Work Text:
Chuuya konkrét káoszra érkezik.
A lakás különböző pontjairól édeskés-savanyú, rodhadó bűz terjeng, teljesen kiszámíthatatlan, véletlenszerű helyeken talál hanyagul ledobott, kifordított ruhadarabokat, megtépázott, tört gecincű vagy éppen nyitott könyveket és rengeteg szemetet. A tübbségük energiaszelet vagy valami előre csomagolt hideg étel, ami némileg megnyugtatja, mert ez azt jelenti, hogy Dazai evett valamit. Hogy megpróbálta és legalább akarta is, nem csak azért, mert úgy érezte, miattta ezt kell tennie.
(Nem mintha Dazai azért csinálna bármit is, hogy mások jobban érezzék magukat.)
A cipősszekrény melletti falnak támasztja a gitártokot, halkan surrogva dől meg kicsit, de nem borul fel, szóval sóhajtva rúgja le magáról a félig befűzött, platformos bakancsot. A torka száraz, mert elkiabálta két dal között, de máris szeretne rágyújtani, pedig hálás, amiért nemet mondott az afterpartyra. Gin megesküdött, hogy ezúttal nem aljasodnak le, és Chuuya még mindig az ő szavára ad a legtöbbet, de lemondott róla Dazai miatt.
A barátja nem mondta, hogy nincs jól, de kihallotta a sóhajaiból, a fészkelődő hangjaiból és abból, ahogy úgy általánosságban beszélt vele a telefonban a koncert előtt. Legalább kétszer ásított mielőtt sok szerencsét kívánt, noha ez csak egy kis kocsmai koncert volt, semmi valódi színpad vagy teltház, csak néhány félrészeg fiatal hétvégi csevelyéhez szolgáltattak háttérzajt. Még csak meg sem voltak hírdetve, csak ők voltak az “élőzene, pénteken”.
De Dazai általában velük tart, lelkesen hallgatja őket játszani, a tekintetével fogva tartja a lámpalázát, utána meghívja egy italra és elég hangosan dícséri a bandát ahhoz, hogy egy ügynök véletlenül meghallhassa és felkarolja őket.
Kivéve ezúttal.
Ezúttal valami mondvacsinált indokkal lemondta és Chuuya megértette, mert tökéletesen átlátott rajta.
A hálószobaajtónak préselődik az ujjait a kilincsre fűzve, de semmit sem hall, mert a fülében még ott vibrálnak a hangszerek, a mélynyomó, ott sistereg az elektromosság a fülében tomboló szívdobogásban. Szóval finoman belöki az ajtót. Odabent soha nincs teljesen sötét, vöröses-narancs éjjelifény kúszik végig a plafon szegélyén megölve az árnyékokat, halvány derengésbe vonva a szobát a hatalmas dupla ággyal, aminek a közepén, Chuuya legjobb gyanúja szerint, a takarókupac Dazait rejti. Kócos, csapzott haj kandikál elő, szétterül a párnán és lassan lélegzik. Ha alszik, ha végre, valahára alszik, akkor Chuuya nem akarja felébreszteni, szóval lassan behúzza az ajtót. Majd kinyitja a kanapét, vagy...
– Chuuya – nyöszörgi meggyötörten a kupac, aztán ágynemű surran, ahogy mocorog és egy csontos, sápadt kéz nyúl felé.
– Itt vagyok – suttogja, noha a hangja karcos. – Aludtál?
– Nem. – Talán hazudik, talán nem, nem számít, mert mostmár ébren van.
Újra mozdul, a takaró alól ezúttal sötöt, csillogó tekintet villan és Chuuuya néhány lépéssel már mellette is van, a matrac mellett guggol, Dazai ujjaiba fűzi a sajátját, a bütykeire csókol és mikor a másik az arcára simítja az ágymeleg tenyerét, nem ellenkezik, belehajtja magát az érintésbe.
– Csinálok valamit enni, ha jobban érzed magad – ajánlja lassan, ahogy megszorítja a csuklóját. – És szeretném, ha megpróbálnál fürdeni. Nem kell tusolnod, beülhetsz a kádba is.
Eleinte rengeteget veszekedtek a higiénián, mert Chuuya nem értette, nem volt türelmes, Dazai pedig nem volt hajlandó elmagyarázni. Ez az egész nem arról szól, hogy nem szeret tisztálkodni vagy bosszantani akarja vele, pusztán képtelen rávenni a testét, hogy mozogjon és feladatokat hajtson végre, legyen szó akár önellátásról, akár arról, hogy kimegy a mosdóba. De Chuuya megtanult vele együtt élni, kezelni és segíteni. Megtanulta, hogy inkább tegyen javaslatokat, mintsem utasítsa.
– Később – ígéri, és mélyen szívja be a levegőt. – Énekelsz nekem?