Archive of Our Own

Chapter Text

Miután Amelia a maga drámai, „igazság és igazságosság" szellemét idéző búcsúbeszédével meg a teleportáció hatalmas varázslatával kitett minket az ország határához – és persze hosszas ölelgetések közepette végleg elköszöntünk egymástól –, tovább haladtunk Zephilia, pontosabban Atessa városa irányába. 

Egy darabig csak a saját lépteink egyhangú nesze hallatszott a kellemes, lágy szélben. Unatkozva oldalra pillantottam a mellettem gyalogló szőke harcosomra, és komolyan mondom, majdnem elmosolyodtam: Gourry pontosan ugyanúgy a saját gondolataiba merülve pásztázta a talajt, mint én. Persze semmi kétségem nem volt afelől, hogy míg az én zseniális agyam a világ sorsát nyomasztó kérdéseken pörgött, addig a szőke mamlaszlom koponyájában egyetlen magányos gondolat visszhangzott: Mit fog enni legközelebb?Unatkozva oldalra pillantottam a mellettem gyalogló szőke harcosomra, komolyan mondom, majdnem elmosolyodtam: Gourry pontosan egy saját gondolataiba merülve pásztázta a talajt, mint én. Persze semmi kétségem nem volt afelől, hogy míg az én zseniális agyam a világ sorsát nyomasztó kérdéseken pörgött, addig a szőke mamlaszlom koponyájában egyetlen magányos gondolat visszhangzott: Mit fog enni legközelebb?

Bezzeg én! Nekem megállás nélkül azon zakatolt az agyam, hogy mégis ki a fene lehet az a dühítően erős szörny, aki Eramkiriában gátlástalanul felhasznált arra, hogy felrobbantsam a falut. Esetleg Grausherra egy eltitkolt szolgája? Vagy Gaav elfeledett talpnyalója? 

Vagy...

Hirtelen lefékeztem és teljesen megálltam a délutáni napfényben fürdőző ösvény közepén. A fenébe is! Hogy ez eddig nem jutott eszembe? Beugrott egy jóval régebbi eseményünk, ami – miért is ne? – szintén a Külvilágban történt velünk. Ott ismertem meg azt a Lyos nevű srácot, a Víz nagyúr lovagját. De ő most mindegy is, a lényeg az akkori ellenfeleink: a Mélytenger két szolgája. Azokat sikeresen elpucoltuk az útból, az tény. De lehetséges lenne, hogy ez az új, irritálóan bivalyerős Mazoku valójában magának Delfinnek, a Mélytenger nagyúrnak az új szolgája?!

Sajnos nem merülhettem el jobban ebben a zseniális elméletben, mert a hűséges kardforgatóm pár lépéssel előttem észrevette a torpanást. Megállt, és értetlenül visszapillantott rám.

– Lina, minden rendben?

– Persze, csak állandóan arra az új, erős szörnyre gondolok. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. – vallottam be neki teljesen őszintén, miközben makacsul bámultam a port a csizmám előtt, mintha a sáros föld hirtelen elképesztően érdekessé vált volna. 

– Az álmod miatt, vagy amit tett veled? – kérdezte szőkeségem kíváncsiskodó tekintettel.

Esküszöm, néha elképedek ezen a pasin. Hogy a fenébe képes hajszálpontosan emlékezni mindenre, ami Eramkiriában történt? Máskor, ha valami zűrbe keveredtünk, egyetlen nap is bőven elég volt neki ahhoz, hogy teljesen törlődjön a memóriája. Komolyan mondom, kezdek egyre jobban arra hajlani, hogy ez a fickó csak tetteti magát és valójában titkolja az eszét. De persze a gondolataimat most is tűpontosan kitalálta: mindkét dolog miatt egy egész rakás kérdés maradt bennem válasz nélkül – és valljuk be, az utóbbi azóta is hihetetlenül bosszantott.

– Igen, mindkettő, de legfőképp az utóbbi. – morogtam az orrom alatt, miközben dühömben ökölbe szorítottam az egyik kezemet. Éreztem, ahogy megállíthatatlanul elindul felfelé bennem a pumpa.

Gourry erre nem szólt semmit, vagy talán csak fogalma sem volt, mit kellene felelnie az ilyesmire. Helyette inkább olyasmit tett, amit általában akkor szokott – persze sietve hozzáteszem, hogy ezt a közeledést csak azóta engedem neki, mióta összejöttünk, meg persze kizárólag akkor, ha én is vevő vagyok rá –, amikor a maga módján próbál velem együttérezni. Hirtelen a nap ragyogó fénye teljesen eltűnt a szemem elől, és a talajt egy hatalmas árnyék váltotta fel. Mielőtt tiltakozhattam volna, Gourry a két izmos karját határozottan körém fonta, és szorosan magához ölelt. 

Egy darabig csak így álldogáltunk ott a poros út közepén. És én a dacosságom ellenére... mélyen, legbelül mérhetetlenül örültem annak, hogy a barátom így vigyáz rám, na meg persze annak is, hogy senki, de tényleg az égvilágon senki sem látja, mit csinálunk.

Végül én vetettem véget ennek a romantikus pillanatnak, mert ezen a vidéken tényleg sosem lehet tudni, mikor zötyög el mellettünk egy kósza parasztszekér. Márpedig egyáltalán nem hiányzott, hogy a helyi bámészkodók azon csámcsogjanak, hogy a nagy Lina Inverse mit csinál a szerelmével az ösvény kellős közepén. Hátrább léptem pár lépést tőle, és ha nagyon őszinte akarok lenni, legbelül azért kicsit tényleg sikerült megnyugtatnia.

– Jobban érzed magad most már? – jött az aggodalmas kérdés a szőke lovagom felől, aki még mindig teljesen háttal állt a tűző napnak.

– Igen. – bólintottam kurtán, és már indultam is volna tovább. De mivel Gourry erre meg sem moccant, csak gyanakvón meresztette rám a szemeit, mintha egy szót sem hinne el az egészből, kénytelen voltam egy jóval pontosabb választ is a fejéhez vágni. – Oké, na! Tényleg jól esett. Ezt akartad hallani? 

– Ja, valami ilyesmit, igen. – vigyorgott rám azzal a tipikus, idétlen képével, amitől az embernek egyszerre lágyul el a szíve és kezd viszketni a tenyere.

Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd csípőre tett kézzel, unottan körbepillantottam ezen a végtelennek tűnő fás területen. Órák teltek el azóta, hogy magunk mögött hagytuk Seyruun kapuit, a helyzet mégsem változott semmit: a nap még mindig ugyanolyan kegyetlenül tűzött közvetlenül a fejünk felett, a szél meg még véletlenül sem akart megmoccanni. Komolyan, mintha az egész univerzum összeesküdött volna ellenünk, hogy ebben a pokoli forróságban gyalogoljunk halálra. Aztán hirtelen, a szemem sarkából felfigyeltem egy sűrűbb, árnyékos bokros részre, ami első ránézésre tökéletes helynek tűnt egy kis megállóra.

De azért gyorsan hozzáteszem: egyáltalán nem voltam fáradt! Csupán hűsölni akartam egy picit, alaposan elbújva az égető napsugarak elől. Végtére is, egy ilyen gyönyörű és tehetséges fiatal lány, mint én, egyáltalán nem érdemel meg egy nyomorult napszúrást az út szélén. Úgyhogy megfordultam, és azonnal közöltem a szőkeségemmel a remek ötletemet.

– Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit leülnénk pihenni?

– Biztos? Nem akarsz inkább továbbmenni? – pislogott rám értetlenül.

– De, akarok, csak kezd teljesen felforrósodni a fejem ebben a hőségben. Arra gondoltam, hogy azoknál a bokroknál hűsölhetnénk egy icipicit. – mutattam gőgösen a nem messze lévő, hívogató zöld növények irányába.

– Hmm... rendben, ha így akarod. – vonta meg a vállát Gourry, abban a tipikus, könnyed stílusában belenyugodva a dologba, majd komótosan elindult a kiszemelt bokrok felé.

Én is odabattyogtam lecsatoltam a vállamon lévő vállvértjeimet, és Gourry kezébe nyomtam őket. Aztán a köpenyemtől is megszabadultam, amit egyetlen rántással a fűre terítettem. 

Lehuppantam, és elégedetten szétterültem a puha anyagon. A karjaimat a tarkóm alá csúsztattam, lehunytam a szemem és élveztem a hűsítő kellemes szellőt, ami végre valahára úgy döntött, hogy visszatér hozzánk. Legszívesebben a kabátomtól is megszabadultam volna, de a lábujjamat sem volt kedvem megmozdítani, annyira lusta voltam hozzá. Gourry persze gondolom csak értetlenül ácsorgott mellettem nem igazán értve, miért heverészek a földön, amikor elvileg csak arról volt szó, hogy leülünk. 

– Mi az, nem ülsz le? – nyitottam ki az egyik szememet, és kérdőn felpillantottam rá, ahogy ott állt felettem még mindig a vállvértjeimet szorongatva.

– Ööö... de... – esett le végre a tantusz a szőkeségemnek. Óvatosan lerakta a fejem mellé a páncéljaimat, majd kicsit kényelmetlenül levette magáról a nehéz mellvértjét, levette a kardját és végre helyet foglalt mellettem a fűben. 

Ezután megint átvette a terepet a néma csönd, a szél halk susogása, meg a fákon csicsergő madarak dallama. A gyanúm szerint Gourry azzal a ,,híresen ,,okos"" kis fejével arra várt, hogy majd én megszólalok, de pechjére most egy szó sem hagyta el a számat. Éppen kezdtem volna teljesen elernyedni, amikor egy nagy meleg kezet éreztem a fejem búbján. A finom nyomás kényszerített, hogy újból kinyissam a szemem. 

– Hmm..? 

– Semmi, csak azt nézem, hogy tényleg elég forró a fejed... már ami azt illeti. – jegyezte meg Gourry teljesen komolyan, mintha eddig magában kételkedett volna, hogy nem csak kifogást kerestem a lustálkodásra. 

Erre az idióta megjegyzésére csak egy könnyed mozdulattal arrébb toltam az izmos karját és felültem.

Elgondolkodtam egy kicsit. Ha jobban belegondolok... már majdnem hét éve, hogy ezzel a mamlasszal járom a világot?! Igaz az elején csak azért maradtam mellette, mert a birtokában volt a híres Fény kardja. De miután odaadtuk ahova tartozik, kénytelen voltam keríteni neki egy normális fegyvert – mégsem hagyhattam, hogy ez a csodabogár teljesen védtelenül bolyongjon a nagy világban! Utána meg... ahogy teltek az évek észrevétlenül egyre közelebb kerültünk egymáshoz míg végül a barátnője lettem. Becsületemre legyen mondva ezen a fordulaton még én magam is meglepődtem! 

Ahogy így a múlton elmélkedtem, hirtelen oldalra pillantottam. Bevallom őszintén, lehet, hogy néha csak tiszta zselé van az agya helyén, de ettől függetlenül irtó szerencsésnek érezhetem magam, hogy egy ilyen jóképű sráccal lehetek. 

Viszont nem tudtam sokáig bámulni a szőke lovagomat, mert persze, hogy azonnal feltűnt neki a méregető tekintetem, és mit sem sejtve kérdőre vont. 

– Valami baj van? 

– Nem nincs. – kaptam el villámgyorsan a fejem és hirtelen elképesztő érdeklődéssel kezdtem a felhőket bámulni. – Csak azon tűnődtem, hogy belegondoltál már abba: lassan hét éve utazunk együtt?

Lehet, hogy nekem számított ennyire ez a kérdés, de fogalmam sem volt, hogy Gourry mégis mit gondol erről az egészről. Igaz korábban már feltettem neki hasonlót, de az ezer éve volt! Még akkor amikor a Szent könyv templomának a belsejében, a sivatag közepén tábort vertünk és a tűz előtt csak mi ketten ücsörögtünk. Miket beszélek? Alig váltottunk pár szót, mert ez a szőkeség két mondat után bealudt mellettem. 

Gourry nem siette el a választ. Csendesen felnevetett – azzal a mély, nyugodt hangjával, amit ritkán használ, de amitől valahogy mindig lelassul egy pillanatra a szívverésem. Először csak a tarkóját vakarta, majd a tekintete a távolba révedt.

– Hét év, mi? – mormogta, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Amikor először megmentettelek attól a rablóbandától... vagyis hát, amikor azt hittem, hogy megmentelek... eszembe sem jutott volna, hogy ennyi ideig melletted maradok.

– Hát persze, elvégre csak a Fény Kardja miatt kullogtál utánam az elején! – vágtam rá rögvest, hogy elüssem a dolog élét, bár a gyomromban lévő kis csomó azonnal összehúzódott.

– Eleinte lehet. – fordult felém teljesen, és az a megszokott, meleg egyűgyűnek tűnő, mégis csodás mosoly ült ki az arcára. – De a kard már rég nincs meg, Lina. És én mégis itt vagyok, nem?

Nyeltem egy nagyot. Na tessék! Most meg mit kellene erre mondanom?! Az ilyesfajta beszélgetésekre egyszerűen nincs felkészülve a zseniális elmém! Mielőtt azonban teljesen elvörösödhettem volna, ez a szőke mamlasz lazán elvigyorodott és folytatta.

– Különben is hol kapnék még egy olyan útitársat, aki mellett egyetlen nap sem unalmas? Meg aki képes egyetlen nap alatt egy egész fogadónyi ennivalót eltüntetni egyetlen ülő helyében?

– Hé! Ez most bóknak szántad vagy megint a kajálási szokásaimon gúnyolódsz, te eszetlen tuskó?! – csattantam fel azonnal, miközben az arcom garantáltan rákvörös lett – de legalább volt tökéletes kifogásom a dühöngésre. 

– Is-is! – kacsintott rám egy fűszálat rágcsálva. – De ha nagyon tudni akarod... én egyetlen percét sem bánom ennek a hét évnek. És ha rajtam múlik a következő hét évben sem mész sehova nélkülem. 

Zavaromban gyorsan rácsaptam a vállára egy akkorát, hogy majdnem eldőlt a fűben, de belül... belül úgy éreztem, mintha a világ összes napfénye egyszerre melegítene fel. 

– Egyébként is! Nem csak én szoktam annyit enni! – vágtam vissza azonnal, sűrűn pislogva a fűben fekvő köpenyemre, mintha csak az én hibámból nem lenne soha elég pénzünk egy tisztességes lakomára. 

Aztán hirtelen kipattant a szikra a fejemből. Eszembe jutott egy másik régóta megválaszolatlan kérdés és egy csapásra visszatért a magabiztosságom. Egy ravasz sátáni vigyor kíséretében az arcomon és nyomtalanul eltűnt a korábbi zavarom. 

– Na, akkor ezt válaszold meg, ha tudod? 

– Micsodát? – kérdezte teljesen gyanútlanul Gourry, miközben kicsit megigazította a ruháját a fűben. 

– Áruld el. Miért akartad egyáltalán, hogy a barátnőd legyek? – hajoltam egészen közel hozzá és pofátlanul egyenesen a kék szemeibe bámultam.

– Ööö... – szegény srácot annyira felkészületlenül érte a kérdésem, hogy a szemei akkorára nyúltak, mint két kistányér. Szerintem abban a szent pillanatban még azt is elfelejtette, hogy fiú-e vagy lány, nemhogy a választ!

Ám a válaszával sajnos várnia kellett – akármennyire is kíváncsi lettem volna rá, mit nyög ki szőke testőröm. Ugyanis hirtelen gyanús zörgésre lettem figyelmes a hátunk mögött lévő sűrű bozótosból. Nem a lágy szél mozgatta az ágakat – ez túl ritmikus, túl nehézkes mozgás volt. 

Egyetlen szempillantás alatt elpárolgott a pajkos kedvem és a helyét átvette a számtalan csatát megjárt varázslónő ösztöne. 

Mi a fene volt ez?!

– Gourry... – suttogtam, és felpattanva azonnal magamra kaptam a felszerelésemet. 

– Tudom! – pattant fel a szőkeségem is. A mozdulatában már nyoma sem volt a lustálkodó mamlasznak: egyetlen folyamatos gyakorlott ívben rántotta ki a hüvelyéből a kardját és védelmezően elém lépett. 

A bokrok mögött lévő alak persze erre azonnal abbahagyta a mocorgást. Igaz már rég elárulta magát, úgyhogy felesleges volt azt játszania, hogy egy árva lélek sincs ott. Gourryval egymásra néztünk, de egyetlen másodpercre sem engedtük elernyedni a figyelmünket. Előrébb léptem a vállai mögül és varázslásra készen rászóltam a hívatlan vendégünkre. 

– Mutasd magad, úgyis tudjuk, hogy ott vagy! És mellesleg... szörnyen neveletlen dolog mások beszélgetését kihallgatni!

A határozott kiáltásomra végül előbújt az a valaki, aki a bokrok mögött rejtőzködött. Egy szürkéskék kissé szakadt gúnyába öltözött öregember lépett ki az árnyékból. Az arcát és a szemét nem láthattam rendesen mivel a fejére húzott kapucnija mélyen az arcába lógott. De a hosszú hófehér szakálla egyértelműen elárulta, hogy egy elnyűtt külsejű férfival van dolgunk.

– Ó, ezer bocsánat, ha megzavartalak titeket fiatalok! Nyugodjatok meg eszem ágában sem volt hallgatózni. Egyszerű utazó vagyok én is, épp úgy, mint ti... csak megálltam pihenni itt az árnyékban. – szólalt meg a vénember fáradt, rekedtes hangon, mint aki napok óta egyetlen órát sem aludt. De a törődött hangja ellenére volt benne valami fura természetellenes vibrálás, amitől azonnal végigfutott a hátamon a hideg. 

– Szóval utazó, mi? – léptem közelebb egy fél lépéssel meg sem próbálva leplezni a gyanakvásomat. – És miért pont itt kellett megtalálnod a legszebb hűsölőt alig pár méterrel messzebb tőlünk? Tudod, nem igazán szeretem, ha megzavarnak... Mi van, ha szörnynek nézlek, és reakcióból rád hajítok egy Tűzgolyót?

–...Lina. – szólalt meg közvetlen mögöttem Gourry. Az a fojtott óvatos hangszín volt benne, amit általában akkor használ, mikor úgy érzi a fenyegetőzésem kezdi átlépni, a jóízlés határait.

– Ó hát te volnál a híres Lina Inverse? – kérdezte csodálkozva a tata teljesen figyelmen kívül hagyva a fenyegetésemet. Viszont valahogy eljutott hozzá, hogy a testőröm a nevemen szólított. Majd egy kicsivel feljebb tolta a csuklyáját, de a kapucni árnyékától a szemét még így sem láthattam rendesen. – Az a Lina Inverse, akitől nem csak a sárkányok rettegnek, de már az emberiség is tűzokádó szörnyetegnek tartják?

 – Tűz... TŰZOKÁDÓ SZÖRNYETEG?!! – fakadtam ki azonnal. A vér a fejembe fújt a dühtől! Esküszöm ez megint valami hülye félreinformált pletyka szüleménye lehetett!

Természetesen nem tudtam egyből leüvölteni az öreg fejét – és kideríteni mégis melyik idióta terjeszt rólam ilyen képtelenségeket –, mert Gourry hirtelen a megszokottnál jóval erélyesebben megrántotta a köpenyem szélét. Úgyhogy kénytelen voltam észrevétlenül hátrahajolni hozzá. 

– Mi van? Az előbb is hallottam, hogy mit mondtál!

– Nem arról van szó. – suttogta szőkeségem elképesztő komoly hangnemben. 

– Hanem? – értetlenkedtem és önkéntelenül én is halkabbra vettem a hangomat.

– Arról... hogy ez a tata szerintem egyáltalán nem ember. – válaszolta szőke lovagom és éreztem, hogy a tenyere még erősebben rászorul a kardja markolára. 

Szóval nem csak nekem tűnt fel! Nem csak én éreztem, hogy ennek az öregnek a kisugárzása, messze nem egy egyszerű emberé. Gourry a maga tévedhetetlen, borotvaéles állati ösztöneivel azonnal megérezte: ami előttünk áll az valami sokkal, de sokkal sötétebb, és veszélyesebb. És a legrosszabb? Bár ekkor még nem sejtettük teljesen, de nagyon nem egy könnyű ellenféllel hozott össze minket a sors... De egyelőre nem árulok el többet róla.

Mielőtt bármit is mondhattam volna Gourrynak, az öreg halkan, szárazon fel kuncogott. Nem az a jókedvű öreguras nevetés volt ez, hanem egy olyan rekedt köszörülős hang, mintha két száraz szikla dörzsölődne egymáshoz a pokol mélyén. 

– Nagyon jól mondja a barátod. Persze az a híres megérzése, meg az a nagyon éles kardja, édeskevés lesz ahhoz, hogy legyőzzetek engem. – vigyorgott gonoszan, miközben egyetlen lépést se tett felénk. – Igaz, nekem csak egy dolgom van. Mégpedig az, hogy veled végezzek Lina Inverse!

A szavai hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. 

Ki a fene ez az öreg, aki ennyire elszántan akar velem végezni?!! És honnan tud, Gourry megérzéseiről, meg a Robbanás kardjáról?!!

Gourry egyetlen szó nélkül felvette a csatatartást, a pengéje halk veszélyes suhanással fordult az öreg felé. Én pedig nem haboztam tovább: ha egy ellenfélről kiderül, hogy nem ember – túl sokat tud olyasmikről amikről nem kellene tudnia – arra nem Tűz golyót pazarol az ember, hanem azonnal komolyabb fokozatra kapcsol!

Villámgyorsan mormolni kezdtem a varázsigét az orrom alatt, miközben a tenyeremben sárgásfehér vibráló energia gyűlt össze. Amikor a képlet végére értem elkiáltottam magam..

– Elmekia lándzsa!!

A vakító fénylándzsa süvítve egyenesen az öreg felé suhant. Amikor célba talált, hatalmas fény robbanás rázta meg a környéket, a por meg a levelek szanaszét szóródtak a levegőben a bozótosból. Ha ez az alak csak egy alacsony rangú Mazoku lett volna, az asztrálteste már rég darabjaira hullik!

De ahogy a vakító fény lassan elenyészett... az öreg körvonalai még mindig ott álltak mozdulatlanul. Egyetlen karcolás sem volt rajta, a szürkéskék gúnyáját még csak meg sem rebbentette az Elmekia lándzsa ereje. 

– Hmm... úgy látszik tényleg sokkal gyengébb lettél, mióta elveszítetted a talizmánjaidat. Azok nélkül nem vagy más, csak egy gyenge varázslónő! – lépett ki a szétoszló füstből, szinte köpve a szavakat. Az egyik kezével még feljebb tolta a csuklyáját aminek az árnyéka alatt két világító sötétvörös fénypont villant fel – a szemei. – Most rajtam a sor, hogy megmutassam, milyen egy igazi erős Mazoku!

Ahogy a száján kifutottak a szavak, hirtelen sűrű fekete füst csapott fel körülötte ami pillanatok alatt teljesen beborította. Nem sokkal később a gomolygó füst elhalványult, mintha a teste csak magába szívta volna az egészet. De ami a helyén megjelent... attól teljesen lefagytam.

Ez most valami vicc!!!

Döbbenten bámultam az öreget... akarom mondani most már a szörnyeteget. Ugyanis a zavaró öregember helyén most egy ugyanolyan gúnyába öltözött lény állt, a bőre sötétebb asztrális árnyalatot vett fel, de ami ennél jobban nyugtalanított, az a hat karja, meg a négy sötétvörösen izzó szeme volt. Vagyis ha röviden össze kellene foglalnom neked a látványt: hajszálpontosan úgy nézett ki, mint az a mocsok Zorom. Csak éppen más színben pompázott és még növesztett magának extra két kart a biztonság kedvéért. 

Persze sürgősen észhez kellett térnem a döbbenetből ugyanis a hatkarú szörnyeteg hirtelen négy karját is magasba emelte és a tenyereiben vörösen izzó bajlós gömbök jelentek meg. Gondolom nem kell mondanom, hogy mik voltak azok... Valódi Tűzgolyók! És a mocsok egyértelműen azzal a szándékkal idézte meg, hogy hamuvá pörköljön minket.

Sajnos a gyanúm beigazolódott. A tűzlabdák nem csupán díszként világítottak a tenyereiben: a dög egy sátáni vigyor kíséretében egyenesen felénk hajította mind a négyet! 

Na de mi sem voltunk ám amatőrök! Gourryval egyetlen pillanatásból megértettük egymást és a másodperc törtrésze alatt két ellenkező irányba ugrottunk szét. A Tűzgolyók amint földet értek elképesztő dörrenéssel robbantak fel alig pár méterre tőlünk. A becsapódás helyén a fák és a bokrok egyetlen szempillantás alatt lángba borultak. A levegőt azonnal elborította a fojtogató, sűrű fekete füst, úgyhogy gyorsan a szám elé kellett rántanom a köpenyem szélét mielőtt elfedte volna a látást.

A fenébe is ilyenkor azért nagyon jól jönne az a teleportációs varázslat, amit Amelia használt korábban.

Pásztáztam idegesen sűrűn pislogva a füstbe borult félig már leégett erdős területet Gourryt keresve. Bár őszintén szólva elképesztően nehéz úgy tájékozódni, hogy közben az az átkozott füst brutálisan csípi az ember szemét, és még levegőt sem kapsz tőle! Úgyhogy nem teketóriáztam tovább: hoztam egy gyors döntést és villámgyorsan kántálni kezdtem a képletet a köpenyem oltalmában. 

– Sugárszárny!

Ez szintén egy repülő varázslat, akárcsak a Lebegés, csak éppen a sokkal gyorsabb verziója. Ezt most csak az ismétlés kedvéért mondtam el neked, semmi másért. Szóval ha nem emlékszel rá magadra vess!  Mihelyt a széláramlat kicsit emelte a lábamat a földről, azonnal az ég felé irányítottam magam. Szerencsére a testem körül örvénylő szélgát megvédett a lentről tomboló fojtogató füsttől, így végre tisztán körbe tudtam kémlelni az erdőt. 

Nos, amit fentről láttam az határozottan szörnyű volt. 

A lángok sokkal gyorsabban terjedtek, mint gondoltam! A négy Tűzgolyó robbanása után a száraz aljnövényzet, úgy kapott lángra, mintha puskapor lett volna, és a füstfelhő közepén egyre csak növekedett az a pokoli katlan.

De ami még ennél is jobban megriasztott: se Gourryt, se azt a hatkarú dögöt nem láttam odalent. Viszont nem bámészkodhattam sokáig, mert a lángok egyre gyorsabban és gyorsabban terjedtek, egyenesen Atessa városa felé. Na, az cseppet sem lenne jó, ha a települést is érné az erdőtűz!

Úgyhogy azonnal nekiláttam egy vízvarázslatnak, amivel el tudom oltani a tüzet – és remélhetőleg a füst eloszlatásával végre meglátom Gourryt, meg a szörnyet is. Ahogy mormolni kezdtem a varázsigét, mindkét kezemet a lángoló erdő felé nyújtottam. 

– Vizes lehelet!

Nem csak egy apró vízgömböt idéztem meg, hanem egy akkora áttetszően kék vízbombát hoztam létre, mint egy kisebb ház! A hatalmas víztömeg egyetlen intésemre süvítve csapódott le egyenesen a tűzfészek közepére.

PLACCS–BUMM!

A robbanásszerű csapódás után akkora gőzfelhő csapott fel, mint egy kitörő gejzír. A lángok nagy része egyetlen másodperc alatt elaludt, de még így is maradt mit elfojtani. A fojtogató fekete füstöt pedig felváltotta a fehér vízpára. 

Szerencsére most már tisztán láttam Gourryt aki odalent még mindig azzal volt elfoglalva, hogy rendbe tegye a lélegzetvételét, miközben ide-oda forgolódott a szörnyet keresve. Na igen, az a mocsok biztos elrejtette magát az asztrális síkon, hogy majd onnan csapjon le ránk, amint leszállok. De eszem ágában sem volt csak úgy földet érni, előtte megidéztem még egy ugyanakkora víztömeget, mint korábban és a megmaradt lángok felé hajítottam. Amikor az is dörrenve földet ért, teljesen kioltotta a pusztítóan tomboló tüzet. Ezután végre leszálltam és feloszlattam a Sugárszárny szélgátját. 

– LINA!!! – szólalt meg egy ismerős, de igen dühös hang a hátam mögül.

Az irányába fordultam és elhiheted, majdnem elnevettem magam. Nem más, mint Gourry pillantott rám, villámokat szóró tekintettel... teljesen tetőtől talpig elázva. Ezek szerint őt is sikeresen telibe találtam a vízbombámmal.

– Hehe.. bocsika! – vigyorogtam rá idétlenül vakargatva a tarkómat, és úgy tettem, mintha fogalmam sem lett volna róla, hogy ő is ott állt. Pontosan tudtam, hogy ott van... dehát na a háborúban és a tűzoltásban nincsenek áldozatok nélküli győzelmek! – De hé, nézd a jó oldalát, legalább eloltottam a tüzet, nem?!

Azonban addig tartott a kis eszmecserénk. Gourry tekintete hirtelen megváltozott: a düh helyett újból az a hideg borotvaéles harci ösztön csillogott a szemében. Ami az én olvasatomban az jelentette, hogy a gyanúm beigazolódott. Feszülten kezdtem körbepásztázni a területet, amikor szőke lovagom elkiáltotta magát. 

– Vigyázz!

Amilyen gyorsan csak tudtam félreugrottam, de a dög még így is belehasított a köpenyem szélébe! Gourry azonban ugyanabban a pillanatban a kardjával hárította a felém lesújtó támadást. Ahogy a két acél fegyver találkozott éles, fémes csilingelés visszhangzott a levegőben. 

A fenébe!

Mihelyt a földre érve sarkon fordultam, magam is szemtanúja voltam a látványnak: a támadó – ahogy sejtettem – nem más volt, mint a hatkarú szörny. Eredetileg egyértelműen engem akart felnyársalni csak Gourry az utolsó másodpercben közbelépett. De még a vér is meghűlt bennem egy pillanatra, amikor közelebbről megpillantottam a karjait... 

Ugyanis a hat karjából négy már hosszú ezüstösen csillogó szabja-szerű pengékben végződött! Tehát pontosan ugyanaz volt a képessége, mint annak a mocsok Zoromnak, akit korábban említettem, csak ez a rondaság a mellső végtagjait borotvaéles pengékké tudta alakítani. Ráadásul elképesztő sebességgel blokkolta Gourry egymás után záporozó támadásait. 

– Nagyon szerencsésnek érezheted magad, hogy itt van neked ez a védelmező! – gúnyolódott a lény, miközben bajlós vörösen izzó szemeit rám villantotta. – Ha ő nem lenne, már rég halott lennél!

– Hé! Harcközben ne figyelj másra! Ha nem tudnád én vagyok az ellenfeled! – morogta Gourry a dögnek, és a Robbanás kardjával újabb és újabb szikrázó csapásokat mért a szablyakarokra. 

– Még hogy ellenfél? Na ne nevettess, legfeljebb csak egy nyavalyás idegesítő kölyök vagy a szememben! – felelte a névtelen szörnyeteg, és az egyik eddig nem használt karjából hirtelen olyan elemi lökéshullámot szabadított fel, ami egyetlen szempillantás alatt méterekkel elsodorta maga elől Gourryt. 

Szőkeségem pedig hatalmas puffanással a poros földhöz csapódott. Én villámgyorsan követtem a szememmel, de belül azonnal megnyugodtam, amikor láttam, hogy Gourry – ha egy kicsit szisszenve is –, de nagy nehezen feltápászkodik. Már majdnem tüzet okádva készült volna újból a négypengés szörnyeteg felé rontani, amikor határozottan elé léptem és átvettem tőle a terepet. 

– Ó... talán egy újabb ócska trükkel akarsz nekem támadni kislány?! – kíváncsiskodott felém fordulva a szörny, miközben két karját lazán visszaalakította a normális formájára. 

Igaz még így is maradt két borotvaéles szablyája, de ez engem cseppet sem hatott meg. Magabiztosan tetőtől talpig végigmértem az előttem álló pöffeszkedő lényt, és karba tett kézzel megszólaltam. 

– Mielőtt megtámadnálak, előbb áruld el a nevedet! Mert az mégsem járja, hogy te tudod az enyémet meg Gourryét is, mi meg azt sem tudjuk kit küldünk vissza az asztrális síkra!

– Ó... ez most olyan nagy probléma? Mondjuk jogos a felvetésed, elvégre az ellenségeknek illik ismerniük egymás nevét. – bólogatott a megjegyzésemre a szörny, mintha csak a legtermészetesebb dologról lenne szó. – Gedon vagyok. Na, most már elégedett vagy? 

– Fogjuk rá. – vágtam rá vállat vonva.

Közben a szemem sarkából természetesen tisztán láttam, hogy Gourry a háttérben egyre közelebb oson Gedon felé. 

Őszintén szólva semmi hasznosat nem tudtam volna kezdeni a nevével, és egyáltalán nem is érdekelt a létezése, de mindenképpen akartam nyerni egy kis időt, amíg Gorry rendbe szedi magát a lökéshullám után. Ráadásul Gedonnak már csak két szablyája maradt, így a szőkeségemnek is sokkal könnyebb dolga volt ellene. Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy visszaadjam a mamlasznak a terepet: lassan hátrálni kezdtem, és pár lépéssel Gourry háta mögé kerültem. Persze a csodás kardforgatóm teljesen érthetetlen ábrázattal pislogott vissza rám, mint aki egy szót sem ért az egészből. 

„Mi az, nem az előbb akartál rárontani, te fafejű?!" – tette fel a kérdést a belső hangom, én meg próbáltam kizárólag a tekintetemmel átküldeni ezt a rendkívül egyszerű üzenetet. Természetesen a mamlasz nem igazán tudta dekódolni a szemeimmel küldött jeleket. Az ő tekintetéből nagyjából csak ennyit tudtam kiolvasni: ,,Ööö... Nem te akarod megtámadni?"

Erre dühösen szúrósan összekuporodott a szemöldököm és a tekintetemmel nyomatékosítottam: ,,Nem! Pontosan ezért léptem hátra, te észlény! Csináld, vagy különben én löklek elé!"

És csodák csodájára – mint aki végre-valahára csak felfogta, hogy mit akarok üzenni a szemeimmel –, hirtelen újból felvette a harci pózt és egy elképesztő üvöltéssel nekirontott Gedonnak.

– Vahhaaa!! 

Természetesen a tervem nem csak ennyiből állt! Amíg Gourry az acélcsikorgás közepette lekötötte Gedon figyelmét, addig én a háttérben azonnal nekiláttam a következő mágiának. Méghozzá a létező egyik legerősebb sámánvarázslathoz nyúltam – ahhoz a pusztító asztrál-mágiához amit általában Amelia és Zelgadis szokott bevetni a szörnyek ellen. Teljes lényemmel a varázsigére összpontosítottam, miközben mindkét mutatóujjam hegyén kékesfehér, sikoltó energia kezdett el vibrálni.

– Gourry TŰNJ EL ONNAN!! – rivalltam rá a megfelelő pillanatban.

Egyetlen másodpercre sem lankadhatott a figyelmem, hiszen az ujjbegyeimben már ott feszült a teljesen elkészült kitörésre kész varázslat, ami csak arra várt, hogy elengedjem. 

Szőke kardforgatóm habozás nélkül szót fogadott: egyetlen robbanásszerű mozdulattal hátra ugrott Gedontól. A hatkarú Mazoku teljesen értetlenül pislogott a hirtelen visszavonulás láttán nem értve a helyzetet. Én pedig teketóriázás nélkül szabadjára engedtem a felgyűlt energiát. 

– Gyilkos Örvény (Ratilt)!

Lendítettem egyet a karomon mire az ujjbegyeimről kékesfehér energia átsüvített a levegőn, majd meglepetésszerűen pontosan Gedon lába alatt csapott fel a földből. Egyetlen pillanat alatt egy vakító világoskék asztrális fényoszlop tört a magasba ami teljesen magába zárta a hatkarú szörnyeteg alakját. (Ezt a gyors kézmozdulattal kísért verziót, egyébként Zeltől lestem el még Eramkiriában, és momdhatom elképesztően látványos.)

A megidézett energiaoszlop sziszegve, szikrázva örvénylett a levegőben, majd ahogy lassan elhalványult a vakító, világoskék derengés, a füstfelhő mögül kirajzolódott az alakja. Gedon mozdulatlanul állt pontosan ugyanazon a helyen, mint korábban. Feszülten meredtem rá, de a látványtól még a gyomrom is összerándult. Ha nem is teljesen hatástalanul, de legfeljebb csak egy icipicit sebezte meg – konkrétan, mintha meg sem kottyant volna neki az az asztrális pusztítás ami egy átlagos Mazokut azonnal ízekre szedett volna. 

A francba!! Még a Gyilkos Örvény se használ ellene?!! 

– Hahaha... Komolyan azt hitted kislány, hogy ez a kis varázslat legyőz engem? – kacagott fel a dög, miközben az a gyomorforgató gonosz vigyor terült el a ronda képén. 

Remek! Úgy látszik egy nagyságrenddel erősebb és szívósabb Mazokuval van dolgunk, mint az a mocsok Zorom volt. Azt a szörnyeteget már rég elintéztem volna ezzel a varázslattal...

Azonban nem morgolódhattam és elemezgethettem a helyzetet túl sokáig, mert Gedon fenyegetően ismét varázslásra emelte a négy karját és a tenyereiben újra fojtogató asztrális energia kezdett örvényleni. Gourryval azonnal harci pozíciót vettünk fel: a csuklómban már feszültek az izmok, készen arra, hogy vagy visszatámadjunk, vagy a másodperc törtrésze alatt elugorjunk az érkező csapás elől. 

Ám a becsapódás elmaradt.

Hirtelen ütemes, éles lópatkók dobogása törte meg a csatateret borító csendet egyenesen az Atessa felé vezető ösvény irányából! A váratlan zajra még Gedon is megtorpant és összevont szemöldökkel leengedte a támadásra lendülő karjait, a hang irányába fordulva. 

Pillanatokkal később, a porfelhőből egy gyönyörű szürke szőrű, hosszú sörényű ló vágtatott elő! Az állat hangosan nyerítve ágaskodott fel a két hátsó lábára alig pár méterre tőlünk. Mivel a ló pont szemből érkezett a felcsapó porban és a kitárt mellső lábak mögött először még nem láttam, tisztán, hogy ül-e rajta valaki – bár a díszes kantár meg a nyereg egyértelműen mutatta, hogy nem egy kóbor hátasról van szó. Aztán ahogy a paripa hatalmas zökkenéssel visszatért a földre, a nyeregben ülő alak felegyenesedett. Egy számomra túlságosan is ismerős lány hangja csendült fel a hirtelen támadt csendben, aki egyenesen a hatkarú felé szegezte a tekintetét. 

– Ó... szóval te okoztad ezt a hatalmas tüzet?!

Persze még mielőtt bármelyikünk feloszlathatta volna a döbbenetét vagy reagálhatott volna bármit is az új hívatlan vendégre, a lány egyetlen szempillantás alatt elképesztően könnyed mozdulattal lehuppant a lova nyergéből, mindkét karját maga elé emelte és azonnal kántálni kezdett! Amikor a képlet végére ért a kezei között felizzó energiát habozás nélkül egyenesen Gedon irányába lőtte. 

– Gyilkos Örvény (Ratilt)! 

Na ne?! Ő is ismeri a Gyilkos Örvény (Ratilt) varázslatát?!

Hűlt el bennem a vér, ahogy kiguvadt szemmel bámultam a barna hajú lányt, aki süvítve szabadjára engedte a varázslatot. Ahogy elnéztem még maga Gedon is pontosan úgy ledermett a váratlan csapástól, mint én: még visszatámadni se maradt ideje, amikor az asztrális lövedék tiszta erőből a mellkasába fúródott és jó tíz méterre repítette tőlünk, egyenesen neki csapva egy félig leégett fatörzsnek.

De sajnos ez a brutális találat is kevés volt a végleges megsemmisítéséhez. Igaz látszott a dögön, hogy kezd rendesen kifáradni, de még mindig nagyon is életben volt. Úgyhogy én sem teketóriáztam tovább, azonnal nekiláttam a következő képletnek. 

Vagyis csak kezdhettem volna bele! Ugyanis a szőke lovagom kihasználta a pillanatnyi bénultságot, meglendítette a kardját és rárontott a szörnyetegre. 

– Gourry várjál már, te észlény!! – ordítottam utána dühösen, leengedve a kezeimet. 

Azonban teljesen feleslegesen szedte a lábát a nagy mamlasz. A hatkarú ugyanis feltápászkodott, megrázta magát, és egy baljós fekete villanással egyszerűen elteleportált a fák közül. Gourry így kénytelen volt csalódottan megtorpanni és visszafordulni. 

Nekem viszont ez pont kapóra jött! Amíg a lény azon agyalt a dimenziók között, hogy egy újabb meglepetésszerű csapásra visszateleportáljon miattam (miközben nem is én támadtam meg az előbb!), én újból ráfókuszáltam a megszakított asztrál-mágiámra. Gedon a következő másodpercben pontosan előttünk bukkant ki az asztrálsíkból azzal a gyomorforgató gonosz vigyorral a képén. 

– Mhmm.. Úgy tűnik még mindig nehezen fogjátok fel, hogy ezzel a varázslattal nem tudtok legyőzni! 

– Ó, úgy gondolod? – vigyorogtam rá vissza végtelenül magabiztosan, majd ismét meglendítettem a karomat. – Akkor óriásit tévedsz! Gyilkos Örvény (Ratilit) 2!

A kékesfehér fény átsüvített a levegőn, majd óriási robajjal törte át a talajt és egy második ugyanolyan hatalmas fényoszlopként ölelte körbe Gedon alakját. Természetesen most nem vártam meg, amíg a vakító asztrál-derengés teljesen elhalványul. Rögvest odakiáltottam Gourrynak, aki még mindig visszafelé futott a ropogósra sült bozótosból. 

– MOST GOURRY! 

A szőkeségem pedig habozás nélkül szót fogadott, sebességet váltott és abban a pillanatban, ahogy a világoskék fényoszlop elhalványult a susogó kardjával egyetlen borotvaéles vágással tiszta erőből ketté hasította a Mazokut!

Gedon fülsértő, embertelen üvöltéssel kísérve, egyetlen másodperc alatt porladt el a szemünk láttára. 

Bár a csata véget ért, bennem a kis belső hang mégis azt súgta: nem most láttuk utoljára ezt a hatkarú Gedont... De tiszta szívből reménykedtem benne, hogy ez a rossz megérzésem most az egyszer nem fog valóra válni. 

Na de, mivel a szörnyeteg porai már elszálltak a szélben végre rátérhettünk a váratlan vendégünkre is! Aki nem volt más, mint egy nagyon is régi ismerősöm még a Varázsakadémiáról. 

És hé! Ha esetleg számodra teljesen új információ lenne az, hogy én is jártam iskolába, akkor most rögtön tisztázzuk: IGEN én is jártam rendes iskolába, mint bármelyik más átlagos gyerek!

Miután Gedon utolsó porszemeit is elfújta a szél, mély csönd telepedett a leégett erdősszélre, Gourry még mindig lihegve állt szorosan a kezében tartva a kardját, én meg karba font kézzel rápillantottam a velem egyidős, nálam egy kicsivel magasabb, de ettől függetlenül egyik legkedvesebb és legjobb barátnőmre. 

Ő meglepően nyugodtan porolta le a köpenyét, majd amikor felénk fordult és a tekintetünk találkozott a szeme tágra nyílt a döbbenettől. 

– Lina?! Tényleg te vagy az?! Azta mindenit, hogy elszaladt az idő! – mosolyodott el a szája szélén, majd lelkesen felém szaladt és a nyakamba borulva melegen átölelt. 

– Gwendolyn? Egek, ezer éve, hogy láttuk egymást! – karoltam át én is boldogan barátnőmet. Teljesen elfeledkezve az iménti csata füstjéről. 

– Mondd csak, mit keresel itt Atessa határában? – bombázott rögvest kérdésekkel Gwen mihelyt elengedtük egymást. – Csak nem úgy döntöttél, hogy ennyi idő után hazajössz Zepheelbe?!

– Ami azt illeti... igen! Ideje lenne már annyi év után haza mennem, nem igaz? – feleltem vidáman, de abban a másodpercben ahogy kimondtam Zepheel nevét, a gyomrom azonnal akkorát rándult görcsbe, hogy még a lélegzetem is elakadt. Mindjárt az a rémisztő gondolat hasított belém: Luna nővérem... Egek ő is otthon van. 

Hogy gyorsan eltereljem a szót a saját félelmeimről inkább kényelmetlenül felnevetve visszadobtam a labdát Gwennek. 

– Na, és téged mi szél hozott ide? Vagy te is felfigyeltél erre a hirtelen keletkezett erdőtüzre? 

– Én, épp Seyruunból jövök és mentem volna tovább Atessa felé, csak útközben megálltam segíteni egy szekeresnek, mert a lova megijedt valamitől. – magyarázta röviden összefoglalva, miközben lelkesen mutatta a kezeivel az eseményeket. – Gondolom a robbanások hangjára rémült meg a szegény állat. Aztán ahogy a hang irányába néztem, akkor már én is láttam, hogy lángokban áll az egész erdő. Úgyhogy azonnal felpattantam Reira hátára és sietve ide vágtattam. A többit szerintem nem kell mondanom. 

– Még az a szerencse, hogy csak te meg az a szekeres vettétek észre a hatalmas lángokat! – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt óriási megkönnyebbüléssel. – Mert ha a város őrei is felfigyeltek volna rá, akkor kezdhettem volna el nekik magyarázkodni.

Őszintén szólva semmi kedvem és energiám nem volt most ahhoz, hogy hülye kifogásokat keresgéljek egy átkozott Mazoku elintézése miatt!

– Ahem... Lányok? – köhintett egyet a hátam mögött egy mély, kissé bizonytalan hang.

Szőkeségem szólalt meg akiről a nagy találkozás örömében teljesen meg is feledkeztünk. Annyira beleolvadtunk Gwennel a beszélgetésbe, hogy egy pillanatra tényleg úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk az egész erdőben. 

– Ó, tényleg... el is felejtettem! – fordultam kardforgatóm felé, miközben eszembe jutott, hogy ezek ketten még egyáltalán nem ismerik egymást. Úgyhogy itt volt az ideje. – Gourry, bemutatom neked Gwendolyn Starland-ot, az egyik legkedvesebb osztálytársamat még a Varázsakadémiáról. Neked pedig Gwen, bemutatom Gourry Gabriev-et, az útitársamat... és mellesleg a világ egyik legjobb kardforgatóját.

– Ó, a híres Gourry Gabriev! Sokat hallottam rólad, amikor Lináról meséltek az emberek. – mosolyodott el Gwendolyn és kedvesen kezet rázott a szőkeségemmel.

Igen, mondjuk ki ne ismerné Gourryt? Elvégre az ő őse végzett annak idején az Ezüst Szörnyeteggel még Sairaag városában. Meg sokáig nála volt a legendás Fény Kardja is. Úgyhogy ezen már meg sem lepődök. Amúgy is mindkettőnknek hatalmas hírneve van már a háta mögött, bárhol is bukkanunk fel!

– Egyébként... te tényleg a világ legjobb kardforgatójának tartasz Lina? – pislogott rám hatalmas vigyorgó szemekkel Gourry, mint aki most hallotta meg életében először, hogy elismerem a tudását.

Persze én balga, csak akkor döbbentem rá miket is hordtam össze az előbb Gwennek, amikor a kérdése elért a tudatomig. Úgyhogy villámgyorsan úgy tettem, mint aki azt sem tudja miről van szó. 

– Ki?! Én?! Ugyan már, te valamit nagyon félre hallottál! 

A francba, hogy én miért nem tudok vigyázni a számra?! Legközelebb sokkal jobban oda kell figyelnem, mit mondok ki hangosan!

– Ööö... én is úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna Lina, de mindegy is! Nem kell ezen fenn akadni, nem igaz? – szólt közbe barátnőm, gyorsan leállítva a köztünk kibontakozó vitát. – Erről jut eszembe, ha már így egymásba botlottunk, és ti is Zepheelbe tartotok, esetleg csatlakozhatnék hozzátok? 

Jött a témaváltó kérdés Gwendolyntól, aminek egyáltalán nem láttam akadályát, sőt kifejezetten örültem neki. Így legalább biztosan nem fogunk unatkozni az úton. Nem mintha Gourry mellett unalmas lenne az élet, csak Gwennel régen rengeteg időt töltöttünk együtt. És elképesztően jó érzés lesz nosztalgiázni vele. Persze az unalom szó felénk se akart jönni a hazavezető úton, de a nyugalom az... ha egy kicsit is, igen, végre valahára. 

– Miért ne? Nagyon szívesen látunk! – bólintottam beleegyezően, majd a fák melletti napfényes ösvény felé pillantottam. – Egyébként már nem vagyunk túl messze a várostól, de azért még kénytelenek leszünk valahol tábort verni éjszakára. 

– Pontosan. Egy-két óra lovaglással elérjük a Északi Pajzs-hegység lábát, utána pedig még pár óra, és megérkezünk Atessába. – magyarázta Gwendolyn a távolba tornyosuló csúcsok felé mutatva. 

– Akkor menjünk. – jelentettem ki és elindultam Reira felé. Gwen csöndben követett, én meg előreengedtem. 

Barna hajú barátnőm belerakta a lábát a kengyelbe és egyetlen kecses mozdulattal átdobta a lábát Reira hátán. Hopp és máris a nyeregben ült!

Na igen, ezután jöttem én... Csakhogy nekem nem volt másik kengyelem, amibe beleléphettem volna. És őszintén szólva, még soha életemben nem másztam fel egy lóra sem kengyel nélkül! Fogalmam sem volt, hogyan kellene csak úgy felpattanni. Viszont egy ilyen kis apróság mégsem állíthatja meg, a nagy Lina Inverse-t! Gondoltam egyet, megidéztem a Lebegés varázslatot, ellebegtem a nyereg fölé, majd amikor Gwen háta mögött voltam, egyszerűen megszüntettem a mágiát és lehuppantam a ló hátára.

Most már csak Gourryn volt a sor... Ám a szőke mamlasz nem pattant fel mögénk. Ehelyett oda lépett a pompás paripa mellé, aggódó tekintettel végigmérte az állatot, majd kérdőn felpillantott ránk.

– Ööö... lányok? Szerintetek el fog hármunkat bírni a ló? Nem leszek túl nehéz neki... a páncélommal meg a kardommal együtt?

– Jaj, ne aggodalmaskodj már annyit! – vágtam csípőre a kezemet dühösen. – Miért ne bírna el?! Csak nem vagy te kétszáz kiló, vagy igen?  

– Ami azt illeti... Igaza van Gourrynak, Lina. – szólalt meg Gwen aggodalmasan megsimogatva Reira sörényét. – Reira kifejezetten egy erős fajta ló, de három embert – főleg egy tetőtől talpig felfegyverzett harcost – képtelenség lenne, hogy elbírjon a Északi Pajzs-hegységig. A háta elroppanna a nehéz súly miatt. 

– A fenébe is... – morogtam az orom alatt, mert a logikával sajnos még én sem tudtam vitatkozni. 

Akárhogy is, kénytelen voltam igazat adni a barátnőmnek: mégsem akarhattuk, hogy szegény állat megsérüljön miattunk. Úgyhogy nem maradt más választásunk, tetszett vagy sem Gourry kénytelen volt mellettünk baktatni. Kicsit átgondoltam a dolgot, majd együttérzően felé fordulva közöltem szőke kardforgatómmal a szomorú tényt.

– Nos... úgy tűnik, Gourry, hogy kénytelen leszel gyalog mellettünk jönni. 

– Rendben, nekem nem probléma! – felelte Gourry a tőle megszokott legnyugodtabb hangon, majd teljesen laza mozdulattal vállat vont, elfogadva a tényt. (Mondjuk nem is értem, hogy milyen reakciót vártam tőle, ugyanis egy ekkora mamlasznak, mint ő, meg sem kottyan egy kis séta.)

– Kapaszkodj, Lina! – szorította meg Gwen a kantárszárát és hátra pillantott a válla felett.

Válaszul gyorsan átkulcsoltam a karjaimat Gwen dereka körül és bólintottam, hogy mehetünk. Gwendolyn megfordította Reirát, finoman meghúzta a szárat és először lépésben elindultunk a poros ösvényen. 

Később amikor már kicsit messzebb kerültünk a leégett erdőtől és a nyíltabb terepre értünk, Gwen rántott kettőt a kantáron mire Reira sebességet váltott és gyorsabb galoppba vágtattunk a Északi Pajzs-hegység felé vezető útnak. Őszintén szólva, bár ritkán adódik rá lehetőségem kifejezetten élveztem a lovaglást. Van valami elképesztően felszabadító abban, amikor az embernek nem a saját lábát kell koptatnia az úton. A pörgősebb, de azért nem túl szélvész galopp miatt a hűvös levegő belekapott a hajunkba és kellemesen simogatta az arcunkat.

Pillanatokkal később hátrapillantottam a vállam felett szőkeségemre, aki a fáradtság legkisebb jele nélkül, óriási nyugalommal kocogott mellettünk a poros ösvényen. 

– Remélem, bírod ezt a tempót, Gourry?

– Igen bírom... de azért lassan ehetnénk is valamit! Kezdek éhes lenni. – válaszolta, miközben abban a szent pillanatban akkorát korgott a gyomra, hogy szerintem még a távolban magasodó hegyekben is hallani lehetett a visszhangját!

Ebben bizony hajszálpontosan egyet kellett értenem Gourryval. Tényleg nagyon régen ebédeltünk már és azóta egy falat sem jutott a gyomrunkba. Igaz Seyruunban felvásárolhattuk volna a fél piacot, felkészülve az útra... De amikor Amelia felajánlotta, hogy teleportációval átdob minket az országhatárhoz, a nagy izgalomban teljesen kiment a fejemből a vásárlás. Akkor csak az járt az eszembe, hogy minél kevesebbet kelljen gyalog megtenni Atessa felé! 

– Majd eszünk, ha a hegy lábához értünk, jó?! – feleltem hátra. 

– Az igen... Kaja nélkül hagytátok el Seyruunt? – kérdezte Gwen meglepődéssel teli hangon, miközben feszülten az utat figyelte. 

– Nem! Dehogyis! – vágtam rá szinte azonnal tiltakozva a háta mögött. – Étel nélkül egyetlen lépést se tettem volna onnan. Csak... tudod... véletlenül elfelejtettük feltölteni a készleteinket, és most kénytelen vagyunk koplalni. 

– Így már mindjárt érthető. – bólogatott barátnőm. Majd felajánlotta azt a kevés élelmet, ami a nyeregtáskájában lapult. – Egyébként nálam van némi ennivaló, de kétlem, hogy az hármunknak elegendő lenne. 

Bármennyire is fájt belegondolnom az elutasításba, azonnal visszautasítottam az ajánlatát. Magamat ismerve jól tudom: ha ételről van szó engem semmi sem tarthat vissza attól, hogy az utolsó morzsáig felfaljak mindent, akármi is legyen az! De mégsem akarhattam, hogy Gwen miattam éhezzen ezen az úton. 

– Nagyon kedves tőled, Gwen, de az maradjon csak a tiéd. Majd én kerítek magunknak valahogyan ennivalót. – feleltem határozottan. 

Persze abban a pillanatban még fogalmam sem volt, honnan a csudából fogok kaját szerezni...

Vagy mégis...?

Hirtelen egy zseniális ötlet hasított a fejembe. Eszembe jutott egy módszer amivel pillanatok alatt teremthetek nekünk lakomát. De, hogy mégis mire gondolok, azt most nem árulom el neked kedves olvasó! Majd meg fogod látni. Ha eddig figyelmesen követted az utazásaimat, akkor egyszer már biztosan szemtanúja voltál ennek a kis ,,trükknek" !

Na, de ne rohanjunk ennyire előre, térjünk csak vissza a történethez!

– Egyébként... áruld el, honnan ismered a Gyilkos Örvény varázslatát (Ratilt)? – próbáltam gyorsan elterelni a szót az ételről, mert ahogy rá gondoltam, a gyomrom abban a pillanatban hangos korgásba kezdett. Na meg amúgy is régóta ki akartam már deríteni a választ csak nem jutottam el odáig.

– Ó, azt...? – pillantott hátra a válla felett Gwen egy pici gúnnyal a hangjában. – Azt már akadémiás korom óta tanulom. Vagy csak nem elfelejtetted, hogy engem jobban érdekelt a szél mágia és a sámánizmus, mint amennyire te odavoltál a fekete mágiáért, meg a támadó varázslatokért?

Na igen azt kétséggel elismerem, hogy engem mindig is a fekete mágia, és a támadás varázslatok vonzottak. Persze azért jó néhány másfajta mágiát is elsajátítottam az évek során, elvégre vándor útjaim során sosem tudhatja az ember miféle fura szörnyekbe vagy bajba fut bele. Bár, ha most visszagondolok a korábbi zűrös kalandjainkra... hát kezdem bánni, hogy nem tanultam egy kicsivel több fehér mágiát. 

– Ugyan már, dehogy felejtettem el! Nagyon is emlékszem. – csaptam vidáman Gwen vállára, ahogy beugrott az egyik régi akadémiás beszólása. – Egyszer még dicsekedtél is nekem, hogy: ,,Hú ide nézz tudok repülni". – pedig akkor még csak egy egyszerű lebegés varázslatot használtál! Én meg azt hiszem még akkor gyakoroltam a Tűzgolyót.

– Haha.. igen! És ha nem állítom le magam egyből, képes lettél volna egyenest felém hajítani! – nevetett Gwen is tudomást se véve a baráti csapásomról. 

Órákkal később a nap lassan kezdett egyre lejjebb és lejjebb bújni a horizonton, aranyvörösre festve a bárányfelhőket, és az előttünk magasodó csúcsokat. Mintha csak elegánsan elbúcsúzott volna tőlünk a nappal átadva a helyét az éjszakának. Mi pedig szinte teljesen elfelejtettük a Gedonnal vívott feszült csatát. A régi akadémiás emlékek, a közös nevetések és Gourry szüntelenül megunhatatlan nyavalygása az étel miatt úgy pörgették az időt, hogy észre sem vettük a haladást!

Amikor végre megérkeztünk a hegy lábához egyetlen könnyed mozdulattal lehuppantam Reira hátáról, és hatalmasat nyújtózkodva a lemenő nap utolsó sugarai felé pillantottam. Gwendolyn is leszállt a lóról: egy gyors rutinos mozdulattal lekapta a nyerget előhalászott egy kefét a nyeregtáskájából, és nekilátott lecsutakolni Reirát. 

– Hmm... Ahogy elnézem, fákból itt sincs hiány, úgyhogy tűzifánk az lesz bőven. – állapította meg Gourry, az ösvény szélén álló sűrűbb erdősáv felé méregetve a terepet. 

– Igen. És ha már így szóba hoztad, akkor mehetsz is fát gyűjteni a tűzhöz! – vigyorogtam rá miközben csípőre tettem a kezem.

Természetesen mielőtt szőkeségem bármit is válaszolhatott volna a kiosztott feladatra, az éhező gyomra egy hatalmas morgással megelőzte. Gourry ezt meghallva akkorát sóhajtott, majd elkeseredetten visszafordult felém, mintha egy sárkány lefejezését kértem volna tőle. 

– Ahh... Muszáj? 

– Ne nyavalyogj itt nekem! Én is farkaséhes vagyok, mégsem hisztizek! Úgyhogy szedd össze magad, és lódulj!! – parancsoltam rá ellenkezést nem tűrő hangon, miközben a sűrűbb lombkoronák irányába mutattam a mutatóujjammal. 

Testőröm válaszul csak az égre emelte a tekintetét, majd újabb teátrális sóhaj kíséretében lassú léptekkel megindult a sűrű fák felé. Gwen erre abbahagyta a ló csutakolását és halványan elmosolyodva ránk pillantott – láthatóan remekül szórakozott a jelenetünkön.

Amikor Gourry végleg eltűnt a fatörzsek között, kifújtam az addig bent tartott levegőt. Odasétáltam egy nekem tetsző köves tisztás részhez, majd leguggolva nekiláttam körberakni a köveket a tábortűz helyének.  

Szerencsére szőke lovagomra se kellett túl sokáig várnunk: alig telt el fél óra és máris visszatért hozzánk, ráadásul tekintélyes adag száraz fával a kezében. Úgyhogy a tűzifa miatt biztosan nem kellett aggódnunk egy darabig! Pillanatokkal később az utolsó fénycsík is elenyészett és a sötétedő égboltot lassan átvették a ragyogó csillagok.

A száraz gallyak már ott sorakoztak a kövek között, én pedig egy jól irányzott gyújtóvarázslattal rögvest életre keltettem a lángokat. A tábortűz kellemes meleg fénye azonnal bevilágította a tisztást és a hegy lábát.

Gourryval helyet foglaltunk a ropogó tűz mellett, majd hamarosan Gwen is csatlakozott hozzánk. Egy kis ideig csak a tűzifa pattogását meg a ciripelő tücskök hangját lehetett hallani a sötétedő erdő szélén. Ám a nyugalom nem tartott sokáig: Gourrynak hirtelen beugorhatott, mit mondtam még a lóháton és kérdő tekintettel felém fordult.

– Ööö... Lina? Nem azt mondtad, hogy ha ide érünk, akkor kerítesz nekünk valahonnan ennivalót? 

– De, azt mondtam! És ha nem látnád épp azon vagyok! – feleltem, miközben már mélyen a kabátom belső zsebében matattam. 

Most biztos az a kérdés fogalmazódott meg benned, hogy mégis mi a fenéért a zsebemben keresek vacsorát? Nos, ha korábban figyelmesen követted a szavaimat, említettem, hogy van erre egy sajátos kis trükköm. Még az előző utazóruhámnál vettem észre, hogy egy olyan különleges bűbáj ül rajta ami engem is igencsak meglepett: ha megéheztem a belső zsebemből bármikor elő tudtam halászni szinte akármilyen ételt! Persze ezt a dolgot inkább csak vészhelyzeti tartaléknak tartogattam – ha volt nálam elég elcsent... izé, becsületesen szerzett pénz úgyis beültünk egy rendes étterembe. 

De mivel most teljesen kifogytunk a készletekből úgy döntöttem itt az ideje bevetni a titkos fegyvert! Szerencsére ezen a kabátomon is rajta van ez a varázslat. Hogy mégis hogyan került rá erre is, meg az előző rózsaszín ruhámra is... hát fogalmam sincs. Habár tudnék valakire tippelni, de a lényeg, hogy működik! 

Na lássuk csak...

Amilyen mélyen csak tudtam belenyúltam a zsebembe és fejben gyorsan végigpörgettem a menüt. Úgy döntöttem, hogy vacsorára bőven elég lesz nekünk néhány ízletes ropogósra sült csirkecomb, egy kis füstölt sajt, párolt zöldségek, pár szelet friss kenyér és egy jó nagy üveg gyümölcslé. 

Ahogy elképzeltem őket, már húztam is elő az ételeket, miközben a leterített pokrócra sorban pakoltam ki a tányérokat, evőeszközöket, poharakat. Gourry és Gwen közben kiguvadt szemekkel, döbbenten figyelték a magánszámomat – alig akartak hinni a szemüknek! Amint végeztem a tálalással szőke testőröm tátott szájjal nézett rám. 

– Lina...?! Ez... Ezt.. mégis, hogy csináltad?!

– Én is ugyanezt akartam kérdezni! – hajolt előre Gwen is teljesen elhűlve. 

– Nos... ez titok! – jelentettem ki büszkén a mutatóujjamat semlegesen a magasba emelve, pont úgy ahogy egy bizonyos állandóan vigyorgó ismerősünk tenné. – De annyit elárulok, hogy ez egy amolyan vészhelyzeti trükk!

– Hát, akár mi is ez, ezzel most nagyon megleptél... – mondta Gourry, de a döbbeneténél sokkal erősebb volt az éhsége, így már nyúlt is az egyik legszaftosabb csirkecombért.

– Így igaz! De ennek ellenére ez a csirke egyszerűen isteni! – bólogatott Gwendolyn is elégedetten miután beleharapott a saját adagjába. 

– Pontosan ahogy mondod! – értettem egyet barátnőmmel és én is jóízűen nagyot haraptam a vacsorámból. 

Evés közben hirtelen eszembe jutott valami. Elvégre itt volt a tökéletes alakom, hogy végre megkérdezzem a barátnőmet, hogy mi újság van vele! Az rendben van, hogy már tudom, miért járt erre, de a szüleiről semmit sem hallottam és bevallom igencsak érdekelt a dolog, legfőképp az édesanyja felől szerettem volna érdeklődni. 

Ám mielőtt kérdésre nyithattam volna a számat, Gwendolyn volt olyan aranyos és megelőzött egy elég elgondolkodtató kérdéssel. 

– Hmm... szerintetek mit akart az a hatkarú Mazoku? 

–... Őszintén szólva, magam sem tudom. – válaszoltam komoran és a lángokat bámulva letettem a villámat. – Nekem is csak annyit mondott, hogy az a feladata, hogy végezni akar velem.

De belül nagyon is jól tudtam a nyers igazságot: megint egy újabb szörny, aki mindenáron halottan akart látni! Csak az volt az egyetlen nagy kérdés, miért? 

Biztosan tudott azokról a tetteimről amiket eddig véghezvittem és úgy gondolta, hogy beáll a sorba, hogy pontot tegyen az életem végére. De ha ez valóban így van, akkor mégis ki a fenétől hallott róla, kiket győztem le eddig? Hiszen szinte az összes Mazoku nagyurat elpusztítottam már, nem igazán maradt senki aki beszámolhatott volna róla neki.

Hacsak.. Várjunk csak egy pillanatot... 

Hirtelen beugrott! Hogy felejthettem el, hogy amikor annak idején Lukeval összecsaptunk, a harc előtt megjelent az a két nő?! Az egyikük egyértelműen Zelas Metallium volt a Leghatalmasabb Fenevad, a másik pedig Mélytengeri Delfin! Kétség sem férhet hozzá! Ami viszont azt jelenti, hogy valamelyikük biztos közölte a híreket Gedonnal. Azonban akárhogy próbáltam pörgetni az agyam ezen a teórián a hosszú fárasztó nap kifogott rajtam. Az elmém egyszerűen megtagadta az együttműködést. 

Így inkább csak megráztam fejem és visszarángattam magam a valóságba – pont abban a pillanatban, amikor Gourry befejezte a mondandóját Gwennek. Ugyan nem hallottam a teljes sztorit, de annyit sikerült elcsípnem belőle, hogy szőkeségem egyik korábbi közös utunkról mesélt. És mit ne mondjak megint sikerült meglepnie azzal, milyen hajszálpontosan emlékezett a részletekre.. 

– Egy valamit amúgy nem értek, .... – csendült fel Gourry meglepően komoly hangja mellettem, miközben meredten bámulta a tábortüzet.

– Micsodát? – kérdeztem vissza két falat között, miközben épp egy adag párolt zöldséget lapátoltam a villámra. 

– Miért akar téged az összes létező szörny megölni? – pillantott rám teljesen őszinte kíváncsisággal. 

A kérdés hallatán a villa szinte megállt a levegőben, félúton a szám és a tányérom között. Komolyan mondom ennél jobb témát nem is találhatott volna ki vacsora közben! Hatalmasat sóhajtottam, lenyeltem az utolsó falatot és Gorry mélykék szemeibe néztem.

– Hahh... Komolyan mondom, kettőt és könnyebbet nem tudsz kérdezni? Ha tudnám a választ, már rég elmondtam volna. De ha már felhoztad, te mit gondolsz erről?

– Én? Hmm... – gondolkodott el testőröm miközben a villának a nyelével támasztotta alá az állát, és a csillagos égre meresztette a szemét. Ugyan hallani nem hallottam, de szinte éreztem, ahogy az az egyetlen árva fogaskerék keményen megerőlteti magát a fejében. Nem sokkal később azonban egy meglepően éles el válasszal rukkolt elő. – Szerintem te egyszerűen valakinek az útjában vagy... és ezért akarnak mindenáron megszabadulni tőled. 

Gwennek a torkán akadt a falat. Egymásra néztünk a barátnőmmel és jó néhány másodpercig szóhoz sem tudtunk jutni. Ha őszinte akarok lenni a legkevésbé sem számítottam ilyen megfontolt válaszra szőkeségemtől. Azt hittem valami kapitális butaságot fog benyögni, de úgy látszik néha-néha igenis képes használni azt az egy szem agysejtjét. 

Igazából én is pont erre gondoltam. Mi van, ha a Mazokuk megint valami hatalmas dobásra készülnek a háttérben, és nem tetszik nekik, hogy én folyton belerondítok a terveikbe? Persze ha úgy nézzük ez eddig is így volt, szóval magán a dolgon túlságosan nem lepődtem meg. Ám jelen pillanatban a sötét összeesküvéseknél, sokkal jobban érdekelt mi van a barátnőmmel. Erre tessék ez a mamlasz előáll ilyen mély elgondolkodtató kérdéssel! Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy témát váltsak és végre választ kapjak arra, ami igazán fúrta az oldalamat. 

– Lehet, hogy igazad van Gourry... de ezen ráérünk később is rágódni. – értettem vele egyet, miközben elfeleztem egy szelet füstölt sajtot, majd Gwen felé fordultam. – Mondd csak Gwen, veled mi újság mostanában? Meg úgy egyáltalán a családoddal? Ó... tényleg, erről jut eszembe, édesanyád, hogy van? 

– Anyukám...? Szerencsére jól! – kortyolt bele a gyümölcslébe Gwen. – Igaz néha-néha még betegeskedik egy kicsit, de hála az égnek, ennek ellenére jó a kedve. Velem meg.. nos, megvagyunk, a bátyám férjhez ment, én pedig már pár éve a palotában dolgozok, mint lovasoktató és mágiatanár helyettes. 

Ahogy figyeltem Gwendolynt valahogy az az érzésem támadt, mintha nem mondana el mindent... mintha kissé elmaszatolná az igazságot. De persze lehet, hogy csak én képzelődtem a fáradtság miatt vagy egyszerűen csak váratlanul érte a kérdésem.

– Hűha az biztosan nagyszerű lehet! A palotában dolgozni nem kis dolog. – kapartam össze a tányéromon maradt utolsó morzsákat. 

Mivel már igencsak későre járt, és másnap korán akartunk indulni, villámgyorsan magunkba lapátoltuk a maradékot, majd rendet raktunk magunk körül. A pokrócot gondosan kiráztuk – alvóhelynek tökéletesen megfelelt a köves talajon. A tüzet alaposan eloltottuk a biztonság kedvéért, (elvégre elég volt mára egyetlen leégett erdő is!), majd elterültünk a kényelmes anyagon és a felettünk elterülő csillagtengert bámulva elkezdtünk formákat kirakni a fénylő pontokból.

Ahogy ott feküdtünk a csendben akaratlanul is elárasztottak a gyerekkori emlékek. Eszembe jutott hányszor játszottunk ilyet Lunával kislány korunkban... vagy amikor a szüleinknek végre volt egy kis szabadidejük, elmentünk valahová, és lefekvés előtt mind a fűben ülve néztük az eget. Miközben a ragyogó éjszakát figyeltem, éreztem ahogy a szemhéjaim egyre nehezebbé váltak. Végül utat engedtem a mardosó fáradtságnak és hagytam, hogy az álom teljesen elnyeljen.

Másnap kifejezetten kipihenten sikerült felébrednem és meglepő módon nem is olyan későn! a nap állásából ítélve még javában délelőtt lehetett. Igaz nem a saját belső órámnak köszönhetően pattantam ki a pokrócból, hanem Gwen elég hangos zajongására. Amikor kissé álmosan kérdőre vontam kiderült, hogy néhány kósza útonálló megpróbálta elcsenni Reirát, ő pedig egyedül üldözte el a teljes társaságot. 

Azt viszont ne kérdezd, miben mesterkedtek azok a szerencsétlenek. Igen furcsának tartottam a dolgot... Úgy értem láthatták, hogy ott alszom, én is meg a testőröm is, mégis volt képük megpróbálni a lótolvajlást! Bár a mai napig rejtély számomra, hogy a fenébe nem ijedtek meg tőlem első látásra... Na de mindegy is.

Gyorsan nekiláttunk a reggelinek, ismét bevetettem a bevált zsebes trükkömet – elvégre reggeli gyanánt ez volt a létező leggyorsabb és leghatékonyabb megoldás – amint pedig az utolsó falatig minden befaltunk alaposan kiráztuk a pokrócot. Ám amikor Gwendolyn a helyére akarta tenni a plédet, feltűnt valami fura: a tegnapi elővarázsolt tányéroknak meg az evőeszközöknek hűlt helye volt! Pedig esküdni mertem volna rá, hogy tegnap este pont oda pakoltam a pokróc mellé.

Mondjuk az ilyen mágiáknál megesik az ilyesmi... mindegy ez most mellékes csak úgy hirtelen beugrott. 

Na de folytassuk is a sztorit. 

Szóval elhagytuk a hegy lábát, nyeregbe pattantunk és tempós galoppban megindultunk tovább Atessa városa felé. Amikor órákkal később végre feltűntek az előttünk magasodó falak, be kell vallanom egy picit ideges lettem. Bennem volt a zabszem, hogy az itteni őrök esetleg kiszúrták a tegnapi hatalmas erdőtüzet a távolban... Szerencsére azonban nem volt szükség túlzott magyarázkodásra! Miután megállítottak minket a kapunál az egészet le tudtuk annyival, hogy mi is láttuk a füstöt a hegyek felől, de halvány lila gőzünk sincs mi történhetett. Az őrök gyanakvás nélkül rábólintottak a dologra, úgyhogy végül minden fennakadás nélkül beengedtek minket a településre. 

Atessa utcáira lépve az első utunk rögvest egy tisztességes fogadóba vezetett. Bár a zsebes trükköm életet mentett a hegyekben, de egy kiadós ebédre meg egy puha ágyra még maga a zseniális varázslónő – azaz jómagam – sem tudott volna nemet mondani. 

– Ööö... nem úgy volt, hogy Latka felé megyünk tovább, Lina? – fékezett le hirtelen Gwen lova mellett, miközben értetlenül pislogott a fogadó és a belváros forgataga között.

Barna hajú barátnőm biztos azt hitte, hogy mezei szellemek vagyunk és egyetlen vágtával átlovagolunk a városon, hogy kajálás meg pihenés nélkül haladjunk tovább. Csakhogy, az utolsó rendes étkezésünk óta már szinte évek teltek el. Arról nem is beszélve, hogy a másik égetően fontos elintéznivalóm az volt, hogy feltöltsük a megcsappant készleteinket. Úgyhogy eszem ágában sem volt azonnal továbbállni. Szemben fordultam vele és elégedetten csípőre tettem a kezem. 

– De pontosan. De ha már amúgy is áthaladunk a városon, akkor először gondoskodunk a korgó hasunkról, aztán pedig bepótoljuk azt a bevásárlást amit Seyruunban elfelejtettünk. Jól mondom, Gourry? 

Csakhogy a szőke mamlasz a világon semmit sem reagált a kérdésemre. Bambán pásztázta a környező épületeket, mintha életében először járt volna Atessában. 

– Hahó! Föld hívja Gourryt! Kérdeztem valamit! – hadonásztam a kezemmel az orra előtt, hogy végre magamra vonjam a figyelmét. 

– Hogy... mivan? – tért magához hirtelen és értetlenül nézett le rám. 

– Hahh... mindegy, felejtsd el... – sóhajtottam egy akkorát, hogy a fákról is lehullottak volna a levelek, majd jó alaposan megforgattam a szememet. Karba tettem a kezem és gyanakvóan kérdőre vontam. – Mégis min gondolkozol ennyire a falakat bámulva? Csak azt nem mond, hogy valahonnan ismerős ez a város, mert attól rögvest kiakadok! 

Komolyan, csak nem felejtette el teljesen, hogy mi történt itt. 

– Várjunk csak... én azt hiszem tudom, mire gondolsz Lina. – szólalt meg barátnőm elgondolkodva. 

– Shh...!– intettem le Gwent azonnal egy mutatóujjal.

Gondoltam, hogy ő pontosan tudja miről van szó, hiszen ami itt legutóbb történt, az elég nagy hullámokat vetett a környéken, szóval biztosan hallott róla. De én most kifejezetten arra voltam kíváncsi, hogy az én drága szőke lovagom agyában dereng-e egyáltalán valami. Gourry komótosan megvakarta a tarkóját, majd beszédre nyitotta a száját. 

– Hmm... ami azt illeti, igen. Szerintem mi már egyszer voltunk itt. 

– Na! Csak emlékszel akkor valamire. – feleltem elégedetten. – De a lényegre még mindig nem válaszoltál.

– Ez igaz... de azért fél füllel azt is hallottam! Akartam is kérdezni, hogy nem megyünk be végre a fogadóba, csak megálltatok itt az út közepén beszélgetni. – válaszolta szőkeségem, miközben kényelmesen megigazította a hátán lógó kardját. 

Még hogy ő fél füllel hallotta.. Na persze! Inkább az étel illatát érezte meg fél mérföldről!

Már épp nyitottam a számat, hogy egy jó beszólással vitába szálljak vele, de még mielőtt egyetlen szót is kiejthettem volna, barátnőm két kezét felemelve hirtelen közénk vágott. 

– Jól van, ezen most felesleges elkezdenetek vitatkozni! Én voltam az, aki annyira tovább akart haladni. Szóval együnk.

Jelentette ki Gwen pontot téve az végére, majd odalépett a fogadó fala mellett álló oszlophoz és gyorsan hozzárögzítette Reira gyeplőjét. Gourryval egy emberként vontunk vállat, egymásra néztünk és csendben követtük barátnőmet. 

Amint átléptük a küszöböt, azonnal megcsapta az orromat a finomabbnál finomabb ételek ínycsiklandó illata. Gyorsan kivettem két szobát éjszakára, leadtam a nem éppen szerény rendelésünket, majd helyet foglaltunk az egyik ablak melletti sarokban. 

Egyébként nem akármilyen étteremben voltunk: az Ezüst Levél fogadóba ültünk be, pontosan abba a helybe, ahol korábban Alainával is megismerkedtünk. Hirtelen egészen erős déjà vu érzésem támadt. Pontosan ugyanúgy jól álltunk pénzileg, mint akkor – egyetlen különbséggel: most legalább senki sem akart ránk sózni, valami életveszélyes munkát!

Ám ahogy leültem a székemre, hirtelen egy fura meleg hullám csapott végig rajtam. Rendesen izzadni kezdtem. 

Pedig az ablakok nyitva voltak, hogy mozogjon a levegő, mégis pokoli forróság tört rám, mintha egy kandalló mellett ültem volna. Vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Gyorsan lekaptam magamról a köpenyemet, meg a vállvédős kabátomat is, de azt hiszed jobb lett? Áh dehogyis!

Mi a fenétől lett hirtelen ennyire forró a levegő? Az oké, hogy nyár van, de ez most valami egészen más... Csak nem abban a bizonyos időszakban lennék máris?!

Kezdtem el magam kétségbeesetten legyezni az asztalon lévő étlappal, miközben a szemem a pult felé siklott. Odakapva a fejemet azonnal kiszúrtam egy ismerős arcot: MacLyle urat, a fogadó tulajdonosát. MacLyle úr épp a poharakat törölgette a pult mögött, de ahogy meglátott minket a tekintette felcsillant, és azonnal felénk indult.

– Csaknem Lina kisasszony és a társasága az? – lépett az asztalunkhoz széles mosollyal. – Micsoda meglepetés! Azt hittem a történtek után, már rég továbbmentetek Latka fele!

– Igen eredetileg úgy volt MacLyle úr. Csak egy kisebb kerülőt kellett megtennünk, de most megint arra visz az utunk. – válaszoltam, miközben az étlappal továbbra is gőzerővel legyeztem magam. – Itt a városban mi a helyzet? Jönnek még errefelé „különleges" banditák?

– Hála az égnek nem. Helyettük maradtak a tolvajok. De hát azok eddig is voltak. – felelte az öreg a fejét rázva. 

A beszélgetésünk közben végre megjelent a pincérünk is a gőzölgő tálakkal! Szerencsére egyáltalán nem kellett sokat várnunk rá. Gyorsan lepakolta az ételeket az asztalra – mit ne mondjak, a kárpitozott fafelület épphogy elbírta a hatalmas dolgokat. 

– Nem is zavarok tovább, egyetek csak! Minden jót, és jó étvágyat! – köszönt el MacLyle úr vissza sétálva a pult felé, ahol már a vendégek türelmetlenül vártak rá. 

Én azonban még utána szóltam. 

– Önnek is minden jót! Öröm volt újra beszélni. 

Ezzel a lendülettel visszafordultam a többiekhez és nekiláttunk eltüntetni a felszolgált sülteket. Egy kis ideig nem is lehetett mást hallani az asztalunk körül, csak az evőeszközök csörömpölését meg a jóízű csámcsogást. 

Gourryval olyan vad falásba kezdtünk, mintha hetek óta egy falatot sem ettünk volna. Érdekes módon Gwen csak ült a tányérja felett és alig-alig nyúlt az adagjához. Látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét: néha-néha a környező asztalok felé fordította a fejét, mintha attól tartana, hogy valaki jön utánunk, vagy titokban figyel minket.

– Mi az, nem ízlik? – pillantottam barátnőmre két jókora falat közt. Majd én is észrevétlenül körbepásztáztam a fa bútorok mögött ülő társaságot. Semmilyen gyanús alakot nem láttam. Úgyhogy nem értettem, mi a fenéért aggódik ennyire.

– De finom... csak aggódom Reira miatt. – tette le a villáját, és sóhajtva az ablak felé nézett.

– Nem kell aggódni miatta, jól elvan ő odakint. – nyugtattam Gwendolynt, miközben kényelmesen a könyökömre támaszkodtam. 

Arra viszont álmomban sem számítottam, hogy amíg a barátnőmmel beszélek, Gourry olyan ravasz lesz, hogy megpróbálja visszaadni a múltkori kajalopásomat! Csakhogy a szőkeség elszámolta magát. Abban a pillanatban, amikor az ujjai laza mozdulattal elindultak a tányérom felé, hogy elcsenjen tőlem pár finom falatot, a szemem sarkából kiszúrtam a dolgot. A reflexeim szerencsére még mindig a topon voltak: villámgyorsan rá csaptam a villámmal a kézfejére!

– Hohó! Na még mit nem!

– Auuu! Ez fájt Lina! – jajdult fel szőke lovagom és gyorsan visszahúzta a kezét, miközben a megsértett ujjait dörzsölgette.

– Így jár az aki ételt mer lopni tőlem! – kortyoltam bele elégedetten az italomba. 

Ezután Gourry csak rám vigyorgott, belátva, hogy esélye sincs újabb adagot lopni tőlem, majd vállat vonva visszafordult a tálján maradt utolsó morzsákhoz.

Én gyorsan belapátoltam mindent ami még a tányéromon volt, és Gwen is úgy tűnt lenyugodva evett végre pár falatot, bár a tekintetét továbbra sem tudta levenni az ablakról. Nem sokkal később felmentünk a szobáinkba. Ahol végre volt egy kis időm, hogy összefoltozzam az átszakadt köpenyemet – mégsem járkálhat a zseniális varázslónő úgy a városban, mint valami rongyos koldus.

És csodák csodájára – ami nálunk annyira ritka, mint a repülő disznó – a napunk hátra lévő része teljesen nyugodtan telt.

Igaz ez a nagy idill pontosan addig tartott, amíg másnap reggel fel nem riadtam Reira hangos kétségbeesett nyerítésére és Gwendolyn dühös kiabálására, ami még a zárt ablaküvegen át is beszűrődőtt. 

– Haahh... mi ez a zaj? – ásított egy akkorát Gourry, mint egy bálna, miközben gyanútlanul dörzsölgette a szemét. 

 Érdekes! Bezzeg ezt meghallja! De amikor Zel ott Eramkiriában többször is bekopogott az ajtónkon, úgy aludt, mint akit agyon ütöttek!

– Nem tudom, de mindjárt utánanézek! – morogtam kikászálódva a pihepuha takaróból, majd komásan az ablakhoz csoszogtam.

Amint szemtanúja voltam, mi is folyik a fogadó előtt, a csipám azonnal kinyílt, és a maradék álom is kirepült a szememből. Három elég gyanús fiatal srác állta körül Gwendolynt és ha a jelekből jól olvastam, kifejezetten Reira miatt gyűltek köré. Gondolom azok a korábbi lótolvajok lehetek, akik már a hegy lábánál is felbukkantak. 

De mit akartak valójában tőle? 

Kizártnak tartottam, hogy csupán egyetlen ló miatt masíroztak volna be a város közepére, közvetlenül a fogadó elé... Itt valami sokkal bűzösebb dolognak kellett lennie a háttérben! Ezért aztán teketóriázás nélkül sarkon fordultam és a ruháimhoz lépve rögvest öltözni kezdtem. 

– Hova mész ilyen hirtelen? – ült fel testőröm az ágyban, és kíváncsian méregetett.

– Gwen úgy tűnik fura társaságba keveredett, én meg megyek, hogy kisegítsem a bajból. – vágtam oda hozzá, miközben a rövid kardomat az övemre csúsztattam.  

Gyorsan magamra kaptam a köpenyemet meg a csizmámat, és sietős léptekkel elhagytam a szobát, még mielőtt Gourry egyáltalán felfoghatta volna a válaszomat. Lerohantam a falépcsőn, átviharoztam az éttermi részén, majd kiérve megtorpantam. Ahogy kinyitottam a fogadó nehéz tölgyfa ajtaját a friss reggeli levegő azonnal az arcomba csapott, én pedig megálltam a veranda szélén és gyorsan végigmértem a terepet. 

Gwen ott állt Reira mellett az egyik kezével a ló kantárját szorítva, és a testtartásából csak úgy sugárzott a feszültség. Vele szemben három fiatal fickó méregette őt meg a lovat – és nem éppen barátságos szándékkal. Egyikük sem nézett ki holmi útonállónak vagy lecsúszott koldusnak, de a magabiztos fellépésükből azonnal látszott, hogy nem most jöttek a templomból. 

– Mondtam, hogy nincs nálam annyi! A lovamról pedig ne is álmodjatok! – hallottam meg Gwendolyn feszült éles hangját. 

– Rendben, és akkor mikor fogod ide adni? – lépett közelebb az egyik fiatal srác hozzá. 

– Majd, de az nem most lesz! És most tűnés! – vágott vissza barátnőm, varázslásra készen fenyegetően felemelve a kezét. 

Már épp nyitottam volna a számat, hogy bedobjak egy csípős megjegyzést – mondjuk olyasmit, hogy a lábuk gyorsabb-e, mint az én Tűzgolyóm –, de a srácok viselkedésében volt valami fura. Nem úgy viselkedtek, mint a sima lótolvajok. Túlságosan magabiztosak voltak, mintha pontosan tudnák, hogy valaki áll mögöttük.

– Valami probléma van fiúk? – szóltam rájuk a hátuk mögött karba téve a kezemet, miközben az a jól ismert pimasz vigyor ült ki az arcomra. – Elfogyott a pénzetek és kora reggel jutott eszetekbe kéregetni?

Gwen megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátott, de a szemeiben nem a felhőtlen öröm tükröződött. A tekintetéből inkább azt olvastam ki: ,,Kösz, hogy jöttél Lina, de én is elbírok velük." 

A három fickó egyszerre fordult felém. A vezetőjük, egy fekete, cofba kötött hajú férfi végigmért. De ahelyett, hogy megrémült volna a zseniális varázslónőtől, vagyis az én nagyságomtól, inkább csak rezzenéstelen arccal bámult a szemembe. 

– Nem, de ehhez neked semmi közöd. – válaszolta a fekete hajú olyan lenéző hangon, hogy a fogaim csikordultak egyet.  

– Rendben! Akkor jobban teszitek, ha minél gyorsabban eliszkoltok innen, még mielőtt valamelyikőtök maradandó égési sérüléseket szerez! – feleltem olyan fenyegető hangnemben amennyire csak tőlem telt. 

–...Menjünk innen.. – jelentette ki a főnökük, hideg arccal, mint aki belátta, hogy jobb velem nem ujjat húzni. Megfordult és az egyik utca irányába Gwent kikerülve elindult, a társai pedig némán követték. De a cofos még egy utolsó mondat erejéig vissza szólt a válla felett. – Nem most láttuk egymást utoljára Starland! Ezt jól jegyezd meg! 

A fenyegetés ott lebegett a levegőben, mielőtt végleg eltűntek volna a sikátorok között. Legszívesebben utánuk rohanva pofán vágtam volna a cofost, de most jobban érdekelt Gwen és ezek a fickók elképesztő ismeretsége. Úgy beszéltek egymással, mint akik hónapok óta vagy még régebbről ismerik egymást. Lelépve a lépcsőről azonnal kérdőre vontam barátnőmet. 

– Kik voltak ezek? Mert gondolom nem valami vadidegen srácok, inkább ezeréves ismerősök lennének, igaz?

– Nézd, ahogy a srác is mondta, ehhez semmi közöd! Meg amúgy sem akarok róla beszélni! – felelte Gwen homályosan, majd odalépett a kikötőfához vissza kötni Reirát, mintha a kantár lenne a legérdekesebb dolog. 

– Figyelj, valami biztos van köztetek, és ha jól hallottam nem kevés pénzzel tartozol nekik. A másik meg, utálom ha titkolóznak előttem, úgyhogy jobb ha kibököd. – léptem közelebb hozzá és a vállára tettem a kezem. 

Nem akartam faggatni, de mivel láthatóan komoly ügyről volt szó segíteni szerettem volna neki, akár tetszik akár nem. Amúgy is tartoztam neki, nélküle nem tudtuk volna legyőzni Gedont.

Gwen egy kis ideig nem válaszolt, látszott rajta, hogy nem akar beavatni, úgy gondolta nem rám tartozik és jobbnak szerette volna, ha kimaradok ebből a zűrből. De végül meggondolta magát, finoman levette a kezemet a válláról és felém fordult. 

– Majd elmondom, csak előtte hagyjuk el Atessát. 

– Rendben. – egyeztem bele egy morgás kíséretében. Akármennyire is dühített ez a ködösítés, be kellett látnom, hogy most kényszerítéssel nem érek el semmit.

Gwen még egyszer megsimogatta Reira sörényét, majd szó nélkül szinte észrevétlenül beliszkolt a fogadó nehéz ajtaján. A fal mellett támaszkodva karba tett kézzel, összeszűkült szemmel néztem a távolodó alakját. A fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések. 

Mi a fene folyik itt?! Mégis mi köze van egy ennyire összeszedett lánynak azokhoz a gyanús pimasz alakokhoz?!

Be kell vallanom nem kicsit nyugtalanított a dolog, az agyam azonnal elkezdett mindenféle merész hülye teóriát az orgyilkos-céhektől kezdve a titkos alvilági adósságokig, úgyhogy inkább megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatokat. Felnyögtem, odaléptem Reirához és finoman végig simítottam az orrnyergén.

– Te mit szólsz ehhez nagylány?

Tudtam jól, hogy teljesen feleslegesen vártam bölcsességeket egy olyan lénytől aki legjobb esetben is zabot csócsál egész nap. Mégis Reira kiadott egy hosszú mély horkantást és megrázta a fejét pontosan úgy, mintha azt mondaná: ,,Várj türelemmel míg ki nem érünk a városból!"

Jó lehet, hogy csak én képzeltem ezt az összetett választ az alváshiány miatt, de mindenesetre jól esett. 

Ráveregettem még egy kicsit a nyakára, aztán megfordultam és visszabattyogtam a fogadóba. Amikor benyitottam a szobánkba, Gourry már teljesen magára húzva a takarót horkolt tovább, mintha mi sem történt volna. Gwen ajtajánál is síri csend honolt, gondoltam ő is eltette magát. Igaz a gyomrom ugyan már most úgy korgott, mint egy éhes kiméra, de az alvás gondolata hirtelen sokkal vonzóbbnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy kihagyom a reggelit és én is húzom a lóbőrt egy icipici időre. 

Na persze... az ,,icipici alvásból" végül nem kis szunyókálás, hanem jó kétórás mély alvás lett! De legalább a kimaradt reggeli után végre kényelmesen, királyi módon meg tudtunk ebédelni. 

Amikor kifizettük a számlánkat MacLyle úrnak –, ami mondanom sem kell, olyan fájdalmas csapást mért a pénztárcámra, hogy belefájdult a szívem –, elhagytuk a fogadót és egyenest a nyüzsgő zajos piacsorok felé vettük az irányt. Kora délután lévén a zsúfolt utcákon alig lehetett lépni a bódék közt fel-alá lézengő alkudozó tömegtől. A kofák kiabáltak, a portékák illata keveredett a levegőben, az emberek meg úgy tolongtak a portékákért, mintha a kereskedők ingyen dobálták volna az árut. 

Egek, mi a fene van itt?

Húzódtam arrébb gyorsan Gourry válla mellé a macskaköveken, mielőtt egy sietős, széles vállú férfi fellökött volna a tolongásban. Akkora tömeg nyüzsgött a szűk utcákon, hogy mielőtt ideértünk szóltam Gwennek: menjen csak nyugodtan előre a városkapuhoz. Ha velünk jön ebben a káoszban tuti, hogy elveszítjük a szemünk elől, aztán keresgélhetjük a félhomályban, mint tűt a szénakazalban. 

Néhány perce még mozdulni sem tudtunk, de amikor a tömeg végre résnyire feloszlott előttünk, észrevettem a hátam mögött egy bódét, ami előtt szinte alig álltak emberek. Na több sem kellett! Gyorsan megragadtam Gourryt a mellpáncélja szélénél fogva, és elkezdtem vonszolni az árus felé. 

– Hé Lina, hova húzol?! – értetlenkedett szőkeségem hátrafelé pislogva a válla felett, mint aki még mindig nem fogta fel a szándékomat.

– Szerinted? Végre felszabadult az egyik árus, úgyhogy oda! Te fafejű! – válaszoltam hátra se pillantva, miközben szaporáztam a lépteimet, nehogy valami pofátlan alak elénk furakodjon.

A pulthoz érve alaposan végigpásztáztuk a felhozatalt. Szép kis választék volt: friss zöldségek, lédús gyümölcsök és – persze a legfontosabb – jó adag szárított hús sorakozott a ládákban. Bevásároltam almából, burgonyából, szárított marhahúsból, és még jó néhány alapvető útravalóból, miközben Gourry csak tovább bámészkodott a pulton, mint egy gyerek a játékboltban. 

De figyelj... azt hittem, felrobbanok, amikor fizetni akartam! Ugyanis a bódé mögött álló eladó hölgy képes lett volna a megvásárolt termékekért az eredeti ár háromszorosát elkérni! Mérgemben akkora csapást mértem a fapultra, hogy még szerintem a piac túlsó végén lévő vásárlók is felugrottak a zajra. 

– Na ne szórakozzon velem! Ki a fene venne meg bármit is ennyiért?! 

– Nézze, kisasszony... értem én, hogy sokallja érte az összeget, de valamiből nekem is meg kell élnem! – mentegetőzött a hölgy láthatóan megrémülve a pult csattanásától. 

De ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Felőlem aztán úgy vághat át másokat, ahogy akar, de velem Lina Inverse-szel nem fog szórakozni! Elvégre én magam is kereskedőcsaládból származom, és pontosan tudom mennyit ér az áru a piacon. 

Igaz, lehet, hogy a nőnek tényleg szüksége volt a pénzére, de attól még nem kell elszállnia a csillagos égig.

– Tudja mit? Fizetek 5 aranyat meg 10 ezüstöt! Mit szól? – léptem közelebb megkezdve az alkudozást jóval az elfogadható ár alatt. 

– De...– akadt meg a szó a nő torkán, miközben a szemei kétszer akkorára nyúltak a döbbenettől.

– C-c-c... – csóváltam a fejem hadonászva az árus orra előtt a mutatóujjamat, mint egy szigorú tanárnő. Majd előszedve a legveszélyesebb vigyoromat, még közelebb hajoltam hozzá a pult felett. – Figyeljen rám! Jobban teszi, ha elfogadja az ajánlatomat. Gondolom nem akarja, hogy más fülébe is eljusson, milyen pofátlanul magas árakat kér ezekért a gyümölcsökért? Amiket mellesleg a szomszéd bódénál sokkal olcsóbban is megvehetnek az emberek, igaz?

Erre a fenyegető kijelentésemre az eladó úgy berezelt, hogy nemhogy elfogadta az ajánlatomat, de konkrétan ingyen a kezembe nyomta az egész batyut! Csakhogy el ne járjon a szám a többi vásárlónak. Amíg én az árus lelkivilágát rendeztem át, addig szőke lovagom már egy másik bódénál álldogált és azon töprengett hosszas fejtöréssel, mit kellene még vennie – pedig alig pár perce még mellettem bámészkodott.

Végül nem kellett sokat várnom rá: pillanatok alatt végzett a saját bevásárlásával, és végre elindulhattunk Gwenhez. A barátnőm már elég türelmetlenül álldogált Reira előtt egy hatalmas épület hűvös árnyékában, de mihelyt meglátott minket, a feszült, nyugtalan kifejezés azonnal elsimult az arcáról.

– Mehetünk?

– Persze. Bocs, hogy megvárakoztattunk, de ezen a nyavadt piacon szó szerint tömegnyomor volt. – feleltem, miközben a potya árut igyekeztem bepréselni a köpenyem belső zsebeibe.

A nap ragyogó sugarait néha-néha eltakarták a lassan úszó bárányfelhők, de a levegő ennek ellenére kellemesen meleg maradt. A szellő lágyan fújdogált a hegyoldal és a város masszív kőfalai közt, aminek hála a nehéz köpenyem ellenére nem volt pokolian melegem. 

Még a kapu előtt Gourry kezébe nyomtam egy jókora adag szárított marhahúst, hogy ne kezdjen el félmérföldenként a gyomrára panaszkodni. Tudtam jól: legközelebb csak akkor eszünk rendes meleg ételt, ha elérjük a következő falut. Aztán végre-valahára átléptük Atessa északi kapuját. 

Mit ne mondjak... az út eleje elég unalmasan telt. De természetesen ez a csend csak a vihar előtti szélcsend volt. Elvégre velünk mindig kell történnie valaminek! Szimplán képtelenség, hogy a zseniális varázslónőnek akár egyetlen nyugodt, eseménytelen órája is legyen.

Némán a gondolatainkba merülve gyalogoltunk egymás mellett, a kanyargós erdős úton magunk mögött hagyva a város falait. Bevallom többször is viszketett a nyelvem, hogy rákérdezzek Gwennél a reggeli lekezelő pofátlankodókra, de végül mindig elvetettem az ötletet. Úgy voltam vele: ha elérkezettnek látja az időt úgyis elmondja. Korábban is volt már köztünk hasonló szituáció. Ha valamit nem akart azonnal az orromra kötni, akkor később mindig kiöntötte a lelkét. Nem voltak titkaink egymás előtt – elvégre így tudtam meg annak idején azt is, hogy az édesanyja betegeskedik. Pontosan ezért aggódtam most is annyira. Ha Gwen bajban van, az rám is tartozik, akármennyire próbálja kímélni a társaságunkat. 

Egy idő után feleszméltem a porbámulásból meg a táj lassú kémleléséből, és észrevettem, hogy még mindig a Cecelas erdő sűrű fái közt gyalogoltunk. És a fák között... még mindig ott virított a hónapokkal ezelőtt általam elsütött Sárkányiga tátongó krátere! Elégedett mosollyal húztam ki magam. A természet már visszahódította a friss élénkzöld aljnövényzetet ami vastag szőnyegként borította be a mélyedést és az oldalát. Vagyis, ha úgy nézzük... a pusztításom igazából új életet teremtett ezen a lepusztult vidéken! Akárhogy is a természet hálás lehet nekem!

Ahogy elhaladtunk a kráter pereme mellett, Gwen hirtelen megtorpant, felénk fordult és lassú mély sóhaj kíséretében megtörte a köztünk lévő csendet.

– Rendben... Azt hiszem itt az ideje, hogy mindent elmondjak arról a három srácról. 

A mellkasom előtt karba tettem a kezem, kicsit oldalra döntöttem a fejem és a tőlem telhető legpimaszabb mosollyal válaszoltam.

– Látod? Ezért nem is noszogattalak. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, úgyis beszélni fogsz. 

– Ööö... Miért mit tudtál, Lina? Lemaradtam valamiről? – pillantott rám Gourry azzal a védjegyévé vált értetlen ábrázattal, mint akinek a leghalványabb fogalma sincs róla, melyik világban vagyunk éppen.

Azonban... ebben kivételesen teljesen igaza volt. Ugyanis a kedves kardforgatómat a nagy sietségben elfelejtettem beavatni a reggeli akcióba. Így aztán a pislogása meg a kút mélységű értetlenkedése nagyon is érthető volt.

– Ja... neked még nem is mondtam. – fordultam szőkeségem felé a tenyeremmel eltakarva a szemeimet a vakító napfény elől, mert az a fránya égitest pont úgy sütött oldalról, hogy kiégesse a retinámat. Majd ismét barátnőmre pillantottam. – Gwendolyn kora reggel három meglehetősen gyanús alakkal társalgott kint a fogadó előtt. Akik gondolom az ismerősei.

– Igen, ahogy mondod. – bólintott egyetértően Gwen. 

Pár másodpercig elhallgatott és a tekintetét a földre szegezte, mintha az agyában még mindig azon mérlegelne, mit szabad közölnie velünk és mit kéne inkább mélyen magába temetnie. De aztán megrázta a fejét, felszegte az állát és újból beszélni kezdett. 

– Szóval... amikor korábban meséltem a családomról nektek, nem teljesen mondtam el mindent. 

– Hmm! Valahogy sejtettem. – jelent meg újból az a jól ismert pimasz vigyor az arcomon, miközben csípőre tettem a kezem. 

– Akkor biztos rájöttél... de mindegy is. – váltott át meglepően komoly, sötét hangnemre. 

A szavai nyomán még a madarak vidám csicsergése is elcsendesedett a Cecelas erdő lombjai között, mintha a természetet is annyira izgatta volna a vallomása, mint minket.

– A lényeg az, hogy az anyukám betegsége, meg a bátyám férjhez menetele mellett, nem csak ez történt velem... Először is, apám pár éve egyszerűen ott hagyta anyámat. A másik dolog pedig... az igaz, hogy lovasoktató vagyok a királyi palotában, de nem csak ezzel foglalkoztam. Hanem.... néhány hónapja tagja vagyok egy tolvajbandának is. De már rég ott hagytam őket! 

Hogy mi van?! EGY TOLVAJBANDA?!

Az utolsó mondata hallatán jó pár másodpercig tátott szájjal teljesen ledöbbenve meredtünk rá Gourrval. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit a fülemmel hallottam. Mégis mióta áll ez a lány kapcsolatban tolvajokkal?! Egyáltalán nem tűnt olyan alkatnak, aki bármikor is lepatkálna ilyen alakokkal!

Gyorsan pörgetni kezdtem a fejemben mindazt, ami eddig Gwendolynnal történt. Gondoljuk csak végig! Kétszer próbálták meg ellopni Reirát, aztán kiderült, hogy Gwen nagyobb összeggel tartozik azoknak a fickóknak!

Így már a napnál is világosabbá vált számomra a három tolvaj mesterterve. A képlet egyszerű: vagy kifizeti barátnőm a felhalmozott adósságát, vagy a srácok szépen eladják azt a gyönyörű lovat jó pénzért a piacon, és abból megszerzik a hiányzó összeget.

Hmm.. végül is...? 

Ha hideg fejjel nézem nem is olyan rossz üzlet. Mármint... az ő részükről, logikailag! Félreértés ne essék még véletlenül sem állok a tolvajok oldalán! De a kereskedői vénámat nem tudom csak úgy kikapcsolni. 

Amikor végre-valahára magunkhoz tértünk a döbbenetből az Cecelas erdő ösvényén, egyszerűen képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Felemeltem a kezem és felháborodva kérdőre vontam a barátnőmet.

– Micsoda?!! Mégis... mikor, és miért?!

– Mi az, hogy mikor?! Az előbb mondtam, hogy pár hónapja! Az oka pedig... nos a pénz. – értetlenkedett rajtam Gwen, miközben szorosan karba fonta a karját a mellkasa előtt. Ráadásul, mintha olvasott volna a gondolataimban hajszálpontosan kiolvasta a következő kérdést is még mielőtt egyáltalán én magam tettem volna fel neki. – És tudom mire akarsz még választ kapni, Lina! ,,Talán nem kapsz annyi fizetést a palotai munkádért, hogy ehhez a legalja módszerhez kellett folyamodnom?" De! Kapok pénzt, csak az rettentően kevés volt ahhoz a méregdrága gyógyítófözethez, ami segíthet édesanyám betegségén!

Őszintén szólva... Gwen pontosan tudta, mire akartam választ kapni. Az okra. Nem maga miatt lett tolvaj, nem luxusra vagy ékszerekre kellett neki a pénz, hanem az édesanyja betegségére. Lehet, hogy elsőre sokkolt ez a döntése, de teljes szívemből meg tudtam érteni. 

Ha számodra igazán fontos családtagról, vagy a legjobb barátodról, van szó – mint Gwen esetében az anyukájáról –, akkor bármire képes vagy! Ilyenkor az ember nem azt mérlegeli, hogy a törvény szerint rosszat tesz-e vagy sem... A lényeg egyetlen dolog: hogy az a személy megkapja azt a segítséget, amit megérdemel!

Viszont mielőtt bármit is válaszolhattam volna barna hajú barátnőm megjegyzésére, Gourry úgy döntött, hogy ő is csatlakozik ehhez a mély filozófiai beszélgetéshez. 

– Lehet egy kérdésem, Lina..?

– Mondjad! Mi jutott már megint abba a fafejedbe? – biccentettem oldalra a fejem, miközben unottan, gyanakvóan felvontam az egyik szemöldökömet. 

De figyelj, kár volt egyáltalán engedély adnom neki!

Olyan kérdéssel rukkolt elő a derék testőröm, hogy azt hittem ott helyben elveszítem az egyensúlyomat, és egy jókora csattanással találkozom a poros földdel. Még Gwen is csak egy fáradt, mély sóhaj kíséretében fogta a homlokát.

– Azzal tisztában vagyok, hogy kik azok a banditák. – támasztotta a mutatóujját az állához szőke lovagom, miközben láthatóan komoly agymunkát végzett. – De a tolvajok pontosan mivel foglalkoznak?   

– Áhhh!!! Ezt most komolyan kérdezed?!! – kiáltottam fel, miközben villámgyorsan korrigáltam a dőlési szöget a lábammal, nehogy tényleg hasra vágodjak a döbbenettől. Felegyenesedtem és a létező legszúrósabb, leggyilkosabb pillantásommal néztem Gourryra. – Hahh... A tolvajok hasonlóak a banditákhoz, te zseni! Csak ők nem nyíltan támadják meg a falukat, vagy a váratlan áthaladó szekereket, hanem szép csendben, észrevétlenül elveszik azt, ami a tiéd! Mint ahogy annak idején Fibrizo is tette!

– Tessék?! Fibrizo... lopott tőletek?! – kerekedett ki Gwen szeme a Pokol Mesterének neve hallatán. 

Ezek szerint még az a szörnyű, északnyugati kalandunk is eljutott a fülébe valahogyan.

– Igen, de most ne menjünk bele a részletekbe! – intettem le gyorsan a témát a kezemmel. – Annyi a lényeg, hogy az a kölyök alakban lévő szörnyeteg, véletlenül belém botlott az utcán. És amikor ment volna tovább, csak azt vettem észre, hogy az ujjaival sunyin húzza a nyakamat is!

– Ráadásul amikor személyesen bemutatkozott, miután végzett azzal a piros hajú fickóval... engem is elrabolt Lina mellől! – tette hozzá szőke mamlaszom meglepően komoly, komor hangon.

Rápillantottam és látszott Gourryn, hogy még mindig fájdalmas tüske volt ez az emlék a lelkében. Dicséretes módon, tűpontosan emlékezett a történtekre, ami nála nem kis teljesítmény! De mielőtt Gwendolyn a reakcióját látva kérdezősködni kezdett volna Gourry megjegyzéséről, jobbnak láttam, ha visszakanyarodunk barátnőm ügyére.

Eszem ágában sem volt most arról a szörnyűségről mesélni!

Egyébként is: sokkal fontosabb dolgunk volt annál, hogy elkezdjünk itt, az nyílt ösvény szélén nosztalgiázni. Napnyugta előtt mindenképpen el akartam érni a közeli Kaelen falvát. Ugyanis hirtelen egy elég gyanús megérzésem kerített hatalmába... mi van, ha elszámoltam magam a dátumokkal és valójában már kényelmetlenül közel vagyok a havi ciklusomhoz?! Na abban az állapotban aztán végképp nem terveztem összefutni senkivel! Sem azokkal a koszos tolvajokkal sem senki mással. Oké, hogy velem van Gourry és Gwen, de a világon mindennél jobban gyűlölöm, ha tehetetlennek kell magam érezni!

– Az is szörnyű volt, elismerem! De séta közben is tudunk beszélgetni. Nem muszáj hozzá gyökeret eresztenünk! – indultam el ismét a poros úton, majd a vállam felett hátrapillantottam Gwendolynra. – Visszatérve rád Gwen... lenne még egy elég fontos kérdésem.

– Hallgatlak. – ült fel Reira hátára, majd megindult mögöttem Gourryval a nyomomban.

– Mennyivel tartozol pontosan azoknak a drága volt társaidnak? – kérdeztem, miközben belekotortam a köpenyem belső zsebébe és előhalásztam egy szál szárított marhahúst. 

– Hát... nem csekély összeggel. – felelte barátnőm egy halkan kiszaladó sóhaj kíséretében. – 200 arannyal. 

– 200 ARANNYAL?!! – kontráztunk szinte tökéletes kórusban Gourryval egyszerre rákapva a fejünket Gwenre, mint két olyan szerencsétlen akik életükben először hallanak ekkora összegről.

Lássuk be kétszáz aranyérme a legkevésbé sem kis pénz! Mások hónapokig izzadnak kint a döglesztő hőségben a piacon, hogy akár a töredékét megkeressék! Gwennek meg egyszerűen sikerült egy ekkora mesés összeget elcsennie teljesen észrevétlenül?! 

Igen, igen tudom jól mit gondolsz most kedves olvasó. ,,És akkor te talán jobb vagy Lina?!" 

Hé, álljon meg a menet! Én is megjutalmazom magam egy kis zsebpénzzel néha, ezt bevallom, de kizárólag a banditáktól ellopott zsákmányból tartok igényt a méltó jutalmamra. Békés, ártatlan civilektől soha egyetlen rézgarast sem vinnék el! Azért van némi különbség!

Miután valahogy kikászálódtunk a döbbenetből végiggondoltam a dolgot. Így már teljesen érthetővé vált, miért vannak annyira rákattanva azok a szerencsétlenek a barátnőmre. De ahelyett, hogy ezt fennhangon közöltem volna Gwendolynnal, egy meglepően jó ötlet pattant ki a fejemből. Igaz a legkevésbé sem szokásom csak úgy szórni a pénzt, de mégis csak a legjobb barátnőmről volt szó! Úgy voltam vele, hogy a legutóbbi küldetésért kapott jutalékból kisegítem. 

– Tudod mit, Gwen... Elég szép összeget kaptunk Philtől a legutóbbi megbízásért, úgyhogy arra gondoltam...

– Nem! Felejtsd el! – vágta rá azonnal Gwen elutasítóan felemelve a kezét, még mielőtt egyáltalán befejezhettem volna a nagyszerű ajánlatomat. – Azt a pénzt ti kerestétek meg, megérdemlitek. Majd én valahogy összeszedem a tartozásomat.

– Rendben ahogy akarod! Akkooor... Gourry! – fordultam a magas kardforgatóm felé felcsillanó szemekkel elő állva a másik zseniális ötletemmel. – Az lesz a feladatunk, hogy mi szedjük össze neki a hiányzó összeget!

– Mégis hogyan...? – pislogott mamlaszom teljesen értetlenül, miközben a fejét vakarta. 

– Pofon egyszerű! Mivel ez a környék amúgy is csak úgy hemzseg a koszos banditáktól, majd szépen bezsebeljük tőlük a zsákmányt. – jelentettem ki büszkén széttárva a karjaimat, mint aki a világ legtermészetesebb dolgáról beszél.

Gwendolyn erre a megjegyzéséremre már inkább csak csendben, hálásan elmosolyodott, minthogy bármit is hozzáfűzzön. Ezzel le is zártuk a témát és folytattuk az utunkat a délutáni aranyszínű napsütésben.

Elvileg élvezhettük volna a köztünk elterülő csendet, de jó néhány perccel később – ami nekem a döglesztő melegben inkább már óráknak tűnt – Gourrynak persze megint eszébe jutott valami, és beszédre nyitotta a száját.

– Csak nekem furcsa, hogy szokatlanul sokáig vannak csendben a madarak...? 

Azonnal megtorpantam. Csípőre tett kézzel végigpásztáztam a fák sűrű lombkoronáját. Bizony nem csak neki tűnt fel. Már engem is és ahogy elnéztem Gwendolynt, őt is kezdte nagyon kényelmetlenül érinteni ez a bajlós némaság. Túl nagy fojtogató csend nehezedett az ösvényre. Pedig egy erdő mellett haladtunk el, ami általában hangos a tücskök ciripelésétől és a madarak énekétől. Mi van, ha ez a csend most nem csak Gwen korábbi vallomása miatt szólt? 

Sajnos ahogy az nálam lenni szokott a rossz sejtelmem villámgyorsan beigazolódott.

Tőlem balra a sűrű bozótosból hirtelen gallyak és száraz levelek ropogása hallatszott. És szerintem mondanom sem kell kik bukkantak elő a fák árnyékából. 

– Komolyan azt hitted, hogy ha elhagyod a várost, akkor lerázhatsz minket, Gwen?! – szólalt meg egy gúnyos, ismerős hang a hátunk mögött. Persze, hogy a cofos főnök volt az a két mafla emberével.

Hahh... Már megint ezek?!

Fájdalmasan felháborodottan sóhajtottam egyet miközben demonstratívan szemet forgatva feléjük fordultam. Válaszolni természetesen már esélyem sem volt a fekete hajú vagánykodására, mivel Gwendolyn megelőzött Reira hátán szúrós szemekkel rájuk pillantva.

– És ha igen, akkor mi van?! De ahogy látom zsír ment a fületekbe! Megmondtam, hogy később tudom oda adni a pénzt!

– Sajnos nekünk "később,, nem felel meg. – lépett előrébb fenyegetően a cofos mögül egy barna hajú szinte velem egykorú srác. – Vagy most adod ide, vagy kénytelenek leszünk erőszakkal elvenni tőled! 

Gwen erre már nem pazarolt több szót. Egyszerűen elengedte a gyeplőt és varázslásra készen emelni kezdte a kezét. Gourry pedig már nyúlt is volna a hátán lévő kardja markolata felé, hogy felkészüljön a harcra, de gyorsan kinyújtottam a kezem és suttogva rászóltam.

– Ne vedd elő, felesleges! 

– De... Lina... – értetlenkedett szőkeségem mélyen lehajolva hozzám.

Őszintén szólva semmi kedvem nem volt most ebben a tikkasztó hőségben ezekkel a szedett-vedett alakokkal viaskodni. Ráadásul az állapotom miatt amúgy sem akartam feleslegesen pazarolni a varázserőmet. Inkább vettem egy mély levegőt és tettem egy határozott lépést előre. 

– Ennyire nehéz a felfogásotok? Ha Gwen egyszer azt mondta, hogy majd megkapjátok a pénzeket, akkor meg is fogjátok kapni! Mit nem lehet ezen érteni?!

– Ööö... Lina... – szólt utánam óvatosan Gwendolyn. Éreztem a hangjában az aggodalmat, mintha azt próbálta volna sugallni, hogy inkább ne üssem bele az orromat, de elegánsan elengedtem a fülem mellett.

– Ó... a híres Lina Inverse. – bámult rám ismét azzal a rezzenéstelen arcával a cofos főnök, pontosan úgy, mint kora reggel. Aztán egy halvány gúnyos vigyor jelent meg a szája szélén. – Ha jól emlékszem megkértelek, hogy ne üsd bele ebbe az orrodat. De úgy látom... neked az agyad is olyan lapos, mint a melled!

KINEK LAPOS A MELLE?!!!

Erre a gúnyos megjegyzésére a másik két szerencsétlen elkezdett fojtottan vihogni. Én pedig azonnal éreztem, ahogy elsötétül az arcom és a pumpa eszeveszett sebességgel szalad fel bennem. Egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki a gyönyörű, tökéletes testemet csúfolja! Nem is beszélve a zseniális páratlan elmémről! 

Egyetlen apró bökkenő volt csak: a közeledő ciklusom miatt kezdett fogyóban lenni a varázserőm épp a fagypont körül járt, így sajnálatos módon nem állt módomban egy jó forró Tűzgolyót egyenesen a feketeség képébe hajítani. 

De persze ez a legkevésbé sem jelentette azt, hogy büntetlenül maradnak. Miközben az orom alatt gyorsan mormolni kezdtem a bosszú trükkömet, Gourry – felismerve a gyilkos aura terjedését – rémülten hátrált egy lépést és fojtott hangon figyelmeztette a fickókat.

– Szerintem... ezt nem kellett volna mondanotok...

– Már késő! – jelent meg egy hamisítatlan sátáni gonosz vigyor az arcomon, miközben fenyegetően felemeltem az egyik kezemet. – Örüljetek, hogy most nem vagyok csúcsformában, mert akkor most hamuvá égnétek! De ez nem jelenti azt, hogy sérülés nélkül megússzátok! 

A cofos emberkéi egy szempillantás alatt abbahagyták a röhögést, mihelyt észre vették a hirtelen ijesztő hangomat, még a főnök arcáról is eltűnt a gúnyos vigyor és helyette rémület ült ki az arcára. Na igen ezt az oldalamat még nem sokan látták, és csak akkor mutatom meg, ha tényleg olyat mondanak. Rájuk irányítottam a kinyújtott tenyeremet, ők pedig félelmükben hátrálni kezdtek, majd elkiáltottam magam.

– Vakító Fény!!  

A tenyeremen hirtelen egy vakítóan fényes sárgásfehéren izzó gömb materializálódott. A szikrázó villanás szinte azonnal kiégette a három szerencsétlen fickó retináját, és arra kényszerítette őket, hogy üvöltve eltakarják a szemüket. 

Igaz arról a pici apróságról mondjuk teljesen megfeledkeztem, hogy a hirtelen fényrobbantással Reirát is halálra rémítem, Gourryékat pedig szintén elvakítom, de hát a lényeg az volt, hogy a tolvajok le lettek foglalva.

Miközben a három nyomorult a vakító fájdalommal bajlódott, nyertünk néhány másodpercet a lelépésre. Gyorsan megragadtam Gourry kezét, – aki még mindig a szemét dörzsölgetve pislogott – és ráordítva, szélsebesen rohanni kezdtem vele a főúton.

– Most pedig... tűnés!

Szerencsére Gwennek is sikerült végül lenyugtatnia a megbokrosodott Reirát, amint kitisztult a látása, majd teketóriázás nélkül utánunk vágtatott. 

Jól van, jól van, beismerem! Első ránézésre úgy tűnhetett, mintha gyáva módon elmenekültem volna a három tolvaj elől... De, mint már mondtam: semmi kedvem nem volt velük leállni vitatkozni ebben a hőségben! Szóval ez a legkevésbé sem megfutamodás volt – csupán elegánsan leráztam őket! 

Sajnos azonban a fickók szenvedése nem tartott túl sokáig. Pillanatokkal később a szemem sarkából arra lettem figyelmes, hogy a három alak összeszedte magát és teli torokból üvöltve rohanni kezdtek utánunk a poros úton. Gwen hátrapillantott a válla felett a nyomunkban trappoló társaságra, majd felém fordult. 

– Úgy látszik, nem igazán jött be a büntetésed, Lina!

– Igen, sajnos! – vágtam vissza fogcsikorgatva. – De más nem jutott eszembe! 

Ha a varázserőm nem lenne a béka feneke alatt, akkor már rég egy Tűzgolyót dobtam volna a pofájukba!

Mérgelődtem magamban, miközben tovább robogtunk az ösvényen, egyre közeledve Kaelen faluja felé. 

Néhány perccel később Gwendolyn hirtelen megrántotta a lova kantárát és lefékezett. Én meg a mamlasz testőrömmel együtt értetlenül lelassítottam. Természetesen villámgyorsan elengedtem Gourry kezét, még mielőtt barna hajú barátnőm észre vette volna a dolgot, miközben lihegve felcsattantam.

– Most mégis minek álltál meg?! 

– Hmm... azt hiszem tudok egy gyorsabb megoldást, hogy mielőbb a faluba érjünk. – válaszolta Gwen sejtelmesen, ismét a hátunk mögött loholó tolvajokra pillantva. Aztán felém fordult, és tőle szokatlan határozottsággal utasítani kezdett minket. – Lina, te ülj föl mögém! Gourry te pedig kapaszkodj a nyereg szélébe, amennyire csak tudsz!

Először mindketten csak bambán néztünk egymásra. Fogalmam sem volt Gwen miben sántikál. Gondoltam attól, hogy felülök a lóra, a testőröm meg megint mellettünk fut, a haladási sebességünk még semmit sem fog változni.

Viszont nem értünk rá sokat agyalni, mert a tolvajok már a nyakunkon voltak. Nem sokat teketóriáztam: beleléptem a kengyelbe – miután barátnőm kivette belőle a lábát – és ügyesen felhúztam magam a nyeregbe mögé. Kardforgatóm még pislogott egyet maga elé, de végül ő is követte az utasítást. Csak az volt a bökkenő, hogy a nagy kapkodásban nem egészen azt szorította meg, amit kellett volna... de ezt persze csak kicsivel később éreztem meg. 

Amikor Gwendolyn megbizonyosodott róla, hogy mindketten készen állunk, előrefordult és az egyik tenyerét gyengéden Reira nyakára helyezte. A mozdulat rendkívül kíváncsivá tett, így nem bírtam ki megszólalás nélkül. 

– Mondd... mire készülsz...? 

– Ne aggódj! Ahogy mondtam, magasabb sebességi fokozatra kapcsolunk. – nyugtatott meg barátnőm, majd közelebb hajolt a lovához és megsimogatta a sörényét – Nyugi nagylány... csináltuk ezt mi már máskor is!  

Már máskor is csinálták...? Mégis mit?

Egyszerűen fogalmam sem volt, milyen varázslatot akar megidézni Reirán, úgyhogy a biztonság kedvéért automatikusan a derekára kulcsoltam a karjaimat. Eközben Gwen néhány másodpercig mélyen fókuszált, majd felkiáltott. 

– Sugárszárny!

Ezután Reira patái felemelkedett a földről, a barátnőm pedig egy határozottabb mozdulattal megrántotta a gyeplőt. A ló először óvatosan lépkedett a semmiben, majd galoppba váltva a sebességet szélsebesen vágtatni kezdett a levegőben. 

A hirtelen brutális gyorsulástól viszont azonnal éreztem, hogy valami kíméletlenül fojtogatni kezdi a nyakamat. Hát persze! Ekkor esett le a tantusz, hogy az én drága szőke mamlaszom nem a nyereg szélébe kapaszkodott, hanem az én köpenyembe, ami most teljes erővel fojtogatott! Azon nyomban leüvöltöttem a fejét.

– Azonnal engedd el a köpenyemet, te idióta!! A nyereg széléről volt szó, nem a nyakamba kötött ruhámról!

– Ááá!! Ezer bocsánat Lina, nem azt akartam megfogni! – szabadkozott pánikolva, miközben villámgyorsan elengedte az anyagot és még mielőtt teljesen elborult volna az agyam a figyelmetlensége miatt, áttette a kezét a nyeregre 

Szerencsére a varázslatnak köszönhetően másodpercek alatt fényévnyi távolságra kerültünk a nyomunkban lévő tolvajoktól. A fickók végül kénytelenek voltak belátni, hogy teljesen feleslegesen lihegnek utánunk a tikkasztó hőségben, így morogva megálltak az út közepén. 

Ami pedig a Gwendolyn által használt bűbájt illeti... Nos az pontosan ugyanaz a repülő varázslat volt, amit én használtam korábban a lángokban álló erdőnél – csak ő Reirára bocsátotta ki. Be kell vallanom ez még nekem is új volt! Még sosem láttam, hogy valaki egy élő állaton alkalmazza ezt a trükköt... Így utólag belegondolva, Xellos is pontosan ugyanezt csinálta azzal a fateknővel, csak magasabb szintre pörgette fel, hogy a csónak gyorsabban suhanjon. Na mindegy, ezt a trükköt mindenképpen feljegyzem magamnak.

Így suhantunk tovább a napfényes, poros út felett percekig, amíg végül végre-valahára elértük a falut. Kaelen nem volt valami óriási metropolisz, de kifejezetten kicsinek sem mondanám. Képzelj el egy tökéletesen átlagos, közepes méretű falut: pár takaros ház, néhány fa... na meg természetesen egy fogadó, hiszen az kötelező kellék minden rendes településen.

Amint megérkeztünk Gwen rögtön leadta Reirát az istállóba, hogy gondoskodjanak róla, aztán egyenesen a falu egyetlen ivója felé vettük az irányt. Kértünk két szobát, majd felbaktattunk a lépcsőn, hogy pihenjünk egy kicsit. 

A szobánkba érve gondolkodás nélkül ravágódtam a pihe-puha ágyra – anélkül, hogy akárcsak a felszerelésem lepakolásával vesződtem volna –, és elmerülten kezdtem el bámulni a plafont, mintha az lenne a világ leglátványosabb látványossága. Gourry némán leült mellém az ágy szélére, és mélyen aggódó tekintettel felém fordult.

– Lina... hogy értetted azt ott a tolvajoknál, hogy nem vagy csúcsformában? Talán rosszul vagy?

Tessék! Na, erre persze bezzeg pontosan emlékszik! Ha azt kérdezném meg tőle, hogy ki az a Shabranigdo, tuti csak pislogna rám, mint hal a szatyorban...

Az igazat megvallva sem Gourrynak, sem Gwennek nem szóltam még a közeledő ciklusomról. Nem igazán fűlt a fogam hozzá, hogy beavassam őket – semmi szükségem a felesleges sajnálkozásukra. Habár gyanítom, hogy Gwendolynnak már rég leesett a tantusz, amikor meglátta, hogy egy mezei Fény varázslattal voltam kénytelen lerázni a volt társait...

– Ugyan már, miért lennék rosszul?! Nincs nekem semmi bajom! – forgattam meg a szememet, még mindig a fagerendás plafont lesve. – Csak ez a pokoli forróság szívja ki belőlem az energiát, meg az a rengeteg gyaloglás! Ennyi az egész!

Mély sóhaj kíséretében az oldalamra fordultam, határozottan a fal irányába, hogy még véletlenül se kelljen közvetlenül a túlzottan gondterhelt, tekintetébe néznem.

Természetesen a legkevésbé sem mondtam igazat. Mostanra ugyanis már nem csupán a döglesztő hőség meg a kilométerek nyomták a vállamat, hanem a saját bőrömön kezdtem kíméletlenül érezni: igencsak kényelmetlenül közel vagyok ahhoz az időszakhoz... Gourry viszont sajnálatos módon nem az a fajta, aki ilyen könnyen feladja, ha a barátai épségéről van szó.

Még fel sem dolgozhattam a saját gondolataimat, amikor kinyújtotta a karját, és a tőle megszokott, kicsit ügyetlen, de végtelenül gondoskodó mozdulattal a meleg ujjait a homlokomra tapasztotta. Amint megéreztem a bőrömön a kézfejét, a reflexeim azonnal működésbe léptek, és felháborodva rántottam el a fejemet:

– Hé! Mi az... talán még le is kell ellenőrizned, hogy lázas vagyok-e?!

– Igen! Mert aggódom miattad, te lány! – emelte feljebb a hangját egy fokkal, tőle szokatlanul erélyesen.

Miután megbizonyosodott róla, hogy a homlokom valóban hideg, lassan visszahúzta a kezét, és komor, elborult tekintettel fordult vissza maga elé az ágy szélén:

– Előbb Atessa előtt hirtelen pihenni akartál... aztán az étteremben is meleged lett... és most, amint beértünk a szobába, egyből lefekszel az ágyra! – szorította össze a száját, majd halkabban, de tüske módjára szúró hangon tette hozzá. – Igazán közölhetnéd velem, ha nem érzed jól magad...

Döbbenten meredtem a faburkolatú falra, miközben a szívverésem egy pillanatra kimaradt.

Ez a szerencsétlen mamlasz... egész végig árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatomat?!

Még arra a banális apróságra is rájött, hogy akkor a fák árnyékában nem csupán a nap perzselő sugaraitól elől akartam elbújni? Hirtelen olyan kényelmetlen lemeztelenítő érzés kerített hatalmába amire egyáltalán nem voltam felkészülve.

Egy darabig még szótlanul a faburkolatú falat bámultam, majd lassan kifújtam az addig bent tartott levegőt. Óvatosan szinte észrevétlenül felé fordítottam a fejemet. Akármennyire sem tetszett az a kényelmetlen érzés, hogy ez a fafejű átlátott a szándékaimon, legeslegbelül azért mégis jól esett. Egy picit örültem neki, hogy ennyire aggódik miattam. Ezért megpróbáltam finomabbra, lágyabbra venni a hangomat – természetesen anélkül, hogy konkrétan kimondtam volna, hogy mi a valódi bajom –, hogy megnyugtassam.

– Figyelj, tényleg nincs miért aggódnod! Jól vagyok, csak egy kicsit fáradtabbnak érzem magam mostanában a szokásosnál. A tolvajoknál meg csak nem akartam feleslegesen pazarolni az erőmet.

Őszintén reménykedtem benne, hogy ezt a félig-meddig lecsupaszított kifogásomat beveszi a szőkeségem. Végül is technikai értelemben nem hazudtam neki: tényleg fáradtabb voltam és tényleg spórolnom kellett a mannámmal – csupán az apró biológiai részletet nem kötöttem az orrára. Gourry még mindig a padlót nézte. A fél arcát eltakarta a szőke haja így nem igazán láthattam, hogy milyen kifejezés ült az arcán. 

– Hmm... tényleg? – fordult felém végül egy szinte észrevehetetlen mosollyal a szája szélén. A szeméből már szerencsére eltűnt az a fojtogató aggodalom átadva a helyét a megszokott nyugodt csillogásnak. – Vagy csak megint kitaláltál valami jó hangzó kifogást, Lina? 

– Dehogyis! És ha nem hiszed el, akkor mindjárt bebizonyítom! – pattantam fel fekvő helyzetemből, miközben nyújtózkodtam egy jó nagyot, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Haha, jó jó elhiszem. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – nevetett fel védekezően felemelve mindkét kezét. Felállt az ágy széléről, és lepillantott rám. – Akkor mást kérdezek, aludjunk, vagy együnk inkább? 

Mielőtt egyetlen szót is válaszolhattam volna, a nagyszerű kérdésére a gyomrom abban a szent pillanatban hangos, panaszos korgásba kezdett. És mintha csak a hívó szóra várt volna, a testőrömé pontosan ugyanabban a másodpercben kontrázott rá! Mindkét gyomor megérezte, hogy kajáról van szó. Nem bírtuk ki: egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. A vidám hangulatunkat azonban hirtelen finom kopogás zaja zavarta meg az ajtó felől. Egy pillanatra mindketten elhallgattunk, aztán Gourry odalépett, és elhúzta a reteszt.

Gwen állt a küszöbön.

– Hallom elég jó a kedvetek. Megyünk vacsorázni? – kérdezte barátnőm mosolyogva, mintha csak kihallgatta volna a gyomrunk korgását. 

– Persze, mindenképp! – feleltem vidáman, és már pattantam fel is a matracról, hogy elinduljak a a lépcső irányába a két társammal a nyomomban. 

Igaz, ami igaz, pár perc szunyókálás kifejezetten jól jött volna. Éjszakára ugyanis egészen más terveim voltak az alvás helyett. De amennyit aludtam reggel még Atessában, az bőven elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy fenn tarsam magam. 

Gyorsan lebaktattunk a fagerendás lépcsőn a földszinti étterembe, majd helyet foglaltunk az egyik tágas ablak melletti asztalnál. A rendelést elképesztően gyorsan letudtuk – hála a pangó forgalomnak és a kevés vendégnek – és szerencsére még az ételeinkre se kellett hosszú órákat várnunk. Úgy látszik legalább a konyhán nem aludtak el a szakácsok!

Amíg nagyban elkezdtünk falatozgatni, végre eljött a megfelelő alkalom, hogy alaposabban kikérdezzem Gwendolynt. Kíváncsi voltam mégis hogyan sikerült teljesen észrevétlenül összekaparnia azt a 200 aranyat. Ráadásul az is veszettül fúrta az oldalamat, hogy mi a csudáért akart olyan eszeveszett tempóban lelépni Atessából...

Nos nem csupán erre a két kérdésemre kaptam kimerítő választ, hanem meglepően érdekes háttérinfókat is megtudtam a drága barátnőmtől! Kiderült ugyanis, hogy eredetileg esze ágában sem volt önszántából csatlakozni ahhoz a szedett-vedett tolvajbandához. A dologba az a cofoska rángatta bele akit mellesleg Necnek hívnak. 

Érted... Nec. Azaz Nec! Ha nem viselkedsz, akkor nyekk lesz neked! 

Érted... Nem? 

Jó, akkor hagyjuk is, amúgy sem én vagyok a legzseniálisabb humoristája, na! 

De mindegy is, kanyarodjunk vissza a lényeghez! 

Szóval ez a Nec nevezetű fickó annak idején nagyfejűen felajánlotta Gwendolynnak, hogy csatlakozzon hozzájuk – állítólag „felebaráti és jó szándékból". Ugyanis náluk működött egy elég szigorú „tolvajszabály": minden áldott nap másvalakire került a sor, hogy próbálkozzon meg a lopással, a nap végén az összeszedett zsákmányt pedig kötelezően be kellett dobni a közös kasszába. 

Ami azt illeti eddig a pontig még egész jó kis bizniszt csináltak, ha engem kérdezel! 

Csakhogy az egyik szép napon pont Gwenre került a sor, hogy ő menjen portyázni. Amikor a nap végén összejött a várt összeg, természetesen be kellett volna neki is dobnia a közös ládába... De Gwennek ekkorra már a legkisebb kedve sem volt tovább abban a mocsokban ragadni. A kezében volt a teljes hiánytalan pénz az édesanyja méregdrága gyógyítófözetére, úgyhogy fű alatt szép csendben ott hagyta a bandát, és meg sem állt Seyruunig. Így hát most már teljesen érthető, hogy miért akart annyira eltűnni Atessából, mivel pontosan azoktól az emberektől portyázott zsákmányt, és rettegett tőle, hogy valaki meglátja és felismeri. A volt társai meg persze szépen rájöttek, hogy Gwen átverte őket és most mindenáron követelik vissza azt ami szerintük az övék...

Épp az utolsó ízletes morzsákat lapátoltam fel a villámra, amikor Gwen végre befejezte a hosszú tanulságos beszámolóját.

– A főzet meg azóta is a nyeregtáskámban lapul. – tette hozzá halkabban, miközben a poharát forgatta a kezében. – Igaz a remete azt mondta, hogy egy hónapot kibír romlás nélkül... Szóval addig csak nem megy tönkre, amíg visszaérünk Zepheelbe. De gondolom nem akarjuk egy hónapig húzni a visszautat, igaz?

– Nem tervezem. – ráztam meg a fejem határozottan, miután az utolsó cseppig kiürítettem a teámat a bögréből. Aztán büszkén végignéztem az asztalon felhalmozott teljesen kitakarított tányérok valóságos hegyén. – Repetát még valakinek? 

– Nekem bőven elég volt, teljesen tele vagyok. – dőlt hátra elégedetten a székén Gourry, miközben gátlástalanul jól megpaskolta a hasát. 

– Köszönöm én se kérek többet. – emelte fel a kezét barátnőm nevetve, majd ő is meglepetten végigpásztázta a kiürült tálak sokaságát. – De ahogy elnézem, nektek aztán van étvágyatok. Más örülne, ha ennyit tudna enni. 

– Azt meghiszem! Na, akkor menjünk. – értettem egyet Gwennel, miközben felálltam a székemből.

A pulthoz érve csendben elköszöntünk a kedves fogadós nénitől, majd lassan visszabattyogtunk a szobáinkba. De mielőtt ténylegesen elvonultunk volna aludni, még leültünk egy jó kis kártyapartira Gwendolyn készletével. A játék annyira elkapott minket, hogy az idő szinte elrepült felettünk. Utána Gwen elköszönt és átment a saját szobájába, hogy eltegye magát holnapra, így mi is készülődni kezdtünk.

Pillanatokkal később már a takaró alatt feküdtünk. Úgy tűnt szőke kardforgatóm perceken belül már álomba merült... De az ördög nem alszik! A biztonság kedvéért én is úgy tettem, mint aki már rég az igazak álmát alussza. Ugyanis volt egy nagyon erős gyanúm: lehet, hogy ez a szőkeség tényleg álomországban jár, de mi van, ha csak megjátssza magát?! Mi van, ha sunyiban arra vár, hogy elkaphasson és visszatartson még mielőtt kicsempészhetném magam az éjszakába?!

Jó húsz percig mozdulatlanul lapultam. Amikor úgy éreztem, hogy végre eljött a megfelelő pillanat és testőröm most már 100%-os biztonsággal mélyen húzza a lóbőrt, óvatosan kimásztam az ágyból. Csendben magamra kaptam a köpenyemet és felcsatoltam a rövid kardomat. Ahogy halkan kinyitottam az ablakot a hűvös éjszakai levegő azonnal megcsapta az arcomat. Magam elé helyezve a karjaimat pár másodpercre fókuszáltam, majd megidéztem a lebegés varázslatát. Elvégre így a legegyszerűbb, legstílusosabb kiszökni az első emeletről anélkül, hogy bárki is észrevenne!

Igen ám... csak a zseniális elmémmel arról az apró, banális tényről teljesen megfeledkeztem, hogy a manatartalékom konkrétan a béka feneke alatt van. 

Így hát ahelyett, hogy elegánsan, mint egy éjszakai démon suhantam volna lefelé a levegőben, a varázslat a másodperc törtrésze alatt összeomlott. Nagyon hálás lehetek a sorsnak, hogy nem egyenesen az arcomra érkeztem a kemény földön, hanem óriási kalimpálások árán nagy nehezen landoltam a fűvön. 

A tervem első fázisa szerencsére teljesen zajmentesen zajlott, úgyhogy jöhetnek a banditák. 

A földet érés után büszkén csípőre tettem a kezem, miközben a fák sötét lombkoronája felé pillantottam. Ugyanis a banditáknak megvan az a jó szokásuk, hogy nem messze a falvaktól vagy a városoktól vernek tábortüzet, hogy az éj leple alatt könnyen lecsaphassanak. Ezért teketóriázás nélkül egyenesen a falu melletti erdő sűrűje felé vettem az irányt. 

És igen! Még mielőtt még feltennéd a kérdést: teljes mértékben magam terveztem összegyűjteni a kellő összeget Gwennek, annak ellenére, hogy Gourrynak a falu felé sétálva egészen mást mondtam! Na meg persze... lássuk be nekünk sem ártott egy kis plusz utánpótlás, puszta erszényünkbe. 

A hold fénye ragyogóan megvilágította a fákkal szegélyezett ösvényt, amin lépkedtem. Körülöttem olyan síri csend honolt, hogy az éjszakában csupán a papucsom halkan koppanó zaját, a tücskök egyenletes ciripelését és egy távoli bagoly húhogását lehetett hallani. Még egy-két kósza szentjánosbogár is csatlakozott hozzám az úton. Igaz csak rövid ideig suhantak mellettem, de legalább addig sem éreztem magam annyira egyedül abban a vaksötétben. 

Percekkel később viszont arra lettem figyelmes, hogy már a falu szélétől jóval messzebb az erdő sűrűjében járok, ami kezdett egy picit nyugtalanítani. Oké elismerem: Gourry állandó edzéseinek hála azért tudok bánni a kardommal, de a mágiámat jelenleg aligha vagy egyáltalán nem tudtam használni. És őszintén szólva most hiányzott a legkevésbé, hogy valami eltévedt szörnnyel találjam szemben magam. 

De hát! Kivel is történhetne meg ilyesmi, ha nem velem! És persze még rá is fáztam!

Amikor végre halvány füstcsíkot pillantottam meg nem messze tőlem a fák között, kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. 

Megvannak a banditák!

Ám abban a szent pillanatban a hátam mögül olyan fojtogató, sötét és jeges jelenlét csapott le rám, amitől még a rovarok zümmögése is egy csapásra elhallgatott. Nekem pedig a hideg kezdett futkosni a gerincemen. Azonnal megpördültem a sarkamon ez a gyilkos gonosz aura ugyanis csakis egyetlen dolgot jelenthetett: Mazoku!

Ez nem lehet igaz?!! 

Hűlt el a vér az ereimben, amint megláttam Gedont előlépni a bokrok sűrű árnyékából. Szóval Gourry múltkori kettéhasítása csupán egy súlyosabb sérülés a számára. Egy ideig regenerálódott a sötétségben, most pedig visszatért, hogy folytassa, ott ahol abbahagyta... pont úgy, ahogy azt sejtettem. 

– Te mégis mit keresel itt?! – csattantam fel próbálva mélyre terelni a bizonytalanságomat, miközben ösztönösen a kardom markolatára tettem a kezem. 

– Mhmhm... szerintem ez több, mint egyértelmű! – nevetett fel szárazon, folytott hangon, miközben baljósan tett egy lépést felém. – Jöttem befejezni azt amit a szőke védelmeződ félbeszakított! És ahogy elnézem... most teljesen védtelen vagy Lina Inverse! 

A fenébe! Nekem is most kell úgy döntenem, hogy éjszakai portyázást tervezek!

Morogtam magamban a fogamat csikorogtatva, de viszont megfutamodni mégsem futamodhattam meg. Itt volt a remek alkalom a pénz begyűjtésére... csak előbb valahogy el kellett takarítanom ezt a dögöt az utamból! A magasba emeltem az egyik kezemet és minden akaraterőmet bevetve megpróbáltam összekaparni azt az utolsó pislákoló varázserőt, ami még megmaradt bennem. 

– Elmekia Lándzsa! 

Kiáltottam el magam, miközben a tenyeremből egyenesen Gedon felé repült a sárgásfehér fénylándzsa. 

Csakhogy nem a megszokott pusztító energiájú, helyette most csupán egy körülbelül egyméteres vékony kis fénypálca süvített a szörnyeteg felé – pont olyan szánalmas méretű, mint amilyet korábban Sylphiel lebegtetett. Gedon gúnyos mosollyal az arcán a másodperc törtrésze alatt pengévé alakította az egyik karját és hanyag mozdulattal elütötte a szálló kis varázspálcámat ami szikrákra foszlott szét a levegőben.

– Hehehe... Mi az, csak ennyi telik a nagy Lina Inversetől?! – gúnyolódott a hatkarú, és persze most rajta volt a sor, hogy visszatámadjon. – Meg kell mondjam, csalódtam benned, hogy ennyire szánalmas vagy! 

Még ki sem fogytak a gúnyos szavak az ocsmány szájából, mind a hat karját egyszerre emelte a magasba. Izzó vörös gömbök kezdtek megjelenni a tenyerein, majd habozás nélkül egymás után szabadította őket felém!

Puszta reflexből vetődtem félre kétségbeesetten kikerülve a felém süvítő lánggolyókat, mielőtt belőlem csináltak volna roston sültet az aljnövényzet helyett. A tűzlabdák hatalmas dörrenéssel alig félméterre tőlem robbantak fel, mihelyt belecsapódtak a földbe. De persze esélyem sem volt az utánuk keletkezett látványos tüzet csodálnom: Gedon máris újratöltötte a karjait és szórta a következő perzselő ajándékadagot! Úgyhogy rögvest sprintbe kezdtem elkerülve a következő hullámot is. 

Szerintem jó pár kínszenvedéssel teli percig mást sem csináltam, mint kétségbeesetten menekültem a füsttel teli fák és bokrok között a záporozó lánggolyók elől. Ráadásul – csakhogy fokozzuk a drámát – próbálj meg papucsban rohangálni a göröngyös avarban anélkül, hogy orra buknál és kiharapnál egy darabot a földből.

– A csudába! Ezzel a nyomorult macska-egér játékkal sehogy sem fogok előrébb jutni! – mérgelődtem a köpenyem alatt, miközben villámgyorsan lehajoltam egy újabb Tűzgolyó elől. 

– Feleslegesen menekülsz! Előbb vagy utóbb, úgyis ki fogsz fáradni! Semmi esélyed! – hallottam meg Gedon jéghideg hangját az egyik még épen álló méteres fa mögé bújva. 

Tudtam jól, hogy nem bujkálhatok minden egyes bokor mögött az idő végezetéig. Valamit muszáj voltam kitalálni!

A költői kérdés csak az volt: mégis mit?

Lehet, hogy néha kicsit makacs vagyok, és jobban szeretek mindent egyedül elintézni, de most mit meg nem adtam volna, ha felbukkan Gourry, Gwen, vagy a legjobb forgatókönyv szerint mindkettő! Velük legalább lett volna esélyem megsebezni ezt a dögöt. Esküszöm, ebben a szent pillanatban még az sem érdekelt volna, ha utána óriási fejmosást kapok a szőkeségemtől, a kiszökésem miatt!

Pillanatokkal később a robbanások meglepő módon alábbhagytak. Mármint a lángok hangos ropogásától ezt nemigen hallottam, a füstfüggönytől pedig látni se láttam semmit. A föld folyamatos rengése azonban megszűnt, így ebből arra következtettem, hogy Gedon egyelőre befejezte a támadást. Óvatosan kikukucskáltam a fatörzs mögül és összeszűkült szemmel gyorsan végigpásztáztam a füstbe borult csatateret. És mit ne mondjak eléggé gyomorgörcsös érzés volt, hogy Gedont sehol sem láttam. Úgy döntöttem előmerészkedem a rejtekhelyemről és őrült sprintben próbáltam minél messzebb kerülni a félig már leégett erdőt. 

Amikor végre tartottam egy icipici pihenőt kétségbeesetten próbáltam rendbe tenni a légzésemet. 

De szerinted volt időm akár egyetlen árva másodpercre is, hogy kifújjam magam? A nagy frászt! Annyi időm sem volt, hogy normálisan levegőt vegyek, nemhogy tovább fussak! 

Ugyanis ismét megéreztem a hátam mögött a sötét, gonosz aurát... és már vetődtem is el onnan a földön, még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, hogy ki áll mögöttem. A szörny azonnal lecsapott a négy éles pengévé alakult karjaival a poros fűfoltra, ahol egyetlen pillanattal ezelőtt álltam. A földön gurulva hajszál híján sikerült elkerülnöm, hogy felnegyedeljen! A Mazoku egy újabb eltorzult, elégedett vigyorral az arcán fordult felém lassan felemelve a karjait.

– Csakis a gyors reflexeidnek köszönheted, hogy még életben vagy! Máskülönben már rég halott lennél! 

– Nehogy azt hidd, hogy most megrémisztesz! – pattantam fel rögvest, teátrálisan leporolva a pizsamámat, miközben próbáltam megőrizni a méltósáomat. – Lehet, hogy most nincs annyi varázserőm, mint korábban, de attól én még nem hagyom magam! 

Ismét varázslásra készen magam elé csaptam mindkét kezemet és teli tüdőből elüvöltöttem magam.

– Gyilkos Örvény (Ratilt)! 

De sajnos ezen a ponton már tényleg egy árva csepp mágiám sem maradt a tartalékomban. A pusztító asztrális sugár helyett csak valami szánalmas kékesfehér fény pukkanása szökött ki a kezeimből, ami körülbelül annyira volt veszélye, mint egy eltévedt szentjánosbogár. Igaz, nem adtam fel ilyen könnyen a dolgot: a belső kétségbeeséstől hajtva konkrétan elkezdtem könyörögni az összes Lordhoz, hogy legalább egy nyomorult Fagyos Nyilat ( Freeze Arrow) engedjenek elsütni. 

De persze ugyanaz a kiábrándító forgatókönyv játszódott le: puszta fagyos nyilak helyett mindössze egy halvány hideg párafelhőt fújt el a csöndes éjszakai szél. 

Grrr... miért pont most kell nekem ebben a fránya időszakban lennem?! 

Morogtam magamban tehetetlenül, miközben a düh és a tehetetlenség szabályosan szétfeszített. Aztán hirtelen, mint a villámcsapás úgy csapott belém a felismerés: hé, hát mégsem vagyok teljesen fegyvertelen! Nálam volt a rövid kardom, csak a nagy mágia-hajsza közben szinte teljesen megfeledkeztem róla. Habozás nélkül előrántottam a pengét és egyenesen Gedon felé rontottam.  

Azonban a szörnyeteg csak unottan felsóhajtott – mintha csak azt mondta volna , hogy: „Ugyan már kislány, vedd már észre magad!" – de azért acélos koccanással hárította a kardom hirtelen jött csapását. Utána viszont keményen fordult a kocka: most nekem kellett kétségbeesetten kivédenem az elképesztő erővel záporozó ütéseit. Egy rövid ideig még tartottam magam, de lássuk be: négy pengévé alakult kar ellen egyetlen rövid kard... hát, az konkrétan egyenlő a garantált halállal. 

Többször is megpróbáltam visszaszorítani a borotvaéles karjait, de a karjaim már ólomnehézzé, váltak és éreztem, hogy vészesen fogytán az erőm. Ekkor hirtelen gyors dübörgő léptekre lettem figyelmes a hátam mögül, mintha csak valakik az életükért futottak volna felém a sötétben, rögvest odakaptam a fejemet és sajnos ez lett a vesztem. 

Amíg én Gourryék felé pillantottam, (hiszen a robbanások hangjára tuti, hogy utánam rohantak), Gedon azonnal meglátta a kínálkozó lehetőséget. Az az egyik szabad karjával kíméletlenül elkapta a nyakamat és fojtogatni kezdett – pont úgy, ahogy korábban az a nyomorult Zuma is tette! 

– A-ghh...! – szorult ki a tüdőmből az utolsó adag levegő is, ahogy a magasba emelt. Tehetetlenül kapáloztam a levegőben, miközben a száraz szorításában kezdett teljesen homályosodni a látásom. 

– LINA!! – hallottam meg Gourry kétségbeesett velőig hatoló kiáltását. 

Gondolom a szőke okoska már készült rárontani a szörnyetegre, de Gwen erélyesen rászólt és megpróbálta visszatartani, nehogy a hatkarú végezzen velem miattuk. 

 Gedont azonban ez a legkevésbé sem hatotta meg: az egyik szabadon maradt pengéjét felemelte, és azzal a gonosz, gyomorforgató vigyorral az arcán rám nézett. 

– Ennyi volt, Lina Inverse!

Egyetlen gyors kegyetlen mozdulattal a bal oldalamba döfte az éles pengét, a bordáim és a hasam rész közé. A fájdalom szinte elborította az agyam... Aztán a pengét kihúzva belőlem, egyszerűen a kemény földre dobott, mint valami elhasznált rongyos babát.