Archive of Our Own

Chapter Text

Szép reggeli napfényre ébredtem. Ami... borzasztóan idegesítő volt. Félreértés ne essék, semmi bajom a napsütéssel. Csak éppen pont az arcomba kellett sütnie, amikor végre kialudhattam volna magam. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, mormogtam egy félhangos átkot, majd egy sóhaj kíséretében felültem az ágyban.

Seyruun városában voltunk, – ami az én olvasatomban leginkább a drága fogadókat és a túl fűszerezett ételeket jelentette. 

Kikeltem az ágyból oda battyogttam az ablakhoz és kitártam. A friss levegő pedig végre kisöpörte a szobából azt a fülledt levegőt. 

Na, erre már tényleg szükségem volt. Kint már hallani lehetett a piactér nyüzsgését, ami azt jelentette, hogy sikerült csúnyán elaludnom, és már rég elmúlt kora reggel.

Megmostam az arcom, magamra kaptam a köpenyemet, a hajammal meg nagyjából megküzdöttem. Ennél többet úgysem érdemes rá pazarolni. És ezzel le is tudtam a reggeli készülődést. Persze akkor még nem sejtettem, hogy ez a nap sem lesz olyan nyugodt, mint reméltem. De hát mikor volt nekem utoljára nyugodt napom? Átmentem Gourry szobájához. Bekopogtam – ami nálam inkább egy dühös dörömbölést jelentett –, majd az étkező felé vettem az irányt. 

Ha nem jössz több jut nekem.

Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem magamnak egy akkora reggelit, ami egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Persze Gourry sem váratott sokáig magára, úgy tűnt, hogy az étel illata hamar elő csalogatta. A barátság karkötőmre néztem, ami halványan megcsillant a csuklómon. Igaz, Gourry már nem csak a testőröm. 

Valami sokkal... több. 

De hogy pontosan mi is történt köztünk, azt majd később elmondom. Most ne tereld el a szót a lényegről!

Nem is kellett sokat várnom. Hamarosan feltűnt Gourry álmos, kócos feje, ahogy zombi módjára közeledett az asztalomhoz. Ezzel egy időben a pincér végre meghozta a reggelimet, vagyis inkább az ebédemet.

– Látom, a fafejedbe csak átszivárgott végül a kopogásom.

– Igen, nagy nehezen sikerült kikaparnom magam az ágyból... Oh! Ahogy elnézem, nekem is rendeltél reggelit, Lina.

Igaz, magamban azt mondtam, ,,ha nem jössz, több jut nekem”, de a lelkem mélyén azért gondoltam a szőke partneremre is. Ugye, milyen jó és nagylelkű barát vagyok? Egy igazi szent!

Elkezdtünk enni, és úgy lapátoltuk be a sülteket, mintha legalább három napja nem láttunk volna ételt. Gourry azonban két hatalmas falat között hirtelen megállt a rágásban, és megszólalt.

Na, tessék. Már kezdi is...

– Mondd, Lina, ezután mit fogunk csinálni?

Gondolom, arra célzott, hogy mihez kezdünk ezután, és nem valami világmegváltó bölcsességre volt kíváncsi. Elvégre Gourryról beszélünk. Kivételesen még a villámat is letettem, ami nálam már önmagában komoly dolognak számított, aztán Gourryra néztem.

– Egyelőre egy darabig itt maradunk Seyruunban. Úgyis fel kell töltenünk a készleteinket és a pénztárcánkat. Aztán pedig megyünk tovább Zephilia felé.

Még Sairaag városában döntöttük el, hogy ezúttal Zephilia lesz a következő megállónk. És talán... egyben az utolsó is. Akkor, még azt hittem ez remek ötlet lesz. De persze a sors – és Grausherra megmaradt idegesítő szolgája – közbeszólt, és egy hatalmas rúgással a Külvilágban kötöttünk ki. Ott ugyan megismerkedtünk egy Ran nevű lánnyal, de Linás pályafutásom ismeretében nem meglepő módon nem csak ennyi történt. Mert azzal még nem lett volna semmi gond, hogy találkozunk egy új baráttal. A probléma az, hogy akárhol bukkanunk fel, ott kő kövön nem marad! 

Végül azért még sikerült elintéznünk azt a nyavalyás Nefriket is Ran segítségével, aztán végre visszajutottunk a saját kontinensünkre.

És mivel – valljuk be őszintén – egyáltalán nem siettem vissza Zephiliába, hogy a kedves nővérkém rabszolgája legyek, úgy döntöttem, hogy teszünk egy hosszabb kitérőt, és megállunk Seyruunnál. Meglepő módon a város addigra már egészen szépen összekaparta magát Zanaffar pusztítása után.

De.... kár volt.... 

Bár ne tettem volna!

Na mindegy, ne ugorjunk előre. 

Hol is tartottam? .... Ja, igen, megvan.

Miközben az elmúlt eseményeinken rágódtam, hirtelen feltűnt, hogy a narancslém gyanúsan Gourry felé van fordítva.

– Hé, az a narancslé miért néz feléd?

– Hm? Ja... lehet, megfordítottam.

– Hogyhogy „lehet”?! Azt akarod mondani, hogy a pohárnak lába kelt és magától sétált át a te térfeledre?!

Hahh... Ez a fickó... 

A nyári hőségben egy jó hideg narancslé amúgy is többet ért bármilyen bornál. Elvégre tombolt a nyár, és hiába nyitották ki a fogadó összes ajtaját meg ablakát, hogy legalább egy kicsit mozogjon a levegő, mégis pokoli forróság volt. Kint a normális emberek félmeztelenül mászkáltak az időjárás miatt, mi meg... nos, mi talpig nehéz, hosszú ruhákban izzadtunk.

Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy teljesen normálisak vagyunk-e? Jó, én legalább rövidnadrágot húztam, de attól még ugyanúgy patakokban folyt rólam a víz.

Hirtelen megakadt a szemem egy ismerős lila hajon. Azt hittem, csak káprázik a szemem ebben a melegben... de nem. Tényleg Zelgadis volt. Észrevettem őt a tömegben, és inkább csak magam elé mormogtam, mintsem Gourrynak.

– Jé, Zelgadis meg mit keres itt? – lestem abba az irányba, ahol ült. Persze csak a szemem sarkából. Nem hiányzott, hogy észrevegye, hogy bámulom.

– Jé... – fordult meg Gourry is azonnal abba az irányba, majd hirtelen elhallgatott.

Egy pillanatra még reménykedtem is, hogy végre sikerült összekapcsolnia a két agysejtét, hátha valami nagyon fontos dolog jutott eszébe Zellel kapcsolatban. Mert ha alig pár hónappal a legutóbbi világmegmentésünk után már nem emlékszik rá, akkor fix, hogy tiszta zselé van az agyában!De sajnos, mint mindig, most is igazam lett.

– Ööö... Lina? Ki az a Zelgadis? – kérdezte a szőke mamlasz olyan üres tekintettel, hogy legszívesebben teljes erőből belevertem volna a fejem a faborítású bútorba. Nagy nehezen sikerült visszafognom magam, de a belső számlálóm azonnal kiakadt.

Megmondtam... Ugye megmondtam?!

– ...Gourry?

– Igen?

– Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – billentettem oldalra a fejem, és olyan nézést kapott, amitől egy démon is kétszer meggondolná a következő mondatát.

Igaz, hogy túl korán volt még egy kiadós fejmosáshoz, de a nézésemből Gourry azonnal kapcsolt, hogy ha jót akar magának, nagyon gyorsan megerőlteti azt az egy szem agysejtet a fejében. Hallani ugyan nem hallottam, de esküdni mertem volna, hogy odabent nyikorogva beindult az a magányos fogaskerék. Hirtelen felragyogott az arca, és gyorsan próbálta menteni a menthetőt.

– Oh, várj!... Már tudom, ki az! Hé, Zelgadis! Itt vagyunk! – kezdett el eszeveszetten integetni felé.

Természetesen ő a maga módján biztosan azt hitte, hogy szörnyen „diszkrét” maradt, de az idióta kalimpálásával pontosan azt érte el, hogy a fogadóban rajtunk kívül tartózkodó összes vendég azonnal ránk meresztette a szemét. Szerencsére dróthajú barátunk meghallotta Gourry műsorát, és visszaköszönt. Ha már így alakult, én is odaszóltam neki, csak hogy ne gubbasszon ott mint egy kődarab.

– Hé, Zel! Nem akarsz csatlakozni? Nyugodtan átülhetsz hozzánk!

– Köszönöm, Lina, de elvagyok itt. – érkezett a tipikus, rideg, Zelgadis-féle elutasító válasz.

Kicsit meglepett, hogy ott láttam. Mármint nem maga a tény, hogy egy fogadóban ebédel, hanem az, hogy pont Seyruunban bukkan fel. Szentül meg voltam győződve róla, hogy valahol a világ végén, egy elhagyatott barlangban bújja az ősi tekercseket a gyógymód után kutatva. De ezek szerint tévedtem, úgy látszik, mégsem csak poros tekercsekből áll az élete.

Azzal a lendülettel vissza is fordultam Gourryhoz, de még mielőtt bármit mondhattam volna, hirtelen egy újabb ismerős viharzott oda az asztalunkhoz. Persze nem más volt, mint Amelia. A megszokott, rikító sárga utazóruháját viselte, és olyan elképesztő, már-már idegesítő energikus kisugárzással robbant be, hogy egyetlen másodperc alatt magára vonta a teljes étterem figyelmét. Még a fogadós is abbahagyta a pohártörölgetést, és csak bámulta a hercegnőt. Jó, ha Amelia a hivatalos, csicsás királyi díszruhájában pompázott volna, megérteném a sokkot. De így, ebben a kopottas utazó gúnyában is azonnal kiszúrták! 

Mert ugye, ha Amelia inkognitóban besétál egy fogadóba, akkor ott készülődik valami, nem igaz? 

Őszintén szólva, mostanában nem sokat találkoztunk Ameliával. Utoljára akkor láttuk egymást, amikor végleg elintéztük Rezot Taforashiában. Meg volt az a kellemes kis elfes balhé. Komolyan mondom, már abba is belefáradtam, hogy egyáltalán visszaemlékeztem ezekre a rémségekre!

– Nocsak! Micsoda véletlen találkozás! – zendült fel egy túlságosan is energikus hang, és Amelia már huppant is le a székre az asztalunknál.

– Szia Amelia! Szeretnél rendelni valamit? – fordult Gourry felé, két rágás között. Szegény lány, még le se ült rendesen, ez a két lábon járó gyomortartály máris kajával vallatja. Tipikus.

– Öö... köszi, de azt hiszem, ezt most kihagyom – felelte Gourrynak, miközben finoman elhúzódott a repkedő morzsák elől. Aztán hirtelen elfordult, és a tekintete az asztal sötétebb sarka felé tévedt. – Szia, Zelgadis! Te is itt vagy?

Egy pillanatra megállt a kezemben a villa. Mintha Amelia most nem egészen úgy szólította volna Zelt, ahogy szokta... Áh, biztos csak én képzelődöm.

Zelgadis unottan bólintott egyet, majd úgy döntött, végre odavonszolja magát mellénk. Persze én sem bírtam ki, hogy ne szurkáljam meg egy kicsit. De a kőfejű megelőzött.

– Engedelmetekkel csatlakoznék, ha nem zavarok. – mondta a szokásos, síri hangján.

– Hmm... Csak meggondoltad magad, mi? – húztam fel a szemöldökömet, gúnyos mosollyal. – Mégiscsak jobb a mi illusztris társaságunk, mint egyedül gubbasztani?

– Eddig is terveztem. – válaszolta, miközben a teáját kavargatta olyan eleganciával, mintha legalább valami úri teázáson lenne, nem egy átlagos csehóban. – Csak megláttam Ameliát, és gondoltam, akkor már én is ideülök.

– Aha. Na mindegy. – vontam meg a vállam. Mintha egy picit is érdekelne a lelkivilága. 

Sokkal jobban izgatta a fantáziámat Amelia hirtelen felbukkanása, ezért egyenesen rá szegeztem a tekintetemet. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak azért jött ide, hogy érdeklődjön, mi járatban vagyunk. Vagy végignézze, ahogy Gourry egyedül kiüríti a fogadó éléskamráját. 

Lehet, hogy történt valami Phillel? Vagy megint valami világrengető katasztrófa közeleg? Aztán lehet, hogy csak én kombinálok túl mindent.

– Nos, Amelia. Mi szél hozott ide? – vágtam a közepébe, miközben gyanakvón méregettem.

– Apám kapott egy sürgős levelet egy Eramkiria nevű országból. – nézett körbe rajtunk, nagyra nyílt, komoly szemekkel. – Ti hallottatok már ilyen nevű helyről? 

– Eramkiria? Nem, nekem teljesen sötét. – ráztam meg a fejemet, miközben magamba tömtem egy újabb falatot.

Remek. Még egy hely, amiről az égvilágon semmit sem tudok. Mondjuk nem ez az első alkalom, hogy így járok. Olyan is volt már, hogy én ismertem valami helyet, a másik meg csak nézett rám, mintha holdbéli nyelven beszélnék. Szóval már meg sem lepődöm.

– Értem.. – bólintott Amelia, kicsit csalódottan. – Szóval, a levelet az ottani egyik faluból küldték. Démoninvázió tört ki náluk, és kétségbeesetten kérik Seyruun segítségét.

– Démoninvázió?! – szinte megállt a levegőben a villám. Ez azért már nekem is sokk volt. Az még oké, hogy a démonok szeretnek hatalmas királyi városokban káoszt okozni, meg intrikálni a háttérben. De egy jelentéktelen falu? Az nem vallott rájuk.

Hmm... Itt valami nagyon bűzlik. De legalább egy nyugodt reggelt igazán megérdemeltem volna.

– Biztos egy tengerentúli ország lehet, ami szintén a külvilágban fekszik. – jegyezte meg Zelgadis. A hangja olyan hűvös volt, mintha csak az időjárásról beszélne. – Tudjátok, azon a részen, ahol annak idején Filiával is jártunk.

Tessék. Úgy beszélt, mintha olvasott volna a gondolataimban. Ráadásul sikeresen gajra vágta a zseniális gondolatmenetemet is. Kösz, kőarc.

– Tényleg! – csaptam a tenyerembe. – Most, hogy említed, nekem is beugrott. Ha jól emlékszem, azokon a területeken szinte egyáltalán nem ismerik a valódi mágiát. Csak valami egészen primitív, kisebb bűbájokról van fogalmuk. 

Na így már mindjárt érthető, miért pont ott garázdálkodnak a szörnyek. Könnyű préda. Na nem mintha a rézdémonoknak különösebb meghívó kellene, bárhol képesek felbukkanni, ahol borsot törhetnek az emberiség orra alá.

– Ó! Akkor apámnak mégiscsak igaza volt, amikor azt mondta, hogy sürgősen szereznünk kell egy hajót! – jelentette ki Amelia, a világ legtermészetesebb, legnyugodtabb hangján.

Én meg abban a szent pillanatban, lendületből leestem a székről. BUMM! Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a hirtelen jött sokktól borultam-e fel, vagy Amelia hihetetlenül naiv logikája küldött padlóra. Persze a fogadóban azonnal síri csend lett. Még azok is engem bámultak, akik addig két kézzel falták a kolbászt.

Komolyan mondom, tényleg nincs jobb dolga ennek a díszes társaságnak, mint az én minden egyes mozdulatomat figyelni?!

– Lina kisasszony! – kiáltott fel Amelia rémülten.

– Lina, jól vagy? – hajolt le hozzám Gourry is az asztal mellől, miközben a szája sarkából még mindig egy darab sült szalonna fityegett.

Legszívesebb ráförmedtem volna az egész díszes társaságra, hogy ahelyett, hogy úgy bámulnak rám, mint egy cirkuszi mutatványra, inkább nyújthatna valaki egy segítő kezet. Zelgadisról meg már ne is beszéljünk. Meg sem moccant, csak a teáscsészéjét bámulta tovább azzal a tipikus, világfájdalmas kőarcával. Tőle aztán várhattam, hogy lovagiasan felsegítsen.

Nagy nehezen feltápászkodtam a padlóról, és látványosan leporoltam a köpenyemet. Nem mintha a fogadó padlója koszos lett volna, de a drámai hatás kedvéért muszáj volt megtennem. Visszahuppantam a székemre, és egyenesen Ameliára szegeztem a tekintetemet.

– Mondd csak, Amelia... – szűkítettem össze a szemem. – Apád komolyan elfogadott egy segélykérést egy olyan országtól, amiről fogalma sincs, hogy egyáltalán hol van a térképen?

Na ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Phil képes még a saját szintjéhez képest is ekkora felelőtlenséget elkövetni. Bár... kit akarok becsapni? Dehogynem képes.

– Ööö... hát... nem egészen... – kereste a szavakat Amelia, miközben a mutatóujjaival idegesen böködte egymást.

Tudtam, pontosan tudtam.

– Én csak azt nem értem, miért pont egy olyan helynek akar mindenáron segíteni, aminek még a létezéséről sem bizonyosodott meg. – szólalt meg mogorva barátunk. Na persze karba tett kézzel mondta. Mintha már előre tudná, hogy neki lesz igaza.

Magamban dühösen bólogattam. Teljesen egyetértettem a kérdésével. Amelia válaszul előbb rám, majd Zelgadisra villantotta a szemét. Viszont ezúttal nyoma sem volt a szokásos, kedves hercegnői mosolyának.

– Grrr... Lina kisasszony! Zelgadis! – morogta, és a levegő hirtelen megfagyott körülötte. – Lehet, hogy apám nem tudja pontosan, hol van az ország! De ha valahol baj van, és ártatlanok szenvednek, akkor az Igazság Ökle mindig, minden körülmények között lecsap!

Láttam a szemén, hogy a reflexei azonnal működésbe léptek. Megfordult a fejében, hogy felpattan a székre, és egy teátrális, ablakrengető igazság-póz kíséretében adja elő a monológot, de az utolsó pillanatban győzött a józan esze. Úgy döntött, ülve marad. Biztos úgy gondolta, ha komoly arccal mondja, nagyobb súlya lesz a szónak. Hát, nálam nem nyert. Ráadásul az étkezőben megint mindenki minket bámult. 

Komolyan, nem lehetünk meg egyetlen percig sem anélkül, hogy ne csinálnánk magunkból nyilvános látványosságot?!

Sóhajtottam egy világfájdalmasat, tehetetlenül az asztalra hajtottam a fejem, és a fadarabnak címezve a szavaimat megjegyeztem.

– Hahh... Amelia, úgy látszik, te semmit sem változtál. 

És mielőtt félreértenéd kedves olvasó: ezt nem sértésnek szántam! Félre a rosszindulattal! Csupán arra utaltam, hogy ez az „igazság bajnoka” szerep úgy látszik, élete végéig kísérteni fogja. Félreértés ne essék, én is az igazság mellett állok... na jó, legalábbis néha, ha megfizetik, vagy ha épp jó kedvemben vagyok. Valakinek azért kell egy kis józan ész is.

– Ezt meg hogy érted? – ráncolta a szemöldökét Amelia, és durcásan előretolta az állát.

– Nézd, Lina kisasszony! – folytatta büszkén, kihúzva magát. – Lehet, hogy már mindjárt húsz éves leszek. De a céljaim és az elveim akkor is pontosan ugyanazok maradnak!

Hehehe. Na, ugye megmondtam? Igazi javíthatatlan idealista.

– Inkább azon kellene törnünk a fejünket, hogy részt veszünk-e egyáltalán ezen a küldetésen, vagy hagyjuk az egészet a fenébe. – vágott a szavunkba dróthajú barátunk.

Gondolom, Zelgadisnak elege lett abból, hogy megint Ameliával vitatkozom. Jó, el kell ismernem, ebben a kimérának kivételesen igaza volt. Végtére is, a kérdés abszolút jogos volt. Induljunk vagy maradjunk?

– Ha rajtam múlna, a világ legszebb mosolyával utasítanám vissza az egészet… – mondtam ki hangosan, mielőtt még időben magamba fojthattam volna. Gyorsan javítottam is magamon, még mielőtt Amelia újból vitatkozni kezdett volna. 

– De ha most nem segítek, Phil addig fog üldözni a Szeretet és Igazságosság nevében, amíg meg nem őszülök. 

Igen, a hátam közepére sem hiányzott, hogy megint egy teljesen ismeretlen, tengerentúli vidékre utazzak, ahol még rendes kocsmák sincsenek. 

Hmm... Viszont... 

Ebből a dologból akár még pénzt is lehetne csinálni, nem igaz? Végül is, ha Phil azt akarja, hogy én, a zseniális Lina Inverse kockáztassam a bőrömet valami fura külvilági démonok ellen, akkor nyissa ki szépen a királyi kincstárat és fizessen meg érte!

– Tudod mit, Amelia? – húztam ravasz, kissé ördögi mosolyra a számat, miközben a szememben már aranytallérok csillogtak. – Segítünk neked. De természetesen csak akkor, ha a küldetés végén egy igencsak zsíros jutalom üti a markunkat. Gondolom, a nagylelkű apádnak nem lesz kifogása ez ellen.

Ismertem már. Tudtam, hogy erre úgysem tud rögtön mit válaszolni. Legfeljebb duzzogva elfogadja. Na meg Zelgadisnak sem árt egy kis plusz pénz a kutatásaihoz. 

– Hahh... Na jó, rendben. – sóhajtott fel Amelia tehetetlenül, és megadóan felemelte a kezeit. – De akkor gyertek el a palotába. Ott, majd megbeszéljük a részleteket.

Azzal sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott az épületből. Az alkut pedig elfodagta és pont ezt akartam. 

Nyertem!

– Jó, megyünk utánad! – kiáltottam utána teli torokból, hátha még meghallja a folyosón. 

Szerintem ő már nem hallotta, de az asztalunkon tornyosuló üres tálak és tányérok biztosan beleremegtek. Most tűnt fel, mekkora kupac edényt halmoztunk fel. Bár általában nem szokásom más után takarítani, most valahogy még engem is zavart ez a kaotikus látvány, úgyhogy elkezdtem egy kupacba rendezni őket.

– Azt hiszem, én is megyek. Nektek is ezt kellene tennetek, ha időben el akarunk indulni. – állt fel Zel is az asztaltól, majd hanyagul zsebre dugott kézzel megindult az ajtó felé.

– Ööö... Lina? Zel most hogy értette azt, hogy megy? Mármint... hova megy? – kérdezte Gourry, miközben teljesen bamba arccal bámulta lila hajú barátunk távolodó alakját.

Belül egy hatalmas, mély levegőt vettem, és imádkoztam a Lordokhoz, nehogy reflexből lecsapjam ezt a szerencsétlent a legközelebbi nehéz tárggyal. 

– Szerinted mégis hova, te fafejű? Nyilván a szobájába, összepakolni! – álltam fel én is, miközben a fejemet fogtam.

Közben hirtelen eszembe jutott egy apró, de annál lényegesebb részlet. Még egyetlen árva petákot sem fizettem ezért a hatalmas reggeliért ... amit a mennyisége alapján nyugodtan nevezhettünk volna egy teljes ebédnek is. Gyorsan végignéztem Gourryn, és az arcára fagyasztottam a legkedvesebb, legártatlanabb mosolyomat. Na ezt a számlát most szépen kifizettetem Gourryval.

– Ja, és Gourry! Ne felejtsd el kifizetni a számlát! Köszi! – vágtam rá vidáman, és már meg is indultam a kijárat felé, mielőtt tiltakozni tudott volna.

Felfelé menet a lépcsőn még tisztán hallottam, ahogy magában morog valami olyasmit, hogy legközelebb én fogok fizetni. Elindultam a szobám felé, csak hogy azt higgye, tényleg odamegyek. Csakhogy minden cuccom már nálam volt, így nem kellett semmit összepakolnom. Így hát megfordultam és lementem a fogadó elé, majd az ajtónak dőlve, pedig keresztbe tett karral vártam, hogy a drága testőröm végre kiszabaduljon a pénztáros karmaiból.

Nem sokkal később már Phil palotájában találtuk magunkat. A helyszín pontosan ugyanúgy festett, mint legutóbbi látogatásom alkalmával: ugyanaz a giccsesen csillogó, elképesztően drága épületkomplexum, ami messziről ordított a luxustól. Mondjuk erősen kételkedtem benne, hogy Phil valaha is hagyta volna lerohadni ezt a családi fészket. Bent a trónteremben a herceg elképesztő nyugalommal ült a hatalmas uralkodói székében. Mellette kétoldalt egy díszes egyenruhába öltözött testőrség feszített. Mintha bárki meg akarná támadni Philt kora délután.

– Ó, Amelia! Máris visszatértél? – dörrent meg a hangja, amint beléptünk az ajtón, és a tekintete azonnal végigpásztázott a kis csapatunkon. – És Lina kisasszony is itt van! Micsoda öröm! Mégis mi szél hozott ide titeket?

Tessék, ő sem változott egyetlen szemernyit sem. Ugyanolyan fülsüketítően hangosan ordított, mint mindig, de Seyruun ideiglenes uralkodójától nem is vártam kevesebbet. Ja, ha esetleg eddig nem tudtad volna megkülönböztetni a hangoskodó, bumszli alakokat a városban: ő itt Philionel El Di Seyruun, és azt említenem sem kell, hogy ő Amelia imádott édesapja.

– Rég láttuk egymást, Phil – bólintottam, mintha csak egy régi kocsmáros ismerősömnek köszönnék.

A herceg válaszul csak egy széles, fenséges mosollyal bólintott.

– Sajnos most nem teadélutánra jöttünk, hanem a titokzatos levél miatt. – böktem a fejemmel Amelia irányába, rögtön a közepébe vágva a dolgoknak.

Phil ennek hallatán meglepetten felvonta az egyik bozontos szemöldökét.

– Úgy döntöttünk, hogy segítünk a dologban. – folytattam, karba téve a kezemet. – De lenne hozzád egy igencsak égető kérdésem. Mégis miért fogadsz el egy segélykérést egy olyan országtól, amiről fogalmad sincs, hogy hol helyezkedik el a térképen?

Ahogy ezt kimondtam, a trón mellett álló katonák szemei majdnem kiugrottak a helyükről. Egymás után kapták rám a fejüket, mint akiket villámcsapás ért. Ahogy elnéztem őket, ilyet még életükben nem láttak, hogy valaki ilyen tiszteletlen hangnemben oktassa ki a dicsőséges hercegüket.

Én bizony mindig így beszélek Phillel. Majd hozzászoktok.

– Megbocsáss, Lina kisasszony, de a levélben egyetlen árva szó sincs feltüntetve arról, hogy hol fekszik ez a birodalom. – magyarázkodott Phil, miközben ártatlan képpel széttárta a karjait. – Jómagam még soha az életben nem hallottam erről a névről. De tessék, olvasd el nyugodtan, hátha te okosabb leszel tőle!

Azzal felém nyújtotta a hivatalosnak szánt papírdarabot.  

Lehetséges, hogy igazad van... vagy mégsem.

Elvettem tőle és... hát, mit ne mondjak... Képzelj el egy végtelenül egyszerű, kissé gyűrött papírlapot. Első pillantásra látszott rajta, hogy egy isten háta mögötti faluból érkezett. Semmi elegáns királyi címer, semmi pecsét, semmi hivatalos feladó. Csak gyorsan belehajtogatták egy olcsó borítékba, és útnak indították Seyruun felé, bízva a szerencsében. Gyorsan végigfutottam rajta a szememmel, és hát... finoman szólva is elég szegényes volt az információtartalma. Nagyjából annyi állt benne, amit Amelia már az étkezőben összefoglalt nekünk. Vagyis majdnem annyi. Volt rajta egy apró kivétel, egyetlen egy konkrét név: Balifo. Akárhogy is törtem a fejem ezen a szón, az agyamban semmi sem derengett fel róla. De hát ez nyilvánvaló, elvégre életemben most hallottam először ezt a nevet.

– Hmm... Ezen a levélen fel van tüntetve egy bizonyos "Balifo" is. – jegyeztem meg hangosan, miközben a papírt lóbáltam a herceg orra előtt. – Amelia csak annyit mondott, hogy egy faluból érkezett a levél, de ez az első konkrét név, amink van. Ha jól sejtem, Balifo lehet a legközelebbi város, vagy maga a falu.

Mert ugye valaki elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska részletet. A "Balifo" név talán nem tűnt fontosnak, de jelenleg ez volt az egyetlen használható nyomunk. Nem mintha hibáztatni akarnám az illetőt vagy valami, de azért ezzel talán egy picit okosabbak lehettünk volna már az elején is. 

– Ööö... Apám, ők egyébként miért vannak itt? – kérdezte hirtelen Amelia, teljesen figyelmen kívül hagyva a zseniális okfejtésemet, miközben gyanakvón végigmérte a trón mellett feszítő fegyvereseket.

Persze, miért is figyelt volna arra, amit én mondok? Egy rakás csillogó páncélos katona mindig érdekesebb, mint én.

– Ők fognak elkísérni titeket erre a veszélyes küldetésre. – felelte Phil a legtermészetesebb hangján.

– Mindenben számíthat ránk, felség! – jelentette ki büszkén, szinte katonásan tisztelegve az egyik harcos.

Lustán végignéztem a díszes társaságon. Ránézésre rutinos katonáknak tűntek. Volt köztük két sötétkék hajú, egy korán őszülő, meg egy barna hajú alak.

Hmm... Ha már a páncéljuk ilyen jól néz ki, csak remélni merem, hogy a karddal is legalább ennyire jól bánnak... Különben csak plusz négy embert kell, majd megmentenem.

– Az egy dolog Phil, hogy kísérőket is kapunk a nyakunkba. – törtem meg a hirtelen beállt csendet, miközben csípőre vágtam a kezem.

– De mondd csak, szállítóeszközünk van-e?

Mert ugye egyáltalán nem mindegy, hogyan vág neki az ember a végtelen óceánnak. Őszintén szólva nekem egy kényelmes, utasszállító hajó sokkal jobban ínyemre lett volna, mint valami lélekvesztő hadibárka.

– Mielőtt válaszolnál a kérdésre Phil... – szólalt meg hirtelen Zelgadis a háttérből, és a hangja olyan hűvös volt, hogy szinte megfagyott a levegő. – Eszetekbe jutott egyáltalán megfordítani azt a levelet?

Nem pontosan értettem, miért jött elő hirtelen ezzel a fura kérdéssel a kőfejű barátunk, de semmi akadálya nem volt, hogy utánajárjak.

– Ez most mégis, hogy jön ide? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, és gyanakvón néztem a kezemben lévő papírlapra.

– Igen, Zelgadis! Ennek most mégis mi értelme volt? – fordult felé Amelia is, kissé durcásan ráncolva a homlokát.

A fülem megint megrándult. Már másodszor szólította egyszerűen csak Zelgadisnak. Hmm...

– Ezt most mégis, hogy érted, fiam? – pislogott Phil is nagyokat, értetlenül meredve Zelgadisra.

– Úgy, hogy az ilyen külvilágból, és ismeretlen helyekről érkezett segélykérő levelek hátoldalára a feladók szinte mindig rá rajzolnak egy kezdetleges térképet is. – mutatott rá dróthajú barátunk a kezemben lévő lapra. Olyan magabiztosan beszélt, mintha egész életében ilyen leveleket olvasott volna. Mert hát szerinte ennek pontosan így kell lennie, és kész.

– Talán van valami konkrét megérzésed ezzel kapcsolatban? – kérdeztem tőle, csak hogy teljesen biztosra menjek.

– Nincs, de mindjárt meglátjuk. – felelte unottan.

Lassan, óvatosan megfordítottam a papírdarabot. Nem mintha egyetlen szót is elhinnék Zelgadis okoskodásából, de az ellenőrzés sosem árt. Ahogy megláttam a hátoldalt, majdnem kiesett a papír a kezemből.

– Mi... a ... csuda?! – adtam hangot a határtalan meglepődöttségemnek.

– Ugye megmondtam? – vetette oda Zel, és az arcán átsuhant egy végtelenül irritáló, győztes félmosoly. Persze. A nagyokosnak megint igaza volt.

Okoskodó kőfej, komolyan mondom!

– Egész végig ott volt a hátulján a térkép?! – kerekedett ki Amelia szeme is, és úgy pislogott a lapra, mintha az imént változott volna át egy tál aranytallérrá.

Egyikünk sem számított rá, hogy a levél hátoldalán ott lesz egy használható térkép. Jó, úgy nézett ki, mintha egy részeg kecske rajzolta volna, de legalább használható volt, és végre volt valami, amiből ki lehetett indulni. És mit ne mondjak, tiszta szívből örültem annak, hogy ebben a nagy tudatlanságban nem én voltam az egyetlen sötétben tapogatózó zseni. Rajtam kívül senki másnak sem volt fogalma a helyzetről. Kivéve persze Zelgadist. 

– Látom, valamennyire azért sikerült „érthető” formában ráskiccelniük a lényeget. – vizsgáltam meg közelebbről a firkákat. – Nézzétek, itt fekszik a mi kontinensünk. Vele teljesen szemben terül el a külvilág azon része. A kettő között pedig ott hullámzik a végtelen tenger. Rendben, akkor ezt a térképet magunkkal is vinnénk, felsééé... ahem! – köhentettem egy hatalmasat, gyorsan korrigálva az irányt. – Akarom mondani, Phil.

Azzal hanyagul összehajtogattam a papírlapot, és lendületből odadobtam Zelgadisnak. Úgy döntöttem, jobb, ha nála van, mint a nálam lévő káoszban. Csak remélni mertem, hogy a kőfejével nem fogja valahol elhagyni az egyetlen nyomunkat. De komolyan, majdnem felségnek neveztem Philt?! Bocsáss meg, Amelia, de tőlem az apád soha az életben nem fogja megkapni ezt a tiszteletreméltó megszólítást! Még akkor sem, ha százéves lesz!

– Visszatérve az előző kérdésedre, Lina... – szólalt meg Zelgadis a szokásos, halálosan nyugodt tempójában. – Van egy hajó, amivel el tudunk menni. Ugyanis idefelé jövet sikerült megtudnom valakitől, hogy körülbelül két óra múlva indul egy járat egyenesen Eramkiriába.

Olyan elképesztően ráérősen, vetette oda, mintha a kikötő csak a szomszéd utcasarkon lenne, nem pedig jó néhány kilométerre a palotától. De hát Zelről beszélünk, ő mindig úgy viselkedett, mintha rajta kívül senki sem tudna semmit. Úgyhogy egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Amelia arcáról azonnal lefagyott a hercegnői méltóság, és úgy kiakadt, mint egy túlhúzott rugó.

– Két óra?! – visította Amelia, és a szemei majdnem kiugrottak a helyükről a pániktól. 

– Akkor mégis mi a fenéért álldogálunk itt?! Gyerünk, szedjük a lábunkat, ha nem akarjuk lekésni a hajót!!

Ettől függetlenül a nagy harci riadó ellenére az első néhány másodpercben csak álltunk, és bambán néztük egymást. De aztán végre beindultak a túlélési reflexeink, és észvesztő tempóban megindultunk kifelé. Ja, és a legfontosabb: a zsíros jutalomról a nagy kapkodásban teljesen elfelejtettünk beszélni. De sebaj, én természetesen egyetlen árva aranytallérról sem szándékoztam lemondani. Ha visszatérünk, Phil ki lesz fosztva, ezt garantálom.

Phil azonnal keritett nekünk egy királyi hintót, és már azzal robogtunk végig a városon, egészen a kikötőig... vagyis csak majdnem a mólóig. Ahogy közeledtünk a vízhez, a móló előtti utca teljesen bedugult a rengeteg kereskedelmi szekértől, kofától és halashordótól. Láttam, hogy a hintóval esélyünk sincs időben átverekedni magunkat a tömegen.

– Elég ebből! Kiszállás! Gyalog sokkal gyorsabban odaérünk, mintha itt dekkolnánk! – rivaltam rájuk, és már ugrottam is ki a kocsi ajtaján, meg sem várva, hogy a bakon ülő katona lefékezzen.

...Nos... Végül épphogy csak sikerült.

Úgy szedtük a lábunkat a kikötői mólón, mintha az életünkért futnánk. És valahol így is volt, mert az a nyomorult tengeri lélekvesztő, gond nélkül képes lett volna nélkülünk is elindulni, ha nem iparkodunk.

– Gyerünk! Siessünk! – ordítottam, miközben az élen rohanva diktáltam a tempót.

A többiek úgy lihegtek a hátam mögött, mint egy csapat kifulladt zombi. Közben hallottam, ahogy Gourry kétségbeesetten utánam kiált.

– Lina, várj meg minket! Ne rohanj ennyire!

Akkor a mindig hűvös Zelgadis is fojtott hangon morgott valamit a bajsza alatt.

– Kár volt megemlítenem azt a két órát..

De a lényeg, hogy ha hajszál híján is, de időben megérkeztünk a hajóhoz.

– Hú... Szerencsére még időben vagyunk. – fújta ki magát mellettem Amelia, miközben a térdét támasztotta.

Marhára időben. Pontosan egyetlen nyomorult perccel az indulás előtt. De jobbnak láttam, ha most megtartom magamnak a csípős megjegyzéseimet.

Phil ekkor odalépett Ameliához, és egy hatalmas, medveszerű, de végtelenül gyengéd öleléssel magához szorította a lányát.

– Vigyázz magadra, Amelia! – mondta komolyan. Nem mintha Amelia eddig nem vigyázott volna magára, de Phil nyilván apai kötelességének érezte, hogy külön is kiadja a parancsot. 

Közben elgondolkodtam... Vajon Amelia egyáltalán szokott mostanában egyedül utazni? Ismerve Philt, még a pékségig is egy fél századnyi testőrt küldene vele. Na mindegy.

– Mindenképpen, apám! – felelte Amelia, és a szemei megcsillantak a könnytől.

Szép pillanat, mit ne mondjak...

Egy pillanatra furcsa, meleg feszültség költözött a mellkasomba. 

Vajon engem is így fognak otthon fogadni, ha egyszer hazatérek? Lassan hét éve járom a világot. Vajon Luna és a szüleim is így aggódnának értem?

Áh, mindegy is... Ahem! Ne lágyuljunk el, folytassuk a munkát!

– Fiúk, ti pedig vigyázzatok rájuk! – fordult Phil hirtelen a négy seyruuni katona felé, miközben határozottan ránk mutatott. – Nem szeretném, ha a lányommal, vagy Lina kisasszonnyal, bármi szörnyűség történne ezen az úton.

Ha Phil tudná, hányszor került már Amelia hajszál híján a túlvilágra velünk, valószínűleg most láncra verve tartaná a palotában. Jobb is, hogy erről fogalma sincs.

– Úgy lesz, felség, ne aggódjon! – vágta rá tisztelettudóan az egyik katona, és ezzel megkezdődött a beszállás.

Végül sikeresen feljutottunk a fedélzetre. Mint kiderült, nem is akármilyen lélekvesztőre, hanem egy igazi, hamisítatlan luxushajóra sikerült jegyet váltanunk! Ez azonnali fénysebességgel javította meg a hangulatomat. Mert ugye, ha egy hajó luxus, akkor az ott felszolgált ételek is garantáltan azok! Ebben az elméletemben pedig szerencsére egy másodpercig sem kellett kételkednem. Ráadásul a fedélzet látványa azonnal emlékeztetett valakire... Pocelre.

Annak idején vele is egy pontosan ugyanilyen elegáns hajón utaztunk. Egy végtelenül egyszerű, békés tengeri útnak indult, de a végén – mint mindig – menetrend szerint totális káoszba fulladt az egész. És szerintem az jobb is, ha ennyiben hagyjuk a dolgot. 

Ha esetleg a memóriád kihagyna, és elfelejtetted volna, ki az a Pocel: csak annyit mondok, hogy az elején egy elképesztően idegesítő, beszélő plüssnyuszi volt. Később persze kiderült róla, hogy valójában Taforashia hercege, akit egy szerencsétlen incidens során zártak abba a játéktestbe.

Ööö... ahem... Azt hiszem, a gasztronómiai vágyaim miatt megint csúnyán elkalandoztam. Térjünk vissza a tárgyhoz!

Szóval a hajó végre kifutott a nyílt vízre. Én meg magamban szorítottam, hogy időben megérkezzünk ebbe a fura országba. Félreértés ne essék, egyáltalán nem szokásom kétségbeesni. A démonoktól egyáltalán nem tartok, azokat kisujjból elintézem, de ha a beígért, zsíros jutalmam valami késlekedés miatt köddé válna, azt lelkileg nem élném túl! Úgyhogy hatalmas kő esett le a szívemről, mikor az út során sem egy gigantikus Krákenbe, sem valami bálnaméretű, emberevő szörnyhalba nem ütköztünk bele.

Viszont, egy valami rögtön szemet szúrt. Ezúttal teljesen más irányba hajóztunk, mint bármelyik korábbi külvilági utunk során. Nyugat felé tartottunk, vagyis a mi kontinensünkkel szemben fekvő földrész irányába. Úgyhogy ez tényleg új helynek számított mindannyiunknak.

Kaptunk egy fenséges vacsorát is – jó, az én olvasatomban a seyruuni gigantikus reggeli után ez inkább csak egy kiadós ebédnek felelt meg –, utána pedig elvonultunk a kabinjainkba nyugovóra térni.

Az ötnapos hajóút szerencsére meglepően eseménytelenül telt. Gourry minden egyes étkezésnél becsülettel kiürítette a szakács fél konyháját, én pedig a maradék időm nagy részét a fedélzeten töltöttem, bámulva a végtelen tengert, és reménykedve, hogy ezúttal tényleg nem bukkan fel semmilyen tengeri szörny.

Az ötödik nap délutánján már majdnem elszundítottam a kabinomban, amikor...

– Lina! Ébredj, mindjárt megérkezünk a kikötőbe! – hallatszott be Gourry hangja. 

Kikászálódtam az ágyból, és reflexből vetettem egy gyanakvó pillantást a kerek kabinablakra. A nap még világosan sütött, de már jócskán lefelé járt az égen.

Elég érdekes... De hát a külvilág határán túl már semmin sem csodálkozom.

Végül partra szálltunk Eramkiriában, és egy olyan kikötőben találtuk magunkat, ami első ránézésre semmiben sem különbözött a többitől. Ha engem kérdezel, a nyüzsgése kifejezetten Seyruunra hasonlított. Kereskedelmi standok sorakoztak mindenütt, a tömegben pedig gyerekek futkároztak sikoltozva. 

Az egyik kis taknyos ráadásul majdnem fellökött. Kevesen múlt, hogy nem küldtem rá reflexből egy Tűzgolyót nevelő célzattal...

Körülöttünk az emberek jöttek-mentek, hangosan beszélgettek. Szóval a tipikus városi hangulat itt is pontosan ugyanaz volt, mint odahaza. 

Ha meg történelmet akarsz tanulni, kérdezd Zelgadist. Én csak azt nézem, hol lehet enni.

– Wow... Szóval ez lenne Eramkiria? – pördült meg a tengelye körül Amelia a móló közepén, hatalmasra nyílt szemekkel, mintha életében most először járt volna idegen kontinensen.

Hmm... Azt hiszem meg kell válogatnom a szavaimat. Az, hogy Eramkiria, meg az, hogy Amelia... ez a két név vészesen hasonlít egymásra. Ismerve magam, a végén még sikeresen összekeverem őket, és abból megint csak a sértődés lesz.

Én is lassan körbehordoztam a tekintetemet a kikötőn, de őszintén szólva semmi eget rengető különbséget nem láttam a mi otthoni, megszokott városainkhoz képest. A kőépületek unottan álltak egymás mellett szoros sorban, és nagyjából ennyi. Semmi extra.

– Ugyanazok a kőházak. Ugyanaz a fülsiketítő zaj. Mintha csak egy másik unalmas kikötőben lennénk a sok közül. – vontam meg a vállam kissé csalódottan.

Mondjuk volt egy apró, de annál lényegesebb részlet, ami szinte azonnal feltűnt a megérzésemnek: itt a kikötőben sehol, de sehol nem látszott semmiféle démoni jelenlétre utaló nyom. Se egy kósza sötét aura, se megfélemlített, rettegő lakosság. Ami azért, valljuk be, elég furcsa egy állítólagos invázió közepén. Lehetséges, hogy a ocsmányságok direkt csak abba az egyetlen, elszigetelt faluba fészkelték be magukat? És ha igen, akkor vajon mi a csudát akarnak ott egyáltalán? Miért pont az a helyszín?

Egyre több megválaszolatlan kérdés gyűlt össze a fejemben. Márpedig ha az ember lánya túl sokat agyal és pörgeti az agykerekeit, annak mindig egyenes következménye van: előbb-utóbb farkaséhes lesz.

– Na mindegy, ez ráér később is! Előbb keressünk egy étkezdét, mert különben itt helyben éhen halok! – vetettem fel a mentőötletet.

Jó, ettünk a hajón... de az már ősidőknek tűnt. A zseniális agymunkám az utolsó árva kalóriát is felégette a szerveztemből.

– Felejtsd el, Lina. A kaja helyett oda megyünk, ahova kell. – szólt rám Zelgadis azzal a tipikus, fenségesen idegesítő hangjával. – Amelia, megmondanád a falu pontos nevét?

Pedig istenemre mondom, mennyire szerettem volna megkóstolni az ottani, helyi különlegességeket... De ez a kőarcú muki, mit sem törődve a testi épségemmel és a jogos kulináris igényeimmel, egyszerűen levegőnek nézett, és egyenesen Ameliához fordult.

Engem ugyan könnyű leállítani, te dróthajú. De azt sikeresen elfelejtetted, hogy a térkép azóta is a te zsebedben lapul!

– Zelgadis, a levélben egyetlen árva szó sincs arról, hogy mi a falu neve! Ráadásul a térkép is nálad van! – felelte Amelia, miközben határozottan Zelgadis ruhájára mutatott.

Persze rögtön leesett, mire mutogat. A térkép még mindig Zelgadis zsebében lapult. 

De egy másik, sokkal gyanúsabb dologra azonnal rájöttem. Feltűnt, hogy Amelia az utóbbi időben gyanúsan sokszor hagyta le a neve után az „Úrfi” megszólítást. Simán csak le-Zelgadisozta.

Hmm... Na, álljunk csak meg egy szóra! Lehetséges, hogy amíg én nem figyeltem, már sokkal több alakult ki köztük, mint egyszerű, bajtársi barátság?!

– Én is pont ezt akartam mondani! Egyébként meg miért Ameliát kérdezed, amikor a nyom nálad van? – vontam fel gyanakvón a szemöldökömet, és kihúzva magam felé fordultam.

Dróthajú barátunk egy mély sóhaj kíséretében benyúlt a zsebébe, és előhalászta az összehajtogatott papírlapot. Kiterítette a tenyerén, végigfutott rajta a szemével, majd megeresztett egy fojtott hangot.

– Hmpf... Ez a térkép teljesen használhatatlan.

Hát igen, végre ő is szembesült annak a szerencsétlennek a rajzával, aki ezt összefirkálta, de szerintem álmában sem ilyen absztrakt művészetre számított. Ebben a megállapításában viszont most az egyszer teljesen egyetértettem vele.

– Miért lenne az? – érdeklődtem, miközben lábujjhegyre állva próbáltam belesni a válla fölött. Pont az volt rajta, amit a palotában is mondtam. Ha az ő kőfeje ebből nem tudja elképzelni, hol van... arról én igazán nem tehetek.

– Nem úgy értem, Lina. – magyarázta Zelgadis, miközben megfordította a lapot, és a rideg ujjával határozottan rábökött egyetlen pontra. – Arra gondolok, hogy az ország közepén virít ez a hatalmas ’X’ jelzés, de semmi, semmi más nincs feltüntetve mellette. Sem utak, sem folyók, sem hegyek. Vagyis a kérdéses falut magunknak kell megkeresnünk a semmi közepén.

Azzal rám villantotta a szemét, mintha arra akart volna utalni, hogy ideje lenne végre észrevennem magam. Szerinte a palotában csak fél szemmel néztem át azt a nyamvadt térképet.

Na bumm, nagy ügy! Elkerülte a figyelmemet az a pár részlet, na és? Azért vannak az emberek, hogy hibázzanak, nem igaz?! Még a magamfajta zsenik is tévedhetnek néha.

– Hahh... Csak tudnám, mi a csudáért fogadtad el ezt a küldetést látatlanban, Phil? – sóhajtottam fel tehetetlenül, miközben bánatosan az ég felé emeltem a tekintetemet. – Komolyan mondom, egyszer még beleőrülök Phil gondolkodásába.

Most, hogy belegondolok, ilyet még nem is csináltunk. Tudtuk, hogy démonok garázdálkodnak, de azt már nekünk kellett kitalálni, hol a csudában vannak.

– Nem fogom még egyszer elismételni, Lina kisasszony! Elfogadtuk a felkérést, és kész! – csattant fel mellettem kék hajú barátnőm, és a szent igazság hercegnői haragja azonnal lángra lobbant a szemében. – De van egy sokkal, logikusabb ötletem! Menjünk el ebbe a bizonyos Balifo nevű helyre, és ott majd megkérdezünk valakit a helyiek közül!

Na igen. El kell ismernem, ez a végtelenül egyszerű és praktikus megoldás azért nekünk is eszünkbe juthatott volna Amelián kívül. De hát... valljuk be, mi nem éppen az a tipikus, normális módszerekkel operáló csapat vagyunk. És, hogy mi volt az egész szituációban a legviccesebb és legironikusabb? Az, hogy a lábunkkal már pontosan Balifo városának a kövezetét tiportuk, csak erről abban a szent pillanatban még egyikünknek sem volt leghalványabb fogalma sem...

– Kár, hogy Xellos nincs itt. – vakarta meg a fejét a szőke testőröm, miközben lassú léptekkel odasétált hozzánk. – Nála mindig ott van az a... Hogy is hívják azt a könyvet?

Tessék. Mintha csak erre a pillanatra várt volna. Mondjuk eddig a legkisebb érdeklődést sem mutatta a küldetés iránt: tiszta gyermeki ártatlansággal volt elfoglalva a helyi épületek bámulásával, mintha valami szervezett társasutazásra jöttünk volna, nem pedig egy veszélyes külvilági misszióra. Pedig egyáltalán nem nyaralni vagyunk itt, de hát tőle ezt már megszokhattuk. De azért álljunk meg egy szóra! Az elképesztő amőba-memóriája Xellosra és a varázskönyvére gond nélkül emlékszik, de Zelgadis nevét még hat év után is képes elfelejteni?! Elképesztő.

– Útikalauz, te fafejű... – javítottam ki a partneremet egy mély sóhaj kíséretében. – De abban kivételesen igaza van a zseniális meglátásodnak, hogy most tényleg kapóra jönne, ha az a fekete köpenyes bajkeverő anyagiasulna a semmiből. 

Akárhogy is utálom beismerni, most kivételesen jól jött volna, ha Xellos tényleg mindent tud.

– Szólítottatok, barátaim?

Sarkon fordultam, és a szívbajt hozva rám, ki más, mint maga Xellos sétált felém a mólón, mintha csak a sarki fűszerestől jött volna.

– Xellos?! – hördültem fel, gyanakvón összeszűkítve a szemem. – Kezdem azt hinni, hogy te konkrétan éjjel-nappal minket spionkodsz valami sötét sarokból!

Komolyan mondom, nem egyszer futott már át ez a sanda gyanú a fejemen az évek során, de eddig mindig elhessegettem a gondolatot. Úgy voltam vele, hogy: áh, dehogy, biztos csak a puszta véletlen műve, hogy mindig ott terem, ahol a legnagyobb a katasztrófa.

De most már kezdem elveszíteni a hitemet a véletlenekben.

– Ó, dehogy, szó sincs ilyesmiről! – felelte Xellos, és az arcára rántotta azt a végtelenül irritáló, gyanúsan széles védjegy-mosolyát, miközben a szemei csíkká szűkültek. – Csupán a fülembe jutott a hír, hogy valami fura démoninvázió miatt utaztatok át erre a kontinensre. Kedves Linácska.

Persze. Persze, hogyne. Mintha én ezt a mesét egyetlen másodpercre is elhinném!

– Mi az, hogy Linácska?! – csattantam fel, és a szemem dühösen szikrázott. – Ha már mindenáron meg akarod szólítani a zseniális személyemet, akkor inkább Lina kisasszony!

Őszintén szólva a gúnyneveivel most nem volt időm mélyebben foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt, hogy ez a magas rangú démonszolga miért tette tiszteletét pont ezen a kikötői mólón.

– De mindegy is, lépjünk túl ezen. – intettem le a kezemmel. – Inkább azt bökd ki, mit keresel itt? A másik dolog pedig: a levelünkben emlegetnek egy Balifo nevű helyet. El tudnál minket teleportálni oda, de azonnal?

Két aranyszabályt már az első nap megtanultam a közös kalandjaink során. 

Az első: ha Xellos felbukkan a semmiből, az az esetek kilencvenkilenc százalékában semmi jót nem jelent.

A második: ha már itt rontja a levegőt, a pofátlan fekete mágiáját és a teleportációs képességeit maximálisan ki kell használni ingyen taxiként!

– Hmm... Hogy miért vagyok itt? Nos... az titok! – emelte fel a mutatóujját a zárt ajkai elé, miközben az arca még mindig a megszokott, pimasz bájjal ragyogott.

Tessék. Erre a kérdésemre természetesen most sem kaptam egyenes választ. De a másik, navigációs problémánkra szerencsére azonnal reagált. 

Na végre! Egyszer az életben valami tényleg hasznosat is mondott. Volt végre egy értelmes nyom, amiből el is lehetett indulni.

– És hogy el tudlak-e vinni titeket? – folytatta Xellos, és a hangja hirtelen dallamosabbá vált. – Természetesen örömmel segítek, de előtte engedd meg, hogy pontosítsak egy apró részletet, Linácska. Balifo valójában egy virágzó város, és attól nem messze fekszik az a bizonyos elszigetelt falu, ha arra a szerencsétlen helyre gondolsz.

Szóval a zseniális megérzésem nem csalt! Tehát jól sejtettem a palotában: Balifo tényleg egy város neve volt. A démonok pedig nem ott garázdálkodtak, hanem a mellette fekvő, névtelen kis faluban. Oda kellett eljutnunk.

– Ahogy látom, ezúttal új arcok is csatlakoztak hozzátok. – vette hirtelen halkabbra és rejtélyesebbre a hangját Xellos, miközben gyanakvón végigmérte a mögöttünk álló négy seyruuni fegyverest. – Mondjátok csak... ők egyáltalán tisztában vannak a dolgokkal? Vagy tudják, mi a helyzet?

Biztosan feltűnt a finom démoni megérzésének, hogy ezek a fickók nem a megszokott királyi elit testőrség tagjai, akik általában Ameliát szokták árnyékként követni. De ...azt azért még az ő mindentudó fejének sem kellett volna sokáig találgatnia, hogy nem éppen hétköznapi társasággal áll szemben, akik nem ijednek meg egy kis teleportálástól.

– Megkérnélek, hogy mutass egy picit több tiszteletet, Xellos Úrfi! – vágta rá Amelia szigorúan, kihúzva magát. – Természetesen pontosan tudják, hogy te egy varázsló vagy! Úgyhogy a részünkről nincs semmi akadálya, nyugodtan elteleportálhatunk.

Aztán Amelia hirtelen közelebb hajolt hozzá, és egészen halkan, szinte csak suttogva tette hozzá.

– De talán még jobb lenne, ha egy kicsit arrébb vonulnánk innen... Mielőtt még valaki idegen megpillantana minket akció közben.

Még szerencse, hogy közvetlenül Amelia mellett álltam, mert ha csak egyetlen lépéssel is messzebb vagyok tőle, valószínűleg meg sem hallom ezt a suttogást a kikötői ricsajban. De be kell vallanom, nekem is kifejezetten bölcs ötletnek tűnt ez az óvintézkedés. Nem hiányzott, hogy a mólón sétálgató kofák végignézzék, ahogy egy rakás ember fénysebességgel köddé válik a semmiben. Abból megint csak a boszorkányüldözés lett volna.

– Rendben, ahogy óhajtjátok. Akkor kövessetek, kérlek! – indult meg Xellos a móló egy sokkal elhagyatottabb, csendesebb szakasza felé. 

Lassan magunk mögött hagytuk a piac fülsiketítő zaját és a kofák ordibálását. Itt, a móló eldugott végében már csak a tenger lágy hullámainak morajlását és a felettünk köröző sirályok vijjogását lehetett hallani. Xellos egyszer csak hirtelen megtorpant, és lassan, gyanakvón körbehordozta a tekintetét. Gondolom, százszázalékosan biztos akart lenni abban, hogy valóban senki sem leskelődik utánunk a hordók mögül.

– Tökéletes lesz. – fordult vissza felénk, és vette fel a szokásos ártatlan mosolyát.

Mert ugye, ha nem így csinálná, akkor az nem is Xellos lenne, igaz?! 

Mondjuk a mai napig nem értem, hogy így, teljesen lehunyt szemmel mégis mi a csudát lát a világból, de jobb, ha nem firtatom a démoni anatómiát. 

– Nos, nincs más teendőtök, mint hogy szorosan körém gyűljetek. A többit pedig bízzátok csak a mágiára! – mutatott a fura, piros köves botjával maga köré, miközben továbbra is azzal az elképesztően idegesítő mosolyával hergelte az idegrendszeremet.

Esküszöm, ez a vigyor egyszer még a sírba fog vinni... De ahelyett, hogy most leálltam volna vitatkozni vele, inkább hallgattam a józan eszemre, és tettem egy határozott lépést felé.

A többiek – Gourry, Zelgadis, Amelia és a négy, picit megszeppent katona – szintén szorosan közelebb húzódtak.

A következő másodpercben éreztem, ahogy körülöttünk a levegő hirtelen sűrűvé és elektromossá válik, a tér pedig fura módon megcsavarodik. A kikötő képe egy szempillantás alatt elmosódott és összefolyt a szemem előtt.

Egyetlen szempillantással később a világ kitisztult körülöttünk, és egy baljóslatúan, furcsán csendes faluban találtuk magunkat. Azonnal az a természetellenesen nyomasztó, síri csend telepedett ránk, ami általában a katasztrófák előtt szokott vibrálni a levegőben. Az eget nehéz, szürke felhők borították, mintha még a nap is elbújt volna a sűrűben, tiszta félelmében. Jéghideg szél fütyült végig a néptelen utcákon. Pedig a kikötőben még ragyogó, kellemes idő volt.

– ...Ez lenne az a hely...? – pillantott végig a roskatag házakon Amelia. Próbálta tartani magát, és hozni a bátor igazságosztó formáját, de a hangjában azért tisztán fel lehetett fedezni a bizonytalanságot és a borzongást.

Félreértés ne essék, én egyáltalán nem vagyok az a könnyen megijedős fajta varázsló – de ettől a fura helytől még az én hátamon is végigfutott a hideg.

– Ez a falu valahogy teljesen üresnek tűnik. – jegyezte meg Amelia, miközben gyanakvón fürkészte a sötét sikátorokat.

Kénytelen voltam magamban egyetérteni vele. 

Valami itt nagyon nem stimmelt. Mégis mi a csuda történt itt a lakókkal?

Ami a zseniális megfigyelőképességemnek szinte azonnal feltűnt: sehol sem láttam betört ablakokat, felfeszített ajtókat vagy rombolásra utaló nyomokat. Ebből a puszta tényből arra következtettem, hogy az ideözönlő szörnyek egyelőre legfeljebb csak ijeszgetni jöttek, nem pedig mészárolni. 

Na persze, ez a fajta finomkodás csakis akkor lehetséges, ha alacsonyabb rangú rézdémonokról beszélünk. Főleg, ha valami külső erő vagy idéző hozta létre őket. Mivel a magasabb rangú, intelligens démonok... na, azok már nem szoktak ennyire finomkodni.

– Szerintem a falusiak csak a házaik mélyén rejtőzködnek.– szólalt meg Zelgadis, miközben a feszült aurát elemezte. – Ráadásul még mindig halványan érezni a levegőben, hogy nem is olyan régen démonok jártak ezeken az utcákon.

Igaza volt a kőfejűnek, tényleg valami rendkívül baljóslatú, fojtogató energia keringett a házak között. Ez pontosan megerősítette a saját szakmai észrevételemet is. Nem az a fajta fullasztó, mindent elsöprő sötét mágia volt, amit egy démonbáró hagy maga után, hanem az a tipikus rejtőzködő fajta: ott van a háttérben, de ha nem figyelsz, szinte már nem is érzékeled az orroddal.

– ...És szerintetek... vannak egyáltalán túlélők? – tette fel a kérdést Gourry a hátam mögül, a tőle megszokott, zseniálisan üres hangon.

Na, legalább valaki végre megtörte ezt a köztünk lévő, elképesztően kínos csendet. Mert egy dolog, hogy a falu úgy hallgatott, mint a sír. De hogy még mi is némán ácsorogtunk, az már kezdett az idegeimre menni.

Srácok, könyörgöm, beszélgessünk végre valamiről, mert ha még öt percig tart ez a némaság, én esküszöm, azonnal visszarohanok abba a hangos kikötőbe...!

Gourry szerencséjére ezúttal nem közvetlenül mellettem állt. Különben az a fafeje reflexből repült volna a legközelebbi falig egy jól irányzott pofontól.

– Ez mégis milyen idióta kérdés akart lenni, Gourry?! – fordultam felé dühösen, csípőre tett kézzel.

– Így van, Gourry Úrfi! Hogy juthatott egyáltalán ilyen szörnyűség az eszedbe?! – kontrázott rá Amelia is, hirtelen elfelejtve a félelmét.

– Ööö... Csak gondoltam megkérdezem. – vakarta meg a fegyverforgató zsenim a fejét, teljesen értetlenül pislogva ránk. – Ha már az előbb mondtátok, hogy démonok garázdálkodtak itt korábban...

– A válasz egyébként egyszerű, Gourry. – vágott hirtelen a szavunkba Xellos, és a hangja dallamosan csengett a hideg szélben.

– Ó tényleg? – fordultunk felé mindannyian egyszerre, mint akiket zsinóron rángatnak.

– Igen. Nézzétek csak, a polgármester háza is teljesen épen és sértetlenül áll ott a dombaljában. – mutatott Xellos a fura, piros köves botjával egy, a többinél lényegesen nagyobb, fehér kőépület felé.

Őszintén szólva valami komolyabb magyarázatra számítottam ettől a rejtélyes paptól, nem pedig egy ilyen hanyag, egyszavas odavetett mondatra. De a lényeg, hogy a polgármester háza meglett, és ebben a helyzetben most ez volt a legfontosabb. 

Hogy Xellos mégis honnan a csudából tudta egyetlen pillantás alatt, melyik épület a faluvezetőé? Fogalmam sincs. De hát nála a „normális, egyenes válasz” amúgy is ritkább fehér holló volt, mint Gourrynál egy önálló gondolat.

– Remek! – vágtam rá, és már indultam is meg a dombaljában lévő épület irányába.

– Engedelmeddel, Lina kisasszony... Ha nem gond, a polgármesterrel inkább én beszélnék először. Ugyebár hivatalosan mégiscsak tőlünk, vagyis Seyruuntól kérték a segítséget.– lépett elém Amelia, büszkén kihúzta magát a paplovagi egyenruhájában.

Nem mintha nekem olyan égető vágyam lett volna hivatalos állami protokoll szerint csevegni egy faluvezetővel, szóval nem bántam a dolgot.

– Nyugodtan, Amelia. Én úgyis csak akkor nyitom ki a számat, ha végre a pénzről lesz szó. – engedtem magam elé egy hanyag kézlegyintéssel.

Azt persze szándékosan elhallgattam előle, hogy ez a diplomáciai hercehurca amúgy is sokkal inkább az ő asztala. Én ebben a buliban most legfeljebb csak egy zsoldos vagyok. De komolyan, Amelia mégis miért kér tőlem engedélyt egy ilyen alapvető dologhoz?!

– Akkor én azt hiszem, keresek egy helyi éttermet a környéken. Sok sikert a tárgyaláshoz, barátaim! – mondta Xellos, majd egy könnyed meghajlással egyszerűen köddé vált. 

– Igen, menjél csak! Mindenki jobban jár, ha nem rontod itt a levegőt! – szúrtam oda neki dühösen.

Nem is Xellos lenne, ha nem pont a legfeszültebb pillanatban hagyna ott minket a semmi közepén. Mondjuk alapjáraton a hátam közepére sem hiányzott a társasága, kizárólag az ingyen teleportáció miatt volt rá szükségem, szóval tőlem oda mehetett, ahova akart.

– Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Xellos önként segít nekünk. – jegyezte meg Zelgadis, miközben még mindig azt a helyet nézte ahol az előbb a mazoku állt.

Na, ez aztán szép. Xellos meglepte Zelgadist, Zelgadis meglepett engem... Ha ez így folytatódik, mindjárt meglepem saját magamat is. Na jó, lépjünk tovább.

A kis csapatunk azonnal elindult a nagy fehér ház felé. Vagyis... pontosabban nem mindenki. Az első néhány méter után hirtelen feltűnt, hogy a megszokott léptek helyett gyanús csend van mögöttem. Megfordultam, és azon kaptam magam, hogy egyedül állok a házak közt, miközben a többiek már jóval előrébb járnak, Gourry meg továbbra is egy helyben bambul.

– Hé! Azért nem kellene itt hagyni a zseniális személyemet! – kiáltottam dühösen a távolodó Amelia és Zelgadis után, majd gyorsan hátrafordultam a szőke kardforgatóm felé. 

– Gyere már, Gourry, szedd a lábad, különben esküszöm, itt maradsz a démonoknak eledelül! – meg sem várva a reakcióját, azonnal sarkon fordultam és sietős léptekkel a többiek után eredtem. 

Néhány másodperccel később már hallottam, ahogy Gourry loholva utolér.

Ügyes fiú.

Amint odaértünk a monumentális fehér házhoz, Amelia nem teketóriázott, azonnal határozottan bekopogtatott. Néhány másodperccel később odabentről nehéz, kimért léptek hangja szűrődött ki a faborításon keresztül. Kattanással kinyílt a zár, és egy idősödő, tekintélyt parancsoló férfi lépett ki a küszöbre. Saccolásom szerint valahol az ötvenes-hatvanas évei környékén járhatott. Az öreg tetőtől talpig komor, mélyfekete – vagy talán egészen sötét, kékesfekete – gúnyát viselt, és ezt a sötét összhatást egyedül a hófehér, ősz haja törte meg drámaian.

– Kik vagytok...? – hordozta körbe rajtunk a gyanakvó tekintetét, alaposan szemügyre véve a felszerelésünket. – Ahogy elnézem a ruházatotokat, egyáltalán nem idevalósiak vagytok, igaz?

– Valóban nem. – lépett előre Amelia, és a legszebb diplomáciai mosolyát villantotta meg. – Amelia Will Tesla Seyruun vagyok. Ők pedig a társaim: Lina Inverse, Gourry Gabriev és Zelgadis Greywords. Valamint az a négy katona mögöttünk a kíséretünk.

Miután Amelia bemutatott minket, én is jobban szemügyre vettem az öreget. Észrevettem, hogy amikor az öreg meghallotta a nevemet, a szeme egy pillanatra tágabbra nyílt. Úgy látszik, a zseniális Lina Inverse név azért itt is ismerősen csengett a fülének.

– Ó, szóval Seyruun uralkodója végül nem személyesen jött el, hanem helyette a saját leányát küldte el hozzánk. – bólintott a férfi, nyilván már a teljes neve alapján rájött, hogy egy seyruuni hercegnő áll előtte. – Hát, az sem gond. Tiszta szívből remélem, hogy ti is képesek lesztek segíteni rajtunk. Kérlek, fáradjatok beljebb!

Azzal udvariasan arrébb lépett, szabad utat engedve a csapatunknak. Bementünk az épületbe, végiggyalogoltunk egy meglehetősen tágas, elegáns folyosón, és egyenest az irodája felé vettük az irányt.

– Foglaljatok helyet nyugodtan. Érezzétek magatokat otthon! – mutatott a bútorok felé a tata, miközben ő maga kényelmesen leült a saját puha foteljében. 

Mi is helyet foglaltunk, amennyire ezt a berendezés lehetővé tette. Volt ott egy viszonylag tűrhető kanapé, oda Gourryval azonnal le is huppantunk egymás mellé. A fennmaradó két szabad széket Amelia és Zelgadis kaparintotta meg, és nagyjából ennyi. Ezen kívül már csak a polgármester masszív íróasztala, meg néhány könyvszekrény foglalta a helyet. Ahhoz képest egyébként kifejezetten tágas, tiszta szoba volt, amit vakítóan fehér falak vettek körbe. De a bútorhiány miatt a szerencsétlen seyruuni katonáinknak így is kénytelen-kelletlen állniuk kellett a fal mellett, mert egyszerűen már nem maradt nekik hova leülni.

– Polgármester úr, mondja, mi is történik itt pontosan? – csapott a lovak közé Amelia, azonnal elárasztva a férfit a kérdéseivel. – A hozzánk eljutott levélből úgy értesültünk, hogy jelenleg egy komplett démoninvázió tartja rettegésben a falut. De mégis mióta jelentek meg ezek a szörnyetegek? És pontosan mit csinálnak, amikor beteszik ide a lábukat? 

– Nos, ahem... Először is engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Waldemar Kataldi vagyok, a falu vezetője. – köszörülte meg a torkát a férfi, és kissé színpadiasan bólintott. – És igen, ahogy mondod, hercegnő. Néhány hete történt, hogy az első fura lények megjelentek nálunk. 

Hát, mit ne mondjak. Senkinek sem kellett külön bemutatnia nekünk ezt a Kataldi urat, mert már az első néhány mondatából tisztán hallatszott, hogy ő az a fajta ember, aki még egy szimpla névjegyközlést is képes egy komplett, ablakrengető teátrális előadásként kezelni. A válasza viszont mindannyiunkat alaposan meglepett. 

Mármint... komolyan? Ha azok a sötét lények már hetekkel ezelőtt lerohanták ezt a vidéket, akkor mégis mi a fenéért most kapunk róla értesítést?! Nem akkor kellett volna, sürgős segítséget kérni Seyruuntól, amikor az első szörny feltűnt az utcán?!

– Néhány hete?! – kerekedett ki Amelia szeme a döbbenettől. – És önnek még csak most jutott eszébe hivatalos segítséget kérni tőlünk?!

– Megbocsáss, hercegnő, de a falunk az első naptól kezdve teljes rettegésben él. – szabadkozott Kataldi úr, és a hangja hirtelen elkomorult. – Az emberek alig mernek kilépni az utcára, teljesen megbénult az élet.

Hmm... Na, így azért már abszolút érthető, miért volt olyan síri, természetellenes csend a falu utcáin, mikor megérkeztünk. Kinek lenne egyáltalán kedve kimerészkedni a házból, amikor pontosan tudja, hogy bármelyik bokorból előugorhat egy démon? Arról nem is beszélve, hogy a dögök bármikor bekopoghatnak hozzád, a szívbajt hozva a gyanútlan családra.

– Az egyik helyi falusi lakosunk közölte velem, hogy ő korábbról jól ismeri Seyruun hírnevét. – folytatta egy rövid hatásszünet után a polgármester. – Ő javasolta, hogy forduljak hozzátok. Tudjátok, mi eddig még soha életünkben nem találkoztunk ezekhez hasonló túlvilági szörnyetegekkel. Fogalmunk sem volt róla, hogy ezeket a lényeket kizárólag komoly varázserővel lehet véglegesen elpusztítani... Olyan mágiával, amilyet például a híres Lina kisasszony is használ. 

Ennél a mondatnál Kataldi úr jelentőségteljesen egyenesen rám pillantott.

Remek. Szóval már ezen az isten háta mögötti, fura külvilági kontinensen is híres vagyok, ráadásul anélkül, hogy egyáltalán tudnék róla. Mondjuk el kell ismernem, a hírnevem abszolút jogos, a zsenialitást nem lehet véka alá rejteni.

– Gondolom, azt ti magatok is jól tudjátok, hogy az itteni lakosság is foglalkozik valamilyen szinten a mágiával. – kérdezte az öreg, miközben kérdőn végignézett a csapatunkon. 

Amelia határozottan bólintott a felvetésre. Elvégre nem ez az első alkalom, hogy a külvilágban járunk, tisztában voltunk a helyi viszonyokkal.

– Nos, az a kezdetleges bűbáj, amit mi ismerünk, édeskevés ezek ellen a dögök ellen. – sóhajtott Kataldi úr, majd rátért Amelia másik kérdésére. – Ami pedig a szörnyeket illeti, a lakók elmondásai alapján a démonok egyszerűen csak hirtelen megjelennek az utcákon. Benyitnak az emberek otthonaiba, vagy a rosszabbik esetben konkrétan bemasíroznak a házakba... Aztán nézelődnek egy kicsit, majd fogják magukat és továbbállnak. 

– Szóval tulajdonképpen elképesztően szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy eddig még egyetlen lakónkra sem támadtak rá. Azt pedig őszinte sajnálattal hallom, hogy a levelemnek ennyi időbe telt, mire egyáltalán eljutott a palotátokba. – fejezte be a beszámolót a polgármester, miközben fáradtan hátradőlt a kényelmes foteljében. 

Komolyan mondom, hogy képes valaki egyetlen szusszra ennyi felesleges szót kimondani?! Nem is én beszéltem, mégis sokkal fáradtabbnak éreztem magam a puszta hallgatástól, mint ez az idős tata a monológjától. De legalább sikerült néhány igazán hasznos információt kihúznunk belőle.

Tehát az itteniek is konyítanak valamilyen szinten a mágiához, pontosan úgy, mint abban a másik külvilági városban, ahol korábban megfordultunk. És ez a puszta tény máris egy kiváló, sötét indok lehet a démonok hirtelen jött látogatásaira. Vagyis... valaki szándékosan, küldte rájuk ezeket a dögöket, ráadásul egymás után többször is, mintha csak keresnének valamit a házakban. Már csak egyetlen, igencsak égető kérdés maradt: mégis ki az a rejtélyes alak, aki a háttérből rángatja a szálakat?

A feszült beszámoló után beállt egy rövid, komoly szünet, amit a szőke testőrömnek sikerült a tőle megszokott módon megtörnie.

– Ööö... lenne egy kérdése..– vakarta meg a fejét Gourry, miközben teljesen őszinte, bamba arccal nézett a faluvezetőre. – Kataldi úr, ön mégis honnan tudja Lina nevét? Hiszen még be sem mutatkoztunk rendesen!

Abban a szent másodpercben legszívesebben reflexből lekevertem volna neki egy hatalmas pofont, de helyette inkább csak mélyen felsóhajtottam, és mindkét kezemmel eltakartam az arcomat. És szerintem nem én voltam az egyetlen a szobában, aki legszívesebben azonnal a fejéhez kapott volna. Igen, itt most elsősorban a polgármesterre gondolok, akinek a szeme a döbbenettől szerintem egy pillanatra még a pislogást is abbahagyta.

– Gourry...? – hallatszott Zelgadis száraz, végtelenül unott kérdése a sarokból. – Elfelejtetted, hogy Amelia alig két perccel ezelőtt, egyenként elmondta a teljes névsorunkat?

Óvatosan kinyitottam az egyik szememet az ujjaim résén keresztül, és gyilkos pillantást vetettem Gourryra. Szerencséjére az agya ezúttal gyorsan kapcsolt, és rájött, hogy most marhára nincs helye az efféle zagyvaságoknak. Úgyhogy gyorsan megpróbálta korrigálni a hibáját.

– Hahaha... Tényleg? Haha... – nevetgélt idétlenül, miközben a tarkóját dörzsölte.

– Előfordul, hogy néha elfelejtek ezt-azt... Lépjünk túl rajta!

– És polgármester úr, azt esetleg nem tudja véletlenül, hogy az a bizonyos falusi lakos eredetileg Seyruunból származik-e? – kérdezte Amelia, igyekezve gyorsan elsimítani ezt a kínos közjátékot.

– Hmm... Azt sajnos nem tudom megmondani. – töprengett el Kataldi úr, miközben az ujjával ritmikusan kopogtatott az asztallapon. – Nem kérdeztem tőle a származását.

Közben fél szemmel Zelgadis felé fordítottam a tekintetemet. Feltűnt, hogy a kőarcú barátunk gyanúsan el van merülve a saját gondolataiban. Ott ült ugyan a széken, de látszott rajta, hogy csak testben van jelen, a figyelme valahol egészen máshol jár.

– Értem. – válaszolta röviden Amelia, de látszott rajta, hogy a további kérdések helyett most már őt is sokkal jobban izgatja Zelgadis fura viselkedése. – Zelgadis... Minden rendben? 

Na, ha ezzel a küldetéssel egyszer s mindenkorra végeztünk, nekem is lesz egy-két kérdésem Ameliához… 

– Persze. – felelte Zelgadis, és a hangja hirtelen jéghideggé vált. 

– Csak... olyan érzésem van, mintha valami baljóslatú közeledne felénk. Ráadásul nagy sebességgel.

Hát igen. A helyében én sem feleltem volna mást. És tudod miért? Mert Zel nemcsak úgy céltalanul gondolkodott magában, hanem a fura testének köszönhetően sokkal élesebben megérezte azt a sötét erőt, ami a falu felé tartott. Zelgadis jóval előttem megérezte őket. Csak néhány másodperccel később kezdte az én mágikus érzékem is felfogni ugyanazt a baljós aurát. Egyelőre ugyan még viszonylag messze jártak a dögök a domb aljától, de a levegő megváltozásából egyértelműen érezni lehetett a jelenlétüket.

– Ó, ne már! Már megint?! – fogta meg a fejét a polgármester, és tehetetlenül az íróasztalára borult. – Kérlek titeket, könyörgöm, szabaduljatok meg tőlük egyszer s mindenkorra!

Még ki sem mondtuk konkrétan a nevét, mik lehetnek azok a titokzatos „valamik”, de a tatának már magyarázat sem kellett. Pontosan tudta, hogy a démonok újabb látogatásáról van szó. Igen ám, Kataldi úr, csak a mostani helyzetben van egy aprócska különbség a korábbiakhoz képest: most ugyanis mi is itt vagyunk!

– Akkor mégis mire várunk?! Gyerünk! – kiáltott fel Amelia, és olyan hirtelen pattant fel a székéből, hogy az majdnem felborult. Azzal egy pillanat alatt megindult a kijárat felé, mint aki szentül elhatározta, hogy ha kell, egyedül fogja megmenteni az egész falut.

– Amelia, várj már! – ordítottam utána, és én is felpattantam a kanapéról.

De persze feleslegesen pazaroltam a hangszálaimat, mert a lány akkora hévvel viharzott el, hogy már rég elhagyta az épület ajtaját. Nem volt mit tenni, gyorsan visszafordultam a fiúk felé.

– Gyerünk, szedjük a lábunkat mi is, srácok! Indulás! 

Rohantunk ki hárman a ház elé, Amelia után. A seyruuni katonák Gourry kérésére odabent maradtak a polgármester védelmére.  

Észrevettem, hogy a kék hajú barátnőm nem messze állt tőlünk, ide-oda kapkodva a tekintetét. Érdekes módon a démonoknak még sehol sem volt nyoma, pedig a baljóslatú sötét erő ekkorra már szinte tapintható közelségben vibrált a levegőben. Na persze, ne kiáltsuk el a dolgot előre.

Pár pillanattal később három páncélos harcos lépett ki utánunk az ajtón. Eddig észre sem vettem őket bent, de valószínűleg a folyosó árnyékában állhattak, miközben mi elfutottunk mellettük. Biztosan a polgármester emberei voltak, és a személyes védelme miatt állomásoztak az épületben. Bár, ha engem kérdezel erősen kételkedtem benne, hogy három mezei katona egyáltalán bármire is elég lenne ezek ellen a sötét lények ellen. Nem is nagyon értettem, mi a csudáért jöttek ki utánunk a szabadba.

– Maguk mégis minek jöttek utánunk? – néztem rájuk morcosan a vállam fölött.

– Elnézést, kisasszony! De a polgármester úr parancsba adta nekünk, hogy tartsuk szemmel a lakókat. Az a feladatunk, hogy visszatereljünk mindenkit a házaikba, ha bárki is kijönne az utcára, amíg önök a szörnyetegekkel harcolnak. – jelentette ki határozottan az élen álló katona.

– Értem. Akkor ha kérhetem, sürgősen húzódjanak valami biztos fedezékbe! – utasítottam őket ellentmondást nem tűrő hangon. Elvégre pontosan tudtam, hogy itt nem valami aprócska csetepatéról, hanem igencsak komoly és veszélyes csatáról lesz szó.

Mi négyen, négy különböző irányba fordulva fegyverrel a kézben várakoztunk. Pontosan így festett a harci felállásunk a falu közepén. Feszülten lestük, mikor és honnan bukkannak fel végre az ellenfelek, elvégre bármelyik szent pillanatban előronthattak a semmiből. Percekig azonban a fojtogató csenden kívül az égvilágon semmi sem történt. Már-már kezdtem azt hinni, hogy az egész invázió csak valami ostoba kitaláció – amikor a sötét erő pillanatról pillanatra egyre erősebbé vált.

Pillanatokkal később vöröses fényvillanások hasítottak bele a szürkeségbe, és velük együtt a démonok is testet öltöttek az utcán.

– Úgy tűnik, ezek csak alacsonyabb rangú rézdémonok, de szent igazság, elképesztően sokan vannak! – szólalt meg Amelia, és egyetlen másodpercre sem lankadt a figyelme.

Igen, köszönöm a zseniális észrevételt, Amelia, magamtól rá se jöttem volna…

– Akkor ide bizony édeskevés lesz egy-két egyszerűbb támadó varázslat. – jegyezte meg Zelgadis, miközben a keze szorosan rázáródott a kardja markolatára.

Mielőtt azonban folytathatta volna, villámgyorsan közbevágtam.

– Igen, de a Tűzgolyót meg az összes hasonló, nagy robbanású varázslatot azonnal verd ki abból a kőfejedből! Mégiscsak egy lakott falu közepén állunk!

Zelgadis csak mélyet sóhajtott. Az arcára kiült az a tipikus kifejezés, amivel általában azt üzente: "Lina, ezt magamtól is tudom."

– Pontosan erre akartam kilyukadni. De a baj az, hogy nemcsak ezen az oldalon gyülekeznek.

Azzal hirtelen sarkon fordult, és az ellenkező irányba emelte a fegyverét. 

Engem a mindenfelől áradó démoni jelenlét egy picit összezavart, de ettől függetlenül a saját megérzéseim is azt súgták, hogy sokkal többen lesznek, mint amennyit elsőre látunk. És sajnos igazam volt...

– Hogy érted ezt, Zelgadis? – kérdezte Amelia értetlenül.

– Miket beszélsz ott? – hördültem fel én is, a kőarcú felé fordulva.

Megfordultunk, és pont abban a pillanatban újabb fényvillanások kíséretében a hátunk mögött is előbújt a sötét sereg. Így bekerítve minket.

– Ó, a csudába is, egyetlen oldal nem volt elég nekik... – akartam kibökni a dühös mondatomat, de nem sikerült befejeznem.

Az egyik legközelebbi démon hirtelen fülhasogató módon felüvöltött, és lángoló

Tüzes Nyilakat zúdított felénk. Gondolom ez a támadás egyúttal a rohamra hívó jel is akart lenni, mert a vérfagyasztó üvöltés után mindkét démoncsapat egyszerre rontott ránk.

– Vigyázz! – dörrent meg Gourry figyelmeztető kiáltása a szélben. 

Nem teketóriáztunk, azonnal szétugrottunk, épphogy elkerülve a ránk záporozó lövedékeket. A Tüzes Nyilak nehéz puffanással csapódtak a kemény földútba, és hangos robbanással csaptak szét a lábunk előtt.

– Azt hiszem, nincs több időnk a csevegésre! – rántotta ki a hüvelyéből nehéz fegyverét a szőke testőröm. Azzal lendületből a közeledő szörnyek felé fordult, és egyedül, gondolkodás nélkül nekitámadt az első démoni sorfalnak. 

Zelgadisra és Ameliára pillantottam, némán bólintottunk egymásnak, én pedig máris belekezdtem a varázslat elmondásába.

– Tüzes Nyilak!

A varázslat kíséretében három izzó, vörösen lángoló nyíl lőtt ki a kezemről, és tűpontosan fúródott bele három rohanó démon mellkasába. Közben tisztán hallottam Gourry kardjának suhogását, ahogy hihetetlen sebességgel kaszabolta az ellenségeinket az utca túloldalán. Gyorsan felé sandítottam, és el kellett ismernem, hogy egész jól boldogult.

– Remek, a Robbanás Kardja (Blast Sword) egy-kettőre darabokra szaggatja őket. – nyugtáztam magamban, de sietve hozzáteszem: ezzel nem Gourryt dicsértem ám, hanem a fegyverét!  Jó, azt a puszta tényt azért nem vitatom, hogy Gourry valóban verhetetlen a kardforgatásban... még akkor is, ha az esze rendszerint tartós szabadságon van.

Ekkor eszembe jutott egy sokkal jobb megoldás. Jobbnak láttam, ha a háttérből támogatjuk a fiúkat, és hagyjuk, hogy ők végezzék el a nehezebb, fizikai munkát a frontvonalban.

– Amelia, siess és fedezd Gourryt! Én majd Zelgadist támogatom erről az oldalról!

– Ööö... Rendben... – húzta a száját a lány, és a válaszában tisztán érezni lehetett a csalódottságot, amiért nem az első sorban mutathatja be a hercegnői igazságosztást.

Gyorsan helyet cseréltünk a földúton. Amelia ezután eldobott egy vakító sárga fénnyel égő Elmekia Lándzsát az ellenség közé, ami azonnal elnyelte az első sorokat. Gourry a hirtelen felvillanó fényre meglepetten felkiáltott.

– Á... Amelia! – ordított fel a hangzavarban, a hangja alapján azonosítva a lányt. – Én is itt vagyok, ha esetleg nem látnád! 

– Elnézést Gourry Úrfi, de látom, hogy hova lövök! – kiabált vissza Amelia dühösen. 

Máskor talán tiszta szívből elszórakoztam volna a folytonos, idétlen vitatkozásukon, de most marhára nem a komédiának volt itt az ideje. A mi oldalunkon Zelgadis is szigorú arccal mormolta a maga varázslatát, és neki is sürgősen szüksége volt a támogatásra.

– Villámcsapás!

Egymás után öt hatalmas, kékes villám hasított le az égből, egyenesen a földbe csapódva. A feszültség egyetlen szempillantás alatt az egész első sor démont hamuvá porlasztotta. Természetesen a diadalunk nem tartott sokáig. Alighogy az elporladt dögök helye szabaddá vált, a hátuk mögött várakozó sötét csapat, megállás nélkül a helyükre lépett.

Komolyan... Zelgadis mégis hogyan volt képes egyetlen magiával egyszerre öt villámot megidézni?!

Na de nehogy azt hidd, hogy én csak úgy tétlenül ácsorogtam, és unottan vártam, mikor érnek ide hozzánk azok a ronda dögök! Nem, én is azonnal újabb varázslatba kezdtem.

– Tüzes Nyilak! – lőttem rá egy újabb sorozatot a közeledő lényekre. A lángoló lövedékek megint célt találtak, és a démonok ismét nyomtalanul köddé váltak.

– Elmekia Lándzsa! – ordította el magát Zelgadis is, és a kezében hirtelen egy tiszta fénylándzsa materializálódott. 

Eldobta a fénylándzsát és újabb pár szörnyeteg tűnt el az asztrálsíkon. Eközben hallottam, hogy Amelia is ismét ugyanezt a varázslatot süti el a másik oldalon. De a dögök olyan veszettül nyomultak előre, hogy még arra sem maradt egyetlen árva másodpercünk sem, hogy egymással szót váltsunk. Ahogy elpusztultak az ellenségeink, a helyükön azonnal újabb és újabb alakok villantak elő a semmiből.

Mégis mi a csuda folyik itt?!

Folytatásként egy pusztító Jégfolyosót lőttem ki a földön, ami végigsöpört a közeledő szörnyek lába alatt. A fagyos hullám egyetlen szempillantás alatt egy egész sor démoni harcost változtatott rideg jégszoborrá.

– Ha! Ezt nektek! Tényleg csak alacsonyabb rangú rézdémonok vagytok! – vigyorodtam el büszkén.

De a győzelmi örömöm sajnos túlságosan korainak bizonyult. Másodpercekkel később újabb vöröses villanások hasítottak végig az utcán, és mintha mi sem történt volna, pontosan ugyanannyi szörny állt előttünk a földúton, mint a harc legelső percében.

Grr... Ez már több a sokknál!

– Gyilkos Örvény (Ratilt)!

Most értettem meg, min dolgozott ilyen mélyen Zelgadis az elmúlt percekben. Mert amíg én a jéghullámmal bajlódtam, ő szoborrá merevedve, némán állt mellettem. Ráadásul a mágiának azt a különleges változatát használta, amit a két karjának széttárása helyett, elég egyetlen határozott kézmozdulattal útjára bocsátani. Öt vakító kék fénysugár tört fel egymás után a talajból, és pontosan ugyanannyi démont nyelt el a megsemmisítő, szellemi tűz. De azt továbbra sem voltam képes ésszel felfogni, hogy a kőfejű mégis hogyan tudott ilyen szintű mágiát ilyen könnyedséggel véghezvinni...

– Hiába semmisítünk meg titeket... mindig újabbak jönnek a hátatok mögül? – próbált halallyal szembenéző módon nyugodtnak tűnni dróthajú barátom, de a hangja rezdüléséből tudtam, hogy belül őt is szétveti az idegesség.

Hiába vártunk azonban bármiféle értelmes választ, ezek a dögök puszta morgással és hörgéssel közeledtek felénk. Megint. És megint. Engem már a dühroham kerülgetett, elképesztően felbőszítettek ezzel a fura, végtelenített újjáéledő képességükkel. 

Egy dolognak azért örülhettem: a démonokat láthatóan egyáltalán nem érdekelte a saját pusztulásuk, és eddig mindössze egyetlenegy próbált valóban ránk támadni. De ez most a túlélésünk szempontjából teljesen lényegtelen részletkérdés volt.

– Akkor változtatunk a módszeren! – kúszott hirtelen egy ravasz félmosoly Zelgadis ajkára. 

Előhúzta a kardját, egyetlen másodpercre mélyen összpontosított, majd elkiáltotta magát. 

– Égi Penge (Asrtal Wine)!

A fegyvere pengéje abban a szent pillanatban izzó, vöröses színben kezdett pompázni a rásimuló asztrálmágiától. Azzal Zelgadis ordítva vetette bele magát a sűrűjébe, és egyedül rontott rá a szörnyekre.

Újabb és újabb Tüzes Nyilakat idéztem meg a levegőbe, majd záporban lőttem ki őket a szörnyek fejére, miközben Zelgadis hihetetlen sebességgel haladt előre a kaszabolással. Már majdnem a démoncsapat legvégére ért, amikor a kardja hirtelen elveszítette a vörös izzását, és visszaváltozott normál acélpengévé. 

A megmaradt lények azonnal megfordultak, és észrevéve a hátuk mögé került harcost, fenyegetően elindultak felé. Na persze Zelgadis nem az a meghátrálós fajta; egyszerűen, jéghideg precizitással torkon szúrta a legközelebbi démont, majd a sereget oldalról megkerülve gyorsan visszarohant hozzám ide nem messze az egyik ház mellé.

– Nem unod még a harcot? – kérdeztem tőle karba tett kézzel, mikor végre mellém ért.

– De, igazán befejezhetnék már ezt a komédiát. – lihegte fojtott hangon, miközben egyetlen mozdulattal visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe.

– Akkor ebben a kérdésben maximálisan egyetértünk. – feleltem, miközben a szememet egyetlen másodpercre sem vettem le a velünk szemben álló gyülekezetről.

Most egy rövid ideig legalább páran hiányoztak a soraikból. Ráadásul a dögök, mintha egy kicsit le is dermedtek volna a hirtelen jött veszteség miatt. De a megtorpanásuk nem tartott sokáig; újabb vöröses fény villant fel az utcán, és a következő pillanatban megint hajszálpontosan ugyanannyian álltak ott a domb alján, mint a harc kezdetén.

– Amelia és Gourry, hogy bírják? – érdeklődött a kőarcú barátom, és a tekintetével az állítólagos hercegnőjét kereste a tömegben.

– Boldogulnak. – vontam meg a vállamat, és hanyagul a túloldal felé biccentettem a fejemmel.

A velünk szemben álló sötét csapat tagjai azonban nem hagytak több időt a bámészkodásra: pillanatokkal később újra megindultak, egyenesen felénk.

– Van valami jó ötleted? – sóhajtott fel Zelgadis, miközben fáradtan készült az újabb elkerülhetetlen roham kivédekezésére.

Nem válaszoltam semmit, egyszerűen azért, mert a zseniális agyam ellenére most nekem sem volt leghalványabb fogalmam sem a megoldásról. Zelgadis felém fordította a fejét, de nem sürgetett a válasszal, mert látta a szememen, hogy mélyen el vagyok merülve a gondolataimban. Sürgősen tennünk kellett valamit, mert ha ez így megy tovább, reggelig is itt kaszabolhatunk a porban anélkül, hogy bármit elérnénk. Egyetlen másodpercre átfutott az agyamon a pusztító Sárkányiga varázsigéje...

De már a következő pillanatban el is vetettem az ötletet. Nem használhattam egy lakott település közepén. A robbanás nemcsak a démonokat, hanem a teljes falut is letarolta volna.

Várjunk csak...

Talán mégsem teljesen lehetetlen... Csak előbb valahogy gondoskodni kellene arról, hogy senki se legyen veszélyben.

A mellettem becsapódó Tüzes Nyíl robbanása és Amelia felől a Jégnyilak éles csörömpölése egy pillanat alatt kirántott a gondolataimból. A feszült védekezésünk ellenére a démonok serege mindkét irányból megállíthatatlanul nyomult előre. Kénytelenek voltunk folyamatosan hátrálni a házak falai között, míg végül szinte egymás hátát súrolva találtuk magunkat.

Mit ne mondjak... ezek a dögök ezúttal meglepően okos taktikát választottak. Néhány perc alatt teljesen körbezárták a kis csapatunkat. 

– Lina kisasszony! Teljesen körbevettek minket! – visította Amelia kétségbeesetten a hátam mögül.

– Hé, Lina! Most mégis mi a fenét csináljunk?! – ordította Gourry is.

– Lina kisasszony, válaszolj! – kiáltott fel Amelia újra.

Pechükre egyetlen árva szót sem válaszoltam nekik. Elvégre elképesztően nehéz egyszerre két irányba koncentrálni, főleg úgy, hogy közben a zseniális agyaddal kétségbeesetten keresed a menekülőutat a gyűrűből. Két hatalmas épület közé szorultunk. Balra egy egyszerű lakóház magasodott, jobbra pedig a polgármester masszív kőépülete. Így hát a józan ész szabályai szerint egyetlen logikus választásunk maradt: a jobb oldali menedék.

– Visszavonulás! – adtam ki a parancsot teli torokból.

A démonok ugyan egyetlen pillanatra megtorpantak a váratlan kiáltásomra, de mi mit sem törődve velük, azonnal megfordultunk, és lendületből berohantunk az ajtón. Nem siettünk egyenest vissza az öreg polgármester irodájába; előbb megálltunk a tágas halványan megvilágított előszoba hűvösében, hogy végre nagy nehezen kifújhassuk magunkat. Zelgadis hatalmas csattanással vágta be maga mögött a nehéz tölgyfa ajtót, majd a hátával teljesen nekitámaszkodott, mintha a puszta súlyával akarná kirekeszteni a kinti sötétséget.

– Ezt most komolyan gondoltad, Lina? – meredt rám Zelgadis dühösen, miközben a lihegését próbálta csillapítani.

– Mi az? Nem te voltál az, aki az előbb azt hajtogatta, hogy kezd már elképesztően eleged lenni ebből az egészből? – vágtam vissza dacosan, miközben igyekeztem rendezni a zilált köpenyemet.

Én egyáltalán nem bántam ezt a hirtelen jött visszavonulást. Legalább nyertünk egy kis időt a gondolkodásra és arra, hogy kifújjuk magunkat. A jelenlegi helyzetben ennél fontosabb nem is lehetett volna.

– Jó, abban igazad van, de én nem ilyen megfutamodásra számítottam. – lökte el magát morcosan a nehéz faborítástól, majd lassú léptekkel odasétált a legközelebbi ablakhoz, hogy kifürkésszen a homályos utcára.

– Elnézést, hogy csak úgy beleszólok a vitátokba, de szerintem sem volt ez rossz ötlet Lina kisasszonytól. – nézett ránk Amelia védelmezőn, miközben a ruháját igazgatta. – Őszintén szólva nem hiszem, hogy abban a szorító gyűrűben maradt volna bármilyen más, ésszerű választásunk.

Mielőtt még érdemben válaszolhattam volna a hercegnőnek, nehéz, ütemes kopogás dörrent meg a bejáraton.

– Gourry, nyisd ki. – intettem a fejemmel, miközben ösztönösen varázslásra készen tartottam a kezemet.

– Hmm? Ja... mindjárt. – morogta a szőke testőröm, majd engedelmesen félreállt az útból, és óvatosan kitárta az ajtót.

A folyosón korábban látott három páncélos katona volt az, akik most egymás után, feszülten beléptek hozzánk a halványan megvilágított előszobába. Megkönnyebbülve leengedtem a varázslásra emelt kezemet.

– Jól vannak, kisasszonyok? Nem esett bántódásuk a harcban? – kérdezte aggodalmasan az élen álló fegyveres, miközben a feszültség még mindig ott vibrált a tekintetében.

Némán, unottan bólintottam egyet a felvetésre. Semmi kedvem és energiám nem volt most hosszas csatabeszámolókba vagy felesleges magyarázkodásokba bonyolódni velük.

– Értem. Akkor... ööö... menjünk is vissza a helyünkre, fiúk. – fordult vissza kissé megilletődve a társaihoz a parancsnok, és amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek a folyosón.

– Igazán szólhattál volna nekünk is, hogy csak időt akarsz nyerni. – szólalt meg Zelgadis a falra szerelt olajlámpás pislákoló fényében. 

A lámpa gyenge, sárgás lángja épphogy bevilágította az előszobát, de arra tökéletesen elég volt, hogy lássam a kőarcú barátunkat. Zelgadis már épp nyitotta volna a száját valami újabb szurkálódásra, de Gourry azonban a tőle megszokott ártatlan magabiztossággal vágott közbe.

– Várjunk csak! Szóval te csak időt akartál nyerni, Lina? – pislogott rám teljes ártatlansággal a lovagom. – Pedig én azt hittem, hogy egyszerűen csak megijedtél azoktól a dögöktől, azért futottál be ide.

Egyetlen tizedmásodpercre jéggé merevedtem a döbbenettől. A következő szempillantásban azonban lehajoltam, egyetlen villámgyors mozdulattal lerántottam a nehéz csizmámat a lábamról, és lendületből, tiszta erőből Gourry képe felé hajítottam. A lábbeli elképesztő sebességgel és hatalmas csattanással találkozott a fegyverforgóm arcával.

– KI IJEDT MEG TŐLÜK, TE ZSELÉAGYÚ MAJOM?!! – ordítottam teli torokból, és a dühöm vörös ködként borította el az agyamat. 

Az egész előszoba – de mit is beszélek, a masszív kőház minden egyes fala és zuga – valósággal beleremegett a dührohamomba. Komolyan mondom, a mai napig tiszta szívből csodálkozom rajta, hogy a bent lévő polgármester és a ház népe nem figyelt fel erre az ablakrengető ricsajra, és nem szaladtak ki azonnal a folyosóra megnézni, mi ez a kiabálás.

Miután Gourry elterült a padlón, mérgesen visszamentem a csizmámért, felhúztam a lábamra, és kiegyenesedve megindultam az iroda felé vezető belső folyosón. 

– Egyébként... kénytelen vagyok elismerni, hogy végül jól döntöttél, Lina. – szólalt meg Zelgadis halkan a hátam mögött, miközben ő is elindult utánam. – Alig egy pár pillanattal azután, hogy bezártuk az ajtót, a kinti démonok mind egy szálig, nyomtalanul felszívódtak az utcákon.

Elégedetten, büszkén elmosolyodtam, de a lépteimet egyetlen másodpercre sem lassítottam le a hír hallatán. Szóval végül mégiscsak leesett annak a kőfejűnek is, hogy mit akartam elérni ezzel a hirtelen visszavonulással!

– Na, látod? Csak sikerült végre beindítani azokat az agykerekeidet. – vetettem oda neki a vállam felett egy fanyar félmosoly kíséretében, majd megálltam és hátrapillantottam a többiekre. – Most pedig gyerünk, jelentsük az öregnek a kinti helyzetet. Meg ami még ennél is sokkal fontosabb: kérjünk végre valami ehetőt, mert esküszöm, mindjárt összeesek az éhségtől!

Később a házigazdák jóvoltából szerencsére kaptunk egy egészen tisztességes vacsorát is. Nem mondom, hogy valami fenséges, királyi lakomáról volt szó, de mire a végére értem a falásnak, már az utolsó kósza morzsát is sikeresen eltüntettem a tálak fenekéről.

A kiadós étkezés közben végre alkalmunk nyílt megismerkedni a polgármester feleségével is. Mit ne mondjak, a hölgy meglepően jól tartotta magát az éveihez képest; különösen, ha a férjével állítottam szembe a kinézetét. Komolyan mondom, Kataldi úr mellette úgy festett, mint egy végletekig elhasznált tata, aki már szinte fél lábbal a sírban van. Ott ült még az asztalnál egy fiatal srác is, aki a vonásai alapján gondolom a házaspár közös fia lehetett. A kinti szörnyetegek természetesen az asztalnál is újra szóba kerültek, de mivel az éjszakába nyúló este miatt már egyikünk sem látott ki a fejéből a fáradtságtól, végül abban maradtunk, hogy a haditervet másnap reggel fogjuk folytatni. 

Őszintén szólva? Addigra én már a zseniális szemeimet is alig bírtam nyitva tartani, úgy leragadtak a szemhéjaim a kimerültségtől. A kiadós megbeszélés után végre megkaptuk a nekünk szánt vendégszobákat is az emeleten. Persze a sors fanyar fintorának köszönhetően, mindegyik helyiségben mindössze egyetlen ágy terpeszkedett a fal mellett. Mert miért is lett volna kettő, ugyebár? Nem mintha számomra bármi fura vagy új dolog lett volna egyetlen matracon osztozni Gourryval az utazásaink során... de azért néha, a puszta emberi kényelem végett igazán jó lenne, ha ez a behemót nem foglalná el reflexből a takaró és a fekvőhely háromnegyedét.

Mielőtt azonban végleg elnyomott volna a mély, nehéz álom, egyetlen dolog még makacsul nem hagyta nyugodni a gondolataimat. A démonok ugyan a visszavonulásunk után köddé váltak az utcákról, de a mágikus megérzéseim azt súgták, hogy egyáltalán nem mentek messzire. Valahol ott ólálkodtak a falu közelében.