Chapter Text
A feszültség tapinthatóvá vált a teremben. Márk érezte, ahogyan először kiveri a víz, majd kirázza a hideg. A gyomra összerándult az idegességtől.
Nem működik a súgógép.
Péter a színpadról néz le rá. Tekintete tele megvetéssel és dühvel. „Mondtam, hogy nekem a kibaszott fekete súgógép kell, nem ez a szar áttetsző!” Olvasta kis Márk ki nem mondott gondolatait a szeme villanásából. Péter megköszörülte a torkát, és idegesen nyelt egyet. A beszéd begyakorlására nem sok ideje maradt az országjárások és egyéb terhek mellett, de a mérhetetlen önbizalmának és bejáratott szlogenjeinek hála egy összeszedett beszédet tudott előadni. A tömeg ünnepelte Pétert, Márk viszont így is ideges maradt. Tudta, hogy ennek még nagy böjtje lesz.
Péter haragja nem ül el egy hamar. Legalábbis addig nem, amíg rendesen ki nem engeszteli.
……..
Valóban jól gondolta. A miniszterelnök jelölt ökölbe szorított kezekkel ült be mellé az autóba. Nem fog rögtön ordítani – állapított meg magában Márk. Először megvárja, amíg elhagyjuk a tömeget. El, messze az újságírók és propagandisták fürkésző szemei elől, és majd csak akkor kezdi a szidást. Először is vesz egy drámai lélegzetet, majd visszafogja a hangját. Igen, biztos, hogy lassan kezdi majd el. Tagoltan, és sziszegve, mint egy felbőszített piton. Kimérten magyaráz majd, okít és hibáztat, de éppen elég időt hagy majd, hogy közbeszólhasson. A magát védeni próbáló, mentegetőzőt aztán a földre teríti, és szétmarcangolja, hisz csapda ez, nem más. Ekkor kezdődik majd csak el az igazi bántalmazás, a fékevesztett ordítás.
Az autó lassan beért a kapubejáróba. Márk a hűvös ablaküveghez nyomta a homlokát, és próbálta csillapítani zakatoló gondolatait. Jobb, ha elébe megy a problémának, állapította meg.
Beértek a házba. A kampánnyal kapcsolatos megbeszélésre hivatkozva zárta kettejükre az ajtót Péter, és búcsúzott a meglepett Velkeytől.
Márk a folyosóról figyelte, amint a férfi háta megfeszül. Támadni készül. Kétségbeesett fáradtsággal akar veszekedni, és belemarni.
A köztük lévő távolságot három lépésben megtéve a földre vetette magát. A térde hangosan koppant a csempén, amitől egy pillanatra megbicsaklott. Péter csípőjébe kapaszkodva tartotta meg magát, míg visszanyerte egyensúlyát. Erősen markolta a nadrág anyagát, majd kérlelő, bűnbánó tekintettel nézett fel szempillái alól. Ahogyan sejtette, Péter még nem tért magához meglepetésében. Az arcán egyszerre ült ki a döbbenet és a kíváncsiság. A harag nyomai még ott ültek a homloka ráncain, de ez már nem számított. Ezek kis problémák voltak, nem olyanok, amiket ne tudott volna ajkaival semmissé tenni.
- Had tegyem jóvá, oké?
Kezeit már a rutin irányította, ahogy a szemkontaktust meg nem törve csatolta ki a nadrágszíjat. Közelebb hajolt, és egy nedves csókot nyomott a másik férfi hasára, a boxere vonala fölé. Azt gondolta, hogy okosan cselekedett. Hogy ismerte már annyira szeretője és barátja gondolatait, hogy tudja, mit tegyen meg érte. Az ezúttal hibás következtetésének egy erős lökés adott jelet. Péter eltaszította magától, és hátrébb is lépett egyet. Idomaiba visszatért a tüzes harag, a teljes felháborodás.
- MI A FASZ BAJOD VAN MÁRK?? NEKED EZ EGY KIBASZOTT VICC?? AZT HISZED, EGY SZOPÁS MAJD MEGOLD MIDENT? –hirtelen visszafogta a hangját, és lopva a bejárati ajtó felé pillantott, mintha attól tartana, hogy valaki a túloldalt hallgatózik. - Két opciót látok magam előtt: – Folytatta tagolva, parancsoló kézmozdulatokkal gesztikulálva. – Vagy egy inkompetens hülye fasz vagy, aki nem képes követni az egyébként kibaszott egyértelmű utasításaimat, vagy egy áruló vagy, aki szabotálni próbálja a pártot, És nem tudom, melyik rémít meg jobban.
Márk elkerekedett szemekkel nézett fel rá a földről. Az ijedtég és döbbenet másodpercek alatt adott utat a sértettségnek és a felháborodásnak. Felpattant ültéből és nekifeszült az idősebb férfinek. Testével igyekezett minél több határozottságot és fenyegetést kommunikálni, ami vérző szívével nehezebbnek bizonyult, mint hitte.
- …Ezt gondolod rólam? Így látsz engem, Péter? – szavai méregtől csöpögtek, ahogy visszafojtott hangon az arcába suttogta őket. A bőrén érezte a másik forró fújtatását.
Izzó tekintettük összefonódott, mintha közvetlenül egymás lelkébe próbálnának marni.
A közelség szinte elviselhetetlen volt. Márk elméjén átfutott a gondolat, hogy ha önérzete nem ilyen brutális megtiprása okán kerültek volna centiméterekre egymástól, most biztosan a falhoz szorítaná őt egy szenvedélyes csókkal. Többször dugtak már dühből, hevesen, és könyörtelenül. Ez viszont más volt. Most, hogy a bizalmának árulásával gyanúsította meg, a csók keserűen égett volna a nyelvén.
- Nem… legalábbis nem akarlak így látni.
Hangja szokatlanul erőtlenné vált, és a mondat vége felé majdhogynem elcsuklott. Egy reszketeg lélegzet hagyta el ajkait, ahogy homlokát finoman Márk vállára támasztotta.
- Bocsáss meg kérlek. Nem kellett volna ezt mondanom.
A férfi alig tudott hinni a fülének. Péter, a pártjuk első embere, és nagy eséllyel az ország leendő miniszterelnöke bocsánatot kért tőle? Az a pökhendi, hirtelen haragú, irányítás mániás, megszállott, lelkes, csodálatos gyönyörű és tiszta lelkű férfi, akibe ő, ha akarná se tudná megállni hogy beleszeressen. Karjait védelmezően felemelte, és Péter dereka köré fonta. Ujjaival apró köröket cirógatott a háta alsó felén, ahogy a folytatást várta. Érezte, hogy még nem ért a mondandója végére, csupán szünetet tart, amíg összeszedi kicsit magát.
- Úgy érzem, hogy összeroppanok a kampány súlya alatt. Nem tudom, meddig bírom még ezt a tempót. Mindennek tökéletesnek kell lennie, ha nyerni akarunk. És a munka oroszlán része persze még csak akkor kezdődne, mikor a romokban álló országot próbálnánk felvirágoztatni. Sajnálom. Olyan feszült vagyok, tudod? Tényleg sajnálom Márk, amiért rajtad vezettem ezt le. És tudom, ez nem az első alkalom volt. Bocsáss meg. – Ezzel karjait átlendítette a vállai felett, és szoros ölelésbe húzta őt.
Mégis mit mondhatna ilyenkor? Dühös, persze hogy még az. De megérné most kötekedni? Most, mikor ilyen sebezhetőnek engedi mutatni magát? Nem. És különben is, testének zaklatott rázkódásától elillant a harci kedve. Jobb a békesség, majd később megbeszélik. Talán még párterápiára is eljutnak egyszer, ha megélik a napot.
- Gyere, dőljünk le, pihenjünk egy kicsit. –Súgta Péter fülébe, majd puhán megpuszilta a halántékát.
Az ölelés még az eddiginél is szorosabbá vált, mintha a férfi attól tartott volna, hogy kámforrá válik, ha egy pillanatra is elengedi.
- Megbocsájtasz? – Mormogta a nyaka hajlatába.
Márk nagy lélegzetet vett, miközben az opcióit latolgatta. Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy „igen”. Csak úgy, mint a megelőző összes többi alkalommal, mikor hamisan csengtek a megbocsájtások. Mikor a „semmi baj” nem feloldozás volt, hanem egy udvarias, elvárt válasz; az egyszerű lezárása egy továbbra is folytatódó problémának. Nem. Ha rendesen akarják végezni a munkájukat, ha rendesen akarnak együtt dolgozni, és potenciálisan kormányozni is, Péternek vele egyenlőnek kell látnia. Nem lehet az érzelmi lábtörlője, a kutyája, akibe kedve szerint belerúghat, mert kisvártatva úgyis a kezét nyalja majd. Márk nem ilyen.
- Nem bocsájtok meg. Most még nem.
Finoman lefejtette magáról a másik férfit, aki lehajtott fejjel, a szemkontaktus kerülve állt előtte. Gyöngéden megfogta a kezeit, melyek hidegek voltak, akár a jég. Iszonyatosan ki lehet merülve, még a vérkeringése is tropa. Tényleg jobb lesz, ha lepihen egy kicsit egy meleg takaró alatt. Vajon maradt még a málnás teából, amit múltkor hozott át? Főz nekik egy-egy bögrével. Jót fog tenni.
- Sajnálom a súgógépet. Nem tudhattuk, hogy a szoftver nem bírja majd el a szöveged hosszát, de abban igazad van, hogy utána járhattam volna ennek. Vállalom ennek a felelősségét. Sajnálom, hogy problémát okoztam neked, nem állt szándékomban. Azt viszont nem hagyhatom, hogy így beszélj velem. Ez nem egészséges.
Megkönnyebbülve fújta ki a benntartott levegő maradékát. Szinte biztos volt benne, hogy nem lesz ereje ilyen asszertívan, és összeszedetten képviselni magát, szóval úgy érezte, igazán megérdemel egy mentális hátba veregetést. Jöjjön bármi, többé nem hasonul meg önmagával.
Mikor Péter végre felnézett rá, a szemei vörösesek és nedvesek voltak. Az állkapcsát összeszorítva bólogatott, de nem szólalt meg. Valószínűleg azért nem beszél, mert fél, hogy esetleg elsírná magát – gondolta Márk. Biztos ugyan nem lehetett ebben, de azért tisztelettudóan mellőzte a téma további forszírozását. Az üzenete átment, vagy ha esetleg mégsem, készen fog állni arra, hogy konfrontálódjon.
Péter megköszörülte a torkát, és hátrált egy fél lépést. Ujjai továbbra is Márk meleg kezeiben maradtak, így karjaik lazán lógtak közöttük.
- Köszönöm a visszajelzést, Márk. Minden erőmmel azon leszek, hogy egy egészséges munkakörnyezetet és kollegiális együttműködést biztosítsak. Remélem, hogy ennek következtében idővel majd megbocsájtasz azért, ahogyan bántam veled.
A diplomatikus megfogalmazás egy halvány mosolyt csalt a férfi arcára.
- Édes vagy, amikor így fogalmazol.
- Édes? – vonta fel Péter a szemöldökét egy fél mosollyal.
- Igen. – Válaszolta Márk, majd egy csókot nyomva a homlokára elkezdte beljebb vezetni a házba.
A nappaliba érve leültette a kanapéra, és pihenőt parancsolt neki, amíg ő teát főz.
- Kérem a telefonod. Most hagyd egy pillanatra a munkát, és szusszanj legalább egy órácskát.
Péter vonakodva bár, de odaadta telefonját, és elkezdett kibújni zakójából. Az ajtófélfa mellől Márk megengedett még magának egy lopott pillantást, pont akkor, amikor az idősebb férfi fél kézzel meglazította nyakkendőjét, és fáradtan nyögve hátrahajtotta a fejét.
Márk a fejbőrétől az ujjperceiig beleremegett a látványba és a hozzá társuló hangba. Elméje innentől kezdve a legvadabb, szexuális töltetű szituációkon való merengésre invitálta.
Felteszem a vizet forrni. Hm, inkább engedek még egy kicsit rá, hogy biztosan elég legyen.
Visszasétál a nappaliba, ahol Péter már felül kigombolt ingben ül. Lábait kissé széttárja, a combján pihenő kezével invitáló mozdulatokat tesz. Ajkain sejtelmes mosoly.
Márk megnyalja a saját ajkait, és lehunyja szemeit. A konyhapult hűvös tapintása segít visszatérni a valóság talajára, legalábbis egy kis időre. Hol is tartja Péter a mézet? A szekrényajtókat nyitogatva ismét elkalandozik. Egy újabb kép.
Ezúttal már közvetlenül a férfi mellett áll, aki ugyanazzal a mosollyal néz fel rá. Finoman megpaskolja a combját, ezzel egyértelmű jelzést küldve neki. Márk persze nem habozik. Két térdét a combjai mellé helyezi, és a vállaiba kapaszkodik. Lehajol, és megcsókolja.
Hol van a teatojás? Talán a mosogató gépben lesz. Közben felforrt a víz is, mehet a bögrébe.
Az elnyújtott, lassú csókok egyre hevesebbé válnak. Péter finoman az ajkába harap, mire ő a szájába csúsztatja a nyelvét. Erős kezek markolják a derekát, és lerántják az ölébe. Az ágyékuk összeér. Mindketten kő kemények.
Márk a kelleténél talán kicsit nagyobb erővel fejelte meg a konyhaszekrényt, hogy kizökkentse magát a kéjes ábrándokból. El sem tudta képzelni, hogyan nézhet ki most. Csak remélni merte, hogy erekciója alább hagy, mire a tealevelek kiáznak, és beviszi őket a nappaliba. A csapból folyó hideg vízzel megmosta az arcát és a nyakát.
„Szedd össze magad! Nem lehetsz ennyire oda érte, nem számít, mennyire kívánod őt!”
Óvatosan egyensúlyozva megindult a két bögrével.
A nappali ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra, és belegondolt, vajon hogyan várja őt barátja. Reménykedve az ajkába harapott, és lábával finoman belökte az ajtót.
Odabent egy szürke sherpa takaró alatt, ültében aludt a Tisza kormány vezetője. Szája félig nyitva, idomai kisimultak. Békés volt, és gyönyörű.
Márk halkan letette a bögréket a dohányzó asztalra, és helyet foglalt a mellette lévő fotelben. Lábait felhúzta a mellkasához, és némán elmerengett a halkan hortyogó Pétert figyelve.
Egy meleg érzés áradt szét a testében, mely betöltötte minden porcikáját. Tudta, legalábbis egy része gondolta, hogy ezt nem kellene hagynia; de már nem tudott féket szabni érzelmeinek.
Márk legyőzötten megállapította: végérvényesen, és visszavonhatatlanul beleszeretett Magyar Péterbe.