Chapter Text
Kazuki a konyhából nézte a naplementét. Legalábbis azt mondta magának, hogy a rózsaszínre festett eget nézi a zsibongó város fölött. Ezt mondta volna bárkinek, aki megkérdezi.
Gyönyörű nyári zivatar volt, és éppen az a rövid, varázslatos szakasz volt a délután és az este között, amikor a lemenő nap kedves narancssárgára festi a világot. A fénye megcsillant az esőcseppeken. Tényleg lélegzetelállító volt.
Az egészen véletlen lehetett csupán, hogy Kazuki éppen abban a pontban szerette volna nézni a naplementét, ahol Rei kitakarta azt. Ő tényleg nem tehetett róla, hogy Rei útban volt, és arcát az égnek emelve hagyta, hogy végigcsorogjon rajta a kellemes nyári eső.
Ahogy arról sem tehetett, hogy erős késztetése volt nyelni egyet az állkapcsát összeszorítva, amikor Rei hosszú mozdulatlanság után két kézzel hátra simította az arcából az elázott tincseket, és úgy maradt továbbra is arcát az égnek mutatva, két kezével fogva össze az éjfekete haját.
Arról pedig minden kétséget kizáróan nem tehetett Kazuki, hogy Rei mennyivel idősebbnek és férfiasabbnak tűnt, amikor látszottak az éles vonásai, az álkapcsának vonala. Kazuki megrázta a fejét, levette végre a tekintetét a naplementéről és folytatta a lazac szeletelését.
Rei a virágokat ment ki meglocsolni, amikor először csak apró cseppekben, majd egyre hevesebben kezdett esni az eső. Jól esett neki a fülledt meleget megtörő zivatar, úgy érezte hosszú idő után végre kap levegőt.
Nem tudta mennyi idő telhetett el, amíg kint állt a virágai társaságában, és hagyta, hogy feltöltse őt is az eső, ahogyan a növényeit. Lassan kezdte már csípni a bőrét a hideg, bizsergett a libabőrtől.
Felpattant a szeme a tolóajtó csúszásának hangjára, de nem mozdult meg. Kazuki megköszörülte a torkát.
- Vacsora – furcsán rekedt volt a hangja.
Rei nem akart még bemenni, de miután kizökkent a rég vágyott békéjéből, kényelmetlennek kezdte érezni a bőréhez tapadó hideg, vizes ruháit.
Nem válaszolt. Váratlanul ingerültnek érezte magát, amiért úgy illant el a komfortérzete, mintha nem is lett volna. Mérges volt vajon, amiért Kazuki megzavarta? Általában nem kedvelte az embereket. Nem kedvelte az interakciókat velük. Őszintén szólva a jelenlétüket sem. Zavaró tényezők voltak.
Kazuki társaságát azonban nem utálta. Nem bánta, hogy nem kell ételt rendelnie minden nap – nem mintha Kazuki előtt rendszeresen eszébe jutott volna a napi legalább egy étkezés megejtése -, ahogyan azt sem, hogy sokkal kényelmesebb lett a lakásuk, mióta volt, aki ügyeljen rá. Az új frizurát is kedvelte, amit Kazuki vágott neki. Bár sosem vallotta volna be, de azt sem bánta, hogy minden héten beparancsolta Kazuki a fürdőszobába, hogy rövidre vágja az oldalt felnyírt részeket. Arra emlékeztette, amikor az anyja vágta a haját kis korában. Ameddig el nem hagyta őket. Nem mintha Rei hibáztatta volna érte. Neki legalább jutott egy második esély.
Kazuki még mindig ott állt mögötte, Rei érezte a jelenlétét. Érezte a tarkójába fúródó tekintetét. Na meg nem hallott távozásra utaló lépteket. Megfordult, hogy Kazuki szemébe nézzen, miközben ráhúzta a hajgumit a csuklójáról a copfjára, amit a kezeivel tartott hosszú percek óta.
- Minden rendben? – kérdezte a lakótársa. Rei nem volt jó az arckifejezések értelmezésében. Kazuki enyhén összeráncolt szemöldöke és összeszorított szája bármit jelenthetett, Rei a világért sem tudta volna megfejteni.
Bólintott, miközben belépett a féltető alá a hideg eső elől, és lehúzta magáról a pólóját, és egy kisebb medencényi vizet csavart ki belőle. Így legalább nem fog kiabálni vele a másik, hogy széthordja a lakásba az esőt. Kezében az összegyűrt pólójával el kellett oldalaznia Kazuki mellett, hogy bejuthasson a nappaliba, aki még mindig ugyanott állt, és őt bámulta.
- Mi van? – morogta oda neki Rei, és hirtelen megbánta, hogy közszemlére tette a számtalan vágás- és harapásnyomot, na meg a lőtt sebeit. A hegeknél még inkább zavarta, milyen soványnak érzi magát Kazuki mellett, akinek széles vállát még a bő piros pulcsija sem rejtette el.
Kazuki lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt és hangosan kifújta az orrán keresztül, aztán lassan ingatni kezdte a fejét.
- Így is csurog rólad a víz – kezdett bele azon a hangon, amiről Rei azt sejtette, hogy kifejezetten az ő baszogatására tartja fenn. – Arról nem is beszélve, hogy vagy 12 perce állsz kint az esőben, mint valami rohadt szobor, mégis mit gondoltál? Hogy majd biztos nem fázol meg?! Holnap munkánk van, vagy elfelejtetted?! Nem tüsszöghet egy kicseszett mesterlövész, mi van, ha engem találsz el a célpont helyett??! Eheted majd megint a zacskós ráment, aztán végre becsülni fogod amikor még főztem rád. Remélem a temetésemre méltóztatsz majd eljönni legalább, még szerencse, hogy amúgy is mindig csak feketét hordasz, legalább emiatt nem kell majd aggódnom még a sírban is!
Reinek fogalma sem volt, hogy Kazuki miről beszél, arról meg pláne nem, hogy mivel sikerült így felidegesítenie ez alkalommal. Valahol a második mondat felénél feladta a szavak értelmezését, és megállt az ajtóban a bolond, hadonászó ember mellett, teljesen elfeledkezve arról, hogy az imént még zavarta, hogy félmeztelen. Meghökkenve figyelte, ahogy Kazuki arca először csak rózsaszín, majd egyre vörösebb árnyalatot ölt, ahogy belelovalja magát a monológjába. Ez egészen kiemelte a borostyánszínű szemeit, amik éppen villámot szórtak.
Kazukinak fogalma sem volt, hogy miért kiabál, de legalább kiszakadt belőle az a furcsa szorító gombóc, ami egyre gyakrabban felbukkant a mellkasában. Még szerencse, hogy Rei rengeteg alkalmat adott rá, hogy Kazuki felidegelje magát, és egy kis kiabálással kiengedhesse a gőzt, bár ez biztosan nem tett jót a vérnyomásának. Igen, ez lesz az, Rei teljesen elbaszta a vérnyomását a rengeteg felelőtlen hülyeségével, ezért fordul elő mostanában, hogy gyanúsan erősen dobog a szíve. Lehet félrever. Hozzáadta fejben a teendők listájához, hogy elmenjen a háziorvosához.
Mire Kazuki a dühöngés végére ért, már szinte fújtatott. Úgy érezte lyukat tudna égetni a szemeivel Rei arcába, de Rei állta a tekintetét. Úgy meredt rá az a mélykék szempár, mintha egészen a lelkéig látna, és ez megingatta Kazuki dühét.
Rei arca a legextrémebb helyzetekben is kifejezéstelen maradt. És maradjunk annyiban, hogy az ő foglalkozásukban mindennaposak voltak a legextrémebbnek címkézett esetek. Most mégis mintha feljebb szaladt volna egy kicsit a szemöldöke. Kazukit meglepő elégédettséggel töltött el, hogy kiváltott valamilyen reakciót Reiből. Nagyon ügyelt rá, hogy visszafogja a büszke mosolyt, amire önkéntelenül húzódott volna a szája, fenn kellett tartania a szigorúság látszatát, csak akkor verhet egy kis felelősségérzetet Reibe, ha most kitart.
Egyikük sem pislogott, végtelennek tűnő másodpercekig meredtek egymásra. Kazuki mellkasa fel-le járt, de úgy tűnt számára mintha Rei egyáltalán nem is vett volna levegőt. Aztán Kazuki éppenhogy észrevette, ahogy Rei szeme összeszűkül, mielőtt egy valószerűtlenül gyors mozdulattal Kazuki arcához vágta a vizes pólóját.
- AHHH!! Rosszabb vagy mint egy kibaszott macska! – kiáltotta megtörten, és mire letörölte az arcáról a vizet, Rei már rég elsétált mellőle.
- Úgy tűntél, mint akire ráfér a lehűlés – vetette hátra a válla fölött Rei a fürdőszoba ajtajából. Kazuki minden erejével utánavágta a gombócba gyűrt pólót, de Rei könnyedén elkapta, anélkül, hogy különössebben oda kellett volna néznie. Aztán bement a fürdőszobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Kibaszott Suwa kiképzés… - motyogta Kazuki az üres nappalinak.