Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Abby a Roxfort Expresszen ül, és nem kap levegőt.

Tagjai reszketnek a hidegtől, és a világ egyre homályosabb, szürkébb, sötétebb. Nem érzi az oldalát (miért mindig az oldala), és reszketnie kéne a hidegtől (reszket a hidegtől!), és a betonon fekszik…

Valami nem helyes. Abby a fülkében ül. Az előbb a fülkében ült. Nem kap levegőt, hiába kapkod, csak halkan sípoló hang tör elő a torkából.

Meg fogok fulladni, jön rá, és a felismerés nem túl meglepő módon nem tölti el nyugalommal. Én meg…

Valaki kiált a távolban. Abby a fülkében ül, és próbál számolni, egy, kettő, három, négy, belélegez, de nem jut a tüdejébe semmi, csak vér, és talán emiatt nem tud lélegezni, igaz?

Abby… a fülkében betonon fekszik, és az égen a felhők beteges narancs színűek a város lámpáinak fényétől. Már nem reszket. Egy pillanatra elmosódik minden, és felváltja a Roxfort Expressz fülkéjének mennyezete. Majd egy hófehér plafon. Kórház. Szinte érzi a fertőtlenítő szagát. Teljesen egyedül van. Abby nem akar egyedül lenni.

Ismét a fülke. A megkönnyebbülés pillanatnyi, Abby rögtön visszazuhan az emlékbe.

Abby haldoklik. Vova haldoklik.

A Roxfort Expressz nem létezik többé, csak az a csontig hatoló hideg, ami a betonból szivárog a ruhán keresztül, szétmarja a csontjait és nem hagy maga után mást, csak zsibbadtságot. Abby egyedül él és hal. Senki sem fogja a kezét.

***

Abbynek nincs emléke Vova haláláról. Azt hitte, a beton az, majd ez elhalványult, és mostanában nem tudja, mit higgyen, így inkább nem gondol rá. Pont elég a tudat, hogy nem érdemli meg ezt a második esélyt. Vova nem volt jó ember, akkor miért kezdheti újra az egészet, tiszta lappal?

A legszörnyűbb vonatutak első helyezettje egyértelműen az 1993-as évi szeptember 1-én induló járat.

***

A lista a harmadik évre haszontalan, és szinte semmit sem mond a fináléról. Abby nem is biztos benne, hogy történik-e itt valami eget rengető, vagy ez olyan töltelékkötet, ami a főszál – a főgonosz legyőzése – szempontjából lényegtelen.

Emlékszik a film bizonyos elemeire. A hangulatra, ami eltért az előző részekétől, és arra, hogy ez tetszett neki a legjobban az összes film közül.

Ez nem jelentette azt, hogy több részletre és kontextusra emlékezne.

***

AF:

• valami kunyhó
• szökött fegyenc (Sirius Black? ld. újság), a végén elszöknek, nem tudom, hol/mikor szöknek el; mi a szerepe??? van valami kavarás itt
• vérfarkas
• BUSZ már megvolt
• kijárási tilalom
• a vadőr tanít valamit (de mit?), van valami madár, de E. nem mondta tavaly, hogy felmond
• óriástökök és kavicsdobálás
• IDŐUTAZÁS??? (van időutazás a filmben, igaz? ez nem sci-fi, van időutazás???)
• horrorelemek, fekete izék
• senki sem hal meg BAROMSÁG
• komolyan, mi a főgonosz neve

Abby nem igazán érezte úgy, hogy ez a lista túlságosan hasznos lenne. Vagy bármelyik lista. Egyik sem készítette fel arra, hogy hol áll ő mások cselekményében.

Hogy kővé dermed a második éve végén. Erre abszolút nem volt esély, és mégis megtörtént. Mégis ott feküdt a gyengélkedőn, Aidan mégis meghalt, és... a lista nem volt hasznos.

Egyre inkább olyan volt, mintha hozzáláncolná valamihez, ami elől el akar menekülni.

Azután megtörtént a szeptember eleji vonatút, és kiderült, hogy a horrorelemeket, amiket Abby nagylelkűen fekete izékként írt le, dementoroknak hívják.

A filmben jó minőségű CGI lepedők voltak, amik a roxforti kastély körül úszkáltak, ezt Masha váltig állította, és Abbynek is derengett valami hasonló, bár ő későbbre pakolta volna, nem a harmadik filmre, és talán a jó minőséget is kétségbe vonja, pusztán a megjelenési dátum miatt. Nem nagyon maradt meg, hogy miért vagy hogyan kerültek oda, de az Anthonyéknál látott Reggeli Próféta cikkei alapján valószínűleg a sorozatgyilkos szökése lehetett az oka. Egy sorozatgyilkos, mint történet középpontjában álló szál, kissé furcsa döntés egy ifjúsági regénynél, de valószínűleg ez volt az aktuális “elsötétülés” dolog, ami ezt a sorozatot is megfertőzte. Mint amikor vidáman indul egy történet, aztán a vége dráma, halál, depresszió és PTSD, egy kétértelmű lezárással.

(Ilyenkor Mógus professzor halálára gondol, arra, hogy ki láthatta őt utoljára élve, és gondolatban kihúzza a vidám jelzőt.)

A valóságban a dementorok nem kétesen jó minőségű CGI lepedők. Inkább olyan anomáliák, amikre képtelen hosszabb ideig ránézni az ember, miközben elszakítani se tudja a tekintetét. Mintha egy Lovecraft novellából lebegtek volna elő.

Szakadt lepedők, de ténylegesen félelmetes szakadt lepedők.

És az égvilágon semmi sem készíthette fel az embert az érzésre.

Így Abby haldoklik, először a vonaton, majd egy emlékben, egyedül, majd Aidannel együtt, és már nem Abby, újra nem, miközben személyisége széteső szilánkjai egyenként tűnnek el a sötétségben.

***

Később pánikrohamként azonosítja. Egy ideje az első.

És amikor a tanár, aki ellenőrzi őket, bezárja maga után a fülkét, motyogva ismétli a tényeket, amíg Georgina a szájába nem töm egy lefejezett csokibékát: a nevét, a származási helyét, a boszorkányságot. Masha keze a hajában, Aiko hidege pedig langyosnak érződik a dementorok jege után.

És sokáig nem igazán biztos benne, hogy a mantrája a valóság, hogy tényleg Abby Williams a neve, és tényleg a vonaton ül, és tényleg a barátai veszik körül, hiába a fizikai emlékeztetők és a csoki íze a szájában. Az egész olyan, mintha egy üvegfal mögül látna mindenkit, mintha füstből készülnének, és ő lenne az egyetlen szilárd pont az egész univerzumban, és nemsokára minden szétoszlik, ő pedig ottmarad, névtelenül a szürkeségben.

Talán még fel sem ébredt. Talán még kővé dermesztve fekszik a gyengélkedőn.

Talán meg se halt, és Abby élete csak egy túlzottan reális álom, amiből Vovának fel kell ébrednie, még ha jobban emlékszik Abbyre, mint Vovára, és…

***

Leanne nem engedi el Abby kezét, egészen addig, amíg ki nem szálnak a fiákerből. Georgina és Anthony vonakodva indulnak el a saját házuk asztalához, és megígérik, hogy az este folyamán még mindenképp tesznek egy kitérőt Abbyék felé.

Susan komoran vár rájuk a harmadéves hugrabugosok csoportja közepén.

Basszus, gondolja Abby. Otthon felejtettem a Rizikót.

***

Dumbledore kis beszéde a dementorokról semmi meglepően új információt nem tartalmaz. Abby csak a fülke előtt elsuhanó árnyat látta, de az ablak tiszta volt, a jégvirág nem elég vastag, és annak a lénynek nyilvánvalóan felesleges volt könyörögni, mégis kinek jutna eszébe ilyen butaság?!

De Dumbledore magyaráz, mintha óvodásoknak kéne bebizonyítani, hogy a tűzbe azért nem nyúlunk, mert megéget.

A vonaton utazó tanárról kiderül, hogy az új sötét varázslatok kivédése tanár. Ebshontról kiderül, hogy újfent nyugdíjas, és a vadőr, Hagrid az új tanár. A griffendélesek üdvrivalgással fogadják a változást, Abby egy-két udvarias tapsot tol, de nem biztos benne, mit érez. Egyrészt Ebshont bemutató órája nagyon energikus és gördülékeny volt, másrészt emlékszik arra, ahogy az ex-professzor a vadőrt dicsérte a thesztrálokkal végzett munkáért.

(Ami igazából nem jelent semmit. Piton az élő példa, hogy a szaktudás nem tesz automatikusan jó tanárrá.)

(És igen, Abby két év alatt megtanult már lúdtollal és tintával jegyzetelni pergamenre angolul, de a mai napig képtelen megbocsátani, hogy ennek köszönhetően egyedül a bájitaljegyzetei néznek ki úgy, mint egy rémálom, ahogy mindig próbálja sorba rendezni az oldalakat.)

– Kirúgták? – fordul hátra a mardekáros asztalhoz hangosan suttogva Megan. Senki se lepődik meg azon, hogy közvetlenül mögötte Daphne Greengrass ül. Van valami furcsa kapcsolat köztük, amiről mindenki igyekszik zsigerből nem tudomást venni. – Ó, szia, Astoria.

Astoria, az egyik újonnan beosztott elsőéves, félénken int két üléssel távolabbról, majd gyorsan, leszegett arccal fordul vissza a tányérja felé, mint aki szíve szerint emiatt is elsüllyedne. Megan zavart mosollyal fordul vissza Daphne felé, aki kifejezéstelen arccal mered vissza a hugrabugosok csoportjára, és szinte látni lehet a vállvonást.

Természetesen nem vonogat vállat. Ahhoz túl… mardekáros.

– Meglepő módon nem, csak felmondott – közli Daphne. Abby kíváncsi lenne, honnan szerzi az információit. Néha ijesztő.

Anthony egy ponton becsapódik melléjük köszönni, és immár senkinek a szeme se rebben. Mindössze Ernie fintorog rá, mint önérzetes, területét védő borz, de ő az egyetlen. A többiek rég feladták a házak közti interakciók szabályozását, már ami Anthonyt illeti, mert nyilván ő rendelkezik a legkevesebb szégyenérzettel.

– Oké, szóval lehet, hogy van egy kis baj – közli velük.

Leanne felhorkan.

– Azt hiszem, a tavalyi évünknél nem lehet rosszabb – közli. – Vagy Anthony „De ez nem is így volt a könyvben!” hisztijénél.

– Hé, az nem az én hibám volt! Mi volt abban a logikus, hogy nem spórolt semmin, kivéve az alkalmazottak létszámát?! Kivéve, hogy egy emberre bízott mindent, ami bezárva tartja a rohadt ketreceket?

Abby prüszkölve próbál nem felvihogni ismét. Teljesen kudarcot vall, és a komplett harmadéves hugrabugos osztag most őket nézi.

– Merline – sóhajt halkan Roger. – Tud nevetni.

Úgy mondja, mintha egy csoda lenne. Abby fejében csak Anthony teljes kétségbeesése jár, ahogy a moziban próbálja megérteni Hollywood döntéseit.

– Nem tudom eldönteni, ez most hátborzongató vagy megindító – száll be Wayne is.

– Lemaradtam, miről van szó?

– Ó, Susan, a megalománia nem egészséges…

– Hányszor mondjam, Jones, ez nem megalománia…

Hannah csak jóindulatúan megpaskolja Susan vállát, aki emiatt értelemszerűen nem nyugszik meg, de legalább nem is kezdi el megfojtani Megant az egész iskola színe előtt.

– Megnéztük a Jurassic Parkot moziban – közli Leanne nagylelkűen. – Anthony teljesen kiakadt, hogy nem úgy szerepelt minden, mint a könyvben.

– Nem volt logikus! – ismétli az egyetlen érvét a fiú sértetten. – Kivéve a gyerekeket. Azokról elismerem, hogy jók voltak.

– Hűha – tapsolja meg Leanne. Nem hallja, de Masha ugyanezt teszi mellettük, komplett irodai kosztümben.

Aztán le is cseréli fekete csillogó tüllre.

– Mi a kis baj? – érdeklődik Abby, miután újra levegőt kap. Ebben nagy szerepe van a furcsa tekinteteknek, amiket kap, még a szomszédos mardekárosoktól is, meg Aiko jeges tenyerének a nyakán. Majdnem felsikoltott miatta. De csak majdnem.

– Hát – mondja Anthony, és kényelmesen helyet foglal Ernie mellett. Valószínűleg szándékosan. Abby látja, hogy Greengrass visszafordult ugyan az asztalhoz, de nem folytatja az evést, ahogy Nott sem. Először érez kényszert arra, hogy a szemét forgassa a nyilvánvaló hallgatózás... elnézést, információgyűjtés láttán. – Az úgy volt, hogy vannak tanárok, akik egy picit pont hangosan beszélnek, és…

***

Anthony oka egészen tíz perccel ezelőtt megtörtént szóváltáshoz kapcsolódik.

Az esethez tartozik, hogy a harmadévesek órarendjének összeállítása minden nyáron kisebb fejfájást okoz a tanári karnak.

Először is, ott vannak az alap tantárgyak, amelyeket négy ház között kell hét évfolyamon összehangolni. Még ha hatodik évtől ezeknél is csökken a létszám, és együtt tartják az összes háznak, a menetrend megszervezése leginkább egy vonatszerencsétlenségre hasonlított minden évben, melynek végén általában az utolsó hétig ment az alkudozás arról, hogy ki akarja elcserélni a péntek délutáni elsőéves Mardekár-Griffendél osztályát egy hetedévesekkel teli csoportra, ahol legalább tényleg komolyan veszik az anyagot.

Természetesen a csere minden esetben követhetetlen lavinát indított el. Mindenki biztos volt benne, hogy Albus igazából nagyon élvezi az ilyen katasztrófákat. Nem segített az érzés elhessegetésében, hogy általában egy adag citromos édességgel érkezett, és mindig pontosan a legnagyobb viták kirobbanása előtti percben állt neki a csomagolás bontogatásának.

És ha megvoltak a kötelező tárgyak, jöhetett a választható tárgyak megszervezése.

Senki se akart túl nagy létszámú csoporttal vesződni, de néha előfordult, hogy egy-egy tárgy megmagyarázhatatlanul népszerűvé vált, és a kötelező tárgyaknál bevett módszerrel bontották a csoportokat ház szerint. Ez magával vonta a több órát, a több variálást, a több ütközést.

Néha az alaptárgyaknál sikerült kikerülni a házakra bontást – olyankor a kötelező Mardekár-Griffendél osztályokat tartó tanárok fellélegezhettek. Olyankor kevesebb órát tartottak abból a tárgyból, azonban a házak közti apróbb súrlódások nélkül gyorsabban is lehetett haladni.

Általában ez nem történt meg.

Általában a másodévesek nem szerveztek maguknak bemutató órákat a különböző tantárgyakhoz, hogy lássák, pontosan mi is érdekelné őket a következő évben, ahelyett, hogy csak a felsőbbévesek magyarázataira támaszkodnának.

Általában igyekeztek is csak két új tantárgyat felvenni.

– Silvanius biztos, hogy ezért menekült el innen – motyogja Charity Burbage a diáksereget szemlélve a vacsoránál. Amikor múlt hónapban megkapta a beosztását, cseppet sem volt elragadtatva. Általában négy-öt diák érdeklődik az órái iránt. Évfolyamonként. Most négyszer annyi, ami négyszer annyi javítandó dolgozatot és házi feladatot jelent. Rég elfogadta, hogy a mugliismeret nem egy népszerű tantárgy, de sosem gondolta volna, hogy visszasírja ezt az időszakot. – Az ő hibája. Beleegyezett abba a thesztrálos órába, és megbolondította az összes diákot.

Mellette Septima mogorván pislog rá.

– Neked még mindig húsz alatt van a számuk. Nekem két csoportra kellett bontanom őket. Arra a két csoportra.

Mindketten vetnek egy óvatos pillantást a főbb tárgyakat tanítókra, de szerencsére egyikük se hallotta. Az a két csoport természetesen a Hollóhát-Hugrabug, illetve Griffendél-Mardekár csapatot takarja. Septimán látszik, hogy remélte, sosem jön el életében a nap, amikor ezzel kell foglalkoznia.

– Nagy döntés előtt állsz – közli vidáman Bathsheda mellettük. Ő az egyetlen, aki látszólag nem bánja a több hallgatót. – Vagy kevesebb házi feladat a hallgatóknak, vagy a halál.

Septima pillantása mindent elárul.

– Vagy a házi, vagy egy szót sem fognak érteni a második hónap után. A számmisztikához nincs szótár. Ha valaha is újra találkozok Silvaniusszal, esküszöm, megölöm.

– Hölgyeim – próbálja csitítani őket Flitwick professzor oldalról. – A diákok minket néznek.

Valóban. A hollóhátasok közül néhányan elkapták a vitát, és most úgy tesznek, mintha nem hallgatóztak volna másodpercekkel korábban. Kivéve az egyik fiatalabbat, aki minden szégyenérzet nélkül pattan fel, és sprintel a Hugrabug asztal irányába.

Septima Vector, Bathsheda Babbling és Charity Burbage ledermedve nézik, ahogy a fiú becsapódik a hugrabugos harmadévesek közé, és kétségkívül rögtön az elkapott információ terjesztésébe kezd. Mellettük a mardekárosok közül néhányan nem túl észrevétlenül abbahagyják az evést, és figyelemmel kísérik a beszélgetést.

A roxforti pletykamalom beindul. Immár megállíthatatlan.

– Francba – csúszik ki Septima száján. – Ez a te hibád – közli Bathshedával.

A nő csak ártatlanul mosolyog vissza rá.

– Drágám – mondja. – Bármikor.

A mardekárosok összesúgnak, és immár néhány harmadéves hollóhátas is feléjük tekintget, miközben összedugják a fejüket.

– Azért – kezdi Charity –, egy icipicit sajnálom őket. Szegények, még nem tudják, milyen katasztrófa az órarendjük.

***

– …és fogalmam sincs, hogy érinti-e ez a nagy közös mugliismeret tervünket, mert eljöttem. Valószínűleg nem, de mivel a rúnaismeret körülbelül ugyanolyan népszerű volt, mint az aritmetika, ezért valószínűleg ott is lesz valami bontás – fejezte be Anthony. – Persze, nem érint titeket, mert ugyanabban a házban vagytok.

Leanne és Abby összenéz. Körülöttük mindenki feszülten hallgatózik.

– Jó, de akkor mi a probléma? – kérdezi Abby. Eddig úgy néz ki, tökéletesen rendben lesznek. A nagy közös órájuk oké, a rúnaismeret Leanne-nel tutibiztos, és…

– A legendás lények! – emeli fel a kezét Anthony. – Hárman lennénk rajta! Mind a hárman más házból. És itt tönkre teszik a választhatók lényegét!

– Az új, független tananyag elsajátítását, amire nagy szükségünk is lehet a későbbiek során?

– A közös órákat, ahol nem csak két ház van – vet Leanne-re egy lesújtó pillantást a fiú.

– Komolyan, néha nem értem, hogy nem kerültek egymás házába – motyogja Abby mellett Megan. – Ez annyira… kicsavart.

Zacharias kicsit sem halkan felhorkan. Anthony kicsit sem titkolva vet rá egy merengő pillantást, majd gonoszul elmosolyodik.

– El kell mondanunk Georgie-nak.

A becenevet szándékosan megnyomja. Zacharias összerezzen.

– Még nem ettem a pitéből – válaszol Leanne, lemaradva a háttérben folyó piszkálódásról. – És meg fog ölni, ha…

Ha ismét így hívod, fejezi be a mondatot magában Abby, mert Anthony kapcsol, és nem hagyja, hogy Leanne hangosan is befejezze.

– A Griffendél asztalánál is van pite. Gyertek!

– Nem fogsz békén hagyni minket addig, igaz? – kérdezi Leanne mogorván.

– Úgy ismersz?

– Igen.

– Látszik az éves barátság, szuper. Mehetünk?

Masha már úton is van, bár visszafordul a Hollóhát asztalának tetején, mint egy túlságosan lelkes kiskutya, aki előreszaladt, és most azt ellenőrzi, a gazdája követi-e.

Abby csak vonakodva vonul át – túl közel a főszereplő, túl közel a cselekmény –, de Georgina annyira a peremre szorult, hogy úgy dönt, most az egyszer összeszedi magát.

A griffendélesek első pillantásra nem igazán tudnak mit kezdeni velük. Kapnak egy pár furcsa pillantást, Percy Weasley megpróbálja őket visszazavarni, de máskülönben nem lépnek velük felesleges interakcióba.

(– Menjetek vissza a saját házatokhoz – próbálkozik. Úgy fordul, hogy mind lássák az iskolaelsőnek járó jelvényt a talárján. – Ez szabályellenes.

Anthony merengve pillant fel rá, és látványosan elidőzik a tekintete a jelvényen.

– Azt hinné az ember, hogy te azért tisztában vagy a szabályokkal – jegyzi meg vontatottan.

Lehetne érdekes tanulmányt írni a vörös hajszín és a vöröslő arc kontrasztjáról, de Anthony a következő pillanatban már vágja is:

– Idéznék a házirendből, de ugye nincs benne…

Leanne és Georgina együttes erővel rángatja le a szabad székre Anthonyt és tömik bele a szájába a pitét. Percy Weasley arca határozottan passzol a Griffendél ház színeihez. Kicsit távolabb a Weasley-ikrek némán tapsolnak és meghajolnak Anthony felé.)

De az interakció hiánya nem azt jelenti, hogy nem hallgatóznak.

– Szóval, Georgie… – kezdi vidáman Anthony.

– Ne hívj így.

– …szörnyű híreim vannak. Szörnyűek.

***

A Roxforti Pletykahálózat – szinte levédetve, egyértelműen nagybetűkkel, majdnem hallható márkajelzéssel, és egy piaci réssel a franchise kiépítéséhez – kerekei tovább forognak. Lavender Brown és Dean Thomas szintén kiveszik részüket e nemes hagyományból.

***

Georgina félig meg van győződve róla, hogy az egész tantárgyas mizéria igazából Granger miatt van.

– A jóslástan kivételével mindenre jelentkezett – közölte.

Nem zavartatja magát amiatt, hogy egy tárgy híján ők is. Sőt, nagyon sokan szintén. Viszont Hermione Granger egyértelműen szintén riasztónak találta Lily Moon, Lavender Brown és Parvati Patil lelkesedését egy tárgy iránt, aminek a nyílt órája ténylegesen irritáló is volt – és Georginával együtt utánakérdezett McGalagony professzornál, akinek úgy tűnik, elég… erőteljes véleménye volt az adott tantárgy kapcsán.

Annyira erőteljes, hogy az érdeklődők egyértelműen az aritmetikát részesítették inkább előnyben.

***

(Meg Sybill Trelawney se tett túl jó benyomást. Ez egy univerzális állandó.)

***

Úgy tűnik, a tanévnyitó és az egész napos vonatozás sosem lesz kevésbé fárasztó. Abby és Leanne elbúcsúznak Anthonyéktól és az időközben csapatukhoz csapódott Seamustől és Deantől, akiket érdekelt Anthony elmélete az állítólag katasztrofálisan megalapozott tanévükről – előbbit amiatt, hogy eldicsekedjen, ő nem volt teljesen ostoba, mint ők négyen, és csak két tárgyat választott, a minimumon tartás végett, utóbbi pedig hogy még több infót szerezzen, amit aztán elmesél majd Michael Cornernek, miközben majd a griffendéles illetve hollóhátas klubhelyiség felé vezető közös szakaszon haladnak, aki majd elmeséli a többi hollóhátasnak, aki még nem hallotta, majd Terry Boottól megtudják az idősebbek is, és a pletykakör bezárul.

(Tényleg, lehetne kevésbé átlátszó az útvonal. Anthony szerint. Dean Thomas meg se próbálja tagadni a vádakat, csak vigyorogva vállat von.)

A klubhelyiségük felé vezető út felénél a többi harmadéves hugrabugos is beéri őket. Megan azonnal kijelenti, hogy a késői óra és a holnap rájuk váró megnövekedett óramennyiség ellenére – meg hogy Nicola Dodworth potenciálisan idén is keltheti őket betegesen korán, mert egy szadista, és tavaly megtette, és mindenki gyűlöli őt ezért – muszáj társasozniuk.

Mindenki egységesen szavazza le. Justin ugyan bedobja, hogy idén ő is felkészült, és hozott egy pakli Unót, meg Jengát, meg a szülei ragaszkodtak ahhoz, hogy vigye el a régi Twistert is.

– Azta, az összes társasjáték, amit hozott, képes véget vetni barátságoknak – jegyzi meg Masha, és a hitetlenkedés Abby arcán is látszik valószínűleg, mert Justin csak zavartan vigyorogva vállat von. – Kivéve a Twisternél, mert ott vér fog folyni, és halottak lesztek.

Abby nem akarja tudni, Masha melyik életből vette ezeket a tapasztalatokat, de határozottan nem emlékszik arra, hogy Vova valaha is játszott volna társasjátékokkal.

Megan nem tudja, mi vár rájuk, amikor lelkesen felrikolt, mint valami trópusi madár. Ha tudná, nem örülne. Az Uno képes barátságokat tönkretenni, ez univerzális tény, bár Abby sosem tapasztalta, mivel a Roxfortig nem igazán akadt barátság, amit tönkretehetett volna a játék.

Megan ragaszkodik ahhoz, hogy ő még bírja. Mindenki más ragaszkodik ahhoz, hogy az alvás jobb, és különben is, hagyományosan az első éveseké este a klubhelyiség, ahogy megkapják az ötödéves prefektusoktól az üdvözlőbeszédet, és mire végeznek túl késő lesz.

Abby hálás ezért. Furcsa falkában közlekedni, mintha mind a legjobb barátok lennének, holott közel sincs így, és Leanne ökölbe szoruló kezéből ítélve ő is hasonlóan érez. Megan nem hagyja, hogy leszakadjanak – makacsul érdeklődik minden mugli társas iránt, amiben elkerülhetetlenül bukásra van ítélve, pusztán azért, mert nem szokott hozzá a stratégiájához –, ezért megkönnyebbülés, amikor végre elérik a klubhelyiséget.

A megkönnyebbülés addig tart, amíg megteszik a bejárat és a hálótermek közötti szakaszt. Abby és Leanne nem kapják vissza a kétszemélyes zugukat – pedig volt rá esély, látszólag a Hugrabug hálótermei maximum négy főnek elegendőek, és azok is a nagyobb szobák tértágító bűbájjal, ráadásul még így is kényelmetlenül szűkek maradnak. A tavalyi elsőévesek sokat panaszkodtak emiatt –, ami elfogadható lenne, mert van bőven szoba, használaton kívüli is…

De a helyzet az, hogy látszólag a szobatársi viszonyt se kapják meg.

– Ez… biztos nem valami hiba? – kérdezi Susan, és Abby kicsit sem érzi magát megsértve, mert hasonlóan érez, épp csak köpni-nyelni képtelen. – Ez… meg kell kérdeznünk Bimba professzort. Itt lesz az évnyitó után. Nem? A gólyák miatt.

Leanne úgy mered a szomszéd ajtóra függesztett táblácskára, mintha az személyesen fenyegette volna meg egy hentesbárddal. Majd Hannahra és Meganre néz, majd Abbyre, majd visszanéz a táblára, és eltökélten biccent egyet Susannak.

– Hozom a bőröndömet, ha te is.

Susan Abby felé fordul. Abby felfelé mutató hüvelykujjal jelzi, hogy minden rendben, csapassák csak.

– Nem lesz ebből probléma? – malmozik az ujjaival Hannah. – Úgy értem, nekem nem gond a csere…

– Nekem se – ért egyet kelletlenül Susan, bizonytalanul pillantva Abbyre és Leanne-re. Első bizonytalansága hosszú idő óta. Általában mindig úgy fest, mint aki pontosan tudja, mit fog csinálni éppen. Kicsit nyomasztó, mivel tizenhárom éves, és ilyen fiatalon senkinek sem kéne pontosan tudnia, mit fog csinálni.

– Én viszont szeretnék továbbra is Abbyvel egy szobában lenni – közli Leanne. – Ez biztos hiba. És te is Hannahékkal akarsz jobban osztozkodni.

Susan vállat von, hogy igen, így van, és végül megindul a bőröndjéért.

Abby ezzel tökéletesen elégedett, mert tényleg, ő is jobban örülne a régi felállásnak. Leanne-t megszokta. Leanne-nel elvannak, egyik se nyafog, ha a másik túl sokáig olvas egy Lumos fényében, vagy ha túl korán megbotlik a saját lábában, és belezuhan egy utazóládába.

Másrészt a változás csak további szorongást jelent. Abby halálosan fáradt érzelmileg a dementorok okozta pánikroham, majd minden egyéb ingertől, ami a nap folyamán érte, de biztos benne, hogy egy utolsó hajrát még ki tud préselni magából, ha úgy áll a helyzet.

– Különben is, Megan horkol – közli Leanne. – Megöljük egymást. Ez mindenki érdeke.

Susan már a szobában van, és a saját ládáját rángatja kifelé. Leanne elegánsabban egy lebegtető bűbájjal próbálkozik, és végigkarcol egy szekrényt és az ajtófélfát. Megan a háttérben tiltakozik, hogy nem horkol, és különben is, Leanne honnan tudhatna erről, amikor sosem voltak szobatársak…

Így kapja el őket Tamsin és Annabel.

***

– Annyira édes, hogy ők is megpróbálták – súgja Annabel, pont annyira hangosan, hogy mindenki hallja. – Majdnem sikerült is.

Csepp gúny nem érződik a szavaiból. Talán ez az, ami miatt még jobban fáj. Hogy őszintén hiszi, hogy majdnem megcsinálták… de majdnem mit is? Átvinni a két bőröndöt másik szobába? Lecserélni a névtáblákat? Szobát cserélni pár percre?

Az elsőévesek megszeppenve ácsorognak a háttérben, miközben Bimba professzor csípőre tett kézzel és roppant csalódott arccal néz rájuk. Cedric a nevető Benjamint próbálja függőlegesben tartani, főleg azért, mert ha a fiú eldől, magával rántja, és az valószínűleg nagyon nem tenne jót az imázsának.

Pár negyedéves és két hatodéves a fotelekből leskelődik. Kivétel nélkül mindannyiuk arca együttérző. A következtetés egyértelmű, és egyik lány se hajlandó tudomást venni róla. Úgy tűnik, Susan hőn áhított egysége egyik pillanatról a másikra, váratlanul csapott le rájuk, és most mind meredten bámulják a tavalyi hetedévesek közül az egyetlen értékelhető búcsúfestményt, ami a falon kötött ki: egy pszichedelikus gyümölcstálat.

Az egyik alma visszanéz rájuk, és kacsint.

Egyikük se vesz róla tudomást.

Bimba professzor a torkát köszörüli.

– Nos? – érdeklődik. Még mindig Nem Vagyok Dühös, Csak Nagyon Csalódott™ hangon beszél.

– Bizonyára valami tévedés történt – kezdi Susan. Most már a körte is integet nekik, a szőlőszemek meg tátogva próbálják utánozni. Még mindig nem vesz róluk senki tudomást. – A ládámat összekeverték Leanne-ével, és úgy gondoltuk, sokkal egyszerűbb, ha most este cseréljük ki, mintha reggelig várnák.

– Órák előtt kevés az idő – teszi hozzá Megan rögtön.

– És az első nap túl hosszú – folytatja Leanne.

– Legjobb korábban elintézni – csiripeli Hannah, majd mind Abbyre néznek.

– Nincs hozzáfűznivalóm –jelenti ki, amikor rájön, hogy tőle várják a következő mondatot. – Pontosan így történt.

A csalódott pillantásokból és abból, hogy Benjamin kicsúszva Cedric karjaiból végleg a földre rogy a néma nevetéstől (mivel időközben Tamsin elnémította, hogy egyáltalán hallják egymást), nem pontosan ezt kellett volna mondania.

– Nem tévedés volt – sóhajt Bimba professzor.

– Mi?! – kiált Megan, mintha nem ugyanezt sejtették volna mind. A meglepettség az arcán nagyon hihető.

– Ezt nem teheti! – folytatja Leanne is. – Megan horkol!

– Nem is! – csattan fel az érintett. – Nem horkolok! Igaz, Hannah? Hannah? Miért nem válaszolsz, Hannah?!

– Néhány évente változni szokott a szobarend – folytatja Bimba. Érinthetetlen a felháborodott lányok viharán belül. Még mindig nagyon csalódott. –  Ismerkedjetek meg a többiekkel is jobban, ne csak azzal az egy-két emberrel. – És igen, most határozottan Abby irányába néz, de Abby újfent érdekesnek találja a kacsintós almát.

Megállás nélkül kacsintgat. Olyan, mintha idegrángása lenne.

– De…

– Most menjetek, holnap hosszú napotok lesz – mosolyog rájuk a házvezetőnőjük, lezárva a további vitát.

– De… – Leanne kitartó.

– Biztos vagyok benne, hogy hamar megszokjátok majd az új helyzetet. És nincs szobacsere! Tudni fogok róla.

– De miért nem lehet úgy, mint tavaly? – kérdezi panaszosan Megan.

– Ez egy szocializációs kísérlet? – csúszik ki Abby száján. – Nem akarok kísérleti alany lenni.

– Miért csak most reagálsz, ezt öt perccel korábban kellett volna! – sziszegi Leanne halkan. Nem elég halkan.

– Hess, megijesztitek a gólyákat! – zavarja el őket Tamsin rögtön. – Hallottátok Bimba professzort, téma lezárva.

– Áruló – mondja a szemébe Masha, teljesen hatástalanul.

– Jó éjszakát – ismétli nyomatékosan Tamsin, amikor egyikük se mozdul.

– Hű, ez olyan nosztalgikus – csapja össze a kezét Annabel, teljesen érzéketlenül barátnője romló hangulatára. – Emlékszel, amikor két éjszakát itt töltöttél a kanapén, mert nem akartál Lindával egy szobába ke…

– Ez nem releváns – szakítja félbe túl későn Tamsin.

– Hah! – mutat rá Megan győzedelmesen. – Te álszent! Elfelejtetted gyökereidet, és most…

– Jó éjszakát – köszön el tőlük Bimba professzor is, és erre már nem lehet vitát kezdeményezni, mind visszasomfordálnak a hálótermek irányába.

***

Susan és Abby egy darabig néma csendben ácsorognak az ajtóban.

A szoba maga nagyon hasonló a tavalyihoz, bár ezúttal két ablak is van, viszont ülőrész nélkül, egy keskeny párkánnyal, rajta valamilyen futónövénnyel, ami látszólag túlélte eddig az itt élő tanulókat, így Abby reméli, hogy a gondozása nem igényel olyasmit, amire nekik kéne emlékezniük, mert akkor szegény halálra van ítélve erre az évre. Az ágyak ezúttal párhuzamosan vannak a két szemközti fal mentén. Az asztalok az ablakok alá tolva, az ágyak végében és rengeteg beépített szekrény és polc van.

Abby kedvelné ezt a szobát, ha Leanne-nel kéne osztozkodnia. Susannal kell. Bizonytalanul pislognak egymásra, végül Susan eltökélten kihúzza magát.

– Én nem horkolok – közli, olyan hangsúllyal, mintha kompromisszumot ajánlana, és rögtön folytatná, „ha te sem”.

Masha hangosan nevet rajta, miközben már az ágyon imitálja az ugrálást. Sajnos nem eléggé jól, mert a párnát sikerül lerúgnia véletlenül, és Susan olyan sebességgel fordul oda, hogy még Abby is hallja a nyaka reccsenését.

– Én se – mondja hát gyorsan, hogy elterelje a figyelmét a szoba enyhén kísértetjárta jellegéről, ami hamarosan sokkal, de sokkal rosszabb lesz. Ezért is lenne jobb Leanne-nel lakni. Masha őt már nyugodtan piszkálhatja, és Aiko tökéletes kifogás a melegítő bűbáj gyakorlására.

De úgy tűnik, most kénytelen lesz alkalmazkodni. Vissza az első tanév elejére.

– És… sajnálom, hogy így jött össze a szobabeosztás – teszi hozzá még kissé kelletlenül a lány.

És Abbynek most bűntudata van, amiért olyan látványosan nem akart Susannal egy szobába kerülni – még akkor is, ha nem tud ezen változtatni, mert tényleg nem akar szobatársat váltani.

Így csak vállat von.

– Nem a te hibád. Megpróbálok rendes szobatárs lenni – ígéri, pontosan abban a pillanatban, hogy Aiko megelégeli Masha ugrálását, és megpróbálja lefagyasztani a lábujjait.

Susan megborzong a hirtelen hőmérsékletváltozástól. Nem mered gyanakodva Abbyre, de a pillantása elég közel esik ehhez a kategóriához.

Abby úgy tesz, mintha nem venné észre, de lefekvés után még sokáig elkerüli az álom.