Chapter Text
Amióta a szalonjával tűpontosan átellenben megnyílt a virágbolt, Albedo egy másodperc nyugtot nem talált a gondolataitól.
Pedig ő aztán mindent elkövetett. Ha a „furcsa érzelmek”, ahogy jobb név híján hívta őket, elkerüléséről volt szó, nagyobb hévvel vetette bele magát a munkába, mint addig bármikor. Ha ez egyáltalán lehetséges.
Azelőtt is hosszú órákat ült a tervek fölött, hogy egy madár szárnyát röptében rajzolja meg, hogy a csillagok pöttyeit a megfelelő helyre szúrja be, apró részletekkel mélyítve ezt az eleven festményt, ám a virágbolt nyílása óta szinte haza sem ment, nem egyszer a szalonban aludt, hogy reggel nyomban tovább dolgozhasson. És tudta jól, nem került kukába az igyekezet. Kuncsaftjai egy véleményt visszhangoztak, járjanak éppen bárhol a világon: Albedo nem varr; ő hímez a bőrre. Természetes, hogy mindent és még annál is többet megtesz, hogy megtartsa ezt a hírnevet, nem?
Ám az ügyfelek egyvalamit kifogásoltak.
Magukat a rajzokat.
- Madarak, lángok, csillagok és hold… - nyálazta át a hatalmas mappát Aether egy szalonban töltött délutánon; festéket és fóliát hozott a művésznek, tudva, hogy annak úgyis kimegy a fejéből az efféle fogyóeszköz – És nonfiguratív jelek, amikről gőzöm sincs, micsodák.
- Ezek megrendelésre készülnek – vágta rá enyhe éllel Albedo, aki épp egy újabb rajzon, egy baglyon dolgozott – Nem szükséges tudnom, mit jelentenek, ha egyáltalán jelentenek valamit.
Sosem tudta megérteni az ügyfelei motivációit. Makacs ragaszkodásukat egy-egy tervhez, szinte könnyes szemüket, mikor a mesteri végeredményt szemlélték a testükön. Mi lehet olyan erős eszme, emlék vagy kapcsolat, ami erre a fajta fájdalomra sarkallja őket, csak azért, hogy ott díszelegjen rajzba kódolva a bőrükön? Mégis, mi lehet ennyire fontos nekik?
- Hm – Aether letette a mappát a munkaasztalra, majd nekidőlt annak – Ide figyelj, terveztél te már magadnak tetoválást?
- Magamnak?
- Akár gyakorlásképp, akár komolyan. Hogy emlékeztessen valamire. Vagy valakire.
Albedonak ezen nem kellett sokat töprengenie.
- Nem igazán – elkapta szemét a férfiról – Még nincs saját tetoválásom.
- Pedig talán adna némi inspirációt. Egy friss löketet – Aether leguggolt mellé, hogy egy szintben legyen a tekintetük, bár a másik továbbra sem nézett rá – Nem azt mondtad mindig, mennyire szeretnél valamit rendelésen kívül is alkotni?
- De, azt hiszem, mondtam ilyesmit.
Többször is. Akárhányszor a mappára nézett.
Néha úgy érezte, azok a rajzok mehetnének chipses zacskókba is, ajándék lemosható tetkónak. És nem hiányoznának. Neki legalábbis.
- Hát akkor? Miért ne próbálhatnád meg?
Elengedte a tollat, kezei az ölébe estek, nehezen, kifejezhetetlenül. Úgy, ahogy a szavak is; és ujjaival kaparó mozdulatot tett, ahogy próbálta összegyűjteni őket.
- Az… emlék a gond. Az ügyfeleim, akik valamit meg akarnak örökíteni magukon – kezdte -, hajlandóak akár négy órát is úgy ülni itt, hogy közben tűvel lyuggatom őket. Néha feljajdulnak. Van, aki sírva fakad, úgy fáj neki. De itt marad, amíg az utolsó szúrással meg nem vagyok, és még fizet is érte. És… boldogok.
Hallgatott. Barátja biztatón biccentett felé – és akkor kimondta:
- Nekem nincs olyasmim, amire ilyen elszántan akarnék emlékezni.
Így volt ez azóta, hogy az eszét tudta. Mindig csak nézte, akár egy kém a fal mögül, ahogy mások véresre csikarják körmüket, úgy kapaszkodnak egy arcba vagy egy pillanatba, és örömmel nyújtott nekik ebben segítséget. Átformálta és megfoghatóvá tette a megfoghatatlant, tintába foglalta azt, ami másként elszállt volna. De mi jut neki? Ő miért küzdjön?
- Nem tudom, lehet-e egyáltalán – fejezte be, és a csönd porként kezdett szállingózni körülöttük.
Mereven előre nézett, a munkaasztal előtti ablakon át. A virágbolt; feneketlen mélybe forduló tenger kékje a falakon, piros-fehér tető feszült a színt növesztő ládák fölött, melyek lépcsőzetesen álltak a bejárat két oldalán. Maga az ajtó szélesre tárva, rajta a harsány „nyitva” táblával… És a virágokat egy kéz végigsimította.
Ezeréves pergamenszín bőr. Vállak, melyek a virágföldes zsákokon kívül ki tudja, még mekkora súlyt bírnak el. Kontyba tűzött kék haj, éppolyan színű, mint a falak az üzleten; talán csak ebből esik le bárkinek is, hogy az övé az üzlet, annyira nem tűnik sem első, sem második látásra annak a szelíd virágárusnak.
Látta már a tulajt, hogyne. Elvétett intések, mosolyok és piruló bőr. Ám még sosem beszélt vele – gyomrában érezte, rosszul járna, valamilyen úton-módon. De a virágok, mint modellek… Megérné, talán? Vajon minden embernek muszáj rossz döntéseket is hoznia?
- Szép kis bolt – követte tekintetét Aether, mikor észrevette, mit bámul a művész – És gyönyörű virágok. Az a fickó érti a dolgát, az egyszer biztos.
Amikor megfordult, a mosolyát látta meg először: hangos, széles, már-már gunyoros. Hogy őszinte? Hogy rejt-e valami sokkal szomorúbbat, ahogy az arca jobbján feszülő szemfedő? Albedo nem tudta; ám azt igen, hogy a legszebb virág is mondhatja a legszörnyűbb történetet a maga nyelvén.
Egy külön nyelv. Talán megfelelő lenne.
- Albedo?
Aether hangja visszarántotta őt a munkaasztalhoz. Végigsimított fakószőke haján, így rendezte a gondolatait.
- Tudod – nézett a férfira, és érezte, ahogy valami nagy, komor elhatározás születik meg benne -, igazad van. Keresek egy új tervet.
A fura elszántság meglepte Aethert.
- És magadra is tetoválod?
- Addig nem nyugszom – esküdözött ő; mire a másik felvonta a szemöldökét.
- De ugye nem tekinted ezt is egy megbízatásnak?
Erre Albedo visszatette a tollát oda, ahonnan az előbb felkapta.
- Igyekszem nem annak tekinteni…
- … de ez neked olyan, mint visszatartani egy tüsszentést.
- Jól ismersz.
- Jobban, mint te magadat – Aether ellépett az asztaltól, nyújtózkodott és a bejárat felé indulva még visszafordult barátja felé – Mindenkinek van valamije, amire örökre emlékezni akar. Meg fogod találni te is, biztos vagyok benne.
Fanyar tekintet, és egy még fanyarabb válasz.
- Köszönöm, hogy te biztos vagy benne.
Miután az ajtó fölötti csengő elnémult a falak közt, Albedo a hangok és az emberek hiányában fázni kezdett. Állott volt a levegő, tele képzelgésekkel. Járt egyet a szalonban, ki-kitekintve az ablakon. Még ha nem is akart folyton, valami furcsa okból az üveg mágnessé vált, ő pedig tömör, hideg fémmé.
Szavak nélkül üdvözölték egymást, nem először, és a művész már tudta, nem utoljára. Az utca túloldalán a férfi épp akkor nézett arra, és ő épp akkor állt meg az ablak előtt, üres fejjel bámulni. És a szemek ütköztek – aztán összeolvadtak, kék a kékkel, vidáman és meghökkenten, de mindenképp… spontán módon. Emberien.
Albedo majdnem elfelejtett visszaintegetni a férfinak.
- Csak a virágokért megyek – mormogta az orra alatt.