Chapter Text
1.
Hosszú a sínektől nem messze, a fák árnyékában ült egy rakás korhadó vasúti talpfán. Az ujjaival unottan dobolt a térdein, ahogy a poros földutat kémlelte, minduntalan Ficsúr alakja után kutatva. Kiállhatatlanul végtelennek tűntek a percek így, hogy egymagában várt rá, holott máskor órák múltak egyetlen szempillantás alatt ugyanitt. Talán a lelke mélyén titkon megbújó aggodalom nehezítette a dolgát, ugyanaz, ami arra késztette, hogy percenként húzza elő a telefonját a zsebéből és ellenőrizze az üzeneteit - mindhiába. Feleslegesen frissítette a beszélgetést újra és újra, valamiféle életjelet remélve, a repedt képernyőn semmi sem változott. Csupán ugyanaz a csalódást és aggodalmat keltő üzenet töltött be minduntalan; tíz perc és ott vagyok.
Halk sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy hátravetette a fejét és egy pillanatra felhagyott a monoton dobolással. Őszintén remélte, hogy Ficsúr kárörvendő nevetése felel majd a színpadias mozdulatra - talán megkönnyebbülésében már vissza sem vágott volna. Azonban csak a szél játszott a nyárfák levelei közt, elnyomva a valamivel távolabbi főúton poroszkáló autók már-már néma moraját.
Szinte tapintható volt a közelgő nyár; érezte maga körül, ahogy a világba minden egyes nappal szivárog vissza az élet. A levegőben még halványan ott derengett a tavasz első virágainak illata, a megújulás, de mindez egyre csak távolibbnak tűnt. Már nem volt új, hogy mennyire élénk ismét a világ, képtelen volt kiváltani ugyanazt a szenzációt, mikor nem tudott betelni az első zöld levelek látványával. Elmúlt a katarzis, a fülledtség lassanként alakot öltött a felhőtlen boldogságban. Mégis volt benne valami új és különleges, ahogy a május, a kánikula hírnöke napfénybe öltöztette az egész kertvárost, megjósolva a nyarat. Hosszú nem szerette a hőséget, mikor képtelen volt kimerészkedni az utcára napnyugta előtt, mégis gyermeteg örömöt lelt ebben az időszakban. A szabadság és a nyár gondolata összefonódott a fejében, izgalommal töltötte el.
Volt valami felszabadító abban, ahogy ezen a késő májusi délutánon meghúzta magát az árnyékban. Az alkarján apró fényfoltok jártak táncot, amik a nyárfák levelei közt szöktek át. Ha a szél jobban feltámadt, némelyik egy-egy pillanat erejéig megjelent a térdén, ahol a farmerja anyaga szétfoszlott, megvilágítva az apró horzsolásokat a bőrén, még mielőtt elillant volna. Ilyenkor kedve támadt igazán élni, rácsodálkozni a világra és a háta mögött hagyni a kertváros szűk utcáit, amiket a saját tenyerénél is jobban ismert. Olykor, nyári estéken, mikor a fullasztó hőségben álmatlanul forgolódott komolyabban fontolóra vette, hogy búcsút mond az itt töltött éveknek. Elindulna a vasúti sínek mentén, életében először átvágna a pipacsokkal tűzdelt réten, tovább az ismeretlen szántóföldek felé. Hiába hangzott vadregényesen csábítónak a feledés, a terv kismillió ponton megbukott, ezáltal pedig alig pár pillanat múlva feledésbe is merült.
Most is csupán tiszavirág életű volt a gondolat, ahogy szemügyre vette a nyárfák sokaságát. Alig volt pár hektár, néhol a fákon túl már látszott a patak partján elnyúló mező, Hosszú elméjében mégis erdőként élt. Egy ponton a poros földút a semmibe torkollott és egy keskeny ösvény vette kezdetét a bozóton, majd a fák sűrűjén át. A szakaszt, ami a kanyaron túlra követte a sínek vonalát, egészen a messzi ismeretlenbe, maguk Hosszúék taposták ki hajdanán. Ugyan szabad szemmel nem láthatta, mégis nyugtatta a gondolat, hogy a végén ott van a hatalmas tisztás, ahol minden gondját hátrahagyhatja. Valahogy ez a különös megkönnyebbülés elég volt ahhoz, hogy csillapítsa az ismeretlen utáni vágyát, véget vessen a pillanatnyi fellángolásnak.
Tagadni szerette volna, de őszintén foglalkoztatta hol késik Ficsúr, megint akaratlanul is beférkőzött a gondolataiba. Egyetlen embert sem ismert, aki úgy táncolt az idegein és feszegette a határait, mint ő, mégis, valamiféle furcsa gondoskodással és szeretettel viszonyult felé. Nehezen tudta bárhogyan is kategorizálni az érzéseit iránta, egy ideje már csak igyekezett beletörődni a tudatlanságba. Képtelen volt megnevezni azt, amit kiváltott belőle és ez egészen lassan, de biztosan terelte az őrület felé.
A gondolatait elhessegetve, ismét előhúzta a telefonját a farzsebéből és hiába nem érkezett semmiféle értesítése, a biztonság kedvéért frissítette a beszélgetést. A képernyő a repedések pókhálóján túl pár reményteli minutum erejéig elsötétült, majd végül csak ugyanazok az üzenetek villantak fel rajta, amik előzőleg is. Hosszú őszinte csalódottsággal süllyesztette vissza a készüléket a farmerjába, miközben kényszeresen győzködte magát, hogy valójában a legkevésbé sem érdekli Ficsúr hogyléte. Nem szerette a szívén viselni mások sorsát.
Azonban még mielőtt komolyabban beleloholta volna magát az aggodalmaiba, az egykori iskolaépület sarkán egy ismerős alak kanyarodott a földútra. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy szemügyre vette a komótosan közelítő Ficsúrt: Nem volt kifejezetten magas vagy szembetűnően izmos fiú, mégis volt valami borzasztóan jellegzetes a megjelenésében, ami már távolról is megragadta az ember figyelmét, összetéveszthetetlenné tette.
Csak egy elnyűtt piros pólót viselt, kopott fehér logóval, hanyagul a világoskék farmerjába tűrve. A bal csuklóján ott díszelegtek az elengedhetetlen fonott karkötők, amik színt vittek az egyszerű, a maga módján mégis ízléses összeállításba. Az örökké kócos, aranybarna tincsei még nem voltak elég hosszúak, hogy a füle mögé tűrje őket, minduntalan a szemébe lógtak, különös, kissé pimasz hatást kölcsönözve a szeplős arcának. Egészen úgy festett, mint egy retró sorozat egyszerű, néha-néha színre lépő mellékszereplője. Olyan könnyedén lépdelt, az egyik kezével a zsebében, mintha az égvilágon semmi dolga nem volna; Hosszút határozottan bosszantotta.
- Késtél - vágta nyersen a fejéhez, mikor már csak pár méterre volt tőle.
- Csak nem aggódtál értem? - vetette oda Ficsúr egy halvány grimasszal. Látszólag nem tanúsított semmiféle megbánást, ahogy ugyanolyan komótos és fesztelen léptekkel közelített felé. Kedve lett volna felképelni, hosszú időre letörölni az arcáról azt a tűnni nem akaró pimasz mosolyt. Sokszor gondolkozott rajta miért is tűri el, hogy a fiatalabb semmibe veszi, azonban soha nem lépett; volt valami a stílusában, amivel megvette magának. Ficsúr könnyedén játszadozott az idegeivel, pontosan ismerte a határait, hogy meddig mehet el az ostoba, olykor sértő vicceivel.
- Fél órája várok rád, faszfej - sóhajtott Hosszú, igyekezve haraggal leplezni, hogy valójában megkönnyebbült a fiú láttán. Így, hogy Ficsúr karnyújtásnyira állt tőle, a nemtörődöm félmosolyával a képén, irreálisnak tűnt, hogy alig pár perccel ezelőtt aggódott érte, sőt, féltette. Szemtől szemben határozottan megnehezítette a dolgát, hogy különösebb empátiát érezzen iránta.
Ficsúr nem szólt semmit, egy csomag cigarettát húzott elő a nadrágja zsebéből és vigyorogva vágta az idősebb mellkasához. Hosszú meglepetten kapott utána, majd szemügyre sem vette, tétovázás nélkül tépte fel az érintetlen celofánt a fekete Dunhill dobozán. Hatalmas vigyor ült ki az arcára, ahogy tagadhatatlan csodálattal futtatta végig a mutatóujja begyét a hófehér szűrőkön. Ritkán kapott kézbe ilyen drága cigarettát, érintetlen zárjegyet sem sokszor látott az elmúlt pár hónapban, egy percet sem akart elvesztegetni. Csak fél szemmel figyelte, ahogy Ficsúr kibont egy másik vadonatújnak tűnő dobozt, miközben előkereste az öngyújtóját a nadrágja zsebéből.
Még életében nem gyújtott meg cigarettát ilyen gyorsan, gondolkodás nélkül. Volt valami különös szenzáció abban, ahogy a füst megtöltötte a tüdejét, ismételten felidézve az érzést, hogy csak most él igazán. Mindig volt valami különleges abban, ha valódi cigarettát kapott a kezébe, nem csak egy olcsó szivarkát vagy egy olyan elkeserítő szálat, amit zsebéből összekapart pordohányból tekert.
- Hol szerezted? - kérdezte, felocsúdva a meglepetésből és rádöbbenve mennyire szürreális is ez az ajándék. Leplezetlen kíváncsisággal vette szemügyre Ficsúrt, ahogy készségesen átnyújtotta neki az öngyújtóját. A fiatalabb látszólag nem volt olyannyira lenyűgözve, mint ő, viszont határozottan büszkének tűnt a szerzeményére és az övéhez hasonló, sietős mozdulatai árulkodtak róla, mennyire ki volt éhezve egy jó cigarettára.
- A Szeplős lopta valahonnan, baráti áron hajlandó volt odaadni, szóval nem kérdeztem semmit - vonta meg a vállát, ahogy helyet foglalt Hosszú mellet. Az idősebb nem bírta megállni, hogy ne mosolyogja meg, ahogy kissé nehézkesen húzta fel magát a farakás tetejére; eltörpült Hosszú mellett - mint bárki más -, nem volt elég magas ahhoz, hogy első próbálkozásra sikerrel járjon. Ficsúr csak gúnyosan grimaszolt, de nem szólt semmit, minden figyelmét a cigarettájának szentelte, elismerően forgatta a csontos ujjai közt.
Pár hosszú pillanat erejéig hallgattak, csak a távolban elhajtó autók zaja töltötte be a teret, de látszólag egyikük sem bánta. Hosszú szerette, hogy Ficsúrral soha sem lett kényelmetlenné a csend, nem érezte a kényszert megtörni. Tulajdonképpen nem volt ez sokkal különb attól, mint mikor egymagában várakozott; a cigarettája halványan parázsló végét figyelte, ahogy a fák lombja közt átszűrődő fény néha ráesett. Mégis egészen más hatást tett rá, hogy most a másikkal az oldalán ült tétlenül, a gondolataiba burkolózva. Többnyire határozottan tagadta, de ha Ficsúr hallgatott és nem vadul feszegette a türelme határait, különösen terapeutikus hatással bírt a jelenléte; talán az egyetlen ember volt, aki mellett nem érezte lépten-nyomon egyedül magát.
Hiába különböztek borzasztóan és Hosszú már régen feladta, hogy megfejtse mi játszódik le a másik fejében - volt benne valami, ami azt diktálta az ösztöneinek, hogy összetartoznak. Végtére is nem alaptalanul; a legtöbb tekintetben hasonlóan mostoha sorson osztoztak, ugyanolyan bizalmatlanságban nevelkedtek, bár ritkán ejtettek szót róla. Hosszú apró baráti körében nem akadt senki tehetős vagy éppen boldog családból, nem is igen társalgott hosszasan ilyen emberekkel; idegennek érezte őket, képtelen volt közelebb kerülni hozzájuk, túl távolinak és tökéletesnek tűntek. Sokkal inkább húzott a szíve azokhoz, akik valamilyen mértékben osztoztak a problémáin, a kezdetektől fogva úgy érezte van egy meghatározó közös vonásuk.
Ficsúrral mindenkinél könnyebben tudott szót érteni, néha úgy érezte egy-egy elkapott pillantásból, apró rezdülésből is meg tudták sejteni egymás gondolatait. Nevetséges, de ezzel egyetemben sokszor kérdőjelezte meg a másik viselkedését, úgy érezte minden cselekedete ellentmond annak, amit a józan esze diktálna. Nehéz volt beismerni, de ennek és minden hibájának ellenére is Ficsúr állt hozzá a legközelebb valamilyen különös, meghatározhatatlan okból kifolyólag. Hiába bosszantotta már-már a végletekbe menően, képtelen volt ellökni magától vagy huzamosabb ideig fenntartani a haragját iránta. Végső soron mindig a szimpátiája győzött, és az a különös, védelmező ösztön, amit még saját maga előtt is igyekezett tagadni. Meglepő, néha még ő maga sem hitte el, ha szemtől szemben látta Ficsúrt, de nehezére esett neheztelni rá akár a legaljasabb viccekért is - sőt, olykor határozottan féltette. Hiába kergette az őrületbe, megbújt a végtelenül pimasz, nemtörődöm személyiségében éppen annyi szerethető apróság, ami elegendőnek bizonyult, hogy teljesen lekenyerezze. Kívülről nézve minden bizonnyal könnyű lett volna utálni, elhinni róla, hogy valóban olyan önző és beképzelt, mint amilyennek mutatni igyekezte magát - kétségkívül remek szerepet játszott -, de Hosszú ennél sokkal jobban ismerte. Ahogy elkezdett megbízni az idősebben, valamiféle védelmezőre és egyúttal cinkostársra is lelt benne, egyre közelebb engedte magához és hagyta, hogy egy egészen másik oldalát is megismerje, felfedezze a rengeteg apró vonását, ami sokkal többé tette. Nem volt egy ártatlan vagy éppen angyali teremtés, de közel sem volt utálatos vagy szívtelen; ha Hosszú jobban belegondolt határozottan törékenynek találta, hiába leplezte jól.
Kezdetben mindig emlékeztette magát mennyire illékony is ez a barátság, hogy az ígéretek az összetartásról előbb-utóbb elkopnak. Olykor szigorúan idézte fel az elméjében, hogy a saját szülőanyja is magára hagyta, ezek után miért várhatna másoktól többet. Kegyetlen elhatározás volt, de igyekezett minden szorosabb kötődést megtagadni és nem remélni semmit, hogy a lehető legtöbb csalódástól kímélje meg magát.
Néha még mindig próbálta azt hazudni magának, hogy nem viselné meg, ha Ficsúr egyik napról a másikra faképnél hagyná - sőt, ha úgy adódna könnyek nélkül hátrálna ki a barátságukból. Volt valami a hosszú túráikban a sínek mentén, abban, ahogy a mozgalmas délutánok lassan éjszakába fordultak, mikor azon kapta magát, hogy már csak ők ketten járták a kihalt utcákat, ami borzasztó fontossá tette számára. A szíve mélyén pontosan tudta, vagy legalábbis nagy reményeket fűzött hozzá, hogy a másik soha nem hagyná magára. Hiszen pontosan tudta milyen intézetben sínylődni, ahol az ember csak önmagára számíthat. Osztozott vele a bizonytalanságon és a kiszolgáltatottságon, ami az egész gyerekkorát, nyomokban még a mostani életét is övezte. Úgy érezte ismeri az összes kínját, még akkor is, ha nem ejtettek róla sűrűn szót, képtelen lenne megtenni azt, amit annyian megtettek velük és hátat fordítani neki a bajban.
- Kurva jó - jegyezte meg inkább csak magának. Egészen a szűrőig elszívta a cigarettáját; nem is kellett elnyomnia, a parázs magától hunyt ki benne. Ennek ellenére ahogy leugrott a farakásról gondoskodott róla, hogy a vászoncipője kopott orrával a földbe tapossa. Egy pillanatig eltűnődött, majd gondosan a farmerja zsebébe süllyesztette a dobozt, jobb ötlet hiányában. - Elhoztad? - kérdezte bizalmaskodva, a vasúti talpfák tetején még elkényelmesedve ücsörgő Ficsúrt mérve végig. A hangja most jelentősen visszafogottabb volt, maga sem értette miért, hiszen a legközelebbi járókelő is több száz méterre volt tőlük, mit sem sejthetett a kettőjük piszkos ügyleteiről.
- El hát - a fiú arca szinte felragyogott, büszkén megveregette a nadrágja zsebét és Hosszú hallani vélte, ahogy az anyag alatt a celofán megzörrent. Mintha Ficsúr csak erre a kérdésre várt volna, elnyomta a farakás szélén a cigarettáját és talpra ugrott. - Remélem nem csíptek le belőle megint.
- Ugyan. Szerintem a múltkor visszarettentek tőle - Hosszú legyintett. Alig bírta visszafojtani a nevetését, élesen felszusszant, ahogy a fiatalabb leporolta a nadrágját és gondosan megigazgatta a pólóját, mintha nem az isten háta mögé készültek volna - nem hiába a beceneve. Szíve szerint viccet űzött volna belőle, de be kellett látnia, hogy a külsejére fordított idő nem volt hiábavaló. Ficsúr csak grimaszolt, elengedte a füle mellett, nem látta értelmét vitába elegyedni egy ilyen apróság felett.
- Hát remélem is - felelte kissé gőgösen, ahogy még utoljára végigsimította a pólóját és magabiztosan elindult a fák irányába, ahol a földút véget ért.
Hosszú tétovázott, megragadta a figyelmét a szokásosnál is mélyebb a csend. Valamivel odébb, a vasúti átjárónál lezárták a sorompókat és a várakozó autók sora egyre csak hosszabbra nyúlt. Eltartott egy ideig, amíg feltűnt a kanyarban egy régi, piszkos tehervonatot: Lomhán robogott előre, egészen szánalomra méltóan otrombának és elavultnak tűnt a megszokott, piros-fehér személyvonatokhoz viszonyítva. Azonban elsőre hiába bizonyult lassúnak, szinte pillanatokkal később az egymást követő kocsik és a síneken csattogó kerekek képe összemosódott a szemei előtt.
Nem tudott sokat a vonatokról, soha nem is rajongott értük; valahol legbelül mindig túl nagynak és rémisztőnek vélte őket, olyasmiknek, amiket nem árt fenntartásokkal kezelni. Egy dologban volt csupán biztos: azok a kerekek könnyűszerrel végeznének vele, apró szilánkokra törnék a csontjait.
Akaratlanul is ez jutott eszébe róluk, ha alig pár lépésre állt a töltéstől. Érezte, ahogy a gyomra különös, nyomasztó görcsbe szorul, mégis határozottan a kerekekre szegezte a tekintetét. Illékony gondolat volt csupán, olyasvalami, ami egyszer-egyszer suhant át az elméje hátulján és a létezését is kár volt tudomásul venni, de néha elképzelte milyen lenne. Kiállna a sínekre - persze nem itt, a megállótól alig néhány száz méterre, de valahol, egy hosszú szakaszon, ahol a vonat sebesebben vág át. Biztosra vette, hogy az örökkévalóságig tartana, csak állna tehetetlenné merevedve, a mozdonyra szegezett tekintettel, amíg minden pillanat, ami eljuttatta erre a pontra újra és újra lejátszódik a fejében. Az utolsó emlékeiben a vonat fülsiketítő dudáját a csattogó acél és a saját csontjainak gyomorforgató ropogása követné. Soha nem látott még embert, aki vonat elé vetette magát, de valahogy kicsavart tagokkal, felismerhetetlenné torzult arccal tudta elképzelni, ami az utókorra maradna belőle. Nem volt benne semmi humánus vagy békés, abban sem volt biztos, hogy mennyire lenne gyors; egy morbid, szükségtelenül kegyetlen búcsúnak tűnt az élettől. Titkon mégis fontolóra vette olykor.
A vonat elszáguldott mellettük, tovább a belváros felé, Hosszú pedig megborzongott, ahogy elhessegette a gondolatait. Maga sem értette miért pont most, látszólag indokolatlanul kerítette ennyire a hatalmába az elképzelés, de semmi kedve nem volt tovább időzni vele. Ficsúr felé fordult, aki pár lépéssel távolabb ugyanúgy megtorpant; látszólag egy pillanat erejéig hasonlóan elmélázott, ahogy a síneket fürkészte. Mikor felemelte a fejét és a tekintetük találkozott szinte biztos volt benne, hogy az ő agyán is hasonló gondolatok suhantak át, de egyikük sem szólt semmit.
Némán vették az irányt az ösvény felé, Hosszú úgy érezte az öngyilkosság tárgya még mindig ott lebeg a levegőben kettőjük közt. Egy röpke másodperc erejéig fontolóra vette, hogy felveti a témát, azonban rá kellett jönnie, ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat szót ejteni ilyesmiről. Hiába volt pontosan tisztában számtalan problémával, ha nem ismerték be hangosan, könnyebb volt a szőnyeg alá söpörni őket, mintha soha nem is léteztek volna.
Alig pár perc múlva újonnan kellemes csend telepedett rájuk, nyoma sem maradt a nyomasztó aurának. Már nem tudtak közvetlenül a töltés melletti kopár részen haladni, a nyárfák közt vezető keskeny ösvényre kényszerültek - Hosszú cseppet sem bánta. Szerette ezt a szakaszt, ahogy végleg elhalt körülöttük az autók halk zaja, csak a lombok közt megbújó madarak éneke és a lábuk alatt ropogó gallyak törték meg a csendet időnként. Végre úgy érezte teljesen magukra maradtak, mintha csak az övék volna a világ ezen kis szelete.
Hiába volt karnyújtásnyira a városközpont, a nevelőotthon, minden ami a szívét nyomta, ide nem tudták követni. A nyárfák eltakarták mögöttük a vasútállomást és mintha ezzel egyetemben kirekesztették volna az összes problémáját. Minden bizonnyal túl nagy jelentőséggel ruházta fel ezt a helyet, de egészen olyan volt számára, mint kiszakadni a valóságból pár röpke órára.
Könnyű volt megfeledkezni az időről, még magáról az útról is, ahogy lassan haladtak előre. A napfény apró, szabálytalan alakú foltokban szűrődött át a levelek közt, amik különös táncot jártak az ösvény menti csalánon, a nyárfák szürke kérgén. Néha, a keskenyebb szakaszokon pár lépést lemaradt Ficsúr mögött, figyelte, ahogy a kócos, aranybarna tincsei egy-egy rövid pillanat erejéig felragyognak a fényükben. Olykor egész sokáig elidőzött rajta a tekintete, fürkészte, ahogy ügyet sem vet rá. Volt benne valami különösen szép ilyenkor, ha elveszett a gondolataiban és látszólag teljesen megfeledkezett még saját magáról is.
Egy idő után semmitmondó beszélgetésekbe bonyolódtak, mindketten megfeledkeztek a vonatról, akárcsak minden másról. Olyan könnyednek és jelentéktelennek tűnt minden, Hosszú meglepődött, amikor a nyárfák ritkulni kezdtek körülöttük és a helyüket átvették a galagonyabokrok, majd a végeláthatatlan, magas fű. Különös megkönnyebbülés lett úrrá rajta, ahogy körbenézett; mintha csak hazatért volna. Legalábbis ez az érzés állt legközelebb ahhoz, amilyennek elképzelte, csak sejtései voltak róla milyen lehet valójában hazatérni.
Ficsúr céltudatosan vette az irányt a már jól megszokott törzshelyük felé, ahol egyetlen gyertyán állt valamivel távolabb a nyárfáktól. Hosszú kissé lemaradt mögötte, nem bírt betelni a látvánnyal. Ugyan a tavasz már a végét járta, ez a hely kétségkívül most élte a fénykorát: bármerre nézett, a tekintete minduntalan megakadt a vérvörös pipacsokon, amik teljesen ellepték a tisztást. A tiszavirág életű virágok megtörték a fű és a sok zöld gaz egyhangúságát, túlharsogták a többi vadvirágot; mintha tudatosan emelték volna ki a rétet a távolban elnyúló, szürke szántóföldek közül. Biztos volt benne, hogy még a vonatok ablakából is könnyen megragadták az ember figyelmét egyetlen lélegzetvétel erejéig. Hiába, az üvegen keresztül a tisztás minden bizonnyal csak egy végeláthatatlan, ám jelentéktelen virágfergetegnek tűnhetett.
Hosszú óvatos, szükségtelenül lassú és megfontolt léptekkel követte a másikat, igyekezve minél kevesebb pipacsot eltaposni, hiába volt belőlük kismillió. A fa tövében Ficsúr tüzetesen szemügyre vette maga körül a füvet, majd törökülésben letelepedett egy általa elég tisztának vélt folton. Az idősebb ösztönösen körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e; mikor egy lelket sem vélt felfedezni, helyet foglalt mellette. Ficsúr ellenben egy percig sem tétovázott, a zsebei tartalmát felsorakoztatta a combján és alig pár pillanatot vett igénybe, hogy megtekerje a csigát. Hosszú néha irigyelte a nemtörődömségét és a végtelen önbizalmát, hogy milyen nyíltan ment szembe a szabályokkal - ugyanakkor borzasztó óvatlannak, felelőtlennek találta. Nehezére esett szó nélkül hagyni a dolgot, de nem akarta magát félénknek feltüntetni csak azért, hogy a másik kinevesse..
- Van nálad papírpénz? - kérdezte Ficsúr, ahogy óvatosan feltépte a celofán tasakot a ragasztás mentén. Először ő maga szagolt bele, majd egy széles vigyorral, büszkén tartotta oda Hosszúnak. A marihuána jellegzetes, erőteljes illata ennyi idő után is különös izgatottságot ébresztett mindkettőjükben, az idősebb meg se próbálta leplezni a mosolyát.
- Ha minden igaz - felelte, ahogy kutakodni kezdett a zsebe mélyén. Végül egy megviselt, régi ötszázast nyújtott át, ami már hetek, ha nem hónapok óta az igazolványtokjában lapult. Az állapota ellenére a célnak teljesen megfelelt, a fiatalabb gondosan kisimította és félbehajtotta.
Hosszúnak be kellett látnia, hogy ilyen téren a nyomába sem érhetett, nehéz lett volna versengeni a gyakorlatiassággal, amivel dolgozott. Kissé elmélázva figyelte, ahogy a csontos ujjai precízen morzsolják szét a nagyobb darabokat az ötszázas felett, majd óvatosan oszlatják el a már előre kikészített fehér papírban. Mostanra olyan természetesnek tűnt minden egyes mozdulata, mintha egész életében mást sem csinált volna, Hosszú nevetségesnek találta, hogy annak idején még ő próbálta tanítgatni, tippekkel ellátni.
Tagadni szerette volna, de Ficsúrnak az is kifejezetten jól állt, ha összpontosított valamire, látszólag megfeledkezett minden másról. Ilyenkor alkalma nyílt eltűnődni a vonásain, újra és újra beismerni, hogy felháborítóan gyönyörű a maga különös módján. A bőre mindig napbarnítottnak és már-már tökéletesnek tűnt, pusztán csak a halvány szeplői, apró anyajegyei pettyezték. Az arca egészen kifejezéstelennek tűnt, csak a tekintete járt ide-oda, ahogy az ujjai mozogtak, az ajkai pedig kissé elnyíltak. Az aranybarna tincsei finom hullámokban hullottak a szemébe; a haja örökké kissé kócosnak és a kelleténél valamivel hosszabbnak vagy éppen túl rövidnek tűnt, de ez is csak karakteressé tette, kétségkívül illett hozzá. Szerette volna a füle mögé tűrni vagy csak úgy általánosságban megérinteni őket - eljátszani, hogy kiszed valami apró levelet közülük -, azonban nem akarta megzavarni.
Úgy érezte túl sokáig figyeli, túl sok apró részletet fedez fel és zavarában kénytelen volt levenni róla a szemét, a válla fölött a sínek irányába pillantani. Ugyan ilyen távolból nem tudta őket pontosan kivenni, a töltés itt nem volt olyan magas, ellenben a zöldre mázolt póznákat és az éles határvonalat nehéz lett volna eltéveszteni. A vasút másik oldalán még mindig fák magasodtak egymás hegyén-hátán egy hosszú szakaszon, amíg szántóföldek nem vették át az ő helyüket is.
Csak akkor irányult a figyelme ismét Ficsúr felé, amikor a fiú a könyökével oldalba bökte. Be kellett ismernie, a kelleténél jobban elbűvölte, ahogy megnyalta az ajkait, majd közéjük vette a spanglit, hogy meggyújtsa. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, ahogy felismerte a kezében a saját kopott, piros öngyújtóját. Teljesen megfeledkezett róla, még a vasútállomásnál a Dunhilltől megbabonázva elfelejtette visszakérni, de ez nem tartotta vissza abban, hogy kinyújtsa a nyitott tenyerét. Ficsúr egy diadalittas vigyorral szívta mélyen a tüdejébe a füstöt, majd amíg lent tartotta, átnyújtotta a kis szerkezetet.
- Az ötszázast is - Hosszú tettetett ingerültséggel, hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy kikapta a fiú ujjai közül a pénzt és mindent visszacsúsztatott a zsebe mélyére. - Nyomorult.
- Ugyan már - jegyezte meg Ficsúr kissé rekedtes hangon. Még mindig csak nevetett, majd közelebb hajolt hozzá és az arcába fújta a füstöt. Hosszú próbálta továbbra is tettetni, hogy legalább egy kicsit haragszik, ez pedig még inkább bosszantja, de képtelen volt visszafojtani a szája sarkában megjelenő apró mosolyt - és végső soron cseppet sem bánta a másik közelségét sem.
Ficsúr ismét hosszan beleszívott a cigarettába, majd a középső és a mutatóujja közé vette, hogy odatartsa Hosszú elé. Az idősebb fiú egy percig sem tétovázott, szinte epekedett az érzés után, hogy a füst megtöltse a tüdejét, amíg az egész lénye nem kiált levegőért. Talán abban is volt valami különös szenzáció, ahogy a másik ujjai finoman súrolták az ajkait és maga a jelenet, a hangulat is valami bensőségeset sejtetett. Lehunyta a szemeit, miközben ismét felegyenesedett, hogy minden érzéke a szájában lévő ismerős ízre éleződjön ki. Végig érezte magán Ficsúr tekintetét, még akkor is, amikor hosszú pillanatokkal később hátravetette a fejét, hogy színpadiasan kifújja a füstöt.
Volt valami különös, szertartásszerű abban, ahogy csendben ültek egymás mellett és adogatták egymás közt a cigarettát. Hosszú szerette ezt a hangulatot, hogy minden figyelmüket egyetlen dologra összpontosult és ennyi idő után is, mintha megtisztelték volna az alkalmat. Most is ugyanolyan szenzációval bírt, mint bármikor ezelőtt, ahogy halványan eltompult az elméjének az a része, ami máskor szüntelenül kattogott, a világ pedig sokkal élénkebbé és ingoványossá lett körülötte. Egyetlen néma pillantást váltott Ficsúrral és mindez elegendő volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, ő is hasonlóan érzi magát.
Végül Hosszú nyomta el a cigarettát: elővigyázatosságból a mutatóujjával egy kis lyukat fúrt a száraz földbe, hogy betemesse a csikket. Nem mintha bárkinek szemernyi esélye lett volna megtalálni azt az alig ujjbegynyi papírdarabot, ha elhajítaná, így mégis nyugodtabb volt a szíve.
Gondtalanul nyúlt el a fűben, összefűzte az ujjait a feje alatt és kiélvezte, hogy beláthatatlan ideig egészen üres az elméje, páratlan nyugalom uralkodik minden egyes gondolatán. A föléjük magasodó fa keskeny ágait nézte, a milliónyi kis zöld levelet, ahogy lágyan ringtak a szélben. A nap fényében látta kirajzolódni az erezetüket, minden apró hibájukat és jellegzetességüket. Ha lehunyta a szemeit és elég erősen koncentrált, érezte őket a bőrén, ahogy beterítik minden négyzetcentiméterét, hozzásimulnak. Egy idő után mintha már-már eggyé lett volna velük, olykor ő is megingott a szélben, nem volt több egyetlen egynél a sok száz levél közül. Jóleső bizsergés futott végig a gerince mentén, majd áradt szét minden porcikájában, ahogy minél jobban beleloholta magát a gondolatba.
Az idő megszűnt létezni számára, a gondolatok lassan, könnyedén váltották egymást a fejében; mintha pusztán csak egy szempillantás telt volna el, mikor arra eszmélt fel, hogy Ficsúr mellette fekszik, az ő piros kockás ingével a feje alatt, ami eddig a derekára volt kötve. Jóleső melegséggel töltötte el a mellkasát, ahogy végignézett rajta és a mai nap során sokadjára is megállapította, hogy mennyire páratlanul gyönyörű.
Roppant nyugodtnak és gondtalannak tűnt, amilyennek máskor csak álmában látta; ha a borostyánzöld szemei nem fürkészték volna az eget, biztosra venné, hogy alszik. Pár kósza tincse most is az arcába hullott, a többit rendezetlenül hátrasimult, néhányat még a füle mögé is sikerült eltűrnie. A levelek árnyéka szüntelenül játszott a bőrén, a nap aranyló fénye pedig néha kiemelte egy-egy részletét. Hosszú ilyen közelről azokat az apró, halvány szeplőket is ki tudta venni, amik az orra hegyét és az álla vonalát pettyezték, akár meg is tudta volna számolni őket. Ha minden figyelmét összpontosította, még a szemöldöke felett húzódó, szinte észrevehetetlen heget is ki tudta venni. Túl tompa volt az elméje, hogy gátat szabjon neki, a tekintete szabadon időzött el a résnyire elnyílt ajkain is, még mielőtt a vonat zakatolása elterelte volna a figyelmét.
Átfordult az oldalára, hogy lássa a távolban elhaladó vadonatúj személyvonatot. Az esélytelenek nyugalmával szegezte a tekintetét az egymást sebesen váltó ablakokra, amik ilyen messziről alig voltak többek körömnyi sötét négyzeteknél, hogy legalább egy arcot kivegyen a sok közül; mindhiába. Tudta, hogy a szerelvényről sem látják őket, ha egyáltalán a tájat pásztázzák, akkor is csak a pipacsok ragadják meg a figyelmüket. Azok is csupán egyetlen röpke pillanatra, talán megjegyzik magukban milyen fenségesek, de hagyják feledésbe merülni, nem gondolnak rájuk lépten-nyomon jó szívvel. Valahol sajnálta őket, amiért ilyen keveset is tudnak ennek a helynek a jelentőségéről, hogy milyen jó szolgálatot tesz neki, hogyan rejti el a világ elől, soha nem hagyja cserben. Ugyanakkor nem is akarta, hogy gondoljanak rá; nem akart osztozni az ő egyetlen menedékének gondolatán olyan jött-ment emberekkel, akik nem tudták úgy értékelni, mint ő. A szívében különleges helye volt ennek a kis mezőnek, amit az ő szeme végtelennek látott és úgy érezte, aki nem tudja hozzá hasonlóan magasztalni, az nem érdemes rá, hogy ismerje. Tagadhatatlanul a sajátjának érezte, hiába volt megfoghatatlan és épp ésszel nevetséges, sőt, gyerekes, annyi minden kötötte ide, mintha a tisztást is kötötte volna valami hozzá.
- Te nem félsz tőle mi lesz, ha kiraknak az otthonból? - kérdezte Ficsúr halkan. Hosszút váratlanul érte a kérdés, meglepetésében fogalma sem volt róla, mit felelhetne. Átfordult a másik oldalára, hogy szemügyre vegye a másikat, hátha valamilyen támpontra lel, mit is vár tőle, de a fiatalabb még mindig a hátán feküdt és mereven az égre szegezte a tekintetét. Közel sem tűnt olyan békésnek, mint percekkel ezelőtt, bár az arca semmilyen erőteljes érzelmet nem tükrözött.
Úgy érezte hosszú percek teltek el némán.
- De - vallotta be őszintén, éppen csak olyan hangosan, hogy a másik ki tudja venni a szavait. Mi mást mondhatott volna? Lassan betöltötte a tizennyolcat, az utóbbi időben sokat kényszerült gondolni a jövőjére - ezzel egyetemben pedig egyre kilátástalanabbnak érezte magát. Hiába kívánkozott szabadulni az otthon minden nyűgjétől és évek óta számolta a napokat, mikor lesz szabad emberré, ha egyszer végleg kilép a kapun az egyetlen biztos pont is elillan az életéből. Nem mintha eddig nem lett volna a sorsára hagyva, de végső mentsvárként mindig kapaszkodhatott a ténybe, hogy kiskorúnak minősül és papíron mégiscsak valaki más tartozik érte felelősséggel, nem hagyhatják az utcára kerülni.
Az évek során minden kísérlet, hogy kihelyezzék nevelőszülőkhöz, csúfos kudarcba fulladt, így esélye sem nyílt bőséges anyagi támogatás érdekében belopnia magát valaki szívébe. Holott az utóbbi időben arra az elhatározásra jutott, hogy már szívesebben hazudtolná meg saját magát, akár az elveit is, minthogy életében sokadjára a bizonytalansággal kelljen szembenéznie. Az utógondozottság lehetőségétől is elesett, mivel nem állt szándékában befejezni a középiskolát és lehetősége sem nyílt volna rá a tanulmányi eredményei, nem utolsó sorban pedig a magatartása mellett. A helyzetét és a képzettségét tekintve nem volt éppen a legvonzóbb munkaerő sem, most is csak éppen kapott valami kevéske pénzt, hogy bútorokat rakodjon le teherautókról. Az állami támogatásról, az egyetlen fogódzkodójáról pedig pontosan tudta, hogy olyan lesz, mint halottnak a csók, ha magára marad. Azzal is tisztában volt, hogy Ficsúr hasonlóan szorult helyzetben volt, csak egy szűk hónappal több gondolkodási ideje maradt megoldást találni, mint neki.
- Már nincs egy hónapom se és ki fognak baszni, nekem meg fogalmam sincs mihez fogok kezdeni - suttogta, ahogy egy reszketeg sóhaj hagyta el az ajkait. Ő is az égboltra szegezte a tekintetét; hiába csak a nyilvánvalót ismerte be, nem akart véletlenül sem Ficsúr szemébe nézni, leleplezni azt a kétségbeesést, amivel hetek óta küzdött. Úgy érezte a legjobb lenne mindent bevallani, ami a szívét nyomta és lemondani az erősebb, magabiztosabb szerepéről, hiszen a legkevésbé sem érezte magát annak. Valahogy mégsem érezte helyénvalónak, nem akarta megfertőzni a félelmével a másikat, elvenni tőle minden reményt, amit talán abba fektet, hogy ő nem retteg. - Már az is eszembe jutott, hogy elszökök - tette hozzá, ahogy élesen felszusszant. Próbálta elvenni az élét a dolognak.
Ficsúr sokáig hallgatott. Hosszú életében talán először érezte kényelmetlennek a csendet kettőjük közt; mintha fojtogatta volna, úgy érezte minden másodperccel nehezebbé válik körülötte, végül pedig el fogja nyelni. Mereven figyelte az ég apró, világoskék részleteit, amiket a levelek látni engedtek; nem mert a másik felé fordulni.
- Ne hagyj itt - kérte Ficsúr éppen csak olyan hangosan, hogy ki tudta venni a szavakat. A hangja semleges volt, mégis elég jól ismerte ahhoz, hogy kihallja belőle mennyire elkeseredett és kilátástalan. - Nem tudom mi lesz velem nélküled.
- Nem foglak - Hosszúban azonnal felébredt az eddig valamelyest elfojtott védelmező ösztöne, nehezére esett nem kiabálni, nekiesni a fiúnak, hogy mégis mit gondol róla. Azonban ha akár csak egy pillanat erejéig belegondolt a helyzetükbe, nem tudta hibáztatni: az ő fejében is megfordult, hogy az otthon után is együtt boldogulhatnának, talán a kettőjük pénze együtt elég lenne egy apró albérletre az isten háta mögött, amíg előállnak egy tervvel, hogyan tovább. Ellenben nem merte megkérdezni a másikat, minduntalan halogatta a dolgot, rettegett tőle, hogy ő még mindig csak egy ideiglenes szövetségként gondol a kapcsolatukra, olyasmiként, ami csak az otthon falai közti túlélést segíti. Mélyen legbelül mindig is félt tőle, hogy Ficsúr az eddigi életével együtt őt is a háta mögött akarja hagyni, ha egyszer kiszabadul. - Nem foglak - ismételte meg kissé nyomatékosabban -, majd együtt kitalálunk valamit. Ígérem.
- Ígéred? - kérdezte Ficsúr, ahogy oldalra pillantott. Hosszú hallotta a hangján, hogy mennyire kételkedik, de a reményt is éppen ugyanúgy fel vélte fedezni. Rosszul esett hallani, hogy fél, hiába volt nyílt titok kettőjük közt, az idősebb néha mégis szeretett hinni abban, hogy a másik valamivel magabiztosabb és eltökéltebb, mint ő. Önző dolognak érezte, hogy igyekszik a másikat egy amolyan pódiumra állítani, hogy az ő nemtörődömségéből, önbizalmából meríthessen erőt, mégis jól esett néha még mindig úgy gondolni rá, mint akit a legkevésbé sem érdekel a jövő. Ezzel egyetemben próbált az erősebb lenni kettőjük közül, hogy a másik támaszkodhasson rá, ha akarja, bármikor feladhassa a szerepét, lehessen bizonytalan és elesett, amilyen Hosszú soha nem érezhette magát, mert nem volt senki, aki megvédje. Ilyenkor mégis rémisztő volt látni, ráeszmélni, hogy legbelül Ficsúr is ugyanolyan bizonytalan, mint ő.
- Ígérem - vágta rá határozottan. Ritkán ígért bármit is, hogy mindig hű maradjon a szavaihoz, azok ne veszítsék el az értéküket. Hiába tűnt hirtelen vagy meggondolatlan vállalkozásnak, valami olyasminek, amivel csak Ficsúrt akarja vigasztalni, bátorítani, talán még soha nem volt ilyen biztos magában. Esküdözni szeretett volna, azonnal terveket kovácsolni, de úgy érezte így jóval határozottabbnak tűnik, mintha meggondolatlanul előre szaladna vagy a legkisebb kétséget mutatná afelől, hogy az ígérete nem elég biztosíték.
Ismét néma csend telepedett rájuk, lassan elúszott a beszélgetés, a szavak hatása viszont nem akart múlni. Hosszú hirtelen felindulásból a legközelebbi pipacs után nyúlt, hogy óvatosan leszakítsa, ügyelve, nehogy lehulljanak a szirmai. Maga sem értette a hirtelen jött ötletet vagy a pontos szándékát, de bármit megtett volna, hogy kiszakadjon abból a nyomasztó, tanácstalan hangulatból, ami rájuk nehezedett. Felkönyökölt és valamivel közelebb húzódott Ficsúrhoz, hogy a hajába tűzze a virágot. A másik látszólag cseppet sem bánta, csak meglepetten, érdeklődve követte figyelemmel a mozdulatait. Hosszú kihasználta az alkalmat, hogy az ujjaival finoman a fülei mögé tűrje azt a pár kósza tincset, ami eddig a szemébe lógott.
Pár pillanat erejéig megragadtak így, egymást fürkészve, amíg az idősebb elismerően szemügyre vette a virágot a fiú aranybarna tincsei közt - a hangulat egyértelmű fordulatot vett.
- Köszönöm - jegyezte meg Ficsúr halkan. Hosszúnak jól esett, ahogy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor az ujjaival finoman megérintette a pipacs szirmait és a füle mögé igazította a szárát.
- Szívesen - válaszolta halkan, úgy érezte a pillanat túl szürreális ahhoz, hogy hangosabban szóljon. Olyan különös atmoszféra alakult ki köztük, nem akarta, hogy elillanjon. Ellenben a bátorsága inába szált és kezdete kellemetlennek találni, ahogy alig pár centire könyököl Ficsúr arcától. Lassan visszaereszkedett, összefűzte az ujjait a feje alatt és a tekintetét ismét kényelmetlenül mereven az égre szegezte. - Jól áll, megy a pólódhoz is - mondta egyszerűen, hogy valamivel magabiztosabbnak tüntesse fel magát, holott a szíve a torkában dobogott. Fogalma sem volt róla, mi játszódik le az elméjében, honnan a hirtelen, tőle máskor idegen idegessége, mikor az előbb még olyan ösztönösen cselekedett.
- Jaj, de nyálas lettél, pipikém - Ficsúr gúnyosan nevetett, ahogy oldalba lökte a könyökével.
- Nem vagyok a pipikéd - vágott vissza Hosszú nyersen, meg se próbálta leplezni, hogy nem értékelte a megjegyzést - sőt, határozottan rosszul érintette. Egy pillanat alatt mindent megbánt, szíve szerint faképnél hagyta volna a másikat; dicsérje meg a halál, ha nem tudja értékelni. Sértetten préselte össze az ajkait és továbbra sem volt hajlandó levenni a szemét a gyertyán leveleiről, elhatározta magában, hogy soha többet nem próbál meg valamivel szokatlanabb módon közeledni a másikhoz.
A szavait pillanatnyi csönd követte, majd Ficsúr kissé meglepetten magasodott fölé.
- Igazán? - kérdezte, ahogy kicsit oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét. Hosszú nem tudta mit mondhatna, a sértettsége elillant, ahogy a fiatalabb zöld szemei ilyen közelről fürkészték a vonásait. Szinte érezte a leheletét a bőrén, alig könyökölt tőle pár centire, az orra hegye majdnem súrolta az övét. Minden pillanat a végtelenségig nyúlt, ahogy az idősebb próbálta tartani vele a szemkontaktust és nem láthatóan meginogni a pillantásától, talán még az esélytelenek nyugalmával a sértettségét is tettetni.
- Pedig lehetnél - Ficsúr hangja alig haladta meg a suttogást, ahogy a szavak elhagyták az ajkait.
Hosszú elméje még mindig elég tompa volt, hogy ne ismételgesse mantraként: nem szabad cselekednie, veszélyeztetnie a saját érzelmi biztonságát. Meg se kérdőjelezte magát, nem vette sorra a következményeket, amikor az ösztönei ismét elhatalmasodtak rajta és kissé oldalra döntötte a fejét. Mintha órák teltek volna el, mire Ficsúr erőt vett magán és finoman az övének préselte az ajkait.
Hosszú nem volt biztos a mozdulataiban, még soha nem csókolt meg senkit, csak Évát egyszer, részegen, ráadásul félreértésből, de az sem tartott tovább pár pillanatnál, mert a lány ellökte magától és felpofozta. Mindenesetre az elfuserált első próbálkozásánál ez fényévekkel romantikusabbnak bizonyult, jóleső bizsergés futott végig a gerince mentén Ficsúr közelségétől, ahogy lehunyta a szemeit. Mikor a fiú kezéért nyúlt, hogy összefűzze az ujjaikat, mintha valaki egy csepp tintát ejtett volna a víz tükrére, úgy terjedt szét a bőrén a különös szenzáció. Nehezen tudott ragaszkodni a valósághoz, az egész lényét átjárta a földöntúli boldogság, mint még azelőtt soha. Az elméje magával ragadta, bár valójában a gondolatai sem tudták pár pillanatnál tovább megfogni, sebesen váltották egymást, majd szinte azonnal semmivé foszlottak. Utolsó soron minden abba torkollott, hogy Ficsúr ajkai mennyire bársonyosak, ő maga pedig mennyire szerencsés, hogy ilyen álomszerű helyzetbe került. Mire valamelyest ismét észbe kapott és felocsúdott a meglepetésből, már ösztönösen fogta a másik derekát és vonta magához. Lélegzetet is alig mert venni, ahogy Ficsúr végül elhúzódott tőle, de éppen csak annyira, hogy a mellkasára hajtsa a fejét és fél kézzel átkarolja.
Hosszú a feje alá tűrte az ingét, ami addig elhagyatottan, egyetlen gombóccá gyűrve hevert mellette és bizonytalanul ugyan, de átölelte a fiatalabbat. Csak remélte, hogy Ficsúr figyelmét elkerüli vagy legalábbis szó nélkül hagyja, mennyire remeg. Még soha életében nem engedett senkit ilyen közel magához, hirtelen túl sok érzés hatalmasodott el rajta. A másik most sokkal apróbbnak és sebezhetőbbnek tűnt, mint bármikor előtte, Hosszú pedig nehezen hitte el, hogy ilyen bizalommal ruházza fel. Különös volt a súlya, ami a mellkasára nehezedett, akárcsak az, hogy Ficsúr minden apró rezdülését érezte; a szívdobogását, a mellkasa egyenletes emelkedését és süllyedését, ahogy a csontos ujjaival a kézfején kirajzolódó erek vonalát követte. Szerette volna szorosan magához ölelni, mindentől megvédeni és elrejteni a világ elől, azonban így még ahhoz is túl törékenynek tűnt, hogy jobban szorítsa.
Életében először akarta mindennél jobban kimondani, hogy szeretlek. Szerette volna, ha Ficsúr tudja mennyit jelent neki, hogy életében talán először hallja, mennyit jelent valaki másnak. Percekig tűnődött, azonban akárhányszor határozta el magát, nyitotta szólásra a száját, egyszerűen nem jött hang a torkára, megrettent. Ugyan már nevetséges lett volna hazudni magának, mint ahogy hetek, talán hónapok óta tette - már tudta, ha az elméje kitisztul, kénytelen lesz színt vallania saját magának -, valahogy ha kimondja, mégis végérvényessé és tagadhatatlanná lesz, törékennyé. Ő pedig félt. Hiába minden bizalma és hite, a félelme éppen ugyanolyan erőteljes volt, ha döntést kellett hoznia. Félt a jövőtől, a csalódástól, a magánytól, az elutasítástól, még önmagától is.
Azonban hiába nem mondta ki, ugyanolyan végérvényes és tagadhatatlan volt, ugyanúgy tudta: szereti.