Work Text:
Igen, valahol ott. A helyzet az, hogy akkor sem tudtam, csak jó volt. A házak színesek voltak, az ég tiszta volt, a naplemente már kezdte narancs és lila árnyalatokkal befesteni.
Csak megfogtad a kezem, minden előrejelzés nélkül. Elkezdtél húzni magad után, és mikor megkérdeztem, hova megyünk, nevetve azt felelted: “Én sem tudom, de bízz bennem!”. Aztán a lépéseink egyre gyorsabbak lettek, míg nem futottunk, futottunk megállás nélkül. Kicsit sem éreztem magam fáradtnak.
Bementünk egy épületbe, ott felhurcoltál a lépcsőn, már nevettél. Azt se tudtad, merre megyünk, de az épület tetején kötöttünk ki, te pedig megvontad a vállad. Nem engedted el a kezem, és a szemedben valami halvány elszánt fény csillant.
Az utcát bevilágították a lámpák sárgás fényei, és a háztetőről háztetőre ugrálás ijesztő volt, főleg, mivel már alig lehetett látni ott fent. Olyanok voltunk, mint a madarak. Mintha megszűnt volna a gravitáció, mintha repültünk volna. Végül megálltunk, hiszen nem vagyunk madarak, és az ember egyszer elfárad.
Szembe fordultál velem, még lihegtél a kimerültségtől, de a mosolyod nem tűnt el. Ugyanez volt velem is. Aztán közelebb jöttél, nagyon, nagyon közel. Elengedted a kezem, és az arcomra tetted a sajátod, én pedig automatikusan a derekad köré fontam a karjaimat, és behúztalak magamhoz. Meg akartalak csókolni, de te csókoltál meg engem, szóval csak belementem, és elvesztem benne. Már teljesen sötét volt, kissé hűvös, kissé fújt a szél, de csak annyira, hogy ne érezzem teljesen üresnek a körülöttünk lévő világot.
Bárcsak ki tudnám ezt mondani neked. Itt van minden szó, minden emlék kép, de mégis, olyan nehéz. Olyan távoli…
Érzem, ahogy megmozdul mellettem az ágyon (nem túl drága hotel, de egy éjszakára megfelel), becsukom a szemem, hogy ne tudja, ébren vagyok. Igen, végig őt bámultam, így egy kicsit kínos lenne, ha úgy kellene megfordulnia, hogy közben valami mániákus őrült figyeli.
– Tudom, hogy ébren vagy – suttogja, majd halkan felnevet.
Nem mozdulok, folyton ő nyeri meg a meccset, ha az igazságról van szó. Ezt most nekem kell.
– Jó, akkor visszafordulok, és tovább bámulhatsz.
Honnan a fenéből tudta, hogy bámultam? Az ember megérzi, ha veszélyben van, sőt, a legtöbb élőlény is. A préda is azért marad mozdulatlan, mert a ragadozó bámulja, mielőtt lecsapna rá. De ő nem a prédám. Ezt ő is tudja, különben nem fordult volna hátra.
– Tudom, hogy csak blöffölsz, és tudom, hogy tudod, hogy nekem van igazam, és nemsokára érezni fogom, ahogyan a vállamra teszed a kezed, és kéred, hogy forduljak feléd – mondja halkan, hallom a kiejtésén, hogy mosolyog.
Na jó, nem tudok neki hazudni, még akkor sem, ha apróságokról van szó.
– David…
Azonnal megfordul.
– Igen? – kérdezi vigyorogva, ami miatt én is elnevetem magam.
– Tudod, mostanában sokszor eszembe jut… két évvel ezelőtt…
– Mi?
– Ne hazudj, nem hiszem el, hogy nem emlékszel – mondom, miközben megfogom a kezét.
– 82 július 19? Miért ne emlékeznék?
Halkan felnevetek, de ez talán csak egy gyenge sóhaj. Közelebb húzódik, és a szemembe néz.
– Paul, az volt eddigi életem legboldogabb napja.
– Tényleg?
– Akkora megkönnyebbülés volt, amikor rájöttem, hogy te is így érzel. Csak csináltam, amit a hülye agyam diktált, és vittelek magammal, mert ezt tartottam helyesnek.
Lehunyom a szemem, de a mosoly nem tűnik el az arcomról. Érzem, hogy megsimítja az arcom, aztán a keze egyre lejjebb csúszik, majd megállapodik az alkaromon. Csend van. Kellemes, altató csend. És ez jó. Ez tényleg jó.