Work Text:
A lakoma a harmadik órája tartott már, és Teklának baromira elege volt belőle. Pedig eleinte egészen érdekes volt nézni a fura frizurájú, tógás rómaikat, ahogy az ínycsiklandó és az undorító különböző fokozatain álló ételeket kóstolgatják (Vali néni beújított néhány hagyományos menzai fogást az étlapra, és mivel Petroniust nem igazán érdekelte konyha – vagy bármi más, gondolta rosszmájúan Tekla -, a többi rabszolga pedig nem mert vitába szállni a konyhafőnökkel[1], a vendégek a történelem során elsőként élvezhették a jó magyaros tökfőzeléket fasírttal), mostanra viszont a műsor kezdett ellaposodni, és Teklának fájt a lába az egy helyben ácsorgástól, a karja meg az amfora tartásától.
Edina halkan nyafogott mellette.
- Mi mikor ehetünk végre? Éhen halok!
- Ha elmentek a vendégek – sóhajtotta Tekla érzésre tizenkettedszerre. Ő is farkaséhes volt már.
- De valaki még csak most érkezik – mutatott Edina a bejáratra. Tekla döbbenten meredt az újonnan érkezőkre, vagyis főleg az egyikre kettejük közül: bár az élénkvörös haj, babérkoszorú és a fekete öltözet önmagában is némileg szokatlan volt, mindez eltörpült a tény mellett, hogy a férfi egy valódi, keretes-lencsés napszemüvegben vonult be a szobába. Napszemüvegben. Az ókori Rómában. Napszemüvegben.
Tekla véletlenül tudta, hogy az első, nagy jóindulattal napszemüvegnek nevezhető tárgyat pont Néró találta fel. Fogja feltalálni? Tökmindegy. A lényeg, hogy egy csiszolt smaragdról van szó! A rejtélyes vendég szemüvege némileg furcsán, ódivatúan festett, de közel sem egy egyszerű vágott drágakő volt: annak rendje és módja szerint megvolt rajta minden, ami a szemüveget szemüveggé teszi. És az a haj nem létezik, hogy természetesen legyen ilyen rikító vörös! Tekla futólag szemügyre vette a férfi társát, de rajta nem látott semmi kirívót.
- Ha együtt ülnek le, én szolgálom ki őket! – sziszegte oda Edinának. – Ha külön, tied a fehér ruhás, enyém a fekete!
- Persze, lenyúlod a jó pasit – sziszegte vissza Edina. Tekla ingerülten megrázta fejét. Most nem volt ideje leállni vitatkozni.
- Igen, nyilván azért akarom, te jó ég! Örülj neki, hogy nem kell megmozdulnod! – Azzal ott is hagyta Edinát, és az egymás mellett helyet foglaló vendégekhez lépett.
- Mézes bort? – kérdezte reményei szerint olyan hangnemben, amely épp a rabszolgáktól elvárt alázatosság szegélyén egyensúlyozott.
- Köszönöm, kedvesem – mondta a fehér ruhás férfi. Közelről fiatalabbnak tűnt – egészen fehér haja ellenére az arca inkább csak középkorúnak mutatta. Tekla kötelességtudóan töltött, aztán várakozásteljesen a napszemüveges felé fordult. Az felé nyújtott egy kupát.
- Ne sajnáld!
Tekla töltött, és meredten bámulta a kígyót a férfi arcán. A tetoválás a világnak ezen a pontján ebben az időben anakronisztikus, ugye? Nem volt benne egészen biztos. A gondolatai össze-vissza száguldoztak. Létezhet, hogy akkora a szerencséjük, hogy belefutnak egy másik időutazóba? Szerencse ez egyáltalán? Mit mondjon? Ki kell használni a lehetőséget!
- Milyen érdekes uhmmmm, üveg van a szeme előtt, uram – jegyezte meg. Gratulálok, Tekla. Rendkívül elmés.
- Mi? Ja, igen. – A férfi elutasítóan legyintett.
- Messzire valósi? – faggatózott tovább Tekla. Igyekezett lassan önteni, hogy elhúzhassa a beszélgetést.
- Úgy is mondhatjuk – vigyorodott el a férfi. – Eléggé messzire. Nem is sejted, kislány. – Teklának elakadt a lélegzete. Igen!
- Crowley! – szólt rá a napszemüvegesre a társa. Tekla majdnem a levegőbe bokszolt. Akármilyen név is legyen ez, nem hangzott korabelinek.[2]
- Talán többet sejtek, mint gondolja – igyekezett viszonozni a férfi farkasvigyorát. – Én sem vagyok éppen született helybéli.
A Crowley nevű láthatóan jól szórakozott. Egészen Tekla felé fordult ültében.
- Valóban, rabszolgalány? És mi az, amit sejtesz?
Tekla sebesen törte a fejét. A szemüveg nem tűnt húsz-huszonegyedik századinak, de a hajfesték színe alapján a férfi nem érkezhetett sokkal korábbról. Talán szándékosan választott ilyen modellt, hátha ezt könnyebben elfogadják az ókoriak?
- Tudom, hogy hol van Amerika, és hogy nagyhatalommá fog válni – mondta végül. Úgy vélte, ez remélhetően elég jó utalás, és nem kelti fel senki gyanakvását, aki nem bennfentes a jövőbeli eseményeket illetően.
Mindkét vendég azonnal felélénkült.
- Amerika? Ugyan miről beszélsz, drága gyermekem – tördelte a kezét a fehér ruhás férfi. – Nekem ugyan fogalmam sincs, merre van, egész életemben a római birodalomban éltem – hazudta egyáltalán nem meggyőzően.[3] Tekla újraértékelte a dolgot, és úgy döntött, ezek szerint mindketten időutazók lehetnek. A férfi elkapta társa pillantását annak napszemüvegén át, és elhallgatott.
Crowley nagyon precízen beszélt, olyan éllel a hangjában, amely eddig teljesen hiányzott belőle:
- És kiféle-miféle lenne ez az Amerika, akiről ezek szerint tudod, merre van?
- Itt nem beszélhetünk – jelentette ki Tekla. – Holnap jelentkezem a piaci bevásárlást elintézni. Ott megtalálnak napkelte idején.
Crowley felvonta a szemöldökét.
- Van ennek az egésznek köze az „üveghez a szemed előtt”? – intett Tekla arca felé. Tekla ösztönösen felemelte a kezét, és ujjai beleakadtak a szemüvegébe.
- Igen! – vágta rá azonnal. Nem hiszem el, hogy erről elfelejtkeztem! – Pontosan erről van szó! – Crowley félrebiccentette a fejét, úgy tűnt, még mindig nem ért minden. Talán ott – akkor, ahonnan ők jöttek, még nem létezik ilyen szemüveg. Vagy már. A másik vendég zavartan nézett Tekláról Crowley-ra, majd vissza.
- Ez valamiféle váratlan ellenőrzés? – kérdezte Teklától némileg pánikba esve. – Mert ha igen, én… - a szeme újra rávillant a társára, és láthatóan nem tudta, hogy folytassa. Teklától persze hiába várt volna segítséget. Elképzelése sem volt, mire gondolhat a férfi. Talán ők valami igazi időutazó ügynökség tagjai? Teklába akarata ellenére belenyilallt az irigység. És most azt hiszi, én jöttem megnézni, hogy végzi a munkáját. Nos, amilyen bűntudatos képet vág, valószínűleg nem túl jól.
- Nem ellenőrzés – nyugtatta meg a férfit. – Csak egy kolléga vagyok.
Az egyáltalán nem nyugodott meg ennek hallatán, Crowley szemöldöke pedig még feljebb emelkedett.
- Kolléga? – ismételte hitetlenül. Egy húzásra ledöntötte a kupája tartalmának nagy részét. Tekla gyorsan újra töltött, örült, hogy van oka a maradásra. Petroniusnak egy szava sem lehet, végtére is Tekla csak ügyel, hogy a vendégek pohara ne ürüljön ki.
- Igen. Tudják, messziről érkeztem, szemüveg, hajfesték, tetoválás meg minden… - Tekla hangja elhalt. Nem tűnt úgy, hogy tudják. Tekla hirtelen nagyon szívesen álldogált volna inkább a sarokban. – Igen. Szóval akkor holnap napkeltekor a piacon. – Elhátrált, a két időutazó pillantása követte egészen a sarokig, ahol újra elfoglalta helyét Edina mellett. Mikor látszott, hogy nem megy tovább, azonnal összenéztek, és heves sustorgásba fogtak, tekintetük vissza-visszavillant Teklára. Ez a legkevésbé sem volt megnyugtató.
- Mit beszéltél velük? – kérdezte Edina unottan.
- Szerinted nem furcsák? – kérdezett vissza Tekla. – Nem tűnnek… nem idevalónak?
Edina újra végigmérte mindkét férfit.
- Szerintem ugyanolyan idiótán néznek ki, mint mindenki itt – jelentette ki. – Ezek a leplek teljesen nevetségesek. És borzasztó az a hajpánt, ha fizetnének se venném fel.
- Mi? Ja, a babérkoszorú. Hát, meg is fizetnél érte, ha felvennéd. – Tekla magában nagyon elégedett volt a szójátékával, még ha körülötte senki nem is értékelte. – Holnap hajnalban elvállalom a piacot, ha ebéd után te mosogatsz.
- Oksi! – csapott le az ajánlatra Edina. Nem szeretett mosogatni, de még kevésbé korán kelni.
Tekla sóhajtva lehunyta a szemét. Remélhetőleg holnap sikerül tisztáznia mindent.
[1] Vali néni ugyanis kicsivel az érkezésüket követően ellentmondást nem tűrően átvette az uralmat a konyha felett. Az akkori „főszakács” csak néhány hónappal korábban kapta meg a címet (elődje egy balszerencsés kalandjából kifolyólag), és igazság szerint messze nem érezte magát elég tapasztaltnak és elkötelezettnek, hogy ellássa a munkát. Lévén mindenfajta öngyilkossági hajlam híján, összességében örömmel minősítette vissza magát kuktává Vali néni keze alatt.
[2] Na jó, nem hangzott ókori latinnak. Teklának fogalma sem volt, milyen neveket használnak jelenleg a kelták, gótok és egyéb népek.
[3] Kedves olvasóim bizonyára pontosan tisztában vannak már vele, kicsoda ez a rejtélyes „fehér ruhás férfi”, de talán azt nem teljesen értik, honnan is ismeri Amerikát, lévén talán halhatatlan, de semmiképpen sem időutazó. Nos, az angyalok (és démonok, lévén a kettő lényegében ugyanaz - ebből a szempontból legalábbis biztosan) természetesen az Édenkerttől kezdve tökéletes ismeretében vannak a világ geográfiájának minden egyes részletének; különösen azokénak, amelyek tervezésében maguk is részt vettek.