Chapter Text
Prológus
HARRY POTTER HALOTT!!! – kiáltották az újságok címlapjai, alig pár órával a döntő csata után. A brit varázsvilág egyik szeme sírt, a másik nevetett. Megszabadultak a hosszú évek óta tartó félelemtől és szenvedéstől, de a szabadságukért hatalmas árat kellett fizetniük. Bár a kiválasztott, Harry James Potter végül felülkerekedett a világot rettegésben tartó Voldemorton, de az ár, amit fizetnie kellett, az élete volt. „…mert nem élhet az egyik, míg él a másik...” – szólt a prófécia, és sokan reménykedtek benne, hogy a fiatal kiválasztott túléli a harcokat. Ám nem így történt. A döntő csata a két hatalmas erejű varázsló között hosszú órákig tartott, majd hirtelen, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai is eltűntek a látóhatárról, hatalmas, fehér fény villant fel, s a Sötét Úr halálkiáltása terítette be a csatateret. Aztán hirtelen csend támadt, a harcmezőn mindenki mozdulatlanná vált.
Voldemort teste a domb tetején hevert, ahol az utolsó küzdelem folyt, mellkasa feltépve, mintha szó szerint kiszakították volna belőle a lelket. Ellenfelének viszont hűlt helye volt. Csak talárjának egy apró foszlányát találták meg, valamint egy marék hamut.
Gyászba borult a varázsvilág. A kiválasztott, bár megmentette őket, a saját életével fizetett.
Mindez lassan már fél éve történt, azon a végzetes, október 31.-i napon, és a varázsvilág kezdett feléledni hamvaiból. Harry Potter nevét imába foglalták, s a végső csata helyén szobrot emeltek számára, ahogy ott áll, magabiztosan, felemelt pálcával.
Újfent béke uralkodott, és Hogwarts is újfent megnyitotta kapuit a fiatal varázslók és boszorkányok előtt, s végre méltó igazgató is került az iskola élére, Minerva McGonagall személyében, aki az iskola azon kevés tanárai közé tartozott, aki túlélte a harcokat. A háború hatalmas veszteséget okozott, sok fiatal varázsló és boszorkány meghalt, akik pedig maradtak, mind ős-öregnek érezték magukat.
Minerva gondolataiba mélyedve ült irodájában, azon a helyen, ahol előtte Albus Dumledore és Severus Snape is vigyázta a tanulókat. Mélyet sóhajtott, majd felkelt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Odakint sütött a nap, és a kevés tanuló, aki a kastélyban volt, mind odakint múlatta az időt. A Házak immár feleslegessé váltak, a tanulók összetartottak, az ellenségeskedés megszűnt. Az igazgatónő halványan elmosolyodott, s szigorú arcának ráncai enyhén kisimultak. Ám békéje nem tartott sokáig, mert hirtelen lábak dobogására lett figyelmes, valaki sietve közeledett az irodájába vezető lépcsőn. Megfordult és várt, míg az ajtó kitárul, csakhogy szembe találja magát Bill Weasleyvel, aki levegőért kapkodva próbálta összeszedni gondolatait.
– Történt valami, William? – kérdezte Minerva gondterhelten, ahogy végigmérte fiatal SVK tanárát.
– Minerva – kezdte Bill, amint sikerült némiképp rendbe szednie légzését –, kérem, jöjjön azonnal! Ezt látnia kell!
– Mit? – nézett nagyot Minerva.
– Csak kérem, jöjjön velem! – kérlelte Bill, és már sarkon is fordult, kényszerítve magát, hogy ne rohanjon újfent.
Minerva sóhajtott, majd kimért tempóban követte az ugyancsak izgatott Billt. Nem kérdezte, hova mennek, csak ment arra, ahova a férfi vezette. Hamarosan elérték a Keleti- tornyot, ami az új Slytherin Ház hálótermeinek adott otthont. Bill azonban nem állt meg a Slytherin klubszobát rejtő festmény előtt, hanem tovább vezette Minervát a folyosón, míg el nem értek egy falszakaszt, amit egy zöld-ezüst faliszőnyeg takart. Az igazgatónő kérdőn nézett Billre, aki egy határozott mozdulattal félrerántotta a szőnyeget, ami, Minerva meglepetésére, egy portrét rejtett. A képen négy alakot láttak, két férfit és két nőt. Az egyik nő magas volt, éjfekete hajjal és ragyogó, kék szemekkel, ezüst-kék talárban, egy hollóval a vállán. A másik nő alacsonyabb volt, aranyszőke, göndör hajjal, sárga-fekete talárban, és egy borzot ölelt magához. Az egyik férfi magas volt, erős testalkatú, vöröses-barna haja hosszú fonatban omlott a vállára, majd a mellkasára, szeme pedig egyik pillanatban még barna volt, a másikban már lila, és egy kutya-méretű oroszlán állt az egyik oldalán. Vörös-arany talárt viselt, és vigyorogva karolta át a mellett álló, alacsonyabb férfi vállát, aki unott arccal nézett fel társára. Neki vállig érő, fekete haja volt, zöld-ezüst talárt viselt, ám ami meglepte mind Minervát, mind pedig Billt, az a szeme volt. A szeme fehérje fekete volt, mint az éjszaka, smaragdként ragyogó szivárvány hártyáját kígyókra jellemző pupilla vágta ketté. Azonban nem csak szeme volt furcsa, hanem a megjelenése is. Minerva hosszú percekig bámulta az alacsony, fekete hajú férfit, és szinte látta maga előtt Harry Pottert, aki félénken, ámulattól tágra nyílt szemmel nézett körül a Nagy Teremben, oly sok évvel azelőtt.
– Az Alapítók – suttogta Bill, hiszen félre értette kollégája viselkedését. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találunk egy portrét, amin végre láthatjuk, hogy melyikük, hogy nézett ki.
Minerva azonban nem figyelt rá, hanem mozdulatlanul, pislogva bámulta az alacsony férfit.
– Búúú!!! – kiáltotta hirtelen a vörös-arany taláros férfi, mire Minerva hátrahőkölt, Bill pedig a földre ült, és zavartan nézett a képre, ahol a barna hajú férfi elengedte társát, és majd meghalt a nevetéstől, a göndör hajú nő pedig csatlakozott hozzá. A fekete hajú férfi és a szintén fekete hajú nő egymásra néztek, majd az alacsony férfi alaposan fejbe vágta a nevető másikat, aki az ütés erejétől kiterült a földön.
– Ostoba majom! – villantak fel a szemei, és Minerva immár biztos volt benne, hogy nem csal a szeme. – Ha tudtam volna, hogy erre készülsz, bizisten nem megyek bele, hogy mozdulatlan legyek! – szinte sziszegte a szavakat, és mind Minerva, mind pedig Bill jól látták, hogy villás nyelve ki-kibukkan vékony ajkai közül.
– Ezt most miért kaptam? – pattant fel a földről a barna fonatos férfi. – Azt hittem, benne leszel a mókában, Sal!
– Godrick, te világ életedben sötét voltál – csóválta a fejét Sal. – A móka az egy dolog, de szívrohamot okozni Hogwarts két tanárának…
– Ünneprontó! – öltötte ki a nyelvét Godrick.
– Te meg gyerekes! – szólalt meg a fekete hajú nő. – Helga, hagyd abba a vihogást! – nézett szúrósan a még mindig nevető nőre. – Idegesítesz!
– Ugyan már, Rowena, ne légy olyan kőszikla. Szerintem vicces volt!
– Lehetetlenek vagytok! – sóhajtott Sal, majd a még mindig döbbenten álló Minervára, és a földön ülő Billre nézett. – Jó újra látni benneteket, Bill, Minerva – biccentette meg a fejét köszönésképpen. – Bocsássatok meg társaimnak. Sajnos, Godrick és Helga még mindig gyerek.
– Az Alapítók! – suttogta Bill, amikor végre magához tért az ijedtség okozta kábulatból, de még nem fogta fel, hogy Sal a nevén szólította, mint valami régi ismerőst. – Bár soha, senki sem említette, gondoltam, hogy kell lennie legalább egy képnek, mint ahogy az összes igazgatóról van. Véletlenségből találtam rá, az egyik elsőéves a szőnyeg mögött bújt el Mr. Filch elől, de valami furcsát érzett, és megkeresett. Bámulatos, nem? – kérdezte Minervára nézve.
– Az – suttogta Minerva, de még mindig a fekete hajú, fiatal férfit nézte. – Harry?
Sal elmosolyodott, és meghajolt.
– Valaha ezen a néven ismertek – mosolyodott el. – Bár azt hiszem, majd ezer év telt már el azóta. A nevem Salazar Slytherin. Ők pedig a társaim, bár azt hiszem, már kitaláltátok a nevüket. Godrick Gryffindor, Rowena Ravenclaw és Helga Hufflepuff.
– De mégis, hogyan lehetséges ez? – kérdezte Minerva, Bill pedig leesett állal bámult, hiszen ahogy jobban szemügyre vette Salazart, ő is meglátta benne Harryt.
– Ez elég hosszú történet, szerintem jobban járnánk, ha máshol beszélnénk, ahol kényelmesen leülhettek – jegyezte meg Salazar, majd csettintett egyet az ujjával, és a portré, ami előtt eddig a két tanár állt, félrecsúszott, és egy ajtó tárult fel előttük. – Lépjetek be – mondta Salazar Slytherin.
Minerva és Bill még mindig ámulattal telve, de követték a kérést, csakhogy egy hatalmas szobában találják magukat, amit négyféle ember különféle ízlésének megfelelően rendeztek be. Kényelmes bőrfotelek a kandalló előtt, egy alacsony dohányzóasztal, vörös-bársony kanapé, egy egész falat elfoglaló könyvespolc, és két lépcsősor a szoba két végében, mindkettő egy felsőbb emeletre vezetett.
Minerva és Bill ámulva néztek körbe, majd hirtelen megfordultak, amikor az ajtó becsapódott utánuk. Az ajtó belső oldalán ugyanaz a kép volt, mint a külsőn, ám ahogy az ajtó bezáródott, a négy alak egyenként kilépett a képből, és kinyújtózott.
– Ó, Merlinre! – sóhajtott Salazar, ahogy végre kiropogtatta minden porcikáját. – Ez már hiányzott!
– Egyet értek! – követte a példáját Godrick, Rowena és Helga csak mosolyogtak, és leültek a kanapéra.
– De-de-de… - kezdte Bill, ahogy a négy Alapító, teljes valójában ott volt előtte.
– Mi? Meghaltunk? – kérdezte Salazar vigyorogva. – Hát, azt hiszem, ez igaz, de halálunk pillanatában Hogwartsnak adtuk minden erőnket, és bár a testünk már régen elenyészett a sírjainkban, lelkünk és mágiánk még mindig része ennek a kastélynak. Az öreglány vigyáz ránk!
Minerva egy pár pillanatig nézte Salazart, majd odalépett elé, és megölelte egykori tanítványát.
– Harry – suttogta könnyekkel küszködve. – Mégis hogyan?
– Ez elég hosszú történet, Minerva – mondta Salazar. – Úgyhogy, arra kérlek titeket, foglaljatok helyet.
Mindenki kényelmesen elhelyezkedett, ám amikor Salazar leült volna az egyik fotelba, Godrick elkapta a derekát, és a saját ölébe rántotta a kígyó-szemű férfit, aki csupán megcsóválta a fejét, majd kényelmesen hátradőlt Godrick karjaiban.
– Az egész azután kezdődött, hogy Voldemort és én összecsaptunk…