtelen haragjában minden fájdalmáról megfeledkezve tiszta erejéből Áts felé vetette magát, ökölbe szorított kézzel igyekezett kárt tenni benne. Azonban a másik gyorsabb volt, még mielőtt akármilyen fizikai kontaktust létesíthetett volna, a szék már hangos csattanással dőlt el a földön és a csuklójánál fogva mindkét karját megragadta, ezzel teljesen ártalmatlaná téve. Egy pillanat töredékéig csak egymással szemben álltak, igazán egyikük sem értette mi történik, mindkettőjük arca megfeszült, majd mielőtt Geréb felfoghatott volna bármit is, már tompa puffanással érkezett a háta a kanapéra. A megmagyarázhatatlan harag amilyen hirtelen úrrá lett rajta, úgy hagyta teljesen el egyetlen éles nyikkanással, ahogy az egész testén áramütés szerűen futott át a fájdalom. Még pár utolsó elkeseredett próbálkozást tett, hogy valahol, ha csak a tenyere oldalával is, de elérje a másikat, azonban az már teljes testsúlyával nehezedett rá, teljesen figyelmen hagyva az igyekezetét. Az esélytelenek nyugalmával próbálta lerúgni magáról, valahogy kimászni alóla, legalább megnehezíteni a dolgát, mindhiába, Áts rendületlenül nyomta bele a matracba; nem ütött vissza, tisztában volt az erőfölényével, készen állt kivárni, hogy belefáradjon. Geréb agyát ettől valahogy még inkább elöntötte a harag, de tehetetlenségében egyszerűen csak átadta magát a fájdalomnak és a szégyennek, hagyta, hogy a könnyei patakokban folyjanak végig az arcán.
Áts, aki eddig a két vállánál szögezte le, most belemarkolt a hajába és hátrarántotta a fejét - Geréb érezte, visszafogja magát, hiába feszült minden izom a karján, éppen csak annyi erőt fejtett ki, hogy korlátozza a mozgását. Az orra vére most lassan, langyosan szivárgott le hátul a torkába, de nem mert lázadni, kénytelen volt behódolni a másik akaratának. Utolsó elkeseredett ellenállásként még próbálta kerülni a tekintetét, a feldőlt üveget nézte, amiből a sör habozva, apró cseppeket köpködve itta be magát a szőnyeg rojtjai közé. Az összetűzésük közben valamelyikük meglökte az asztalt, a tükör esetlenül, remegve egyensúlyozott a szélén, néhány eldőlt üres pohár pedig még alig érzékelhetően billegett az oldalán. Érezte az arcán Áts meleg, már-már ziháló leheletét, ha nem érezte volna ki a belőle radiáló ingerültséget kifejezetten attraktívnak találta volna; szerette a füst és az alkohol fanyar szagát, komfortot lelt ebben a sztereotipikus maszkulin kombinációban. Hazudott volna, ha tagadja, hogy nem találta a maga kiforgatott módján valami vonzót ebben a szituációban, a helytelenségében, a saját kiszolgáltatottságában.
Megpróbálta minden maradék haragját a tekintetébe összpontosítani, ahogy a könnyein keresztül felvette a szemkontaktust Átscsal. Az orrukat alig pár centi választotta el egymástól, a feszültség szinte alakot öltött kettőjük között. Zavarba hozta, ahogy a másik szeme fel alá járt az arcán, már semmi nem takarta a véraláfutások és karcolások összetett hálóját; nem voltak ugyan tévképzetei, minden porcikáját átjárta a fájdalom, nem kellett a tükörképe ahhoz, hogy tudja mennyire alulmaradt Cselével szemben, érezte ő. Mégis, magyarázkodni akart, menteni a helyzetét, hogy ő nem ütött vissza, de ettől csak még inkább elöntötte a szégyenérzet, hiszen tétlenül, magzatpózba kuporodva tűrte, amíg valaki felismerhetetlenségig rúgta. A harag utolsó emléke is magára hagyta.
Áts ajkai elnyíltak, Gerében különös megkönnyebbültség lett úrrá, megfeszülve várta, hogy a szavak elhagyják a száját, hogy lesújtson a feje felett lógó penge. Örökkévalóságok váltották egymást és végül; semmi.
Az ajkak, amilyen lassan elnyíltak, visszacsukódtak, az ujjak, amik eddig rendíthetetlenül markolták a haját engedtek a szorításukból, majd szabadon engedték. Áts testsúlya felemelkedett róla és az egész világ forogni kezdett vele, ahogy a férfi lassan visszasétált az asztalhoz, kísérteties nyugalommal felállította a széket, majd helyet foglalt rajta. Mintha mi sem történt volna, a káoszból előkotort egy csomag dohányt és a nadrágjába törölte, ami valamelyik pohár aljáról ráfröccsent.
- Nem mondasz semmit? - Geréb teljesen hitetlenül ült fel a kanapén. A nagy meglepetésében elálltak a könnyei, az orra vére ismét vékony patakban indult meg, kis tócsákban gyűlt a szája sarkába apró cseppekben hullott a farmerére, de már észre sem vette. A fogaskerekek teljesen megakadtak az agyában, nem tudott hinni a szemének.
- Mit szeretnél hallani? - Áts felpillantott, ahogy végignyalta a cigaretta papírjának szélét. Az arca, a testbeszéde megint végtelen nyugalmat sugárzott, mintha az égvilágon egyetlen gondja sem lenne. A földön lévő kartonból egy újabb sört húzott elő és a szék ülőkéjének szélén lepattintotta a kupakját, hagyta, hogy beguruljon a kanapé alá. Geréb hátán a hideg futott végig, ahogy rágyújtott és rászegezte a tekintetét, nyilvánvalóvá téve, hogy valóban választ várt tőle. Köpni-nyelni nem tudott, megrendítette a váratlan higgadtság, meg isten igazán fogalma sem volt róla mit szeretne hallani. Áts még pár pillanatig élvezkedett a zavarában, felvonta a szemöldökét, ahogy lassan kiengedte az ajkai közül a füstöt. - Azt, hogy megérdemelted? Mert csak ezt tudom mondani. Nem tudom mit csináltál, nem tudom mi történt, de afelől kérdésem sincs, hogy megérdemelted.
Áts lesajnálóan elmosolyodott; most Geréb ajkai nyíltak el és csukódtak be egyetlen szó nélkül. Végül csak egy aprót, amolyan jelzésértékűt bólintott, nem tudott, nem is akart vitatkozni, hiszen legbelül ő is igazat adott ennek a kijelentésnek. Mégis, valaki más szájából teljesen megsemmisítő jellege volt ezeknek a szavaknak. Sírni szeretett volna, undorodni magától szégyenében, esetleg megint elveszíteni a fejét haragjában, de egyszerűen nem érzett semmit, csak emésztő ürességet.
Egy örökkévalóságig bámult maga elé kidülledt szemekkel, ameddig minden elhomályosodott körülötte, a kanapé fekete műbőrének szakadásai felismerhetetlenségig torzultak. Időközben elállt az orra vére, az éles fájdalom helyét mindenütt átvette a lassú, lüktető égetés. Áts elnyomta a cigarettáját és felállt az asztaltól; Geréb egy pillanatig mélyen legbelül, lélegzetvisszafojtva reménykedett benne, ha nem is érdemes rá, de hozzá indult el, hogy megvigasztalja, elvegye a szavai élét egyetlen érintésével. Átadta magát a gondolatnak, hogy levetkőzteti, kiszabadítja a szakadt ruháiból, minden mozdulatából sugárzik a gondoskodás, ahogy kitakarítja a sebeit. Az ujjai lassan kifésülik az összeragadt tincseket az arcából, hogy végigcsókolja a véraláfutásos homlokát, letörli a könnyei maradékát a szeme sarkából. Az ölébe veszi, magához szorítja, a feje megtalálja a helyét a nyaka hajlatában és őszintén tud hinni benne, itt még a saját gondolataitól is biztonságra lel, hogy most már minden rendben lesz.
Sötétség borult a szobára, ahogy Áts háta mögött becsukódik az ajtó és Geréb kint reked a valóság rémisztő ürességében.