Work Text:
– Milyen visszás egy helyzet – mondta ki Sándor.
– Amelyért csakis magát okolhatja. – Volger gróf a hotelszoba lila bársonydíványán nyúlt el önelégült mosollyal az arcán. – Mondtam önnek, hogy ne bocsátkozzon efféle fogadásba.
– Elvi kérdés volt.
– Ó, ifjú hercegem – vagyis „Mr. Hohenberg”, ha ragaszkodik hozzá –, mikor fogja már végre megtanulni, hogy kézitusában nincsenek elvek? Csakis nyers erő.
Sándor elfordult a tükörtől, hogy hűvös pillantást vessen a vadgrófra.
– Kézitusa? Nagyon szellemes. – Felsóhajtott. – De igazán nem gondoltam, hogy le fog győzni.
– Végtére Miss Sharp hónapokat töltött a keresztköteleken való kapaszkodással. Biztosra veszem, hogy az ilyesmi csodát tesz az izomzattal.
Sándor továbbra is fájós jobb bicepszét dörzsölgetve bólintott. Nagy csata volt, annyi bizonyos. Igazi kézitusa! Az egyik pillanatban ő és Deryn teljesen észszerű vitát folytatott a két nem erényeiről – erő, állóképesség, fájdalomtűrés – aztán hirtelen valami megbocsáthatatlan hagyta el a száját, és Deryn már ki is hívta karbirkózásra.
Veszíteni ellene nem lett volna olyan rossz – mégiscsak Deryn Sharpról volt szó –, de Sándor fogta és megkötötte ezt az idióta fogadást.
Ha legalább nem álarcos bálról lett volna szó! Mi van a britekkel és a jelmezimádatukkal? A Londoni Zoológiai Társaság napok óta attól nyüzsgött, ki mit fog viselni. A legtöbben persze szörnyecskéknek öltöztek, vagy a történelem jeles nagyeszűinek, vagy a mai idők tökfejeinek: politikusoknak vagy a majomludditák papjainak. Mások a klasszikusabb jelmezeknél maradtak: angyalok, ördögök, ókori görögök vagy erdei tündérek.
Most, hogy a Társasághoz tartoztak, Sándor és Deryn is aggodalmasan vette fontolóra, minek is öltözzenek. (Sándornak, még ha fel is adta már királyi örökségét, az igazat megvallva elég közönségesnek tetszett ez az egész jelmezesdi.) A versenyük tehát briliáns módszernek tűnt, hogy legalább egyikük számára megoldja a helyzetet. És ahogy Volger úton-útfélen emlékeztette rá, a részletek mind kizárólag Sándortól származtak.
Az eredmény rendkívül szórakoztató is lehetett volna, ha nem veszít; ha most Deryn ölti fel a báli ruhát, nem ő. Sándornak el kellett ismernie, motivációjának zöme erre a meggondolatlan fogadásra bizony saját kíváncsisága volt. Hogy festene Deryn a saját nemének megfelelő ruházatban?
Nem mintha bánta volna, hogy nap mint nap zubbonyban és nadrágban látja. Ez része volt a románcuk frisson-jának: tudni valamit róla, amit alig néhányan sejtenek. Mégis, éppolyan kíváncsi volt, mint bármelyik fiú lett volna a helyében.
– Ez a turnűr jó helyen van? – kérdezte.
Volger gróf felhorkantott.
– Mindössze egy lehetséges hely van a turnűr számára, Sándor. Ez az.
– Ön szerint nem tűnik… feleslegesen nagynak?
– A nők által évtizedek óta újra és újra feltett kérdés, biztosra veszem.
– Ne legyen orcátlan, gróf. A turnűrre gondoltam. – Sándor megigazgatta a ruhát gyakorlatilag ellepő masnikat. – És én nem kelnék ilyen fürgén mások gúnyolására, miközben futárgyíknak vagyok öltözve!
Volger gróf szemügyre vette a díványon mellette pihenő papírmasé gyíkpofát, aztán megvonva vállát felkötötte az arcára. A maszk barnán tarkázott mintájába zöld jegyek vegyültek, tökéletesen visszaadva a légierő futárgyíkjainak színezetét. A gróf arca a szörnyű maskara állkapcsai közül kandikált ki.
– A gúnyolódásra mindig készen kell állni, Ő-korábbi-fensége. – Volger felemelte poharát, átügyeskedte a gyík száján, és belekortyolt. – Különben a politika kibírhatatlanná válik.
Sándor figyelmesen ránézett a grófra. Annak arca kissé ki volt vörösödve, a dívány mellett álló pezsgősüveg pedig tartalmában gyanúsan megfogyatkozottnak tűnt.
– Részeg, gróf úr?
Volger elnevette magát, aztán újra kortyolt a pezsgőjéből.
– Szilveszter éje van, Mr. Hohenberg, és én az összes koholmányok történelmének legfelkavaróbb lényének vagyok maszkírozva, azért, hogy a világ legrejtélyesebb szervezetével való jó viszonyomat ápolgassam. Tekintve, hogy éppen egy darwinista nagyeszűekkel és titkosügynökökkel teli bálba készülök vetni magam, nem nevezném magamat részegnek – csupán felkészültnek.
– Valóban. – Sándor visszafordult a tükörhöz; azon morfondírozott, a gróf vajon mennyit tervez még „készülődni” ma este.
Mióta Sándor csatlakozott a Zoológiai Társasághoz, a vadgróf nem igazán tudott mihez kezdeni magával. A háború hanyatlóban volt, a kaiser látta, hogy az Egyesült Államok belépésével az ellenségei túlságosan megszaporodtak. Egy 1915 elejére tervezett békekonferenciáról suttogtak, amely véget vetne a darwinista és barkács technológia közti csatának, vagy legalább vérfürdőből egészséges versengéssé mérsékelné.
Se befolyásolni való háború, se Ausztria-Magyarország trónjára emelendő ifjú herceg: Volger két létcélja hirtelen megszűnt létezni. Az osztrákok azonban nem felejtik egyhamar, ki tüntette el az fiatal örökösüket, így a hazatérés trükkösé vált, Britannia pedig túltengett istentelen szörnyecskékkel.
Mégis…
– Ápolgatni a jó viszonyát? – kérdezte Sándor, miközben felvette a napernyőt, amelyet Deryn választott a számára. Legalább megegyezett a színe a ruháéval. – Miért érdekli, mit tart a Zoológiai Társaság önről, tekintve, hogy ön mit tart róluk?
– Szükségem lehet a szakértelmükre a jövőben. – Ebben a pillanatban a gróf tökéletesen józannak tűnt. – Egy napon harcra kerül a sor a természetes állatok és a vadonba kiszökött koholmányok között, és én igencsak kedvelem a természetet. A Társaság esetleg segíthet.
Sándor felvonta szemöldökét. Sosem gondolt Volgerre természetvédőként, a gróf legalább kétszáz szarvasbikát lőtt Sándor apjával, a nagyherceggel. Persze akkoriban, mikor Volger vadásztrófeákat gyűjtő fiatalember volt, Európa szívében határtalan vadonok húzódtak. Mára nem sok maradt belőlük.
– Hallottam már ilyesmiről – felelte. – Papagájbékák randalíroznak Ausztráliában, furcsa nyelvjárásokban fecsegve. Valóban nyugtalanító.
– Közel sem annyira, mint azok a magas sarkú cipellők – mondta rá Volger, és a pillanat komolysága tovaszökött. – De a fogadás fogadás, Mr. Hohenberg.
A Londoni Zoológiai Társaság újévi bálja a Sándor szobája alatt emeleten, a Savoy Hotel fő báltermében került megrendezésre. Sándor meglepődött, kissé meg is riadt a résztvevők tömegét látva. Feltételezte, hogy megaláztatását csak a Társaság tényleges tagjai látják majd, egy tucat nagyeszű meg talán kétszer annyi állatidomár és -gondozó. De a nagy bálterem szinte megtelt a Társaság pártfogóiból, politikai támogatóiból, a hozzá és Derynhez hasonló különleges ügynökökből és mindezek házastársaiból, vendégeiből és egyéb potyalesőkből álló vendégsereggel.
– Jaj nekem – állapította Sándor.
– Úgy van – dünnyögte Volger a gyíkfej állkapcsán keresztül. – Talán álarcot kellett volna vennie.
– Az csalás lett volna. – Sándor mély levegőt vett önmaga bátorítására, vállára vette a napernyőt, mint egy karabélyt, aztán nekivágott a tömegnek.
Feltűnőnek és bizarrnak érezte magát, és ingatagnak a cipellőjében, de valahogyan mégsem bámulta meg az egész szoba. Valójában jelmeze furcsamódon viszonylag visszafogottnak számított. Túl sok volt az összetett koholt teremtmény, hogy egy női ruhás fiatalember magára vonja a figyelmet. A Társaság idősödő igazgatóját, Dr. Spencert egy teljes huxley-lebegő kísérte a feje felett, amelyet egy felhőnyi luftballonra dobott valamiféle festett hálóból mesterkedtek össze. Az igazgató biccentett Sándor és Volger felé, meg is indult feléjük, aztán észrevette, hogy lebegő huxleyja fennakadt egy csilláron. Asszisztensek hada rohant felé, hogy segítsenek kiszabadítani a jelmezt; Sándor sietős visszavonulásba húzta a vadgrófot, arra az esetre, hogy a luftballonokat hélium helyett hidrogénnel töltötték meg.
Végigfürkészte a tömeget Deryn után kutatva. Legjobb volna mielőbb túl lenni jelmezének bemutatásán. Vajon Deryn milyen öltözéket választott? Sándor remélte, hogy álarc nem tartozik hozzá. A gondolat, hogy a lány ebben a ruhában fogja látni, önmagában is elég bosszantó volt, nehogy még a szoba túloldaláról lesse magában kuncogva!
– Sándor? – szólította meg egy hang a tömegből. – Jóságos ég, az ott a gróf önnel?
Sándor megfordult, és meghajolt.
– Jóságos ég, valóban ő az, Dr. Barlow.
A nagyeszű hölgy bosszúálló angyalnak öltözött, hatalmas tollas szárnyakkal és ezüstre festett fakarddal. Megfelelően rémítő látványt nyújtott. Tazza, szokás szerint az oldalán, cinfólia glóriát viselt.
Dr. Barlow tetőtől talpig végigmérte Sándort.
– Talán egy pukedli ideillőbb lett volna.
– Őszinte sajnálatomra a tánctanárom sosem kegyeskedett megtanítani rá.
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Sharp a segítségére siethet az ügyben.
A vállán ülő, kerubnak öltöztetett lóri kuncogott, és utánamondta:
– Mister Sharp.
Sándor szigorúan meredt mindkettejükre. Dr. Barlow volt a Zoológiai társaság egyetlen tagja, aki ismerte Deryn titkát. Nem tűnt bölcs dolognak utalni rá, akármilyen finoman is, a munkatársaikkal teli helyiségben.
– Nem hinném – mondta Volger. – Mr. Sharp túlságosan férfias jelenség az effélékhez.
Dr. Barlow szeme elkerekedett.
– Beszélő gyík!
– A gyík csupán elismétli, amit mondtak neki – koppintott a saját fülére Volger. Kinyújtotta a kezét: – Szabad egy táncra, doktor?
– Természetesen. Oly ritkán adódik lehetősége rá az embernek, hogy hüllővel táncoljék. – Búcsúzóul Sándor felé bólintott. – Jó estét, Mr. Hohenberg.
A páros elkavarodott a tánctér felé, és miután Sándor megveregette a fejét, Tazza is utánuk kutyagolt.
Most pedig, hol lehet Deryn? A Leviatánon mindig korán érkezett minden fogadásra. Kétségtelenül egy álarc mögött rejtőzött valahol, és figyelte, ahogy Sándor a napernyőjét pörgeti és ezeken a magas sarkokon tipeg.
Ahogy a tömeget fürkészte, különös jelenés érkezett elé. Madárszerű feje volt, loboncos sárga bundája és hatalmas, macskaszerű karmai.
– Te vagy ott, Dylan? – kérdezte Sándor.
– Nem vagyok londiner – válaszolt a csőrös fej ismerős hangon, aztán a karmos kezek felemelkedtek és magukkal emelték a maszkot is. – A félelmetes griff vagyok!
Sándor önkéntelenül hátralépett. A sasfej Adela Rogerst, a fiatal amerikai újságírót rejtette, aki csatlakozott a Leviatán legénységéhez annak kaliforniai útján. De mit keresett most itt Londonban, és mit keresett bármilyen újságíró a Társaság zártkörű rendezvényén? Különösen azon, amelyen Sándor történetesen női ruhában jelent meg.
Legalább nem tartozott azok közé az újságírók közé, akik mindenüvé kamerával mennek, mint az a kibírhatatlan Eddie Malone.
– Bízom benne, hogy így már felismer, Sándor herceg.
– Felismerem, Miss Rogers. De attól tartok, már nem vagyok herceg.
– Ó, hát persze. Mr. Hohenberg, igaz?
– Szolgálatára. – Sándor megpróbálkozott egy pukedlivel, de csúfos kudarcot vallott.
Az újságíró elmosolyodott.
– Nem igazán mister ma este, ha jól látom.
Sándor vállat vont.
– Egy jelmezbálnak megvannak a maga megaláztatásai, felteszem. De most, hogy már nem vagyok az uralkodóház tagja, talán jól is jön egy kis alázatosság.
– Ó, én nem nevezném ezt a ruhát megalázónak, Mr. Hohenberg. Épp ellenkezőleg, nagyon is hízelgő.
– Köszönöm. – Sándor ezúttal meghajolt. Természetesebb mozdulat volt, még a turnűr feltűnő ellensúlyával együtt is.
Egy pillanatra elgondolkozott az összes kis és nagy igazításon, amelyet Derynnek el kellett végeznie, hogy sikeres legyen a megtévesztés. Minden nap minden egyes percében figyelnie kell, hogy mozog, hogy beszél, hogy áll, nem is beszélve az összes társadalmi apróságról. Csodaszámba ment, hogy sikerült véghezvinnie egy ilyen összetett feladatot, egyedül Jaspert bátyja és saját embertani megfigyelései iránymutatásával.
Deryn valóban egészen lenyűgöző volt, és teljes mértékben felért egy eldobott birodalommal.
– De ha szabad feltennem egy kérdést. – Miss Rogers elővett egy jegyzetfüzetet. – Pontosan kinek is öltözött?
– Ó. – Sándor nyelt egyet. A vereség fájdalmában és a viselni való ruha utáni kutatás hajszájában nem jutott eszébe, hogy a jelmeze kérdésével többet foglalkozzon. Azt aligha mondhatta ennek az újságírónak, hogy elvesztett egy fogadást, és a gondolat, hogy az kerüljön az újságba, hogy egyszerűen nőnek öltözve vett részt a bálon, valamiért kellemetlenül érintette.
Válasz után erőltette az agyát, és rá is lelt egyre.
– A múlt század egy kitűnő barkács nagyeszűjének öltöztem – mondta. – Ada, Lovelace grófnője.
Miss Rogers egy pillanatra elképedtnek tűnt.
– Azt hiszem, nem hallottam még erről a grófnőről. Azt mondja, barkács nagyeszű volt? De a neve nagyon angolosan hangzik.
– Mert angol is volt. Mégis, a munkáját felhasználja minden mechanikus analitikus motor. A saját viharjáróm egyensúlyozó rendszere, például. – Ahogy kiejtette a szavakat, Sándor keze összeszorult a képzelt ballagókarokon. Túlságosan régen vezetett már lépegetőt. Abban reménykedett, első küldetésük Derynnel a Társaságnak egy barkács nemzetbe viszi őket, ahol lehetősége adódhat rá.
– Értem – kaparta a papírt Miss Rogers ceruzája. – Akárcsak ön, ő is átlépte a határvonalakat. A királynő alattvalója, de barkács. Nő, de tudós.
Sándor meghajolt, megkönnyebbülve, hogy ilyen alkalmas választásra bukkant.
– Akárcsak, ahogy én királyi vérnek és barkácsnak születtem, mégis közrendű darwinistaként állok most ön előtt.
Az újságíró mosolygott.
– És fiúként női ruhában. Azt hiszem, végre kezdem megérteni önt, Mr. Hohenberg.
– Ezt hogy érti?
– Nos, bizonyára tudja, hogy sokakat megdöbbentett a munkaadója megválasztásával. – Körbenézett a termet ellepő jelmezes szörnyecskéken, groteszkeken és szörnyszülötteken. – Különös kedvtelésnek tűnik egy birodalomért cserébe. Igazság szerint pontosan ezért vagyok Londonban. Egy kis utánkövetés.
Sándor felvonta a szemöldökét.
– Úgy érti, utánam jött kémkedni.
– Így is mondhatja – felelte Miss Rogers újabb mosollyal. – Úgy vélem, valami hiányzik még Sándor, Hohenberg hercege történetéből, aki elcserélte koronáját egy állatkerti dolgozó állásáért. Bizonyára van valami, amit nem mond el a Társaságról. Vagy esetleg saját magáról?
Sándor vállat vont, és megpörgette a napernyőjét.
– Figyelni fogom, Mr. Hohenberg.
– És én pedig kétségtelenül élvezni fogom a figyelmét – hajolt meg ismét Sándor. – És most ha megbocsát.
Választ sem várva elvegyült a tömegben, mert a farkasszerű tigrisfajzatot szelídítő Charles Darwint ábrázoló óriás jégszobor mellett meglátott egy, a jelmezes tömeg felett fel-felbukkanó szőke üstököt. Egészen biztosan Deryn volt az, és nem viselt álarcot.
Persze Deryn az év minden napján álarcot viselt, egész életét végigkísérte fiújelmeze. Minden jog szerint megjelenhetett volna jelmezbálon semmi másban, csak a szokásos nadrágjában és zubbonyában.
Persze, így felhívni erre a figyelmet némileg leleplezné a titkát.
Sándor átnyomakodott a tömegen, félretolva egy Rugólábú Jacket és egy vasfejű Ned Kellyt, a híres banditát. Deryn szőke haja újra felvillant előtte, de távolodva. Meglátta volna, hogy közeledik, és fogócskába kezdett?
Nagyvégre megnyílt a tömeg és szemtől szembe találta magát Deryn Sharppal. Sándor megdermedt, ahogy meglátta jelmezét, döbbenet kúszott az arcára.
– De én… – dadogta. – Te nyerted a versenyt, nem én.
– Így van, hogyne én nyertem volna. – Deryn megfeszítette a bicepszét. – De sosem mondtuk, hogy a nyertes nem vehet fel, amit akar. És úgy véltük, kevésbé éreznéd magad kínosan, ha nem te lennél egyedül lányhacukában.
Sándor végignézett rajta. Deryn valamiféle estélyit viselt, divatos fiatal nagyvárosi nőhöz illőt, rojtokkal a hátán és a derekát magasan övező széles övvel. Hosszú gyöngysorok csüngtek a nyakában, némelyik egészen le a combjáig, némelyik az övbe tűrve. A fejére szoros kalap simult, hosszú, koholt pávatoll állt ki belőle nyílegyenesen.
Sándor lenézett saját ruhájára, csupa hivatalos és régimódi a fontoskodó masnikkal és a turnűrrel. Hirtelen slamposnak érezte magát, míg Deryn kimondottan divatos volt. Rövid haja és karcsú alakja, kadétálcájának központi elemei egyszeriben a legkevésbé sem tűntek férfiasnak.
Sándor váratlanul arra gondolt, vajon eljön-e valaha az idő, mikor a nők ilyen rövidre vágva viselik majd a hajukat. Ez bizonyára elképzelhetetlen, de el kellett ismernie, hogy igazán elragadóan fest.
Aztán rádöbbent, mit mondott Deryn.
– „Véltük”?
– Igen, mi ketten. – Csettintett az ujjával, és Bovril kikacsázott a jégszobor asztala alól.
Sándor szeme még inkább elkerekedett. Az éleslátó lóri szintén jelmezben volt, egy kimondottan franciás hát nélküli ruhában. A szörnyecske nagyon hasonlított egy Pierrot-babára.
Bovril felnézett Sándorra, és kuncogva azt mondta:
– Lányhacuka.
Deryn megrázta a fejét.
– Komolyan, Sándor, azt hittem, találsz majd valamit kicsit korszerűbbet.
– Te választottad a napernyőt. – Sándor megpörgette. – Olyan ruhát kellett találnom, amelyik illik hozzá!
– Igen, de így nem vagy olyan elragadó, mint reméltem – ciccegett Deryn. – Mégis, jó valami másban, mint a régi barkács egyenruhádban látni. Igazán ideje lenni új ruhákba bújnod, most, hogy nem vagy már egy átkozott herceg.
Sándor felvonta a szemöldökét.
– Úgy érted, már egy új zubbonnyal megelégednél? Szólhattál volna.
– Úgy van. Bármi, ami nem ősrégi lovassági egyenruhának néz ki!
Sándor sóhajtott. Mióta feladta trónját, pénze lényegében nem maradt, csak a Társaság által nyújtott visszafogott bér. Kétséges, hogy nagy-nagybátyja, a császár valaha is megsegíti pénzügyileg. Így hát nem maradt más ruhája, mint a Habsburg őregyenruha és a Mr. Hearsttől kapott hivatalos öltözet. És persze az Isztambulban vásárolt néhány holmi, de azok nem igazán feleltek meg Londonba. A ruha, amelyet jelenleg viselt, az Társaság egyik nagyeszűjének feleségétől származott, és nem a legfiatalabbtól vagy a legdivatosabbtól.
– Azt viszont meg kell hagyni, te lenyűgözően festesz – hajolt meg.
– Úgy is van. Nem is olyan rossz szoknyába bújtatva lenni, mint ahogy emlékeztem. – Deryn a karját nyújtotta. – Mehetünk?
Sándor letérdelt és csettintett Bovrilnak, aki felugrott a karjába.
– Természetesen. De hová?
– Van egy apró öltözőszoba oldalt, némelyik nagyeszű abban hagyta a rendes ruháit. Be van zárva, de nálam van az egyetlen kulcs. – Deryn újra végigmérte tetőtől talpig. – És egy üveg pezsgő, ha hölgy létedre egyedül innál egy korábbi léghajóssal.
– Biztosíthatom, Mr. Sharp – mondta Sándor –, nincs semmilyen aggodalmam a szándékait illetően.
– Ezt jó hallani, Mr. Hohenberg. Elvégre a szándékaim maguk az átlátszóság. – És ezzel már vezette is ki a szörnyek és szörnyecskék sokaságából, el egy biztonságos és privát zugba, ahol nem számított, ki mit visel.
Bovril Sándor vállán lovagolva újra felkuncogott.
– Mister Hohenberg – mondta.
