Chapter Text
– Én ezt nem veszem fel – közölte Katie Holt a ruhára meredve.
A „ruha” leginkább egy rongycafat és egy furcsán futurisztikus kezeslábas undorítóan lila kombinációját jelentette. A szaga leginkább erős fertőtlenítő volt, némi alapszaggal, amitől még Katie-nek is könnybe lábadt a szeme, Keith arca viszont mintha egyenese a szenvedés megtestesülése lett volna, pedig a lehető legtávolabb tartotta magától, csukott szemmel, mintha a látvány nélkül a szaglószervei működése is kikapcsolt volna.
Keith megszívta. Túl jó orra volt.
(Többek közt.)
– Ebben meghalt valaki – közölte.
– Gratulálok, Sherlock – fintorgott a nő. – Mi másért öntötték volna le fertőtlenítővel? Én ezt nem veszem fel – fordult nyomatékosan a fogvatartóik felé. – De amúgy miből készült? – rángatta meg.
A drónok üresen bámultak rájuk vissza. Az egyetlen szerves őr rájuk mordult. A fordítójukról pedig kiderült, hogy a Garrison hazugságba ringatta őket, mert nem működött minden nyelven.
Lila űrmacskául például abszolút nem tudott.
De szerencséjükre ez a mordulás könnyen érthető volt, még fordító és a nyelv teljes ismerete nélkül is: a sokkal passzív-agresszív ellenállás segítségével megküzdő foglyok esetén alkalmazott „pofa be és csináld” univerzális mondata lehetett.
Katie még rángatta volna tovább az anyagot, de a második mordulás már számára is kellően fenyegetőnek hangzott ahhoz, hogy feladja az elveket, legyőzze a sokkot, és egyszerűen átöltözzön.
Félig arra számított, hogy Keith közben megpróbálja titokban áthelyezni a varázskését. Számtalanszor látta már, ahogy szinte a semmiből kapja elő, és valahogy mindig vele volt, többször csempészték át fémdetektoron is. Emiatt Katie napokat töltött laborban, hogy kiderítse, milyen anyagból is készül.
(„És miért világít, a fenébe is, Keith, miért vagy körülvéve pszichikus baromságokkal?!”. Keith erre nem tudott válaszolni, és még csak bűntudatosnak se akart tűnni amiatt, hogy a nő tudománnyal való kapcsolatát épp hosszú távú válságba sodorja.)
(Keith olyan seggfej tudott lenni néha.)
Aztán eszébe jutott, hogy Keith Lance-re bízta azt a kést, amit majdnem annyira szeretett, mint a párját, és sokáig élete egyetlen szerelme volt, és igen, nem lesz bűvésztrükk éles tárgyakkal, és Keith életben marad. Mert Katie egy pillanatig se kételkedett abban, hogy Keith nem öleti meg magát azért a túlélezett kenyérvágóért.
A Garrison által tartott sanyarúbb kiképzések során elsajátított rutinnal húzták fel a ruhákat, minimális szégyenérzettel. Keithen látszott, hogy igyekszik minél sekélyebben és ritkábban lélegezni, hátha gyorsabban képes alkalmazkodni a szaghoz. Katie mogorván rángatta az ujjakat, és próbálta kitalálni, miből készült. Sokkal jobb volt, mint amit a Garrison adott az elmúlt két évtized legköltségesebb és leginkább reklámozott űrexpedíciójához. És nyilvánvalóan valami rabruha volt.
Ez annyira kínos. Katie szeretett volna a föld alá süllyedni az emberiség iránt érzett szégyenében. Vagy az űrhajó padlózata alá. Lehetőleg azért a ruhával, hogy tanulmányozhassa.
– Komolyan, miből készült? – tette fel a kérdést azért, mert képtelen volt kontrollálni magát és a dühét, mióta az apját elrángatták egy teljesen másik irányba.
Fogvatartóik morogtak. Keith szinte reflexből visszavicsorított, de Pidge még időben rúgta sípcsonton ahhoz, hogy megakadályozzon egy újabb öngyilkos támadást.
– Szerinted értik, amit mondok? – kérdezte.
– Szerintem csak nem érdekli őket. Van a Garrisonnak protokollja az idegen rablásról való szökésre is?
– Volt egy tanfolyam. De törölték, mielőtt bekerültünk volna, szóval nincs bizonyíték a létezésére. Szerintem valaki csak feltörte a rendszert, és beletette, mert hiányzott valami kreditje – vont vállat. Igyekezett halkan beszélni, de úgy tűnt, feleslegesen. Mindketten Keitht bámulták, furcsán kemény szavakat váltottak, ami egyetlen emberi nyelvre se hasonlít, se a hangsúllyal, se a mássalhangzók és magánhangzók arányának furcsa változásával. Egyszer-kétszer még mutogattak is. A sisak és az emberi arcvonások hiánya miatt nehéz volt az arckifejezést meghatározni, de talán undor lehetett.
Hirtelen Katie is meg akarta támadni őket.
Aztán, mielőtt még bármi drasztikusra szánta volna el magát, már rángatták is át bilincsekben egy homályosan orvosi szoba hangulatú helyiségbe, szkennerekkel, tűkkel, és a testmotozás meg egyéb összeesküvés-elmélet szintű idegen dolgok teljes hiányával.
Mindketten hálásak lettek volna. Tényleg. Ha épp nem lettek volna mellékesen foglyok.
Pidge ezalatt két pofont szerzett azért, mert képtelen volt befogni a száját, Keith pedig egy leütést és egy újabb rúgást a gyomorszájába, amiért megpróbálta ezt megtorolni. Abnormális harci képességeit, ami miatt a Garrison katonai részlege szabotálni és ölni tudott volna, sajnos akadályozta egy túlfejlesztett idegen technológiával rendelkező bilincs és hátracsavart karjai. Valahol ez volt az a pont is, ahol a sokk elkopott kissé, legalábbis Katie esetében, és végre képes volt koncentrálni a részletekre.
(Meg fognak szökni innen, döntött. Még nem tudja, hogyan, de meg fognak szökni.)
Miután átvitték őket egy túlzsúfolt cellába több más fogollyal együtt, egy valószínűleg teljesen más hajóra – bár nehéz volt eldönteni a sok sötét és lila dekoráció alapján, épp hol vannak –, úgy tűnt, Katie és Keith végre tényleg egyedül maradhat annyi ideig, hogy megszervezzék a szökésüket.
Nos, már amennyire húsz négyzetméteren ugyanennyi másik lény társaságában egyedül lehet lenni. De lehetett volna rosszabb is. Lehetett volna kétszer ennyi lény feleekkora helyen. Szét is választhatták volna őket, de úgy tűnt, feleannyira se érdeklik a fogvatartóikat, mint amennyi effortot fektettek az elkapásukba, a fogvatartásukba, majd az öltöztetésükbe.
De egyik csoport se értette a másikat, így a kommunikáció kudarca megadta ezt az illúziót.
A cellában hideg volt. Nagyon hideg. A futurisztikus, nagyon nem szexi rabszolgagönc pedig kevésbé őrizte a hőt, mint az várható lett volna az anyagtól.
Katie annyira csalódott volt.
– Oké – kezdte, félig suttogva. A lehelete halvány párafelhőként csapódott ki. Bezzeg Keithen nem látszott a kellemetlenség, de Keith amúgy is túl jól érezte magát bármilyen szélsőséges hőmérsékleten ahhoz, hogy az normális legyen. Végül is, hahó, sivatagban motorosdzseki? Ki a fene tesz ilyet? – Fogalmam sincs, hogyan tudnám megvizsgálni a szkennereket, de kell lennie…
Hogy minek kell lennie, Keith nem tudhatta meg abban a pillanatban, mert mellettük valaki megköszörülte a torkát, majd egy dallamos nyelven a figyelmüket kérte.
Valószínűleg a figyelmüket kérte. Keith üresen meredt az apró, zöldesen pikkelyes idegenre, aki alulról közelítette Katie magasságát. Ez mindenképpen rekordnak volt mondható, tekintve, hogy Katie magassága évek óta egy általános iskoláséval vetekedett.
Egy friss általános iskoláséval.
Az idegen mondott valamit. Katie és Keith csendben meredtek vissza rá.
– Sajnálom – mondta végül az előbbi. – Ezt a nyelvet nem ismeri a fordítónk.
A füle mögötti chipre bökött. Az idegen megismételte a mondottakat, ugyanolyan dallamosan, majd a torkára bökött. Azután a nő felé nyújtotta a kezét, de nem lépett közelebb.
– Keith? – kérdezte Katie. – Te vagy a furcsa erőjelek tudója. Mit üzen az Erő?
– Az teljesen más. Nem beszélek idegenül – morogta. – Az energia volt, Pidge, energia.
– A sivatagban. Mérhető elváltozással az agyadban. Összeesküvés-falunk volt hozzá. Ó, istenem, remélem, Hunk nem szedi szét, amikor hazajutunk, én megfojtom, ha…
Elakadt a mondat közepén, mert az idegen a füle mögötti chiphez ért.
Keith azonnal reagált, mint mindig, és megragadta a törékeny csuklót. A porcok halkan reccsentek a nyomás alatt, de a lény meg se rezzent, csak továbbra is barátságos arckifejezéssel mondott valamit. Mintha ugyanazt ismételgette volna.
– Szerinted nyugtatni próbál minket? – kérdezte Katie, meg se moccanva. – Engedd el, Keith.
Keith bizalmatlan arckifejezéssel hátrált.
A következő pillanatban a lény ujja halvány zölden felizzott, a nő fordítóchipjével együtt. Mielőtt Keith meggondolhatta volna magát, az idegen újra mondott valamit, de ezúttal Katie értette is.
– Nyugalom. Csak újrakalibráltam a fordítót. Most már érted, amit mondok?
Katie egy pillanatig döbbenten pislogott. Aztán megtapogatta a füle mögötti dudort a chippel, majd újra az idegenre nézett.
– Azt hiszem, te leszel az új legjobb barátom – közölte őszintén.
Mellette Keith sértett nyafogást hallatott.
***
Érdekes tény a galra genetikáról: a faj viszonylag dominánsnak számít génállomány tekintetében. Még érdekesebb tény, hogy ez leginkább a megjelenés szempontjából releváns probléma.
Vegyünk egy utódot, aki rendelkezik egy darab galra felmenővel. Amennyiben ez az egy darab galra felmenő három-négy generáción belül helyezkedik el a családfán, illetve nem járul hozzá további galra rokon a fa többi ágának távolabbi pontjairól, szerencsétlen példautódunk esélyesen akkor se tagadhatja le származását.
Bár a galra, mint faj, megjelenését tekintve igencsak széles skálát tudhat a magáénak, vannak apróságok, amik több generáción keresztül hajlamosak kitartani. Mint a sárga szemfehérje. Mint a harmadik szemhéj. Mint a fényvisszaverő réteg. Mint a jellegzetes szőr- vagy pikkelyszín. Mint a hosszabb végtagok, és ritkábban az ebből eredő testtartás.
A lényeg az, hogy látszik.
Legalább egy kicsit.
***
Katie új legjobb barátja, Ruben felvilágosította őket, kik is az elrablóik, miért vannak fogolyként egy börtönben, és miért nem lehet átprogramozni a szkennert, annak ellenére, hogy körülbelül két másodpercbe telt elővarázsolni a hozzá tartozó interfészt – vagy egy tikkbe, ahogy Ruben kijavította őket.
Szóval… volt ez a hatalmas, lila birodalom, a lila űrlényekkel, ami mára meghódította az ismert univerzum nagy részét, bár a Föld annyira kiesett minden fontosabb régióból, hogy tízezer dekafeboros uralmuk alatt a felderítő egységek valószínűleg most először értek el a Naprendszer szélére. Bármennyi idő is legyen a dekafebor.
(Valószínűleg az se segített, hogy az emberiségnek még mindig nem sikerült elhagynia a saját naprendszerét, és az eddigi egyetlen kapcsolatfelvétel a Kerberos-misszió volt.)
Boldog jövőképük a Galra Birodalomban pedig a következő opciók egyike lehetett: elküldik őket kényszermunkára valami fogolytáborba, ahol valószínűleg rövid időn belül meghalnak, vagy elküldik őket az arénába élet-halál harcot vívni, ahol még gyorsabban történik ugyanez.
Se Katie Holt, se Keith Kogane nem akart meghalni. Pont ezért, nem törődve Ruben rezignált sóhajával, pontosan két másodperccel később már ott volt a varázslatos panelhez tartozó mágikus hozzáférési felület az orruk előtt.
Vártak. Nem történt semmi. Valamelyik fogoly – valószínűleg a kék bőrű, Pidge-nél is alacsonyabb lény a túlsarokban –ciccegett. Új fordítójuk nem reagált rá, így ez valószínűleg egy egyetemes jelzés volt arra, hogy épp gúnyolódik rajtuk.
Katie rátenyerelt. A panel üres és sötét maradt, csak a jobb felső sarkában lévő lámpácska jelezte, hogy aktív. Hozzápiszkált a vezetékekhez. Vörösen felvillant.
Vártak.
Senki sem jött, ami egyenesen nevetséges volt.
– Csak egy galra genetikai kódjára reagál – közölte Ruben fáradtan.
– És nem lehet beilleszteni saját szekvenciát az adatbázisba? – kérdezte Katie, megpróbálva megérteni, hogy működik ez az egész. Kezdett kialakulni valami igen instabil lábakon álló elmélet az agyában, a probléma azzal volt, hogy túl kevés információt kapott túl lassan.
Ha lenne egy hete, egy laborja és ez a cucc…
– Félreértesz. A faj genetikai kódjáról beszéltem. Nincs adatbázis. Ezen a hajón mindent csak egy galra tud aktiválni – mondta.
– Mi a fasz – csúszott ki Katie száján (összerezzent, az anyja megölné, ha hallaná, hogy beszél), és ha nem lettek volna épp szorult helyzetben, valószínűleg csorgatta volna a nyálát felette egy ideig. Ez olyasmi fejlettségi szintű technológia volt, ami a Földön csak sci-fiben fordulhatott volna elő. Közben kidobott három elméletet a kukába, újrakalkulált egyet, és elkezdett dolgozni az újakon. Nincs feltörhetetlen rendszer, csak hiányzó internetkapcsolat. – És ha csak… levágnánk egy galra kezét? – jutott eszébe.
– Vagy csak megszereznénk a bőrt róla? – javasolta Keith.
– Vagy szőrből készített kesztyű? Van szőrük. Biztos le lehet borotválni.
– De a bőr strapabíróbb lenne, nem? És az egyiknek pikkelye volt.
– Mi? Komolyan? Gyíkmacska? De oké, oké, legyen bőr. Úgy hangzunk, mint a sivatagból szabadult sorozatgyilkosok.
– Sivatagból szabadultunk.
– Sivatagi bolygóról származtok? – kérdezte szánakozva Ruben. Valószínűleg már elfogadta a sorsát, de még nem akarta ösztönözni őket arra, hogy ők is feladják a reményt.
– Ööö, nem – mondta Keith óvatosan. – Nincs az egész bolygón sivatag. Csak azon a részen, ahonnan jöttünk.
– Nagyrészt víz borítja – mondta Katie is. – Keith, próbáld meg ezt lefeszíteni nekem – bökött a panelre. – Látni akarom, mi van mögötte.
– Fejezzétek be! – csattant mögülük valaki.
Katie és Keith egyszerre néztek fel, túlságosan is elmerültek abban, hogy a kijáratot vizsgálják, és eközben a cella népességeloszlása kissé… átalakult. A foglyok többsége a túlsó falnál gyűlt össze. Némelyik dühösen nézte őket, némelyik csak ugyanazzal az apátiával, mint Ruben. Volt, aki félt. Természetesen egy dühös szólt be nekik. Egy nagyon kék, nagyon dühös űrlény. Agancsokkal.
– Nem – mondta neki Katie. – Keith?
Keith közelebb lépett, és megpróbálta az ujjait a panel alá illeszteni, hogy legalább kicsit megmozdítsa. Valószínűleg nem sok esélye volt a sikerre, még az abnormális erejét figyelembe véve se – de hát reménykedni lehet.
– Csak mindannyiunkat megölettek, ti holtágról származó, primitív kis… – és akkor recsegés következett. Nem a fordító romlott el, épp csak a lény anyanyelve volt abszolút fülsértő.
Katie-t abszolút nem hatotta meg.
– Felteszem, ez valami lefordíthatatlan káromkodás volt? – kérdezte unottan.
– Igaza van, hagyjátok abba, mielőtt mindannyiunkat az arénába dobnak – csatlakozott hozzá egy másik is, valahonnan a tömeg biztonságából.
– Nem fogok nyugton maradni csak azért, mert néhány idióta azt mondta, lassabban akar meghalni egy fogolytáborban – vágott vissza Katie.
– Te kis… – lépett elő az űrlény. Sajnos magasabb volt, mint a nő. Sokkal magasabb. Sokkal kevesebb türelemmel.
Ebben a pillanatban több dolog történt egyszerre: Katie megfeszült, felkészülve a beérkező támadás kikerülésére; Keith vicsorogva megfordult, hogy azonnal csatlakozzon hozzá a verekedésben; mindeközben pedig félig elengedte a panelt, és az ujjai súrolták a felszínt.
A panel felvillant.
Az ajtó kinyílt.
Mindenki egyszerre dermedt meg.
Keith Katie-re nézett. Katie Rubenre nézett. Ruben sápadtan meredt Keithre, a panelre, az ajtóra, majd megint Keithre.
– Felteszem, ennek nem kellett volna megtörténnie. – Végül Keith törte meg a csendet.
– Lehet, hogy elromlott? – javasolta Katie. – Minden el tud romolni. Ruben?
Ruben némán megrázta a fejét.
– Okéééé – nyújtotta el a szót Katie. Kicsit várt, de senki sem szólalt meg. Még a tajtékzó, dühös idegen se. Csak mind rémülten Keithre meredtek, mintha az épp most kezdett volna őrült vérengzésbe előttük. Szinte várta, mikor sikít fel valaki, mint egy rossz horrorfilmben. A következtetések sajnos túlságosan is fajsúlyosak voltak a helyzethez képest. – Akarunk erről beszélni, vagy megyünk?
Keith már indult is az ajtó felé.
***
További érdekes tény a galra genetikáról: ha nem feltűnő a galra származás, akkor valószínűleg nem is dominál már annyira, hogy befolyásolja a Birodalom biometrikus szkennereit.
Ez abszolút bizonyított.
Éppen ezért talán megbocsátható a Birodalom katonáinak mulasztása, akik ugyan gyanakodtak Keith kissé galra-szerű viselkedésére, amit stresszhelyzetben mutatott, de ténylegesen nem tettek semmit. Elvégre, az emberekről mint fajról abszolút nem volt semmi az adatbázisban.
Simán lehet, hogy az emberek is morogtak, ha a társaikat fenyegették.
Ugye?
***
Az idegenek sokasága úgy meredt Keithre, mintha az Antikrisztus testesült volna meg a szemük előtt.
Keith szinte észre se vette – tökéletesen hozzászokott már ehhez a pillantáshoz, számtalanszor látta már Iverson arcán, azóta, hogy először pillantotta meg őt és Katie-t egy légtérben. Homályosan emlékszik arra, hogy talán lehetett az életében olyan pont, ahol agresszívan vicsorgott volna erre – a tényleges fenyegetések abszolút nem számítottak –, esetleg bezárkózott volna, de ez még a Holtok és a Shiroganék előtt volt, és őszintén, Keith és Pidge túl sok szart művelt ahhoz, hogy némi rosszalló tekintet megállítsa.
– Galra – suttogta valaki. A szó nagyon drámaian visszhangzott a cellában. – Ez egy galra.
Keithnek jobb dolga is volt. Megpróbálta visszaszerezni a kezét Pidge szorításából.
– Nincs rajta vér – közölte végül a nő.
– Tudom – válaszolta Keith. – Szerinted nem emlékeznék rá, ha lenne?
– Ez nem így működik – ismételte Ruben, aki körülbelül kétszáz százalékkal kevésbé tűnt rezignáltnak, mint tíz perccel ezelőtt. Vagy nagyon sok tikkel ezelőtt.
Ki tudja, mennyi egy tikk. Keith biztosan nem.
Ezen a ponton valószínűleg Katie sem.
Még.
– Nos, nyilvánvalóan nem, de nem én leszek az, aki kimondja, mi történt – vont vállat Pidge. – Keith? Akarsz valamit hozzátenni?
– Igen. – Keith csak kicsit habozott, mielőtt kidugta volna a fejét az ajtón ellenőrizni a folyosót. – Nincs itt senki. Szóval, tehetünk úgy, mintha nem lenne egy identitásválsággal határos kinyilatkoztatás a küszöbünkön?
– Abszolút. Mondtam: nem én leszek az, aki kimondja – értett egyet Katie.
Néhány más fogoly hatalmas túlélőösztönről téve tanúbizonyságot közelebb merészkedett hozzájuk és az ajtóhoz, de Ruben volt az egyetlen, aki Keith pillantása miatt nem rezzent össze.
– Pidge, tudod, merre kell menni? – kérdezte Keith.
– Igen, mert egyesekkel ellentétben én nem üttettem ki magamat idefelé – közölte Katie, aki úgy döntött, az empátiájának jobb felhasználása is akad errefelé, minthogy a legjobb barátjára pazarolja. – De előbb szétnézünk a többi cellában is. Apa...
Keith csak bólintott, nem kellett több magyarázat. Azóta nem látták Sam Holtot, hogy fogságba ejtették őket, és valószínűleg már nem is azonos hajón voltak, de... talán volt rá valamennyi remény, hogy ettől függetlenül nem különítették el őket egymástól túlságosan.
– Mit műveltek?! – csattant mögöttük egy hang. Túl hangosan, túl élesen egy nyitott cellaajtóhoz képest. A két ember szinkronban fordult meg és pisszegték le agresszíven, azonnal felismerve a korábban is agresszív űrszarvast. Vagy űrszarvasembert?
Humanoid volt, tehát…
De űrszarvasember nem őket nézte, hanem a kijárathoz közelebb araszoló többieket.
– Elszökünk? – kérdezett vissza Keith azért, hősiesen magára véve a kérdést. „Hülye vagy?”, üzente a hangsúlya. „Nem nyilvánvaló?”
Úgy tűnt, űrszarvasember meg se hallotta, amit mondott.
– Becsap titeket! Csapdába csal!
– Ennél is nagyobba? – motyogta Katie.
– Ő egy galra! Mind láttátok, hogy kinyitotta az ajtót!
Kezdett túl hangos lenni, és minél hosszabb ideig ácsorogtak itt, annál nagyobb volt az esélye annak, hogy elkapják őket. Se Katie, se Keith nem akarta, hogy elkapják őket. Egyszer elég volt. Másodjára már egyszerűen csak kínos az egész.
– Lehet maradni – közölte Keith.
– Ennél nagyobb csapdába úgyse fogtok kerülni, mint amiben most vagytok – tette hozzá Katie.
Űrszarvasemberen látszott, hogy a következő pillanatban leáll velük vitatkozni, de aztán a szomszéd cella ajtaját valaki verni kezdte, és Keith úgy döntött, vannak fontosabb dolgok is, mint megpróbálni meggyőzni valakit, hogy ne ölesse magát.
– De megpróbálhatunk lelépni – ajánlotta Keith kifelé menet.
– Igaza van – lépett előrébb egy homályosan humanoid, sokkal alacsonyabb űrlény, sok csáppal és legalább annyi karral. Egyetlen szeme szaporán pislogott rájuk. – Mi a garancia, hogy nem csak átversz minket? Vagy mindketten. Sosem láttunk még hozzátok hasonló fajt, lehet, hogy az egész bolygótok csak a galrák kutyái.
– Ezen a ponton annyira nem érdekel minket, jöttök vagy maradtok, hogy azt egyszerűen emberi szavakba se tudom foglalni, nemhogy olyanokba, amivel a fordító is elboldogul – egészítette ki Katie, lényegesen kevesebb empátiával (ami rekord, épp Keithnél is fogyóban volt), és sokkal több türelmetlenséggel.
– Vagy maradhattok is – vont vállat Keith, és végre (végre!) kilépett a cellából, maga mögött hagyva túlságosan sok döbbent idegent.
– Kutyát mondott? – suttogta Katie, amikor felzárkózott mellé.
– Fogalmam sincs, én is azt hallottam. Vannak űrkutyák?
Ruben értetlenül bámult utánuk.
***
Kis csapatukat meglepő módon csak azután kapták rajta a menekülésen, amikor már kinyitottak minden cellát, és két folyosóval arrébb jártak.
Katie minden ajtóval egyre csalódottabbá és ingerültebbé vált, amit épp csak sikerült palástolnia, de lassan már attól is kezdett lüktetni a halántékán egy ér, ha valaki csak ránézett.
Keithnek nem volt ilyesmi problémája: tőle mindenki egészséges távolságot tartott, Katie-n és Rubenen kívül, de úgy tűnt, az általános bizalmatlanság, és aprócska vita ellenére senkinek sem akarózott maradni fogolyként, még űrszarvasembernek se, bár a folyamatos rosszallásról és a kedélyek Keith ellen hangolásáról nem tett le.
– Istenem, olyan, mint James volt – sóhajtott Katie.
– Nem, James nem volt ennyire rasszista. Olyan, mint Magdaline tanárnő.
– Ó, basszus, tényleg.
– Nagyon… türelmesen kezelitek ezt – jegyezte meg óvatosan Ruben. – És nagyon komolytalanul.
– Ez egy emberi megküzdési mechanizmus – hazudta Katie szégyentelenül. – Ha nem ezek a körülmények lennének, egyikünk valószínűleg nekiesett volna.
Ekkor fordult be a sarkon egy járőr, ami nem volt se galra, se élő, és a következő pillanatban Keith reflexből letarolta. A harcművészeti órák és a Garrison-féle kiképzés túlságosan is jót tett neki, és Katie sosem fogja vele közölni, hogy a félelmetes reflexei és reakcióideje ebben a pillanatban egy megvilágosodáshoz juttatták, mert… igen. Keith félig földönkívüli.
(Az átlagos emberi reakcióidő kétszázhetven ezredmásodperc körül volt, amit persze befolyásoltak a mérési körülmények is, de. Kétszázhetven ezredmásodperc. A leggyorsabb emberi reakcióidő az internet szerint száz-százötven ezredmásodperc volt. Előfordulhatott száz milliszekundumon belüli reakcióidő, de ez olyan szintű elméleti vita volt, amibe Katie-ék nem ásták bele magukat.
Keith reakcióideje ijesztően százon belül volt, főleg stresszhelyzetben, ami szó szerint ellentmondott az emberi biológiára jellemző ingerületátviteli időnek. Lance csalásnak nevezte még az elején. Hunk ijesztőnek. Katie és Keith nekiálltak kideríteni, milyen faj élhet a Földön, ami eddig bujkált, de valahogy sikerült fennmaradnia és beolvadnia az emberi társadalomba.
A vérfarkason túl sokáig gondolkodtak, sok egyéb fizikai jellemző miatt is. A vérmacskán szintén. Volt egy rövid kitérő a japán mitológia irányába is, főleg a Shirogane család hatására – és leginkább Aki Shirogane miatt, aki roppantul élvezte az eszmefuttatásaikat. Részegen felmerült az is, hogy Keith esetleg egy amnéziás eldritch entitás, aki elfelejtette, hogy néz ki a valódi alakja, de általánosságban a vérfarkas leszármazás mellett maradtak, mert miért ne.
Úgy tűnt, nem jártak túl messze az igazságtól.)
Aha, akkor ezért van ez, gondolta Katie. Azért nem emberi reakcióidő, mert nem teljesen ember.
A Garrison fejesei agyvérzést kapnának, ha tudnák, hogy egy földönkívüli vett részt az űrprogramban, jutott eszébe szintén.
– Megvilágosodtam – közölte Keithszel.
– Ne most – jött az azonnali válasz.
– Nem akartam én kimondani…
– Pidge, könyörgöm…
– De te tényleg félig földönkívüli vagy.
Keithen látszott, hogy azon gondolkozik, mi fájna jobban: a nő puszta látványa, vagy hogy teljes erejéből beleverje a fejét a falba. Katie csak vigyorgott.
Ezt leszámítva megszaporodtak az őrök, néhány fogoly hajlandó volt ténylegesen is segíteni, nem csak megadni magát, de a legmenőbb egy farkasszerű hölgyemény volt, egy másik cellából, aki a végén egy őrrobot karjával ütötte le a sarkon beforduló galra katonákat, akiknek kezdett feltűnni, hogy valami nem stimmel, és akadnak utasok, akik nem a kijelölt helyükön tartózkodnak.
Katie elmélete a földönkívül reakcióidőről kezdett megdőlni, amikor Keith és valószínűleg az ő új legjobb barátja vagy harci haverja vagy akármi összeállt, és félelmetesen gyorsan intézték el a következő csapatot, akik annyira ledöbbentek a foglyok láttán, hogy szinte ellenállás nélkül „megadták” magukat. Lehet, hogy mindez csak Keith volt. Nem emberek vagy galrák. Csak Keith.
A gondolat ijesztőbb volt, mint kellett volna lennie.
De a lényeg, hogy az egészet nagyon kínos volt még nézni is. De hát ez a nap a kínos élmények tárháza volt, miért most állt volna le?
A farkas barátságosan vicsorgott Keithre.
– Olia vagyok – mutatkozott be. Biccentett mellé, nem nyújtotta a szabad kezét vagy bármi, Keith pedig viszonozta a biccentést, és ennyi volt.
Szereztek egy új barátot, aki nem próbálta egyelőre a pillantásával megölni Keitht, és még hasznos is volt. Ez űrszarvasemberhez képest jelentős haladást jelentett bájos kis űrkalandjaik kezdetén.
(A fenébe is, mindenki máshoz képest is jelentős haladás volt, leszámítva Rubent, aki legalább értett a technológiához, még ha nem is tudott hozzájuk férni.)
De a lényeg, hogy viszonylag zökkenőmentesen jutottak el a hangárig. Ekkor szólaltak meg a riasztók. Végre valahára.
***
Még egy aprócska megjegyzés: a galrák egy büszke faj.
Büszkék a múltjukra. Büszkék az egész univerzum-leigázás dologra, már aki a Birodalom részének tekinti magát. Büszkék harci képességeikre, alkalmazkodóképességükre és arra, hogy tagjai… nos, nagyon sok generáción keresztül azonosíthatóak, úgymond.
És igen, nem szeretnek arra gondolni, hogy esetleg akad galra, aki nem így tesz. Erős űrpatrióta megközelítés vagy mi. Ha mégis akadna ilyen galra, azonnal kivégeznék, vagy legalábbis eltűntetnék az univerzum színéről, de természetesen egy ilyen galra se létezik. Természetesen.
Természetesen, ha – ismét, nagyon erősen hangsúlyozva, ha – akadna, megfelelően vennék őrizetbe, letiltanának minden hozzáférést körülötte, és csak megbízható, magas rangú személyek férhetnének a közelébe. Nagyon felkészültek voltak az ilyen foglyokra. A többire is. Érthető módon nem keverték egymással a két típust.
Nos, ahogy mondani szokták, utólag könnyű okosnak lenni.
***
– Ennek… ilyen könnyűnek kellett volna lennie? – érdeklődött Keith nem sokkal később. Ha lett volna az űrhajón visszapillantó tükör, akkor valószínűleg a maguk mögött hagyott roncsot bámulta volna, amit akkor kap a menekülő fogoly, amikor úgy dönt, jó ötlet a komplett garmada vadászrepülőt felrobbantani maguk mögött távozáskor, és a robbanás elegáns és roppant kényelmes láncreakciót indít el.
Az is előny volt, hogy a parancsnoki hajó rég magukra hagyta őket, és a fogolyszállító tényleg az volt, ami: egy fogolyszállító börtönhajó, ami semmi olyan értékesen nem tartalmazott, amit meg kellett volna védeni. Hogy miért volt ennyi… hát, vadászrepülőhöz hasonló kisebb űrhajó a fedélzetén, rejtély. Lehet, szállítást is vállaltak.
Mármint egyéb szállítást.
Olia mellette a szemét forgatta, és annak ellenére a másodpilóta székében trónolt, hogy nem igazán tudott segíteni Keithnek semmiben, a magyarázaton kívül. Ő és Ruben gyorstalpalót adtak neki a galra hajók irányításából, aztán sápadtan nézték, ahogy a férfi az utolsó pillanatban egy gyönyörű lökéshullámmal a háta mögött nyaktörő sebességgel távolodik a nagyobb űrhajótól.
Nos, Ruben észrevehetően elsápadt. Olia csak kissé erősebben szorította az ülést, és közben vagy vigyorgott, vagy vicsorgott, de ezt nehéz volt megállapítani.
Katie, aki éveket töltött Keithszel egy szimulációs csapatban, csak élvezte a viszonylag zökkenőmentes távozást, ami nem tartalmazott se nyaktörő mutatványt, se ezzel szerzett zúzódást. Igazán sima távozás.
Lehetséges, hogy Keith Kogane felnőtt? Csak több, mint tíz év kellett hozzá ugyan, de...
Aztán félrerántotta a kormányt, és ez is kiröppent az ablakon, mint a reakcióidős elmélet, amit galra katonák csapata cáfolt meg sorozatban az elmúlt órában.
– Ezt könnyűnek hívod? – habogta Ruben. Szegény tűnt a legsokkoltabbnak. De abban tényleg igaza van, hogy nem könnyű végigverekedni magad egy hangáron, teljesen haszontalan, rettegő idegenekkel körülvéve, és emellé még fel is robbantani az egészet. Robbanószer nélkül. De Katie személy szerint a Garrisonba betörést nehezebbnek tartotta, és a legtöbb kutatási részhez volt hozzáférése. Bár ennek főleg az lehetett az oka, hogy...
– Tény, hogy Keith puszta jelenléte olyan volt, mint egy nevetségesen hatékony csalókód – közölte Katie, a tisztázás végett. – Hogy-hogy nem tiltották le a hozzáférést, vagy hasonló?
Igen, kínos volt az egész. Nagyon kínos.
Nem mintha Katie panaszkodott volna. Lehetett volna rosszabb is.
Csak azt kívánta dühösen, bárcsak az apját is velük együtt ejtették volna fogságba.
Sam Holt hiánya fájóan nyilvánvaló volt.