Work Text:
az ajtó nyikordul, majd csattan egyet, amikor hongjoong becsukja maga után. alapvetően úti célja a konyha lenne, hogy kipakolja azt, amit vett, ha már bevásárlás, de meghökkenve, hárahőkölve torpan meg annak a láttára, hogy a nappaliban az egész bagázs összegyűlt. láthatólag rá vártak. kicsit zavarja, hogy mind a heten őt szuggerálják.
– szia, hongjoong – nyit seonghwa, és a hanglejtése furcsán formális, távolságtartó. – ha gondolod, ülj le. itt leszünk egy darabig. – de hongjoong nem mozdul, laposakat pislog, látszólag fogalma sincs, mi történik, bár valamilyen gondolat azért motoszkál ott az agya leghátuljában valahol.
amikor kezd benne körvonalazódni, hogy ebből talán egy kellemetlen helyzet lesz, az az a pont, amikor úgy dönt, akármi is készül itt, ő nem kér belőle. most már tényleg szeretne bejutni a konyhába, ha jongho nem pattanna fel a helyéről az egyik sötétlila kanapén és állná el határozottan az útját. nem szólnak egymáshoz, farkasszemet néznek másodpercekig, senki más se lép közbe, hongjoong pedig úgy fél perc után rájön, hogy akár lyukat is nézhetne jongho arcába, ő akkor se tágítana onnan. ráadásul a maga alacsony, sovány testével, semmit sem ér jongho tekintélyes alkatához képest. úgy tűnik, nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy végighallgassa, amit mondanának.
– ha nem, akkor nem – közli seonghwa, amikor hongjoong hanyagul ejti le a bevásárlószatyrokat a földre, szánalmas puffanássak érnek földet, viszont ő nem ül le a direkt neki odakészített fotelba, inkább csak megáll azzal a szánalomkeltő tartásával. jongho ekkor már nem látja szükségét, hogy barikád szerepet töltsön be, úgyhogy újra leül wooyoung mellé, jóformán kitakarva őt.
– mitől lila a karod, hyung? – teszi fel a kérdést san a semmiből, bár mindannyian tökéletesen tudják a választ. hongjoong automatikusan, sután a háta mögé dugja a karját, bár nem oszt, nem szoroz; elfelejtett pulcsit venni, pedig az eszében volt, de hát tök mindegy, úgyis csak pár perc séta a dormtól a szupermarket, olyan nagyon hideg meg nincs.
– szeretné valaki kezdeni? – seonghwa kíváncsi tekintettel néz végig a társaságon, és szavak nélkül próbálja őket sarkallni arra, hogy beszéljenek bátran. elkezdeni mindig nehéz.
– én kezdhetem? – szólal fel yunho, a hangjából nehéz akármilyen érzelmet kivenni, leginkább közömbös vagy annak próbál mutatkozni, hogy ne törjenek túlságosan felszínre az érzelmei, hogy aztán irányítani se tudja őket, és amikor seonghwa igenlően bólint, felemeli a papírt, amit eddig görcsösen szorongatott a kezében. még utoljára felnéz belőle, szemkontaktust létesít először hongjoonggal, aztán seonghwával is, aki bátorítóan bólint. yunho megköszörüli a torkát és hongjoongban most tudatosul igazán, hogy mi is történik.
megfeszíti a testét. arra vár, hogy majd elhordják mindennek, hogy azt mondják rá, hogy alkalmatlan, hogy sokkal jobb lenne, ha meghalna vagy legalább kilépne. ezeket meg már úgyis tudja, akkor minek vannak itt?
– hyung! – yunho nyel egyet, csak azután folytatja. – nem fogok úgy tenni, mintha érteném a helyzeted csak azért, mert egyszer láttam a trainspottingot. sőt, egyáltalán nem tudom beleképzelni magam a helyedbe. a drogokról sem tudok túl sokat. sokáig fogalmam sem volt, mit kéne írnom, hogy mi az, ami működne nálad, aztán rájöttem, hogy itt az a lényeg, hogy őszinték legyünk, úgyhogy csak leírom, amit gondolok és amit érzek.
– én igazából csak aggódom érted. szerintem ezzel mindannyian így vagyunk, akik most itt ülünk vagy éppen állunk. te mindig olyan jó gondunkat viselted és nekem most egy kicsit bűntudatom van, hogy mi nem figyeltünk oda ugyanúgy rád. mert lehet, hogy a leaderünk vagy, de elsősorban a barátunk, és mi legalább annyi felelősséggel tartozunk irántad, mint te irántunk. azt szeretném, ha meggyógyulnál. remélem tudod, hogy amiben csak kell, én mindig támogatlak és szeretlek. – az ölébe engedi a lapot, felnézne hongjoongra, de egyből elkapja a tekintetét, és inkább seonghwára néz. ismét egy bátorító bólintást kap, seonghwa nem is tud sokkal többel szolgálni, ezt követően pedig nyitja a száját, de mielőtt feltenné a kérdését, yeosang meg is válaszolja:
– lehetek én a következő?
– csak bátran.
– drága hongjoong! – yeosang hangja remeg, bizonytalan, kicsit halkan is beszél, mire a mellette ülő seonghwa megszórítja a vállát, arra utalva, hogy nyugodtan legyen magabiztosabb (bár yeosang soha nem volt igazán az). – konzervatív családból jövök, biztos tudod, és eléggé negatívan álltam hozza a drogfüggőkhöz is. úgy gondoltam, hogy ők csinálták ezt maguknak, hogy agyhalottak és hogy nem kéne rájuk pazarolni a helyeket és az erőforrásokat a kórházakban. de rád nem tudtam ezeket a borzalmas dolgokat mondani és azt se venném jó néven, ha más mondaná rád őket. arra kellett rájönnöm, hogy szűklátókörű voltam és tapintatlan. hogy ez pont ugyanilyan betegség, amiből gyógyulni kell, mint például az én depresszióm. így, hogy a te körülményeidre van rálátásom, már egyáltalán nem gondolkodom így. minden tiszteletem a tiéd, én soha nem tudnék leader lenni. nem is csodálom, hogy összeroppantál. csak azt remélem, hogy megkapod azt a segítséget, amire szükséged van. elsősorban professzionálisoktól, de nyilván tőlünk is. köszönöm, amit tettél értem, értünk. – yeosang egyáltalán nem néz fel. az ölében gyűrögeti a papírt.
hongjoong egyelőre kellemesen csalódik, de nem hiszi, hogy megérdemli mindezt. miért hisznek benne még azután is, hogy milyen életet folytat most? miért nem rakták még ki a szűrét? miért csinálják most ezt érte? nem lenne egyszerűbb, ha megszabadulnának tőle?
seonghwa körbenéz.
– san? – szólítja meg, amikor észreveszi, hogy lopva pillantgat hongjoongra és a saját kezeire, bennük a levelével. san zavartan bólint.
– drága hongjoong! nehéz helyzet ez, de gondolom, hogy neked még annál is nehezebb. szeretném, ha tudnád, hogy nem tekintek rád másként. nekem még mindig ugyanúgy hongjoong vagy, a leaderem és a barátom. csak most egy nagyon-nagyon mély ponton vagy, amiből szeretném, ha kimásznál. nem lesz egyszerű, de muszáj lesz legalább megpróbálnod. segítséget kérni nem szégyen. okkal vagyunk nyolcan. mi mindig itt leszünk neked. te is itt voltál nekünk, amikor kellettél. a világ legtermészetesebb dolga, hogy nem hagyunk magadra. ezért vagyunk ateez. – san nyilván feszült, de azért próbál rámosolyogni hongjoongra, még úgy is, hogy most senkinek nincs kedve mosolyogni. főleg, ha elnézi őt a lógó ruháiban, a zsíros hajával, sebes bőrével és bevérzett, táskás szemeivel. legszívesebben sírna, de az senkin nem segítene. mondjuk azt se tudja, egy mosoly kin segít. hongjoong nem mosolyog vissza rá.
amikor seonghwa ismét körülnéz, keresve a következőt, senki nem szólal meg. igazából érthető. mindenki utál konfrontálódni.
– wooyoung, nem szeretnél túlesni rajta? – wooyoung összerezzen san megszólítására. amióta itt ülnek, láthatóan feszült, nem is néz sehova, csak le, ráadásul san és jongho a hely hiánya révén egymáshoz súrlódó testük miatt már az elejétől fogva érzik, hogy megállás nélkül remeg.
wooyoung feszülten bólogat párat, a keze annyira reszketeg, hogy aligha bírja kibontani az összehajtogatott papírját. idegességében már úgy összegyűrte, hogy azt lehetne rá hinni, hogy most szedte a szemétből.
– hongjoong hyung, én... – elcsuklik a hangja, próbálja összeszedni magát, az viszont már más kérdés, mennyire sikerül neki. a látványa mindenkiben sajnálatot kelt, főleg seonghwában, aki belül szintén így érzi magát, de lévén a legidősebb, nem akarja hagyni magának, hogy így, publikusan összeomoljon. – én csak azt akarom... – és itt törik el a mécses. másodpercekig mindenki csendben figyeli, ahogy wooyoung zokog, egészen addig, amíg san fel nem ajánlja, hogy felolvassa helyette, amit gondolkodás nélkül el is fogad. azzal egy időben pedig, hogy san gyengéden kiveszi a kezéből a papírját, a vállára borul, hogy ott folytassa tovább, amit elkezdett.
– hongjoong hyung, én csak azt akarom, hogy minden a régi legyen. – san mondja, mondja, mondja, de hongjoong agyába nem igazán jut el, a teljes figyelmét leköti wooyoung, aki most már a sírástól rázkódik sanba kapaszkodva.
és hongjoong itt jön rá, hogy elbaszta.
lehetne szebben, lehetne csúnyábban, de talán ez a legegyszerűbb. eddig is tudta, hogy nem azt az utat járja, amelyiket kéne, hogy valamikor valami nagyon félrement nála, csak azt nem tudja, hogy mi, az is megfordult már a fejében, hogy már elszalasztotta azt az esélyt is, hogy valamikor újra normális életet élhessen. teljesen izolálta magát a többi tagtól, a barátaitól, annyira, hogy rájuk szinte nem is gondolt. most elnézi wooyoungot ebben a hisztérikus állapotában, és az egésznek a súlya egyszerre zuhán rá. rá kell támaszkodnia a fotelra, mert a végén még összecsuklik a térde. bűntudata van, amiért nem biztos, hogy képes megadni wooyoungnak, amit kért, hiszen ő a leader, az ő felelőssége lenne, hogy gondoskodjon a tagokról, ha még erre se képes, akkor mire jó? és tényleg, annyival jobb lenne, ha olyan lenne, mint régen, ő se szeretne mást, csak hogy wooyoung megint ordítozzon, mint aki nem normális, hogy a cég alkalmazottaira ugasson, hogy maffiázás közben fojtogassa mingit. csináljon bármit, csak ne sírjon, mert ha ő sír, akkor már tényleg borzalmas nagy gáz van.
bűntudata van azért is, hogy képtelen odafigyelni a levelére, istenem, miért csak magára tud gondolni, miért nem jön rá, hogy mások is vannak a világon rajta kívül, de teljesen mindegy már, most mingi beszél.
– hongjoong hyung, erről csak neked beszéltem meg yunhónak, úgyhogy biztos... ez faszság. – mingi eddig a saját levelét monoton hangon, vontatottan olvasta, de inkább úgy döntött, összegyűri a lapot és zsebre vágja. nem érzi a helyzethez illőnek, hogy előre megírt szöveget olvasson.
mélyen, áthatóan néz bele hongjoong üveges, szűk pupillájú szemeibe, miközben próbálja összeszedni a gondolatait. megigazítja magán a pólóját, a szemüvegét, a haját, és összefonja a karjait és a lábait is egymás előtt, mielőtt beszélni kezd.
– biztos emlékszel, hogy mondtam, hogy apám függő volt. arra is biztos emlékszel, hogy túladagolásban halt meg, amikor tizenöt voltam. ezt soha nem mondtam el senkinek yunhón és rajtad kívül. – mingi nem veszi figyelembe a csodálkozó tekinteteket, amik hat irányból szegeződnek rá. még wooyoung is felnéz san vállából, amikor ezt meghallja, és nem tudják felfogni, hogyan képes erről úgy beszélni, mintha olyan természetes dolog lenne, mint hogy az ég kék. – én nem utáltam apámat. szerintem nagyon is jó ember volt, és igazából arra akarok ezzel kilyukadni, hogy gyűlöltem végignézni, ahogy tönkreteszi magát egészen addig, amíg... amíg már nem tudta jobban. veled most ugyanezt érzem... vérzik az orrod. – remek időzítés, bár hongjoongnak pedig igazából fel se tűnik, még a rezes íz se a szájában, amíg mingi szóvá nem teszi, de azonnal letörli a vért az arcáról, ott marad a folt a keze hátulján, még a szája felett is elkenődik, és szégyenkezve fordul el. mingi felsóhajt. – igazából nem is tudom, minek pofázok ennyit, csak azt szeretném mondani, hogy apa soha nem volt hajlandó akár még csak próbálkozni se. nem akart jobban lenni. kérlek, hadd ne kelljen ezt megint átélnem. – jó, hogy térdre nem borul, ahogy könyörög, és hongjoongon az se igazán segít, hogy eddig neki volt a legkomolyabb arca, most pedig a legszomorúbb szemekkel néz rá, amiket valaha látott. már nem tudja, pontosan kik voltak, akik felolvasták a levelüket, de csak nincs már sok vagy legalábbis nagyon-nagyon reméli.
– jongho? – seonghwa felszólítására megköszörüli a torkát.
– emlékszel, amikor túladagoltad magad? – mindenki lesüti a szemét és beharapja az ajkát. in medias res, semmi megszólítás meg semmi, elég erős húzás jongho részéről, az biztos, nem csak hongjoongon, mindenkin megtette a kellő hatását – főleg kapásból mingi monológja után. – én találtalak meg a cég mosdójának a padlóján, én hívtam ki a mentőket és én mentem veled a kórházba is. életem legijesztőbb élménye volt. – jongho nem igazán beszél erről, de még minding vannak rémálmai arról, hogy benyit a mosdóba, hongjoong a földön fekszik, teljesen eszméletlen, a bőre kékes, a karján cipőfűző, mellette pedig egy tű. a következő jelenet pedig már a mentőautó belseje. – azt mondták, hogy megleszel, de én féltem, hogy mi van, ha mégse. utána pedig mindig izgultam, ha mosdóba mentem, mert nem tudtam, mit várjak. még mindig az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez megismétlődik. szerintem te sem szeretnéd. kérlek, legyél jobban!
pár percbe beletelik mindenkinek, hogy ezt megemésszék. senki nem gondol erre az esetre szívesen. nem is beszéltek róla soha. nem várták, hogy akármelyikük is felhozza, de talán jó döntés volt. kicsit mindannyian könnyebbnek érzik magukat így, hogy már nem teljes tabu.
– azt hiszem, én jövök – szólal fel legutolsóként seonghwa, most már nem a következő beszélőt keresve. – megmondom őszintén, én se igazán készültem. mármint próbáltam... de sehogy se éreztem elégnek vagy ideillőnek amit írtam. úgyhogy gondoltam, talán a legjobb az, ha csak... a szívemből beszélek vagy nem tudom. – seonghwa kínosan kuncog fel, de gyorsan el is komolyodik. – a legjobb barátod vagyok. nekem is fáj, hogy így látlak. ezt az egészet nem azért szerveztem, mert bántani akarlak, de okos vagy, biztosra veszem, hogy ezt te is tudod. tudjuk, hogy rossz neked és hogy szenvedsz és nem tudjuk, mi az, amit mondtunk vagy tettünk, ami miatt úgy érezted, hogy nem oszthatsz meg velünk valamit, de – ezt már elmondták előttem, azért elmondom én is – szeretném ha tudnád, hogy ránk mindig számíthatsz. mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy sajnálom. csak azért mert te vagy a leaderünk, nem muszáj mindent magadban tartanod, hogy minket biztonságbam tarts. barátok vagyunk, mindahányan. a barátok pedig arra valók, hogy segítsenek rajtad.
– egyébként találtunk már neked egy helyet, egy rehabilitációs központot. alaposan átbeszéltük, és megegyeztünk, hogy mind szeretnénk, ha elmennél. – mindenki szeme hongjoongra szegeződik, ez olyan, mint amikor színpadon van, csak kb. ezerszer rosszabb, pedig mostanában azt se szereti; utálja a reflektorfényt, elvakítja őt és égeti a bőrét.
halálos csendben ülnek egészen addig, amíg végül meg nem hallják hongjoong vékony, erőtlen hangját:
– én nem akartam, hogy ez történjen.
– senki sem akarta – vágja rá mingi.
– tehát akkor elmész? – kérdez rá ismét yunho. hongjoong gondolkodik egy kicsit, az ajkát harapdálja, addig, hogy abból is megered a vér.
– titeket nem hagyhatlak hátra.
– nekünk is nehéz lesz – kezdi san, aki most már a leginkább csak pityergő wooyoungot vígasztalja –, de sokkal fontosabb az, hogy te jól legyél. az ateez nem mehet egyikünk kárára se.
– tudom, hogy ijesztő lehet, de el kell menned. mindenkinek jobb lesz – szuggerálja hongjoongot, de ő nem hajlandó ránézni. nem mond semmit, a bőrét piszkálja, megint lesz rajta egy olyan kis seb, mostanában mindig van legalább húsz egy karján, de még a lábain is.
– muszáj lesz. addig nem megyünk innen sehova, amíg bele nem egyezel. – mindenki helyeslően bólogat, és olyan, mintha hongjoong legalább tíz évig gondolkodna.
– jó. legyen. – végül belemegy, még ha nem is igazán van ínyére, de belátja, hogy nem nyerhet, meg igazából veszekedni se nagyon van kedve.
mind a heten egyszerre kelnek fel, hogy megöleljék hongjoongot.