Work Text:
847
Keith Shadis, bár esze ágában sem volt kimondani, nagy reményeket fűzött a 104-es kadét osztaghoz. E a fiatalok soraiból fognak kikerülni azok a katonák, akik győzedelmet arathatnak az emberiség számára. Voltak köztük olyan gyerekek, akik igen sokra vihették, ha keményen próbálkoznak. Ám ahogy a férfi végignézett a kókadozó, már-már félholtnak minősíthető társaságon, kicsit megingott a hite.
– Aztán majd ha egy titán az éjszaka közepén fogja betörni a házatok falát, akkor nem fogja őket érdekelni, hogy milyen álmosok vagytok! – szól rá keményen a kamaszokra.
Armin csak kötelességtudóan bólintott. Ő is szívesebben járt volna az álmok édes mezején, de azért próbált éber lenni, ellentétben a társai nagyrészével.
– Nekem aztán mindegy, mert én úgysem leszek Felderítő… – hallotta meg Jean morgását a háta mögül.
Armin egy gyors seregszemle gyanánt végigfuttatta a tekintetét a többi kadéton, amikor is a szeme megakadt egy alakon. Szinte rá sem ismert Annie-re.
A hallgatag, megközelíthetetlen lány egy fa tövében ült, hátát annak törzsének vetve, és kapucniját a fejébe húzva békésen szunyókált.
A többi kadét szinte egytől egyig azt vallotta, hogy Annie Leonhart a legijesztőbb teremtés, akivel eddig dolguk volt, de Armin ezzel nem értett egyet. Bár csak öt hónapja ismerte a lánykát, egyáltán nem gondolta őt félelmetesnek. Inkább csak rejtélyesnek és visszafogottnak. Meg tehetségesnek. És… csinosnak.
A tizenkét éves fiú megrázta a fejét. Most nem ezen kell gondolkodnia! Ki tudja, milyen feladat vár rájuk?
– A mai feladat egyszerű: túl kell élnetek egy éjszakát az erdőben! – magyarázta a parancsnok, mire a gyerekek egy emberként hördültek fel. – Párokba lesztek osztva, mindenki kap egy-egy kést, egy lámpást, egy kis élelmet, és egy hálózsákot, szóval el lesztek kényeztetve!
– Pfff, ez tényleg nem lesz nehéz – legyintett Ymir –, főleg, ha az én kis Christámmal lehetek! – ölelte át oldalról az alacsony szőke kislányt. – Ne aggódj, én majd meg foglak védeni a vadállatoktól! – jelentette ki a magas, szeplős lányka.
– Nem, én foglak megvédeni téged! – vigyorgott rá a másik leányra Christa.
– Szerencsétek van, mert még a véletlenszerű beosztás során is egy csapatba kerültetek ti ketten – pillantott Shadis a két kamaszlányra, mire azok egymás nyakába ugorva kezdtek ujjongani. – Akkor mondom is a többi párt!
Armin figyelmesen hallgatta. A barátai közül Eren Marcóval került egybe, Jean Mikasával (a fiú nagy örömére), Connie Sashával, Bertholdt pedig Reinerrel.
– Leonhart, ébredj! – hallotta meg hirtelen a fiú a parancsnok hangján, mire a tekintete rögvest a még mindig igazak álmát alvó Annie-re siklott.
– Mhi vhaaan…? – nyögte kótyagosan a leányzó, amint komótosan felnyitotta a szemét, majd észrevéve magát, rögvest felegyenesedett. – Akarom mondani: igen, uram?
Arminnak muszáj volt elfojtania egy kuncogást. A lány pont olyan volt, mint egy kiscica. Ez a kis közjáték az előbb sokkal… emberibb arcát mutatta meg Annie-nek. Lehet, hogy a küzdőtéren tényleg legyőzhetetlen, de mégis csak egy tizenhárom éves lány, akinek vannak gyengeségei. És bizonyára neki is vannak céljai és álmai. Armin nagyon kíváncsi volt ezekre. A fiút mindig is vonzották a rejtélyes dolgok, mindenre tudni akarta a választ. És… azért szerette volna jobban megismerni Annie-t.
Biztosan csak azért, mert látod azt a szomorúságot, ami körüllengi őt, amit próbál az acélozott külső mögé elrejteni. Mert szeretnél neki segíteni.
És… mert szimpatikus.
Ugye az nem nagy dolog, ha valaki szimpatikus az embernek…?
– Arlert bezzeg éber, vegyél róla példát! – folytatta Shadis, Arminra mutatva. – Ő lesz a párod ma este!
Armin hasába valamiért egy furcsa, bizsergő érzés fészkelte be magát. Valami… örömféleség járta át, amint Annie feléje lépdelt, és megállt mellette. Ahogy egy pillanat alatt végigmérte a lányka fizimiskáját, remélte, hogy csak az álmosság miatt ilyen unott. De azt a lehetőséget sem vetette el, hogy igazából csak nem örül annak, hogy pont vele került egy csapatba. Mert végül is ki akarna a nyeszlett, gyengécske Armin Arlerttel együtt dolgozni?
Nem is tudhatta, hogy egyáltalán nem ez az ábra.
---------
Annie már egy jó ideje gyalogolt szótlanul Armin mellett a sötét és sűrű erdőben. A dombon felívelő ösvényen óvatosan kellett lépkedjenek, mert egy rossz mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy leguruljanak a meredek lejtőn. Bár nagyon, de nagyon zárkózottnak vallotta magát, és egyáltalán nem érdekelte, hogy egy ember unalmasnak gondolja őt azért, mert nem mond semmit, Annie most mégis azt kívánta, hogy bárcsak eszébe jutna valami téma, amit bedobhat.
Mert valamilyen oknál kifolyólag nagyon is érdekelte, hogy Armin Arlert mit gondol róla.
Amióta csak eszét tudta, mindig is lenézte azokat a lányokat, akik egy fiú miatt olvadoztak, (például mikor még a marley-i gyakorlataik alatt Piecknek be nem állt a szája, annyit áradozott Porcóról, vagy a mostani lány kadéttársai közül párak, akik a fiúkról csacsogtak és vihogtak lefekvés előtt), erre meg ő sem érezte magát különbnek náluk.
Ő is csak egy kis szánalmas csitri lett a sok közül.
A lányok valamelyik este egy olyan „nagyszerű” játékot játszottak, hogy a jelenlévő lányokhoz milyen típusú fiú illene, és Sasha meg Mina olyan srácot képzeltek el Annie mellé, aki egy kétajtós szekrény, és fél kézzel leterít bárkit.
És ehhez képest, akit Annie kiszemelt, alig volt magasabb nála, olyan vézna volt, hogy a szél is elfújhatta, és a küzdőtéren általában vele törölték fel a port.
De ezt nem bánta. Mert ezek mellett a fiúnak volt valamije, ami sokkal erősebb volt bárkiénél. A tudásszomja. A kitartása. Az igazságérzete. És a kedvessége.
És az a nagy, kerek, kék szempártól még Annie Leonhart térde is megremegett.
Annie igazság szerint két évvel ezelőtt látta először Armint, az a nagy tragédia után (amiben ő is kivette a részét…), abban a házban, ahová a nincstelenné váltakat gyűjtötték össze. Már akkor sem tudta levenni a szemét az aranyló hajú kisfiúról, és most fikarcnyit sem változott a helyzet.
Kivéve azt, hogy most már alkalma volt megismernie a fiút, még ha csak távolról, megfigyelőként is. Nem teljes mértékben persze, de eléggé ahhoz, hogy belehabarodjon.
Ezt most jól megcsinálta. Egy szigeti eldián iránt táplál érzéseket.
Nem azért volt hatalmas gond a fiú származása, mert Annie gyűlölte volna a Paradis-szigeti embereket. Erről szó sem volt, mivel talán ő volt az egyetlen a Harcosok közül, akik nem kajálták be azt a borzalmas propagandát, hogy a szigetiek maguk a Sátán véréből vannak. Hanem azért, mert így egy fikarcnyi esélye sem volt arra, hogy ő és Armin valaha egy pár legyenek. A fiú a végén úgyis az ellenségének fog számítani. És Armin biztosan meg is gyűlölné őt azért, amit tett. Egy szörnyetegnek látná őt.
Mert az is volt.
Hirtelen egy kiáltás húzta ki őt a tengerként hullámzó gondolatai közül. A lány nem is gondolkozva, rögvest Armin után kapott, és épp az utolsó pillanatban ragadta meg a fiú karját, mielőtt az lecsúszhatott volna a mélységbe. Annie riadtan konstatálta, hogy mindkettejük lámpása sebesen legurul a dombon, csakis a végtelen sötétséget hagyva maguk után. Az övé bizonyára azért eshetett ki a kezéből, mert túlságosan is arra koncentrált, hogy Armint megmentse. De ezen elért később is rágódni, most az volt a fő, hogy a fiúnak nem esett baja. Egy rántással visszahúzta Armint az ösvényre.
– Köszönöm, Annie! – hálálkodott a fiú. – Úgy sajnálom, hogy miattam most nincs fényünk! Szerintem jobban megérte volna, ha hagyod, hogy lezuhanjak…
– Amilyen okos vagy, olyan hülyeségeket tudsz mondani néha – torkollta le Annie. – Azért te sokkal többet érsz két nyamvadt lámpásnál.
– Hát… köszi – nevetett fel erőtlenül Armin. Annie nagyon szerette volna látni az arcát, viszont az nem volt lehetséges, mert jelen esetben az orráig sem látott. – Hmmm… viszont így, hogy nincs fényforrásunk, valamit ki kell találnunk, hogy biztonságban tovább tudjunk menni ezen az úton… – folytatta a fiú, és Annie ehhez a mondathoz már tudott arckifejezést is párosítani. Most biztos összeráncolja a szemöldökét, és a mutatóujját az álla elé emeli… – Van is egy ötletem – Armin Arlertnek mikor nincs ötlete ugyan bizony? – Á, de várj, ez marhaság! Felejtsd is el!
– Ha arra gondoltál volna, hogy fogjunk be szentjánosbogarakat, és kérjük meg őket, hogy vezessenek el minket a tisztásig, akkor igen, tényleg nagy marhaság lenne, de téged ismerve valószínűleg nem erre gondoltál – mondta szarkasztikusan Annie, mire Armin jóízűen felkacagott.
– Annie, nem is tudtam, hogy van humorod!
Annie, mivel a fiúnak nem volt esélye látni az arcát, megengedte magának, hogy haloványan elmosolyodjon. Meg tudta nevettetni Armint. Miért esett ez neki ennyire jól?
– Hát, azt azért nem mondanám… – felelte végül. – Na, ki vele, mi az ötleted?
– Hát… arra gondoltam, hogy nehogy megismétlődjék ez a baleset, és nehogy valamelyikünk – vagyis én – bezuhanjon oda, mert így, hogy egy fikarcnyit sem látunk, nem is tudnánk elkapni egymást, ezért… öhm… – magyarázta Armin kissé remegő hangon – az segíthetne, ha megfognánk egymás kezét… Persze lehet, hogy hülyeség, mert akkor mindketten bezuhannánk, szóval–
– De nem zuhannánk be mindketten, ha az egyikünk időben megveti a lábát, s akkor megmenti a másikat – vágott a fiú szavába Annie. – Ez egyáltalán nem rossz ötlet, Armin.
Aztán alaposabban is végiggondolta. Ő és Armin kézenfogva fognak sétálgatni az erdőben. Mintha egy nyálas, romantikus mesében lennének, amit Christa az egyik tábortűznél osztott meg a többiekkel.
Az arca lángolni kezdett.
– Na, add a kezed! – acélozta meg a hangját, a kislányos zavarát palástolva.
A sötétben valahogy meglelte a fiú karját, és a kezét az övébe csúsztatta. Bár Armin egyáltalán nem volt egy égimeszelő, a keze mégis sokkalta nagyobb volt a sajátjánál. Bár minden kadétnak már bőrkeményedéses volt a keze, a fiú tenyere mégis valahogy olyan puha és meleg volt.
– Indulhatunk tovább? – kérdezte meg a fiút, aki egy igenlő válasz után meg is tette az első lépést.
---------
Bár csípősen hideg volt a éj, Arminnak mégis annyira melege volt, mintha egy kemencébe dobták volna be őt.
Ő kézenfogva andalog Annie-vel! Magával Annie Leonharttal, aki még akkor is a levegőbe repíti a fiúkat, mikor azok épp, hogy csak egy pillantást vetnek rá.
Kész csodának tudta be, hogy a lány igent mondott a bugyuta ötletére.
A gyomra jobban dobálta a szaltókat, mint egy elméleti teszt előtt.
Mégis mi a fenéért? Mi ez az érzés?
Annie nagyon alacsony növésű lány volt (bár a nőiessége ahhoz képest már szárba kezdett szökkenni…), így a keze is egész pici méretet öltött. Szinte elveszett a sajátjában.
Most először támadt az a gondolata, hogy Annie igazából egészen aranyos.
Most is csend húzódott köztük, de valahogy ez már egy kellemesebb fajta volt.
Egészen addig folytatták ily módon az útjukat, amíg a fák mögül valamicske fény kezdett derengeni.
Kiértek a tisztásra.
És az ég…
Az augusztusi éjszaka ruháján, mint megannyi drágakő, úgy tündökölt a csillagok hada.
– Ez… nagyon szép… – ámult el mellette Annie, még mindig el nem engedve a kezét.
A káprázattól megelevenedett arca örökre beleégett Armin elméjébe. Annyira emberi, annyira hétköznapi, s közben mégis, annyira különleges volt…
– Tényleg, ma van a nagy csillaghullás csúcspontja! – lelkendezett Armin. – Nem nézzük meg? Itt letehetnénk a hálózsákjainkat, és itt is eltölthetnénk az éjszakát, és akkor megnézhetjük a hullócsillagokat! Ma éjjel van a legnagyobb esély arra, hogy minél többet lássunk!
Annie nagyon édesnek tartotta a fiú lelkendezését. Örült, hogy még nem hunyt ez ki belőle. Mert saját magából már réges-rég kihunyt ez a láng.
– Rendben!
A következő percben már mindketten a hálózsákjukban feküdtek a szabad ég alatt. Még nem láttak egy csillagot sem elsuhanni, de Armin bőszen bizonygatta, hogy csak türelemmel kell lenni, és közben lelkesen mutogatta a lánynak a különféle csillagképeket. Annie-t furdalta a kíváncsiság egy dologgal kapcsolatban.
– Mondd, Armin… – kérdezte. – Honnan tudsz ennyi mindent a csillagászatról?
– A… a szüleimtől – remegett meg kicsit a fiú hangja. – Nagyon okosak voltak, és még annál is kíváncsibbak. Sok elméletük volt, és sok műszert meg is alkottak. Köztük a távcsövet is. Emlékszem, régen nagyon sokszor néztünk égitesteket, és minden évben kimentünk a város peremére meglesni a csillaghullást.
Armin hangjából csak úgy áradt a szeretet és a rajongás, de a keserűség is. Annie-nek összeszorult a szíve attól, hogy a fiú múlt időben beszélt a szüleiről. Tudta, hogy Armin Shiganshinában nőtt fel. Vajon a szülei akkor hunytak el, amikor a Mária-fal elesett?
A lánynak gombóc nőtt a torkában. Annyi ártatlan ember veszett oda csakis azért, mert egy ország mindig csak még több hatalmat akar, és folyton folyvást csak keresi a bűnbakokat...
Hirtelen csak még jobban utálni kezdte magát.
– És... mi történt velük? – bukott ki a kérdés Annie-ből, de egyből megbánta. Lehet, hogy a többi kadét egy érzéketlen kis csitrinek tartja őt, de Armin szemében egyáltalán nem akart annak tűnni. – Nem akarok fájdalmas dolgokat firtatni. Sajnálom! Vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem!
– Semmi baj – mosolygott rá gyengéden Armin. – Anyának és apának a „bűne” a tudásszomjuk, a kíváncsiságuk volt. Egy hőlégballont építettek, és a falakon kívülre akartak vele utazni, hogy megnézzék a kinti világot. Nem tértek vissza – csengett szomorkásan a hangja. – A nagyapám úgy magyarázta el nekem, hogy „szabályt szegtek, ezért megbüntették őket”. Csak később értettem meg, hogy a Katonai Rendőrség eltávolította őket. Megölték őket, csak azért, mert nem hitték el azokat a meséket, amiket be akartak velünk etetni. – mondta komolyan. – Tőlük tanultam azt, hogy álljak ki az igazamért, mert jobb a hitemért adni az életemet, mint hogy meghunyászkodva, félelemmel a szívemben éljek. Segíteni szeretnék az emberiségnek, és ki akarom deríteni az igazságot a világ mögött. Ki akarok menni a falakon kívülre!
Annie szemei kistányér nagyságúra kerekedtek. Elképzelhetetlen volt, hogy ez a fiú ennyi veszteség után is képes volt még hinni valamiben.
– Eltökélt vagy, Armin – mondta elismerően. – És... a szüleid biztos büszkék lennének rád, hogy továbbviszed a mentalitásukat. Nem hagyod kárba veszni az emléküket.
Úgy gondolta, ezek a legmegfelelőbb szavak ebben a helyzetben. Nem akarta egyszerűen csak azt mondani, hogy sajnálom (bár rettentően sajnálta). Üres szónak gondolta azt, és cseppet sem szerette volna, ha Arminnak úgy jönne le, mintha szánalmat érezne iránta.
– Hát, próbálkozok... – túrt zavartan a hajába a fiú. Mégis miért pirult el a lány dicséretétől? – És te, Annie? Te miért küzdesz? – kérdezte tétován.
– Én? – felelte a lányka megilletődve. – Nekem nincsenek ilyen nagy eszméim, mint neked. Bennem nincs szenvedély. Az én célom egyszerű: csak szeretnék békében élni az apámmal, és egy jobb életet biztosítani kettőnknek. Igen, ez egy önző cél. – Ez csak egy féligazság volt. Igen, nagyon vágyott egy békés életre. De azt nem mondhatta el, hogy az apja (bár utólag a lánya bocsánatáért esedezett) csak úgy odadobta őt a katonaságnak a saját jólétéért. Annie egy nagyon racionális embernek vallotta magát, ezért utálta, ha egy érzelmet és annak okát nem lehetett megfejteni. Ha az apja annyi szenvedést okozott neki, akkor miért nem tudja gyűlölni? Ha bocsánatot kért tőle, akkor miért nem tudja szeretni? Ellentmondásos volt a két gondolat. Inkább a ragaszkodás volt az a dolog, ami a legközelebb állt ehhez az érzéshez. És ha már érzelmek... az Armin iránti érzelmei sem voltak logikusak. De azt tudta, hogy csakis színtiszta szereteten és vonzalmon alapszik.
– Szerintem egyáltalán nem önző ez, Annie – jelentette ki határozottan Armin. – Sokkal több vagy, mint amennyit hiszel magadról.
Naiv fiú, gondolta magában Annie. Egy nap meg fogsz gyűlölni engem.
Abban a pillanatba egy üstökös végigszánkázott az égen, hosszú, fényes csóvát hagyva maga után. És aztán követte egy másik is. És még egy
– Annie! Elkezdődött! – ujjongott Arnin. – Gyorsan, kívánj valamit!
És Annie kívánt is, tudván, hogy az egy merő lehetetlenség.
----------
862
Annie hangos gyereksírásra ébredt. Kótyagosan ült fel az ágyban. Még szívesen aludt volna tovább, de az élet nem volt kívánságműsor.
Még délután környékén ledőlt egyet aludni, és most már napnyugtára járhatott az idő, a függönyök között befurakodó aranyszínű sugarakból ítélve.
Armin nem volt mellette. Ám a kiságy nem volt ám üres: a kis Amelia máris éber volt, és éppen azt bizonygatta, hogy bár ő a legifjabb a családban, attól még neki van a legnagyobb tüdeje ebben a házban.
Annie egy fáradt mosollyal szökkent talpra, és a karjaiba vette az egyhónapos kislányt. A kis Amelia ettől megnyugodott, és utána rögtön az édesanyja felsőjének szegélyébe markolt bele két kézzel.
– Ó, szóval csak ez a baj, kicsikém... – suttogta szeretetteljesen.
– Annie! – hallotta a férje hangját a konyhából, az olaj összetéveszthetetlen sercegésével együtt. A férje bizonyára vacsorát készít. – Minden rendben? Jól vagy? És Ami is? Segítsek?
Annie szíve olvadozni kezdett. Hogy lehetett valaki ennyire végtelenül kedves és odaadó?
– Nincs semmi gond! – szólt. – Jól vagyok! És Ami csak éhes! Ugye az vagy? – ezt már a kisbabának mondta, megsimogatva az arcocskáját. A szemei Arminé voltak, de a férje szerint az arcvonásait inkább tőle kapta.
Az ágyra visszaülve kigombolta a felsőjét, hogy meg tudja szoptatni a pöttöm kislányát. Ahogy a kis Ameliát tartotta, akaratlanul is könnyek kezdtek az arcáról csorogni. Mind a három gyereke világra jövetele után (de már a terhességei alatt is) a szíve túlcsordult a szeretettől.
Mihelyt Amelia végzett, Annie gyengéden magához szorította a babát, és elindult vele a konyha felé.
Az ajtófélfában megállva a világ legaranyosabb látványa köszöntötte.
Armin szorgalmasan ügyködött a gáztűzhelynél, miközben két szőke kisgyerek csimpaszkodott mindkét lábába, és még a hófehér macskájuk, Habcsók is ott sündörgött körülöttük.
– Mikor lesz már kész, apuuu? – nyaggatta az édesapját a hároméves Aurora.
– Még pár perc, kicsim – felelte végtelen türelemmel Armin.
– De az előbb is ezt mondtad! – mondta felháborodottan a kislány. – Olyan lassú vagy!
– Hé, azért nem vagyok! – nevetett fel a fiatal férfi.
Közben az egy éves és négy hónapos Alexander is türelmetlenkedett. Beszélni még nem tudott, de ez nem állította meg abban, hogy ne ráncigálja követelőzően az apja nadrágját. A kisfiú nemrégiben tette meg az első lépéseit, és már egészen stabilan állt a két lábán.
Annie ajka egy mosolyra görbült. Látta, hogy a férje haja milyen kócos, milyen ernyedten tartja a vállait, és mikor lenézett a gyerekekre, a fiatal nő azt is észrevette, hogy a szemei alatt csak úgy sötétlenek a karikák. És mégis, ezek ellenére is olyan kedvesen szólt a gyerekekhez, annyira türelmes volt velük... Többek között ezért is szeretett bele Arminba. Az odaadása miatt, hogy amit szeret, azért töretlenül küzd.
Annie minden alkalommal egy szerelmes kislánynak érezte magát, amikor a fiatal férfire pillantott, még úgy is, hogy nyolc éve együtt voltak, ebből öt éve házasokként. Armin borzasztóan jóképű volt, a vonásai kétségkívül férfiasabbak lettek, mint kamaszkorában – de azért még mindig aranyos és fiatalos volt az ábrázata –, és a csenevész alkatát is egy erősebb, izmosabb váltotta fel.
Armin teljesen hátrafordult, és az arca konkrétan felderült.
– Szia, szívem! És szia, kicsi Amelia baba!
– Anyuuu! – rohant oda Aurora az édesanyjához. – Jól vagy már?
– Igen, kincsem – guggolt le Annie, hogy fél kézzel meg tudja simogatni a nagyobbik lánya aranyszőke haját, a másik karjában óvatosan tartva Ameliát. – Tudtam pihenni.
– De te persze, hogy fel kellett ébreszd a mamát! – nézett Aurora vádlón a kishúgára, aki csak nagyokat pislogott, majd az arca egy széles mosolyra derült, és az aprócska kezével megfogta a nővére szintén aprócska kezét. – De nem tudok rád haragudni! – mosolyodott el Aurora is. – Te vagy a legcukibb baba a világon!
Erre Alexander egy olyan hangot adott ki, mintha tiltakozni akarna.
– Jó, Alex, te is ugyanannyira cuki vagy! – fordult hátra a kisöccsére nézve Aurora.
Alexander el is engedte Armin lábát, hogy kissé imbolygó léptekkel induljon el az édesanyja és a testvérei felé. Az arca nagyon hasonlított az édesapjáéra.
– Igen, gyere csak, nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg Annie a kisfiát.
Armin viccesen meghökkent ábrázattal nézte, ahogy még Habcsók is otthagyja őt.
– Hát, hogy elpártolt tőlem mindenki! – színlelt felháborodást Armin, még mindig a gáztűzhelynél főzögetve. – Már nem szeret engem senki?
– Dehogynem, apu, nagyon szeretünk téged! – mondta lelkesen Aurora, miközben megsimogatta az éppen odaérő Alexander fejét. – És téged is nagyon szeretünk, anyu! – fordult vissza az anyukájához Aurora.
Annie szeme akaratlanul is könnybe lábadt. Régebb biztos volt benne, hogy ez nem fog megadatni neki: egy szerető házasság az élete szerelmével, három édes kisgyermek, akik hozzábújnak, és még egy macska is... Azt hitte, hogy zsenge huszonkét évesen el kell hagyja a földi világot. De a legnagyobb álád volt az életében, hogy az a borzalmas átok megtöretett.
Arminnal egymás szemébe néztek. A férje ugyanazt a kedves mosolyt villantotta rá, amitől már kislányként is megremegett a térde. Nem volt könnyű három ennyire kicsi gyerekkel, úgy, hogy még fiatalok voltak mindketten. Nagyon fáradtak voltak, és mégis, élettel telinek érezték magukat. Úgy tűnt, a boldogság megszelídíti a nehézségeket
– És mi is nagyon szeretünk titeket, gyerekek... – suttogta Annie.
----------
Miután leszállt az est, a gyerekeknek felolvasták az estimesét, és jóéjtpuszikkal szenderítették őket álomra. Egy kicsit vártak, és mikor úgy tűnt, hogy a kicsik békésen alszanak, a konyhában átölelték egymást. Minden ilyen alkalmat kihasználtak, mikor kettesben lehettek.
– Nos, Annie – suttogta a felesége fülébe Armin – ez egy különleges éjszaka lesz.
– Miért? – tudakolta a fiatal nő vidoran. – Valami új pajzán ötleted támadt, amit ki kéne próbálnunk?
– Most kivételesen nem – kuncogott Armin. – Bár inkább te vagy a pajzán tevékenységek legjobb ötletgazdája, édes... – tette hozzá pimaszul, mire egy enyhe bökést kapott a vállára a szerelmétől. – Ma éjszaka lesz a csillaghullás csúcspontja! – tolta el magától Annie-t, hogy a lány szemébe tudjon nézni.
– Tényleg? – döbbent le Annie. – Akkor muszáj lesz meglesnünk.
– Bizony! – mondta izgatottan a szőke fiú. – Viszont... a legtöbb csillagot csak éjfél után fogjuk látni...
– Akkor valamivel el kell üssük az időt addig... – felelte sejtelmesen Annie. – Feltéve, hogy a picik nem fognak felébredni.
– Remélem, jó gyerekek lesznek, és teret hagynak a szüleiknek – nevetett fel Armin, s azzal ölbe kapta a szerelmét, és egészen a nappaliig, a kanapéig cipelte a lányt...
A gyerekek most nagy csoda folytán nagyon is együttérzőek voltak, így sem Amelia, sem Alexander nem versenyzett hangos sírás terén, és Aurora sem szaladt be a hozzájuk arra hivatkozva, hogy a függöny életre kelt.
A házaspárnak emiatt egy nagyon kellemes és hosszú légyottban lehetett részük. Miután lezuhanyoztak (közösen, nyilvánvalóan), pizsamába vedlettek át, de föléjük vastag pulóvereket öltöttek fel, mivel augusztus derekán már jócskán lehűlt az idő az éjjeli órákban.
Ahogy kézenfogva kisurrantak a kertbe, úgy érezték magukat, mint két huncut kisgyerek. Leterítették a pokrócot a fűre, és pillanatokon belül már az éj sötét takaróján a végtelen sok, gyémántokként tündöklő csillagokban gyönyörködtek. A házuk a város legeslegvégén foglalt helyet, így a fényszennyezés minimális volt. A tücskök megnyugtató dallama lágyan szállt a levegőben.
És a csillagok máris játszadozni kezdtek, olyan sebesen szelve át az eget, mint a gondolat.
– Eszembe jutott, hogy pontosan tizenöt éve néztük először együtt a csillagokat... – sóhajtotta szerelmesen Armin. – Annyira kicsik voltunk még akkor! Nem gondoltam volna, hogy meg fogjuk ismételni ezt az alkalmat...
– Én sem... – mondta Annie. – Azt hittem, hogy soha nem lesz még egy olyan békés éjszakában részem.
– És nézz most ránk! – nevetett fel a fiú. – Itt vagyunk, mint férj és feleség, bár hullafáradtan, de boldogabban, mint valaha! – szorított rá a felesége kezére. Mintha még mindig olyan finom és apró lett volna, mint amikor tizenöt éve először fogta meg... – Annie... – fordult oldalra, mire a lány reája emelte a tekintetét –, mit kívántál akkor? – kérdezte tétován.
Annie egy nagyot nyelt, mielőtt még felelt volna.
– Azt... hogy ne gyűlölj meg engem, miután megtudod, mi is vagyok valójában. Mert abba belehaltam volna, Armin.
– Annie-m... – simította meg elkerekedett szemekkel a szerelme arcát Armin. – Ezt nem is kellett volna kívánd. Mert soha nem gyűlöltelek volna. Soha. Ehelyett csak halálosan beléd zúgtam – mosolyodott el édesen. – De az én régi kívánságom is teljesült.
– És mi volt az?
– Hogy újra nézhessem a csillaghullást veled.
Azzal mélyen és lassan megcsókolta a lányt, és az ég – de talán az egész világegyetem – csak ámult a szerelmükön.