Work Text:
Dazai szórakozottan böködi a ráksalátát a villájával, miközben próbál könnyed, némileg önfeledt beszélgetést folytatni a mellette ülő Yosanóval. A nő harsányan kacag, a sötét rúzsa tökéletes, a járomcsontja úgy csillog, mintha porcelán és hímpor egyvelege lenne a bőre, púder és vaníllia illata van, a sötétkék ruhájából pedig ínycsiklandóan villannak elő a mindenféle izgalmas részletei. Boros pohárral a kezében magyarázza túl a zenét, Dazai pedig szorgosan helyesel és bólogat, a szabad kezével a másik oldalán ülő Chuuya combján.
Egy leheletnyi kacérsággal simít fel rajta, megszorítja a térdét és belesimul a teste melegébe, az izmok keménységébe az ujjai alatt.
A tekintete futólag az arcára rebben és mosolyra készteti a kipirult, pozsgás arca, az élénken csillogó szemei, az alkoholtól nedves, rózsaszín ajkai. Mindennél jobban szeretné megcsókolni.
– Osamu, figyelsz rám? – kérdezi Yosano, nem haragosan, de azért elég határozottan fogja meg a karját, hogy figyelmet követeljen vele magának.
És a barna tekintet elszakad Chuuyáról, aki hevesen kezd magyarázni az oldalán ülő bátyjának. Verlaine pillantása egy pillanatra találkozik az övével, a védelmező láng mellett pokolmélyi fenyegetés lobban, amit tisztán ért és állja a kihívást mielőtt visszatér Yosanóhoz.
– Hm, persze, kedvesem – ragyog rá, és nagyot kortyol az italából, ami egyszerű gránátalmalé, mert nem ihat a gyógyszereire.
– És? – A nő várakozóan vonja fel a szemöldökét.
– Az a véleményem, hogy már régen el kellett volna hívnod lamentálás helyett, de a tánc egy remek alkalom, hogy felkérd.
– Akkor mi lenne, ha elkezdenétek? – göcögi Yosano, és hátra dönti a fejét, ahogy hosszú kortyokban hajtja fel a bor maradékát, hogy aztán egy kicsit túl határozottan tegye le a poharát. – Már, ha ki tudod tépni Verlaine karmai közül.
Begörbíti az ujjait és karmoló mozdulatot mímel, amitől Dazainak muszáj nevetnie, lágy, zengő kacajjal, egyenesen a pohara peremébe. Hogy aztán az újdonsült férjéhez hajoljon, akit bor, dohány és valami édes illat leng körbe, a hátára simítsa tenyerét a lapockái között és a fülének préselje az orrát csak, mert megteheti, mert szabad.
– Táncolsz velem, szerelmem? – kérdezi halkan, hízelgőn és a szíve megugrik, mikor Chuuya a combjára simít, fel a hasfalára a vékony ingen keresztül, ahogy elfordítja az fejét és összepréseli az ajkaikat.
Dazai belemosolyog a hevenyészett csókba, mikor többen felújjongnak az asztalnál, Tachihara élesen füttyent és Tanizaki lelkesen aszisztál hozzá.
Ez az este csak kettejükről szól, az életük fordulópontja, valami valószínűleg végleges és csak Chuuya számít, semmi más. Őszintén nem gondolta, hogy eljut idáig, hogy megéri ezt a napot, vagy egyáltalán akarja majd valaha. A házasság nem az olyanoknak való, mint ő, sosem vágyott rá, sosem képzelte el, meg sem érdemli és amikor Chuuya megkérte a kezét, a szíve reszketve próbált búvóhelyet keresni a sötétségben, az érzelmei kapcsolója után kutatott, ami mindig segített, valahányszor megrettent, de most nem. Mert ezt akarta. Chuuyával. Senki mással.
– Én vezetek – jelenti ki Chuuya, és már fel is pattan, a mozdulat enyhén elnagyolt és bizonytalan, felcsuklik és egy pillanatra az asztallapba meg a bátyja vállába kapaszkodik.
– Biztos, hogy nem – vágja rá, ahogy elkapja a könyökét, hogy megtartsa, míg a másik kezével incselkedve a fenekére csap és előre taszajtja.
Magán érzi Verlaine pillantását, ahogy az asztalok közötti üres térre vezeti, az ujjai az ujjai között ismerős melegek és érdesek, Chuuya szabad keze a derekára feszül, majdnem a bordáit tapodja a sötét zakóján keresztül és szeretne elsütni valami csípős megjegyzést arról, hogy nem éri fel a vállát, de most valahogy túl jó így ahhoz, hogy megszólaljon. Chuuya felkarjára simít, az izmai kemények és kívánatosak, volt idő, amikor Dazai nem hitt benne, hogy képes vonzódni egy maszkulin testhez; szerencsétlen naiv pára...
Lágy, kellemes zene szól, valami vonós, és Dazai lassan a mellkasára vonja Chuuyát, ahogy egyszerre lépnek, a férjének előre, neki hátra. A puha, vörös hajra hajtja az arcát, a sűrű tincsekbe temeti az orrát és lehunyja a szemét, ahogy belélegzi az illatát, a közelségét.
Az egyetlen stabil érzelem az életében, hogy szerelmes Chuuyába és az unalom, amit a világ többi része felé tanusít. Mert minden szürke, sivár és unalmas, nem utál semmit, nem dühös és mohó, nem érzi magát kényelmetlenül, csak életben van és szerelmes Chuuyába. És ez olyan erősen tölti ki, hogy néha szédül tőle, néha kiszalad alóla a világ és csak lebeg az érzésben.
Lassan lépkednek, sokkal inkább lődörögnek ott összekapaszkodva, lassan csatlakoznak hozzájuk mások is és Dazai a szeme sarkából látja, ahogy Yosano a kezét nyújtja Kouyounak, aki eltakarja a száját (és az arcába futó rózsaszín pírt), ahogy felkacag.
És Chuuya félhangosan felcsuklik a mellkasán.
– Minden rendben? – kérdezi, ahogy az állával simítja ki a fufruját a szeméből és a homlokára préseli az ajkait. – Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok – feleli akadozó nyelvvel, kapkodva, és a keze megfeszül Dazai zakóján, ahogy az ingébe fúrja az orrát. – Kicsit é-- hányingerem van, szóval ne dőlj meg.
Újabb csuklás.
– Szeretnél egy kis vizet?
– Mmm, nem, most jó így – feleli, és mélyeket lélegzik, a forró lehelete Dazai bőrén csorog, szinte perzseli a ruhán keresztül. – Csak ne menj el.
Hangosan nyel, és Dazai kiérti a részeg botladozáson keresztül is a fakó pánikot, a vak bizonytalanságot, hogy legbelül attól retteg, megint évekre eltűnik, magára hagyja minden jel nélkül, őrlődve és még csak meg sem indokolja. És szeretné azt mondani, hogy nem megy el, hogy most már örökké marad, de fogalma sincs róla, hogy igaz-e és, ha képes is rá, hogy hazudjon, ha megnyugtatja vele, nem most, nem az esküvőjükön.
Chuuya hátára simít, a gerincét dörzsöli, ahogy lassan ringatóznak, szinte nem is figyelve a zene ritmusára, vagy ösztönösen hozzáigazodva. Aztán felcsuklik, az egész válla remeg bele, ahogy megugrik Dazai kezei alatt és a mellkasáról pattan vissza az érzés. Visszafogottan kuncog fel, óvatosan kisimítja a vörös tincseket a szeméből és a homlokának préseli a homlokát. Chuuya bőre forró.
– Tényleg innod kellene egy kis vizet – mondja végül, és az orrnyergére csókol. Aztán Chuuya bőrébe vigyorog. – Mielőtt Kouyou és Yosano ideérne – teszi hozzá, mert a szeme sarkából kiszúrja a kedélyesen andalgó kettősüket.
– Tudom kezelni őket – bizonygatja a férje, és aprókat biccent hozzá. A szemei élénken, alkoholtól csillognak, az ajkai nedvesek és csókolnivalóak, az arca pírban úszik. – Leszbikusok. Nincs fölöttem hatalmuk.
Dazai hátravetett fejjel, öblösen nevet és most valahogy minden jó. A legjobb.