Chapter Text
A reflektorok vakító, aranyló fénye úgy omlott végig a színpadon, akár egy lassan mozduló hullám. A nézőtér sötétségbe burkolózott, mégis érezni lehetett az emberek jelenlétét: a több száz visszatartott lélegzetet, a mozdulatlanságot, azt a különös feszültséget, amely csak az előadások legutolsó perceiben született meg. Amikor már minden kimondatott. Amikor már nem maradt más, csak az utolsó hang.
Pernitz Lotti a színpad közepén állt. A bordó bársonyruha nehéz anyaga végigsiklott a testén, a deréknál szűken simult rá, majd lágy redőkben omlott alá egészen a földig. A vállait szabadon hagyta, a mellkasán apró, sötéten csillanó kövek futottak végig, ahogy a fény rájuk talált. A ruha olyan volt, mintha egy másik korból maradt volna itt – valami régi, tragikus történetből, amelyben a nők még levelekben vallottak szerelmet, és a színházakban gyertyák égtek.
Lotti mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, a dal utolsó sora még ott vibrált a torkában, és ő mozdulatlanul állt a közönséggel szemben.
A zenekari árokból felszálló utolsó hegedűszó olyan halkan halt el, hogy szinte fájt utána a csend. Egyetlen másodpercig az egész színház dermedten állt. Nem volt köhintés, nem zörgött szék, nem csörrent telefon. Mintha mindenki ugyanabban az érzelmi bénultságban rekedt volna, amiben ő maga is.
Lotti lehunyta a szemét. A szíve olyan erővel vert, hogy érezte a pulzusa lüktetését az egész testében. Az előadás vége mindig ilyen volt. Minden alkalommal úgy érezte magát, mintha egy hosszú zuhanás után hirtelen földet érne. Kifosztva, üresen, egy újszülött tisztaságával és meztelenségével. Egyszerre érezte magát könnyűnek és elviselhetetlenül nehéznek.
Aztán valahol hátul megszólalt egy taps. Egyetlen ember kezdte el bizonytalanul, szinte félve megtörni a csendet. Utána még egy. Még kettő. Majd az egész nézőtér tapsviharba tört ki.
A vastaps hangja végigsöpört a termen, mint egy hirtelen feltámadó zápor. Lotti kinyitotta a szemét, és a fényektől elvakítva alig látta a nézőket, mégis tudta, hogy sokan állnak. Érezte. A tapsnak más hangja volt, amikor az emberek felálltak.
A vörös függöny lassan megindult két oldalról, és ahogy összezárult előtte, a világ hirtelen elsötétült és lecsendesedett körülötte. A függöny mögötti félhomály mindig furcsán intimnek tűnt a színpad vakító ragyogása után. Mintha az ember egyetlen lépéssel egy másik valóságba zuhanna át.
Lotti még mindig mozdulatlanul állt. A mellkasa égett a kapkodott levegőtől, a torkát kiszárította az éneklés. Hallotta maga körül a díszletezők halk mozgását, valaki nevetett valahol a takarásban, a zenekarból pedig egy rekedt férfihang kiabált fel valamit, amitől többen is felnevettek.
De ő még nem tudott visszatérni a valóságba. A karakter, akit két és fél órán keresztül játszott, még mindig ott lüktetett benne. Az utolsó dal különösen. Minden este ugyanaz történt: amikor elénekelte, úgy érezte, mintha saját magából tépne ki egy darabot.
– Lotti – szólt halkan valaki mögötte. – A tapsrend jön.
Megfordult. Az egyik táncos fiú állt ott, izzadtság folyt végig a homlokán, zihált, de közben úgy vigyorgott, mint aki megnyerte a lottót.
Lotti halványan elmosolyodott, és bólintott. A függöny újra felgördült, a fény ismét az arcába robbant, a taps pedig még hangosabb lett, mint előtte. A társulat tagjai sorban léptek fel mellé a színpadra. Először a táncosok, aztán a kisebb szereplők, végül a főbb karakterek. Mindenki lihegett még az előadástól, kipirult az arcuk, és csillogó szemekkel álltak egymás mellett.
Lotti oldalra pillantott. Sára, aki a húgát játszotta a darabban, könnyes szemmel vigyorgott rá. Dani, a férfi főszereplő, lazán megigazította az ingét, miközben meghajlás előtt megfogta Lotti kezét.
A nézőtér szinte tombolt. Lotti meghajolt velük együtt. Egyszer, aztán még egyszer.
A reflektorok forrósága ráégett a bőrére, a taps pedig újra és újra felmorajlott, mintha nem akarna véget érni. A nézők között néhány arcot már ki tudott venni. Egy idős nő az első sorban zsebkendővel törölgette a szemét. Két fiatal lány egymás kezét szorongatta mosolyogva. Valaki hangosan bekiabálta a nevét, aminek hallatán a gyomra összerándult.
Soha nem tudta megszokni ezt. A sikernek volt valami furcsa, szinte irreális érzése. Gyerekkorában azt hitte, ha egyszer eljut idáig, akkor majd minden a helyére kerül benne. Hogy a taps betölti azokat az üres részeket, amelyeket addig cipelt magában.
De nem így történt. Csak egy rövid időre elhallgattatta a fejében tomboló különös hangokat.
A társulat tagjai egymás kezét fogva hajoltak meg újra. Valahol a nézőtéren vaku villant. A karmester is felállt az árokban, a közönség neki is tapsolt.
Lotti mosolygott. A gyakorlott, puha színésznőmosollyal, amely mögé az ember könnyedén elrejthette a kimerültségét.
Amikor végül legördült a függöny, többen egyszerre kezdtek beszélni körülötte.
– Ez ma brutális volt!
– Hallottad azt a végén?
– Teltház három hete, hihetetlen…
Valaki hátulról átölelte Lottit. Megcsapta az izzadság, a púder és a hajlakk összekeveredett illata.
– Meghaltam rajtad az utolsó dalnál — nyögte Sára a vállába.
– Én is majdnem – kacagott vele fáradtan Lotti.
A színház kulisszái mögött lassan feloldódott az előadás varázsa. A színészek már félig kiléptek a szerepeikből, az öltöztetők sürögtek-forogtak, kellékek csörömpöltek valahol. Egy technikus létrát húzott végig a folyosón, a kerekei élesen nyikordultak a kövön.
Lotti elköszönt néhány embertől, aztán elindult az öltözője felé. A magas sarkú cipője tompán koppant a padlón, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a csend szinte ráomlott.
Az öltözőjében félhomály volt. Az egyik sarokban égve maradt egy kis lámpa, a tükröt körülölelő izzók aranyló fénye pedig puhán megvilágította a helyiséget. Az asztalon sminkecsetek, vízes palackok, egy félig megevett müzliszelet és szétszórt hajtűk hevertek.
Lotti lassan leült a tükör elé, s néhány másodpercig csak nézte magát.
A sminkje még mindig tökéletes volt, bár a szeme alatt már enyhén elmosódott a sötét festék. A haja bonyolult kontyba tűzve simult a tarkójára, néhány tincs kiszabadult belőle az előadás alatt.
Kopogás hallatszott.
– Gyere – szólt ki azonnal, hiszen pontosan tudta, ki vár bebocsájtást.
Az egyik öltöztető, Ági lépett be.
– Na, sztárocska, ebből egyedül nem fogsz kimászni.
– Egyszer próbáltam meg, és mondtam, hogy ne beszéljünk róla, mi történt akkor – nevetett szórakozottan Lotti.
Ági mögé állt, és gyakorlott mozdulatokkal kezdte kibontani a ruha hátán futó apró kapcsokat. A fűző szoros tartása lassan engedett Lotti mellkasán.
– Ma nagyon szépen ment – mondta Ági halkan.
– Köszönöm.
A ruha nehéz anyaga végigsuhant rajta, amikor kibújt belőle. Lotti szinte fellélegzett, ahogy megszabadult tőle. A felsőtestén halvány vörös nyomokat hagyott a szoros szabás.
Ági felakasztotta a ruhát.
– Holnap hétkor sminkpróba, ne felejtsd el.
– Tudom.
– Hazamész egyből?
Lotti egy pillanatig gondolkodott.
– Azt hiszem, igen.
Ági még mondott valamit, de Lotti figyelme már elkalandozott. A tükörben saját magát nézte, ahogy lassan visszaváltozik önmagává. Vagy legalábbis ahhoz a verziójához, aki az előadások között létezett.
Amikor Ági kiment, Lotti nekilátott lemosni a sminket. A vattakorong fekete nyomokat hagyott maga után, ahogy végighúzta a szemhéján. Rétegről rétegre tűnt el a színpadi arca, és mikor felkente a hidratálót, a hideg krém illata megnyugtatta.
Kibontotta a haját. Az élénk szőke tincsek lassan omlottak a vállára, kissé megtörve a rengeteg hajlaktól és tűtől. Beletúrt, majd összefogta lazán újra, egyszerű kontyba. Ezután következtek a gondosan felragasztott, apró kövek, amik a mellkasát és a kulcscsontját borították, majd azt a bőrrészt is átkente.
Mire végzett, már alig emlékeztetett arra a nőre, aki nemrég még a reflektorok alatt állt.
Felvette a farmerjét, egy fekete garbót és a hosszú szövetkabátját. A mozdulatai lassúak voltak a fáradtságtól.
Odakint továbbra is hallatszott a színház éjszakai zaja. Távoli nevetések. Csukódó ajtók. Valaki dúdolni kezdte az előadás egyik dalát a folyosón.
Lotti felvette a táskáját, de mielőtt lekapcsolta volna a tükröt körülölelő lámpákat, még egyszer visszanézett saját magára.
A taps zúgása már halkulni kezdett benne, a helyét lassan átvette az a különös, üres csend, amely minden előadás után rátalált.
A magány, ami először mindig fojtogató és fájdalmas volt, de aztán ahogy teltek a percek, ismét rátalált a saját hangjára, és már megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy végre egyedül lehet.
Az előadás utáni lüktetés lassan kifelé áramlott az épületből, mint amikor egy koncert után fokozatosan kiürül a stadion: először még minden hangos és élő, aztán maradnak a széthagyott poharak, a kifulladt nevetések és a fáradtság.
A színház hátsó része mindig különös hangulatot árasztott. A megkopott vakolat, a szűk lépcsők, a félhomályos folyosók mögött még ott lüktetett az előadás energiája, miközben a külvilág már teljesen más ritmusban mozgott. Lotti szerette ezt az átmeneti állapotot. Azt a néhány percet, amikor már önmaga volt, de még körbevette a varázs.
A művészbejáróhoz vezető ajtónál megállt egy pillanatra. Odakintről hűvös esti levegő szivárgott be a réseken át.
Mély levegőt vett, aztán kilépett az utcára. Budapest késő esti zaja rögtön körülölelte. Távoli villamoscsikorgás, autók tompa moraja, valahonnan halk zene szűrődött ki. Az eső korábban elállhatott, mert az aszfalt nedvesen csillogott a lámpafényben.
A művészbejáró előtt néhány ember még várakozott, és amint meglátták, egyszerre mozdultak meg.
– Lotti!
– Nagyon jó voltál!
– Annyira csodás volt!
Ő automatikusan elmosolyodott. Nem az a gyakorlott, színpadi mosoly volt ez, amit a tapsrend alatt viselt, hanem valami sokkal fáradtabb és őszintébb.
Ketten rögtön odaléptek hozzá. Egy húsz év körüli lány kissé remegő kézzel nyújtott felé egy színházi műsort.
– Aláírnád?
– Persze – mosolygott a lányra, s átvette a tollat. – Hogy hívnak?
– Kitti.
– Kittinek, szeretettel — mondta halkan, miközben aláírta.
A lány arca úgy ragyogott fel, mintha valami sokkal nagyobb dolgot kapott volna egy firkánál.
– Az utolsó dalnál sírtam – vallotta be zavartan.
– Én is majdnem, ami azért gond lett volna – nevetett fel Lotti.
A többiek is közelebb húzódtak. Valaki közös képet kért, más arról beszélt, hogy már harmadszor látta az előadást. Egy idősebb nő hosszasan magyarázta, mennyire emlékezteti a lányára.
Lotti figyelmesen hallgatta őket. Mindig próbált időt szánni azokra, akik megvárták az előadás után. Még akkor is, amikor fáradt volt. Tudta, milyen sokat jelenthet egy rövid beszélgetés annak, aki egész este ott ült a nézőtéren.
Az egyik férfi készített egy képet róla és a feleségéről, mire a mellette álló nő nevetve megjegyezte:
– Remélem, nem baj, ha kirakom.
– Ha jó szögből készült, akkor nem — mondta Lotti száraz humorral, mire nevetés futott végig a kis társaságon.
Pár perc múlva lassan elköszöntek tőle, jó éjszakát kívántak, még egyszer megdicsérték az előadást, aztán szétszéledtek az utcán. Lotti végre kifújta magát. A vállára igazította a táskáját, és már éppen elindult volna, amikor egy férfihang megszólalt a közelből.
– Azért az a magas hang a végén elég szemét húzás volt így szerda este.
A hang könnyed volt, szinte szórakozott. Lotti automatikusan odapillantott. A művészbejáró melletti fal árnyékában egy férfi állt, lazán nekidőlt a téglának. Sötét kabátot viselt, egyik kezét a zsebébe süllyesztette, a másik szabadon lógott mellette. A lámpafény csak részben világította meg az arcát, de így is azonnal felismerhető volt.
Radnai Márk nézett rá várakozva, vajon felismeri-e. Lotti meglepetten felnevetett.
– Jézusom, te meg mit keresel itt?
Márk elmosolyodott. A mosolya pontosan olyan volt, amilyenre emlékezett: közvetlen, kissé féloldalas, mintha mindig tudna valami belső viccet, amit mások nem. A haja valamivel hosszabb volt, mint amikor utoljára találkoztak, sötét tincsei kissé rendezetlenül álltak. Az arcán halvány borosta árnyéka húzódott, a tekintete pedig fáradtnak tűnt, mégis élénknek.
A politikai szereplések miatt Lotti az elmúlt hónapokban többször látta online interjúkban vagy fotókon, de élőben egészen más hatást keltett. Kevésbé volt „közszereplő”, sokkal inkább egyszerűen… ember.
– Már nem szabad színházba járnom? – kérdezte Márk.
– De, csak nem számítottam rád.
– Őszintén, én sem számítottam rá, hogy itt leszek ma este.
Lotti közelebb lépett hozzá.
– Végigülted az egész előadást?
– Az elejétől a végéig – biccentette félre a fejét mosolyogva Márk.
– És?
– Most azt akarod, hogy őszinte legyek veled, vagy mondjam, hogy zseniális voltál?
– Ez a kettő ugyanaz, nem? – vigyorodott el Lotti, s maga sem tudta, miért kezdett illegni-billegni Márk előtt, mint egy csalafinta kislány.
– Hát… – nyújtotta el a szót Márk. Szándékosan cukkolta Lottit, majd elmosolyodott. – De igen.
Lotti akaratlanul is elnevette magát.
Elméjébe beúsztak a korábbi találkozásaik emlékei. Egy filmpremier évekkel ezelőtt. Egy nyári fesztivál backstage-e. Egy közös vacsora valami producer barátjuknál, ahol Márk egész este arról beszélt valakivel, hogy a magyar filmipar miért nem tud normális párbeszédeket írni.
Lotti mindig kedvelte a férfit, s bár nem ismerték egymást igazán, de Márk azok közé az emberek közé tartozott, akik mellett könnyű volt elengednie magát.
– Kíváncsi voltam az előadásra – mondta végül Márk. – Már annyian mondták, hogy nézzem meg. Gondoltam, ideje.
– És megérte?
– Sajnos igen. Most kénytelen leszek kulturális embernek tűnni.
– Szörnyű lehet – próbálta visszafojtani a nevetést a lány.
– Borzalmas.
Néhány másodpercig csak mosolyogva nézték egymást. A színház fölött lassan kavargott a hűvös esti levegő. Az utcán már jóval kevesebben jártak, mint egy órával korábban. A távolban egy taxi húzott el mellettük.
– Na és te? – kérdezte Lotti. – Folyton a médiában látlak, és gondolom a pártnál is sok a dolog. Mikor szoktál aludni?
– Az elmúlt időszakban? Soha – horkantott fel Márk.
– Látszik – csúszott ki Lotti száján.
– Kösz szépen – prüszkölt a férfi, de a tettetett sértettség ellenére elmosolyodott.
– Pozitív értelemben mondtam – próbálta védeni magát.
– Olyan nincs – lökte meg enyhén vállal.
Lotti újra felnevetett. Meglepően könnyű volt vele beszélgetni. Talán azért, mert Márk nem úgy viselkedett, mint akit körülvesz a politika súlya. Nem volt benne az a megjátszott komolyság, amit az ember egyre gyakrabban látott közszereplőkön. Inkább csak… fáradt volt. Emberien fáradt. És ettől valahogy hitelesebbnek tűnt.
– Van kedved meginni valamit és dumálni? – kérdezte Márk váratlanul.
– Most? – pillantott az órájára ösztönösen Lotti.
– Tudom, merész ötlet. Budapest éjjel – mondta enyhe gúnnyal.
– Csak rettenetesen fáradt vagyok – húzta el a száját a fiatal nő.
– Érthető.
Márk hallgatott egy pillanatig, majd nagy levegőt vett.
– Akkor legalább hadd kísérjelek haza.
Lotti meglepetten nézett rá. A mondat egyszerű volt, semmi rejtett dolog nem bújt meg mögötte, mégis meglepetésként érte.
– Nem kell – mondta reflexből.
– Tudom, hogy nem kell – vont vállat Márk. – De attól még lehet.
Lotti néhány másodpercig habozott, aztán halvány mosollyal bólintott.
– Rendben, legyen.
Márk ellökte magát a faltól.
– Szuper. Akkor legalább úgy tehetek, mintha lenne szociális életem.
Elindultak az utcán, s a város nedvesen és tompán fénylő csendje körülvette őket. A járdán apró víztócsák csillogtak, a levegőben eső és hideg kő szaga keveredett.
– Merre is megyünk? – kérdezte Márk, és Lotti mutatta az irányt.
Lassan sétáltak egymás mellett. A beszélgetésük könnyed maradt. Színházról beszéltek először, aztán filmekről, majd közös ismerősökről. Márk mesélt egy katasztrofális vidéki előadásról évekkel korábbról, amikor leszakadt a díszlet egy jelenet közepén.
– És mit csináltatok?
– Méltósággal kezeltük, természetesen – felelte komolyan.
– Tehát improvizáltatok és próbáltatok nem a nézők arcába nevetni?
– Pontosan – vigyorodott el Márk. – A magyar színház baki-kiküszöbölésének nagy része improvizáció és koffein. De ezt te is tudod.
Lotti mosolyogva hallgatta. Néha rápillantott Márkra menet közben. A férfi a kezeit mélyen a kabátzsebébe süllyesztette, a vállai kissé előregörnyedtek a hidegtől. Nem tűnt annak az embernek, akit az utóbbi időben a plakátokon és a hírekben látott. Csak egy férfinak, aki elkísérte őt hazafelé egy hosszú este után.
Ahogy egyre beljebb értek a csendes mellékutcákba, Budapest éjszakai zaja lassan távolodni kezdett körülöttük. A körút morajlása már csak tompa háttérhangként szűrődött át a házak között, a levegő pedig hidegebbé vált. A nedves aszfalt fölött halvány pára ült, a lámpák sárgás fénye szétfolyt a tócsák tükrén.
Lotti összébb húzta magán a kabátját.
Már jó ideje sétáltak, de az idő furcsán elvesztette a jelentőségét. A beszélgetésük hol könnyedebb lett, hol elcsendesedett néhány pillanatra, aztán újra magától folytatódott, mintha egyikük sem akarná igazán megszakítani.
– És még mindig ugyanazon a környéken laksz? – kérdezte Márk.
– Igen, ugyanabban a lakásban is – bólintott Lotti. – Makacs vagyok.
– Vagy ragaszkodó.
– Nem, inkább makacs – gondolkodott a lány.
– Az ugyanaz – legyintett Márk.
– Nem teljesen – vágta rá játékos kötekedéssel, és oldalra pillantott a férfira. – Mégis mit gondolsz, mi a különbség?
Márk elmosolyodott, de nem válaszolt rögtön.
– Az, hogy vannak emberek, akik mindenhonnan továbbállnak, amint lehet. Mások meg maradnak még akkor is, amikor már semmi értelme.
– Ez meglepően komolyra sikeredett – vonta fel a szemöldökét a nő.
– Ne haragudj. Éjfél után néha azt hiszem magamról, hogy filozófus vagyok.
Lotti felkacagott. A nevetése halk volt az üres utcában, mégis betöltötte körülöttük a csendet. Márk rápillantott, mintha akarna mondani valamit, de végül csak újra elmosolyodott.
Lotti gyomrában valami furcsa, könnyű feszülés jelent meg. Nem volt kellemetlen, csak… szokatlanul. Már régóta nem töltött el így egy estét. Nem volt benne semmi különös, nem történt semmi, mégis volt valami a pillanatok között megbúvó csendekben, ami túlmutatott az udvarias ismeretségen. És ettől Lotti egyszerre érezte magát nyugodtnak és óvatosnak.
– Ott lakom – mondta végül, amikor lelassított egy régi, sötétszürke társasház előtt.
A kapu fölött halványan pislákolt a lámpa, az épület homlokzatán itt-ott lepattogzott a vakolat, az ablakok mögött néhány helyen még égett a fény.
Márk megállt mellette.
– Hangulatos.
– Ez egy nagyon kedves megfogalmazása annak, hogy öreg.
– Budapest fele ilyen.
– Pont ezért szeretem.
Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. Az utca csendes volt körülöttük. Valahol a távolban egy autó haladt végig a vizes úton, aztán újra minden elhalkult.
Lotti a táskájának pántját igazgatta a vállán. Hirtelen tudatosult benne, hogy itt véget ér az este, és a felismerés valamiért csalódásszerűen érte.
– Köszönöm, hogy elkísértél – mondta végül.
– Köszönöm, hogy hagytad.
A válasz egyszerű volt, mégis maradt utána valami különös csend. Márk egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha gondolkodna, aztán újra ránézett.
– Figyelj… – kezdte lazán. – Nem tudom, mennyire őrült most az életed, de…valamikor összefuthatnánk. Mármint nem előadás után, amikor félholtan vonszolod magad haza.
A hangja könnyed maradt, de a tekintete nem teljesen. Lotti akaratlanul is elmosolyodott.
– Ez most egy rendes meghívás akar lenni vagy a pártrendezvények miatt le fogod mondani?
– Komolyan mondtam – hitetlenkedett Márk, majd félredöntötte a fejét. – Azt hiszem…
– Elég rosszul megy ez neked – kuncogott Lotti.
– Tudom. Nem vagyok túl gyakorlott az ilyesmibe – vallotta be szerényen.
– Ezt valahogy nehezen hiszem el – hunyorgott a férfira szórakozottan, mire Márk hangosan felnevetett.
– Pedig igaz.
Lotti nézte néhány másodpercig. A hideg esti levegő lassan kipirosította Márk arcát, és csak most vette észre, hogy közelebb áll Lottihoz, mint általában az emberek szoktak, mégsem érződött tolakodónak. Mintha észrevétlenül rövidült volna le köztük a távolság az este során.
– Jó – mondta végül a lány csendesen. – Legyen.
Valami megváltozott Márk arcán. Nem volt látványos, csak egy pillanatra eltűnt belőle az a könnyed, ironikus távolságtartás, amit egész este viselt.
– Jó – ismételte meg, aztán mintha ő maga is észrevette volna ezt a rövid megingást, gyorsan visszamosolyodott. – Akkor majd kitalálunk valamit.
– Rendben.
Megint csend lett. Az a fajta csend, ami nem kellemetlen, csak túl sok mindent hagy kimondatlanul. Lotti érezte, hogy maradnia kellene még valamit mondani, valami hétköznapit, könnyedet, ami lezárja a pillanatot, mégsem jutott eszébe semmi.
Végül elővette a kulcsait.
– Akkor… jó éjt.
– Jó éjt, Lotti.
A neve furcsán hangzott Márk szájából, de nem tudta volna megmondani, miért, így csak biccentett, majd megfordult és a kapuhoz lépett. Hallotta maga mögött Márk halk mozdulatát, de nem nézett vissza rögtön, csak amikor már benyomta a nehéz ajtót. Márk még mindig ott állt. Az utcai lámpa tompa fénye féloldalról világította meg az arcát, a kabátja zsebébe süllyesztett kézzel nézte őt nyugodtan, mozdulatlanul, mintha meg akarta volna várni, hogy biztonságban bemenjen.
Lotti gyomrában megint megjelent az a furcsa, könnyű feszülés. Rámosolygott, aztán belépett a házba, és az ajtó lassan becsukódott mögötte.