Work Text:
A házban kellemes meleg van, napvégi csend és félhomály, ahogy Chuuya az utoló tányért is a helyére teszi, a maradékot pedig a hűtőbe. Dazai megint alig eszik mostanában, amiről beszélnie kell vele később, de nem most, amikor ólmosnak érzi a végtagjait és nyúlósnak az időt maga körül, mintha a bőre alá tapadnának a percek és próbálnák magukkal rántani, miközben ő csak aludni szeretne végre.
Három napja nem aludt, mert a fejében lövések dördülnek és szikraszínű robbanás villódzik a szemhéjai mögött, vér, föld és kemikália forró bűzét érzi az orrában valahányszor zihálva, csapzottan felriad és utálja, hogy először fogalma sincs róla, hol van, hogy majdnem bántja Dazait, aki nem tehet semmiről. Akinek legalább olyan hosszúak a napjai, mégis virraszt vele.
Újra meggyőződik róla, hogy bezárta az ajtót, megigazítja a sötétítőket a nappaliablakon, összeszedi Dazai szétszórt papírjait a dohányzóasztalról, amikre holnap valószínűleg szüksége lesz a bíróságon és amik csak valami szerencsés csoda folytán kerülték el a színes zsirkrétahadat.
Azokat csokorba szedi és sóhajtva visszapakolja őket a dobozukba, aztán felveszi a csálé rajzot, amin egy beazonosíthatatlan állat gombszemekkel mosolyog. A teste barna kör, a lábai hurkapálcák és élénkzöld fű cikkcakkozik alatta, miközben a nap visszamosolyog rá. Szóval Chuuya visszalép a sötét konyhába, hogy a fémszínű hűtőre mágnesezze a rajzot a többi közé oda, ahol bárki jól láthatja.
Leoltja a lámpát a nappaliban is, hogy aztán elinduljon a keskeny folyosón az egyetlen fényforrás felé.
A keskeny ajtón színes betűk hirdetik az ott lakó nevét, körülötte foszforeszkáló csillagok, amik kimaradtak, amikor felraktál őket a plafonra. Chuuya emlékszik, hogy Dazai tartotta neki a létrát, az arcát a fenekének támasztotta és zagyvaságokat motyogott csillagképekről meg asztronómiáról, hogy a végén a derekára fűzve a karjait figyelmeztetés nélkül hátra rántsa...
Kicsit belöki az ajtót és keresztbe vetett kezekkel az ajtófélfának dől.
Eleinte voltak kételyeik a dologgal kapcsolatban, mert egyiküknek sem volt valami jó családképe korábban. Chuuya szülei, sikeres orvosok, lemondtak róla a karrierje érdekében és a bátyja nevelte, aki sosem volt az apja és meg sem próbált az lenni. El akarta vinni az országból, de hagyta, hogy rossz társaságba keveredjen és sosem hallgatta meg igazán, hogy Chuuya mit szeretne kezdeni az életével. Ami Dazait illeti...
Dazai több traumát kapott az apjától, mint bármitől az életben, miatta alakultak ki benne bizalmi problémák és elszigeteltség. Chuuyának több évbe került áttörnie ezt a burkot és elérni a valódi lényéhez, ahhoz, akit képes feltétel nélkül szeretni, akinek felcsillannak a szemei, amikor hozzá beszél és képes beszélni a problémáiról.
Dazai egy ponton biztos volt benne, hogy képtelen gyereket vállalni, hogy túl nagy felelősség, túl sok és nem érdemli meg.
Most pedig ott gubbaszt a keskeny ágy sarkán a nyuszis ágynemű tetején, az ingujjai könyékig feltűrve, a haja a szemébe lóg, de kerek olvasószemüveget visel és Chuuya mellkasában egymásba olvadnak az érzések, mert...
– … Imhol, ketté vágom, a piros felét megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem. Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a méreg, a piros felében meg semmi sem volt. – Úgy olvas, hogy utánozza a hangokat, és Chuuya képtelen visszafogni magát, mert a gonosz mostoha hangja annyira rikácsoló, érdes és károgós, hogy a lehető leghalkabban nevet fel.
Az ágyban a karja alatt, az oldalának préselt homlokkal vörös hajú kislány szuszog, az ingébe kapaszkodik, de az arca kisimult, az ajkai kicsit elnyílnak és Dazai az apró vállat cirógatja az ujjbegyeivel, ahogy összecsukja és a combjára ereszti a mesekönyvet.
Színes, illusztrált kötet, hatalmas betűkkel, kemény borítóval, amin csillogva tekergőznek a cirádás betűk és beleszövik magukat a mintákba. Odától kapták, születésnapi ajándék volt és Aya el volt ragadtatva tőle, mikor dörmögő hangon felolvasott belőle, egészen addig, míg az első párbeszédhez nem ért, hogy gyermeteg szigorral szidja meg a felnőttet, amiért nem úgy olvas, mint az apukája.
Az apukája, aki most fáradtan mosolyog rá a szemüvege mögül, a szemei alatt sötét karikák feszülnek, az arcán gödröcske gyűlik, ami mindig csak kifejezetten Chuuyának szól és köszönést tátog.
– Küldetés teljesítve? – kérdezi szinte hang nélkül, és az egyik kezét kinyújtja Dazai felé. A bal gyűrűsujján egyszerű, széles karika csillan az alvófény homályában.
Dazai óvatosan húzza ki a karját Aya feje alól, a saját helyére igazgatja a kislány plüssnyusziját és pillangópuszit lehel a hajába mielőtt az éjjeliszekrényre fekteti a könyvet és a férje ujjaiba kapaszkodik. Az alsó ajkára harapva nyom el egy ásítást és hagyja, hogy Chuuya magával húzza kifelé, vissza a sötétségbe, a szobájuk felé.
– Nagyon remélem – morogja, ahogy Chuuya karjaiba kapaszkodva fordul vele, hogy a lapockáival lökhesse be a saját szobájuk ajtaját. A hangja fáradt, ahogy a villanykapcsoló után tapogatózik, Chuuyának hunyorognia kell a hirtelen fényben, de Dazai derekába kapaszkodik és az inget rángatja ki a nadrágjából. – Kapott egy körtét az óvonénitől, szóval felszeltem neki a vacsora mellé, aztán hagytam rajzolni, míg átnéztem a Katsura-ügyet.
– Hogy ment? – kérdezi kiszáradt torokkal, mert nem biztos, hogy Dazai akar róla beszélni. Tisztában van vele, hogy nem beszélhet róla nyíltan, mert köti a titoktartás, de szeretné, ha minél kevesebb dolog nyomná a vállát, mert egyre kevesebb sötét időszaka van mostanában.
Lassan, alulról gombolja le róla az inget és lesimítja a vállain, hogy enyhe nyomást gyakoroljon a valószínűleg sajgó, merő görcs izmokra a bőre alatt. Dazai behunyja a szemeit és hosszan sóhajt, ahogy Chuuya hajával játszik, az ujjaira tekeri a vörös tincseket, aztán szabadon engedi őket...
– Már most migrénem van attól, hogy Fyodor ellen kell védenem – magyarázza, miközben a puha bőrt becézi Chuuya nyakán és vállgödrében, félresöpörve az inggalérját. – Mármint... mindketten tudjuk, hogy Sousaku bűnös, és börtönben a helye, de még csak egy gyerek, Chuuya. Egyértelműen halálra ítélik, ha--
Chuuya ujjai a tarkójára fonódnak, a puha, kócos hajába és lehúzza magához egy hosszú, de leheletkönnyű csókra. Nem szereti, ha Dazai halálról beszél, főleg nem amióta a négy éves lányuk a szomszéd szobában alszik. Az arcára simít és a derekára, az orrának dörzsöli az orrát és összetámasztja a homlokukat, ahogy megosztoznak egymás lélegzetén.
– Jól van, Osamu... adj egy kis időt magadnak – kéri halkan, és elengedi, mert nem akarja, hogy a magasságkülönbségük miatt görcsöljön be később a nyaka. – Mit szólnál egy forró, habos fürdőhöz? Behozhatom a bort is a hűtőből.
– Mm, jobb ötletem van. – Hirtelen dől hátra a hatalmas duplaágyban és magával rántja Chuuyát is, aki a reflexeinek köszönhetően hárítja a zuhanást. A térde Dazai lábai közé ékelődik, a másikkal a combjának feszül és a kezeivel a nyaka mellett támaszkodva pislog le rá. A tekintete kaján, és Chuuya nagyot nyel. – Remélem, szolgálatra kész, katona.
– Hmmm, talán – hümmögi Chuuya, és a vigyorát Dazai bőrébe maszatolja, ahogy a nyakára hajol.
Puha csókot váltanak, pillangóérintés, Dazai ujjai gyengéden siklanak végig a haján és a gerince mentén, és Chuuya néha utálja, hogy az érzékei folyamatosan készenlétben állnak, hogy képtelen kikapcsolni az ösztöneit és azelőtt gördül le a férjéről, hogy egyáltalán megmozdulna a kilincs. Hallotta az apró lábak neszezését, ahogy a falba kapaszkodva húzta végig a tapétán a kezét, hogy aztán a kilincsbe kapaszkodjon. Dazai a hüvelykujjával törli le az alsó ajkát és a könyökeire támaszkodva figyel, Chuuya már mellette térdel a matracon, mikor résnyire nyílik az ajtó.
Álmos, csipás szemek, lefelé görbülő, elkámpicsorodott száj, kócos, elfeküdt vörös haj és Chuuya lassan engedi ki a levegőt, ahogy felméri a helyzetet és hagyja, hogy az izmai megnyugodjanak.
– Minden rendben, angyalkám? – kérdezi Dazai, a hangja egészen lágy és megnyugtató. Chuuya futólag rápillant, aztán vissza Ayára, aki lassan megrázza a fejét, de megpróbálja bólintásnak álcázni.
– Felébredtem és nem voltál ott – motyogja, aztán ízeset ásít, hogy a tekintete pislogva állapodjon meg Chuuyán. Némi időre van szüksége, hogy befogadja az információt, de felélénkül, a szemei felragyognak és elszakítja magát a kilincstől, ahogy az ágyhoz rohan és feltartja a kezeit. – Apa, apa, apa! Itthon vagy!
– Szia, kincsem – mondja, ahogy a kislány hóna alá nyúl és felveszi az ágyra, hogy az ölébe húzva a hajába csókoljon.
– Aludhatok veled? – kérdezi izgatottan, ahogy Chuuya nyakába kapaszkodik a vékony karjaival.
– És apuval mi lesz? – Chuuya Dazai felé biccent, aki duzzogást mímelve biggyeszti a száját. – Ő sem szeret egyedül aludni.
– Apu már nagy! – fújtatja gyermeki arroganciával, de azért felé nyújtja a kezét, és nem tágít, míg Dazai össze nem fűzi az ujjaikat. – Olvasd végig a mesét, kérlek!
És Aya még hosszú-hosszú órákig fennmarad közéjük ékelődve, együtt hallgatva Dazai hangját Chuuyával, míg új mesébe nem kezd, amit ketten olvasnak. Nos, a küldetés elbukott.