Work Text:
Márk számára nem volt kérdés, hogy április tizennegyedike nap végén hol, vagy ami a legfontosabb, kivel tartózkodjon egy légtérben. A választás éjszakája, majd az azt követő napok mintegy lázálomként hatottak. Pihenni még mindig nem volt idő, a párt tagjainak ábrázata egyre elnyűttebb lett, viszont most mintha valami megállíthatatlan erő húzta volna őket előre. Mintha félálomban járnának, léteznének, a gondolataik már nem teljesen tiszták, de valami csodálatos véletlen folytán mégis megtalálják mindenre a megfelelő szavakat, a helyes lépéseket. Ez az elképesztő fáradtság talán Péteren látszódott a legjobban, nem meglepő módon. Sokan azt várták tőle, hogy olyan kitörő örömmel fogadja a győzelmet aznap este, mint a téren ünneplő fáklyás, üvöltő tömeg. Esetleg hogy táncoljon is, ahogyan azt Hegedűs Zsolt tette a színpadon olyan kirobbanó energiával, ami aznap egy győztestől elvárható. Péter egyiket sem tette. Nem arról volt szó, hogy nem örült volna - ki ne örülne ilyenkor? Hiszen minden, amiért két éven át oly töretlenül küzdöttek, kifizetődött. Hiába minden szenny és mocsok, ami ellenük irányult - és hát volt egy kevés - nyertek. Rendszert váltottak. Méghozzá történelmi módon. Péter egyszerűen fáradt volt, mindenki láthatta. Márk számára talán azért volt ez ennyire egyértelmű, mert szinte saját magát látta tükröződni a férfi vonásaiban. A fáradtság a szeme körül saját ébren, munkával töltött éjszakáit jelentette. Ahogy a szája kissé megrándult, úgy vált felismerhetővé a rengeteg rájuk irányuló hazug propaganda kezelésével töltött idő. Ahogy Péter válla megfeszült, Márk úgy érezte sajátján a párt terhét.
De talán nem is ezek miatt volt olyan egyértelmű Péter kialvatlansága. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy Márk már jobban ismeri a másik férfit, mint önmagát. Volt ideje megismerni a rengeteg óra alatt, amit egymás mellett töltöttek. Legyen az egy színpad, egy iroda, egy Nemzeti Menet, vagy szimplán Péter kanapéja késő este, amikor az ő kivételükkel már az egész város aludt. Annyi időt töltött naponta Péterrel, már elképzelni sem tudta volna a napjait nélküle. Ahogy jobban belegondolt, nem is akarta. Nem akart belegondolni, milyen lenne egy napja anélkül, hogy ne hallaná a leendő miniszterelnök éles hangját, ahogy valami lehetetlenséget követel tőle ismét. Hogy ne hallaná azt az éles hangot gyengédebbé simulni, egész közel saját füléhez. Hogy ne érezze azokat az erős kezeket a derekán, vagy éppen az állkapcsán végigsimítani. Nem akarta elképzelni, hogy ne lenne ott a sötétben, a csendben, mikor a határozott, megállíthatatlan Magyar Péter egyszerűen csak egy férfi lesz. Egy fáradt, túlhajszolt férfi, aki az egész napos rohanás után csak közelségre vágyik. És Márk megadja neki. Mindig megadta neki. Elképzelhetetlen számára, hogy ne tenné.
Ezért sem vesztegetett egy perc időt sem, miután megkapta Péter „Itthon vagyok” üzenetét kicsivel este kilenc után. Mindenki hallotta a Kossuth rádiós interjút, és mindenki látta az M1 közvetítését. Mindenkiben pont ugyanazt a frusztrációt és hányingert váltotta ki mindkettő. Az egész egy katasztrófa volt. Márk mindig is elképesztőnek tartotta, ahogyan Péter higgadt tud maradni minden helyzetben, ami kifejezetten arra irányul, hogy kihozzák a sodrából. Ez is egy olyan tulajdonsága a férfinak, amiért mindig csodálni fogja. Viszont ahogyan a szerkesztőnőnek - akinek Márk egyszerűen nem volt hajlandó megjegyezni a nevét - válaszolt ma, az interjú végén már érezhetővé vált Péter hangnemén, hogy megy fel az a bizonyos pumpa. Ezek ellenére gyönyörűen helyt állt, viszont Márk már ekkor tudta, hogy ez a férfi egész napjának betett. Nem látszódott rajta, ahogy semmi ilyen nem szokott. Ugyanolyan koordináltan és kontrolláltan végezte a nap további feladatait, ugyanúgy mosolygott és beszélt, de Márk mégis tudta, hogy mire lesz este szüksége. Mindig tudta.
Péter háza előtt kiszállt a tűzpiros BMW-ből, amit a leendő miniszterelnök mindig is egyértelműen irigyelt tőle, majd nemes egyszerűséggel beengedte magát a kulccsal, amit már régóta birtokolt. Mindenkinek egyszerűbb volt így. Elsétált a bejárati ajtóhoz, majd ugyanígy tett. Ugyanaz az ideges izgalom futott végig a hátán, ami mindig, mikor kettesben voltak, vagy készültek lenni. Minden alkalomban, minden pillanatban volt valami felvillanyozó. Talán az egész kapcsolat titokzatossága tette. Talán csak Péter mindent kitöltő, mindenhova elérő jelenléte, amitől az ember úgy érzi, levegőt is nehezen kap, de inkább nem is szeretne, ha ez a közelség ára. Márk elsétált a konyháig, hiszen onnan hallotta a tompa mozgást és látta a kiszűrődő halvány fényt.
Péter egy pohár vízzel a kezében állt, miközben derekával a fehér konyhapultot támasztotta. Tartása egyenes volt, de az a fajta egyenes, ami láthatóan csak feszültségből tartotta magát. Egy karjával átfonta mellkasát, másik keze arrébb emelte arca elől a poharat, ahogy meghallotta Márkot belépni. A szőke fáradt szemeiben valamiféle megkönnyebbülés tükröződött egy pillanat erejéig.
„Nem sietted el az utat.” - jegyezte meg a pultot támasztó férfi halk, nyugodt hangon.
Márk ezt nem vette magára, ahogy más hasonló megjegyzéseket sem. Ha minden alkalommal megharagudott volna, mikor Péter hasonlót mond, valamelyikük már nem élne. És azt is tudta, hogy a pártelnök mindig kötekedősebb kedvében lesz egy rosszabb nap után, Márk hatalmas örömére.
„Kérted?” - kérdezett vissza egyszerűen, közelebb sétálva. Mindketten tudták, hogy igenis rohant ide. A szőke arcán egy halvány mosoly futott át. Ez az, ami a megszokott. Ez, ami hiányzott.
„Nem. De nálad nem is kell.” Péter válaszától valami összeszorult Márk gyomrában. Büszkeség. Talán egy csöppnyi szégyen, hogy ez ennyire egyértelmű. De talán szeretné is, hogy ilyen egyértelmű legyen. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy megéri-e leplezni, mennyire is szeretne a másik férfi kedvében járni. Mennyire utálja, ha valahogy csalódást okoz neki.
Mielőtt Márk válaszolhatott volna, Péter letette a poharat, karjait keresztbe fonta és ismét megszólalt. Hangja már fáradtabb volt, mint korábban.
„Ez a nap, ez… ez kegyetlen volt.”
Az alelnök állkapcsa megfeszült egy pillanatra. Az interjúk említésétől legalább annyira forrt a vére, mint amikor először hallotta.
„Nem sokáig tehetik már meg, hogy így beszéljenek. Én nem is értem… mit gondolnak, még mindig…? Mintha érne ez már bármit is.” - válaszolta keményen, hangjában a hitetlenség szikrájával.
Márk heves válaszára Péternek sikerült egy fakó mosolyt villantania.
„Már nem sokáig, de azért minden percet kihasználnak.”
Az alelnök a lenyugvásra koncentrálva vett egy mély levegőt és lassan a pult másik végéhez sétált. Ő is hátradőlt, kezeivel a szélét támasztva. Egyiküknek sincs most szüksége még több frusztrációra, jutott abból már elég a napra. Márk sem ezért jött.
Egy pár pillanatig így bámulták egymást. Tekintetük fáradt, megviselt volt, de hordozott magában egyfajta várakozást is. Végül ismét Péter volt az, aki megtörte a csendet.
„Nem jössz ide?”
A kérdés halkabb volt, mint előző szavai. Már nem olyan magabiztos. Péter sosem szeretett kezdeményezni ilyen téren, legalábbis Márknál sohasem. Olyan volt, mintha még mindig nem lenne biztos abban, hogy amit csinálnak, azt szabad. A másik férfi ezért nem csinált belőle nagy ügyet, csak ellökte magát a konyhapulttól egy apró sóhajjal és közelebb sétált. Péter előtt megállva kezeit lassan a férfi derekára helyezte, hagyta, hogy a szőke kövesse a példáját. Így álltak egymással szemben, érezve a másik melegét, feszültségét, látva a legmélyebb színeket és érzéseket is egymás szemében. Péter ujjai apró, körkörös mozdulatokat kezdtek járni Márk derekán.
A pártelnök ellökte magát a pulttól és kiegyenesedett, a mozdulat közelebb hozva a két férfit egymáshoz. Egy pillanatnyi mozdulatlanság után a szőke Márk vállára hajtotta fejét, kezeivel kissé rászorítva kollégája derekára. A levegőt lassan fújta ki, testét igyekezett ellazítani. Márk közelsége mellett ez mindig könnyebben ment.
„Maradsz?” Péter hangja halk volt, a másik férfi vállába tompulva. A kérés könnyedén jött, szinte mintha egyáltalán nem is kérdés lenne. Szinte mintha csak egy egyértelmű kijelentés volna.
„Szeretnéd?”
Márk válaszára Péter csak halkan felhorkant, kissé elfordítva a fejét, hogy tisztábban lehessen hallani a hangját.
„Szerinted miért kérdezem?”
Úgy kérdezte, mintha a válasz teljesen nyilvánvaló lenne. Nem szeretett ilyen dolgokat kérni, és nem szeretett ennyire nyíltan beszélni arról, mire van szüksége. Arra viszont nem volt szüksége, hogy Márk óvatoskodjon. Hogy úgy tegyen, mintha nem tudná, miről beszél, mit is akar. Arra volt szüksége, hogy kettőjük közül Márk legyen az, aki most biztos mindenben.
„Jól van már, maradok.” - válaszolta az alelnök egy apró, majdhogynem elégedett mosollyal.
Tudta, hogy nem szép dolog húzni Péter agyát. Legalábbis nem így. De a szőke minden nap ezt teszi vele, szándékosan vagy nem szándékosan, és Márk úgy érezte, ennyi neki is jár. Ha már elviseli őt.
Az este további menetének tudatában álltak így, egymásba kapaszkodva. A lakás csendes volt körülöttük, hiszen a csukott ablakok az éjszaka megszokott neszeit is kizárták. A konyhában sem a nagy lámpa égett, az este így biztosítva meghittségét a helyzetüknek.
Péter egy idő után lassan felemelte a fejét. Pár másodpercig egyszerűen csak bámulta alelnöke arcát, szemeiben valami kifürkészhetetlen csillogott. Márk már régóta próbálta megfejteni ezeket a pillanatokat, de mostanában inkább csak belenyugodott Péter kiismerhetetlenségébe. Megtanulta egyszerűen csak élvezni azt, ami köztük van. Bármi is legyen az. Bármeddig is tartson.
Péter tudatosan próbálta ellazítani testét, ujjai kissé megfeszültek Márk derekán. A barna saját kezei alatt érezte, ahogy a pártelnököt elhagyja a feszültség egy mély, hosszú sóhajon keresztül, amiben látszólag a világ összes gondja benne volt. Ha nem is a világé, az országé biztosan. Márk teste is oldódott, ahogy egy cseppnyi megkönnyebbülés átjárta. Szerette volna, ha Péter lazít egy kicsit. Mindketten tudták, hogy a nyugalom egy luxus, amit már hosszú idő óta nem engedhetnek meg maguknak.
A szőke lassan Márk homlokának döntötte sajátját, szemeit behunyva. A másik férfi önkéntelenül követte a példáját. Ilyen közel állva, egymás levegőjét lélegezve be, minden elcsendesedett. Az egyetlen dolog, amire a két férfi koncentrálni tudott, az a másik testének melege volt, a másik halk légzése vagy szívének erős dobogása.
Beletelt pár másodpercbe, mire Márk rájött, hogy Péter lassan mozogni kezdett. Mintha valami csak általa hallott zene ritmusa kísérné őket, a szőke úgy dőlöngélt vele. Márk nem nyitotta ki a szemét. Nem is állította le a másik férfit. Nem akarta megtörni a pillanatot. Ellazult, átengedte testét a mozgásnak. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire újból megszólalt, hangjában egy visszafogott mosollyal.
„Nem kéne ehhez zene is?” - suttogta, hiszen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármi is megtörje ezt a pillanatot. Még ha kicsit nevetségesnek is hatott így.
Nem láthatta, de a szőke elmosolyodott.
„Csak zene mellett megy? Hát milyen színész vagy te?”
Péter is alig volt hangosabb egy suttogásnál, hangja fáradtságtól és érzelemtől rekedt.
„Már semmilyen.” - válaszolta Márk egyszerűen.
Nem volt keserűség a hangjában, csak egyfajta elfogadás. Belenyugvás. Két évvel ezelőtt hozott egy döntést. Minden nehézség ellenére, minden olyan pillanat ellenére, amikor úgy érezte, ezt nem tudja tovább csinálni, kitartott. Most is kitart, és mindig is ki fog. Egy olyan döntést hozott, ami, ha fájt is, nem okozott neki megbánást.
Péter arcáról lassan mégis eltűnt a mosoly. Szemét kinyitotta, és az alelnök sajnálatára vissza is húzódott. Így már Márknak is muszáj volt ránéznie. Egyfajta figyelmes mozdulatlanság jellemezte most a férfit. Kérdőn kutatta Márk tekintetét, mintha próbálná kiolvasni belőle valami mély igazságot, amiben nem volt biztos, hogy tényleg ott van.
Egy pillanat után csak annyit kérdezett:
„Hiányzik?”
A kérdés váratlanul érte az alelnököt. Hogy hiányzik-e? Nem mondhatta, hogy még nem gondolkozott azon, mi lett volna, ha. Hogy mikor éppen elalvás előtt próbálta elfelejteni ezt az egész rohanást, ezt a soha meg nem állást, nem jutott még eszébe, milyen volt két éve. Az érzés, amit csak az a hivatás nyújtott, amit eredetileg választott. De ami most van, az teljesen más.
„Néha.” - vallotta be halkan.
Mikor valami eszébe juttatta, milyen is volt, rátört egyfajta nosztalgia. Az érzés, hogy milyen jó lenne megint. De amit a politika hozott, azok az érzések, amiket Péter mellett élt meg, az országjáráson, amellett a sok ember mellett, akik számítottak rájuk, akik segítették őket, akikért ezt az egészet csinálták - az valami egészen más volt. Nem jobb. Nem rosszabb. De valami olyan, ami, ha nem lenne, már ugyanúgy hiányozna. Pont annyira, mint az előtte álló férfi.
„De ennek most több értelme van.” - tette hozzá, végig abba a kifürkészhetetlen kék szempárba nézve.
Ő sem tudta pontosan, melyikre gondolt. Arra, amit az országért tesznek, vagy arra, ami köztük van. Talán mindkettőre. Nem gyakran szokta szétválasztani a kettőt.
Péter látszólag megelégedett a válasszal. Nem mondott rá semmit, de már nem is fürkészte annyira hevesen alelnöke tekintetét. Egyszerűen csak rászorított Márk derekára, közelebb húzva a férfit. Ezzel a mozdulattal hajtotta le ismét fejét, ezúttal a másik nyakába temetve azt.
Márkból kellemes borzongást váltott ki, ahogy Péter meleg lélegzete megcsapta vállát. A rövidre nyírt őszes-szőke haj ráadásként alig észrevehetően csiklandozta is nyakát. Karjait automatikusan felcsúsztatta, az egyiket hagyva a férfi izmos hátán pihenni, míg a másik a hajába csúszott. Így tartotta fejét a vállánál. Péter egy cseppet sem ellenkezett, teljesen elengedte magát Márk karjaiban. A tudat hatására, hogy Péternek ennyi elég, hogy ő elég, az alelnököt egy csendes, meleg elégedettség töltötte el. Mélyen kifújta a levegőt, majd fejét Péterének döntötte.
Ezúttal Márk volt az, aki elkezdett egy néma ritmusra mozogni. Nem volt zene, de a szőkével így, a karjaiban, már egyáltalán nem tűnt nevetségesnek a dolog. Érezte a másik szívdobogását, teste melegét saját mellkasán.
Elkezdhettek volna a holnapon aggódni. A jövőn aggódni. Azon, hogy mi lesz a következő taktika, amivel úgyis megpróbálják elgáncsolni őket. Mert mindig lesz ilyen. A csatát megnyerték, de az igazi harc csak most következik. Azt viszont tudták, hogy nem lesz olyan, amikor ne oldanának meg valamit. Nem lesz olyan, hogy feladnák. Nem fogják sem maguknak, sem egymásnak megengedni. A következő akadályokat is olyan töretlenül fogják venni, mint az előzőeket. Így nem kezdtek el aggódni, nem kezdtek a külvilággal foglalkozni. Még nem. Most nem.
Mert ahogy Márk is mondta, ennek itt, most, sokkal több értelme volt.