Chapter Text
Délután volt.
Már legalább 6 hónapja dolgoztam mint könyvelő a TISZA székhelyén miután megnyerték a válsztásokat és történelemet irtunk a magyarok számára. (ÁRADJON) Elvoltam mint hal a vízbe még hazudni se tudnék hogyha akarnék. Volt munka nem túl sok de elég hogy lekössön a többi dologtól az életbe.
Például hogy felkelek egy nap és azon veszem észre magam kint vagyok a munkahelyi kollégákkal egy este és miniszter elnök úr is ott tetszetett ülni és én meg csak... bámultam.
Aznap estétt ahogy tudom csak probálom elfelejteni és probálok nem túl sokat gondolni rá mert bármi is volt aznap este a levegőbe nem szabad a szél visszafúja. De akárhogy is probáltam azokat elnyomni ahányszór láttam őt, ami eléggé sokszor van mert ott dolgozok, szinte lehetettlen! Mostmár este fele volt, a shiftem vége. Mehettem haza a barlangomba megnézzni az új "mi kis falunk" részt boldogságomba. Jej.
Elköszöntem a kollégáktól ahogy mondig szoktam de aztan mikor pakolom össze a dolgaimat és veszem a kabátom pont beláttam Péter irodájába. Egy pillanatig ott állok. Szempillantás. Azon veszem észre magam megint bámulom őt megint. Zseniális. Igazán pompás! Még a saját magamon való szarkazmus használat se segít mint ahogy általába szokott. Megforgatom a fejem a saját magam gondolatán.
- Cseppet se feltünő! -szólt Tamás. Egyik kolléga ki más aki tudja jól a gondolataimat Péterrel szembe már egy ideje. Parodizál. Mint mindig. Mintha még mindig középiskolások lennék nem az egyik legfontosabb állami épületben dolgoznánk. Sohajtok egyett.
- Szia Tamás neked is. Megyek is utamra, de megláttam Pétert megmozdulni a székébe és felàllt. Felém sétál. *Itt az idő lépni...* -gondolván és elhuztam a csikot mint annak a rendje mert nem akarok szembe állni vele miután fantáziáltam róla.
Sikeresen leléptem erről a Magyar Péter veszély zonából. Szokásosan köszöntem a portásnak és elhagytam a helyszint.
Csöpp... csöpp...
Az eresz az utcán szinte visszhangzott megesküdtem volna róla hogy valaki direkt csinálja ezt velem hogy idegesitsen engem. Már egy ideje már csak sétáltam és bolyongtam a Ferihegy környékén sötétetésben. Nem valami szerencses környék ezt bevallom és még van legalább 15 perc hazáig. Nem szerettem az ilyen időket. Mármint azokat az időket mikor egyedűl kellett sétáljak csak magammal. Fülhallgatót se tehettem be mert a környezett kiszámithatalan ilyenkor. Amit azt jelentette a legkellemetlenebb dolgot kell csináljak és beszélgessek magammal a fejembe.
Én és önmagam.
Menő. Szia én. Remélem még mindig jól vagy! Nem nem... pfaj ez nekem nem megy. Gondoltál ma eleget Péterre? Miért? Nem?! Hmm megvoltam győzödve hogy bejõn nekünk. Jól nézz ki a korához képest.. nagyon jól. Igaz- de hé! Te ne beszélj.
De én te vagyok.
Ja.
Tényleg.
Megbasztam.
Nem birok nem rá gondoni az ivászat után. Ahogy nevettet ahogyan meg ahogyan a szeménél összeráncolodott meg csak bele akarok harapni abba- Miket gondolok én?! Mi fene ütött belém? Ő a főnököm EGY ÁLLAMFŐ ez szinte biztos benne van a törvénybe hogy illegális vagy valami.
Illegális. Persze. Gratulálok. Holnap már visznek is bilincsben, mert rosszakat gondoltam a miniszterelnökről. Szép karrier. Lehettem volna pék is.
Csöpp… csöpp…
– Komolyan, ez most már személyes – motyogtam magam elé, és egy kicsit gyorsítottam a lépteimen. A kabátomat jobban összehúztam magamon, mintha attól kevésbé lenne nyomasztó az egész helyzet. Spoiler: nem lett. Lépések. Megálltam. Nem. Nem álltam meg. Csak… lassítottam. Az a fajta „nem vagyok paranoiás, csak figyelek” lassítás. Lépések. Oké. Ez nem az eső.
Ne nézz hátra.
Ne nézz hátra.
NE NÉZZ HÁTRA.
Hátranéztem.
És természetesen— – Remek. Zseniális döntés volt – suttogtam, mert konkrétan senkit nem láttam. Semmi. Utcai lámpák. Nedves aszfalt. Egy kuka, ami gyanúsan ítélkezően állt ott. Szuper. Megfordultam, és mentem tovább, de most már tényleg gyorsabban. A gondolataim megint elkezdtek pörögni, csak most már nem ő körül forogtak.
Legalábbis… nem teljesen. Lehet, hogy csak képzelem.
Igen, biztos. Teljesen normális vagy.
– Abszolút – válaszoltam magamnak halkan.
– Ebben nem vagyok teljesen biztos.
Megfagytam. Az a hang. Nem. Az a hang. Lassan megfordultam, mintha attól kevésbé lenne valóságos, ha nem hirtelen csinálom. És persze. Persze, hogy ő volt. Ott állt pár lépésre mögöttem, a lámpafény félárnyékába csúszva, mintha direkt egy rohadt filmjelenetbe sétált volna bele. Kabát, enyhén vizes haj, az a nyugodt, kicsit szórakozott arckifejezés— Na jó. Ez most már tényleg nem vicces.
– Maga… – kezdtem, majd megálltam. Nagyon profi. – Elnök úr? Zseniális. Ennél hivatalosabb már nem is lehettem volna, ha próbálom. Egy pillanatra csak nézett, aztán halványan elmosolyodott. Nem az a nagy, politikusi mosoly. Az a… kisebb. Valódibb. Ami pontosan az a fajta, amitől az embernek teljesen tönkremegy a gondolatmenete.
– Maga nagyon sietett – mondta végül nyugodtan. Ne gondolj arra, hogy rád mosolygott. Ne gondolj arra, hogy rád mosolygott.
– Én? Nem. Dehogy – vágtam rá túl gyorsan. – Én csak… szeretek… sétálni. Gyorsan. Gratulálok. Ő egy pillanatra felvonta a szemöldökét, mintha mérlegelné, hogy ezt most komolyan gondoltam-e.
– Ferihegy környékén? Este? … Oké, lebuktam.
– Jó, így kimondva kicsit furán hangzik – ismertem be, és inkább a földet kezdtem nézni. Bár az se segített. A cipőm hirtelen rettenetesen érdekes lett. Egy rövid csend állt be. Aztán közelebb lépett. Nem sokkal. Pont annyival, hogy már ne lehessen úgy tenni, mintha ez egy teljesen normális, hétköznapi beszélgetés lenne két ember között. A szívem konkrétan a torkomban dobogott.
– Elkísérhetem? – kérdezte.
Mi.
Mi?
Az agyam három különböző irányba próbált egyszerre menekülni.
• Mondj nemet. Ez egy rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet.
• Mondj igent. Ez egy nagyon jó ötlet.
• Fuss. Csak… fuss.
– Nem kell— – kezdtem automatikusan.
– Sötét van – szakított félbe nyugodtan.
– És maga láthatóan nem szereti ezt. Megint az a félmosoly. Megint az a rohadt nyugodtság. Mintha teljesen természetes lenne, hogy itt állunk ketten az utcán, esőben, és ő… csak így… felbukkan.
– Én… – vettem egy levegőt. – Nem félek. Hazudtam. Borzasztóan. Ő csak nézett. Aztán egy kicsit oldalra döntötte a fejét.
– Akkor legalább én nyugodtabb leszek. … Ez nem fair. Ezt így nem lehet. Egy hosszú másodpercig csak álltam ott, teljesen lefagyva, miközben az agyam próbálta feldolgozni a helyzetet. Aztán, teljesen a saját akaratom ellenére:
– Jó. Kimondtam. Kimondtam. Én ezt kimondtam. Azonnal elindultam, mert ha még egy másodpercig ott állok, valószínűleg visszavonom, vagy elájulok, vagy mindkettő. Hallottam, hogy mellém lép. És most már ketten mentünk.
Csöpp… csöpp…
És valahogy hirtelen már nem idegesített annyira az a hang.