Chapter Text
Egy keddi délutánon Márk a macska és Péter a kutya együtt feküdtek a kanapén az otthonuk nappalijában, amikor hirtelen odakint besötétedett az ég, a szél pedig erőteljesen megrázta az ablakokat. Az eső eleredt és a vízcseppek kopogni kezdtek ahogy a tetőn landoltak az égből. A golden retriever hirtelen gondolt egyet és az ablakhoz vándorolt, majd leült a földre. Szerette nézni az esőt, mert ilyenkor minden érdekesebbnek tűnt, a fák, a fú, a föld nedvesebb volt, mindennek erőteljesebb illata volt. Egy kis idő múlva azonban hirtelen egy hatalmas villanás hasított az égbe, majd egy nagy dörgés hallatszott. Péter összerezzent.
"Ó..." gondolta a goldie.
"Ez hangos volt...nagyon hangos.."
Márk is felfigyelt a robajra, aki eddig a földön játszott a plüss játékegerével.
"Mi. Volt. Ez." gondolta a csokibarna kandúr ahogy felállt, majd Péter mellé somfordált.
Az ég megint dörrent egy nagyot. Márk azonnal megállt út közben, mozdulatlanul, felborzolta bundáját.
"Ki merészeli???"
Újabb villanás. Péter bizonytalanul nézett az ablakon át a kert felé.
"Nem tetszik."
Az ég megint dörrent, újból.
"...egyre kevésbé tetszik."
Péter felállt és elindult a nappali közepe felé, minél távolabb az ablaktól. Biztos ami biztos...
Márk is hasonlóan döntött, felugrott a fotelre, majd onnan a kanapé háttámlájára. Újbóli dörgés.
"Ne már..." gondolta a macska és a következő pillanatban már a kanapé mögött lapult. A másik állat észrevette.
"...de fura Márk..mondjuk ő általában véve is ilyen. De most különösen." gondolta Péter.
A kandúr két füle látszott csak ki a kanapé mögül.
"Miért bújik el?" gondolta a kutya, majd látta, hogy az említett kinéz a búvóhely mögül. Péter ott állt, a szoba közepén.
"Miért nincs pánikban?" töprengett Márk.
Egy újabb villámlás világította meg az éjszakát, majd egy hangosabb dörgés hallatszott. Péter összerezzent.
"Jó...talán én is pánikban vagyok." vallotta be Péter magának.
A macska észrevette ahogy a goldie összerezzent, fülei lelapultak (már amennyire le tudta őket lapítani), a farka sem mozgott. Márk elgondolkozott.
"Ó...ő is fél.."
Közben Péter is észrevette, hogy a barna kandúr nézi őt a szoba másik oldaláról. Tekintetük találkozott, de nem mozdultak helyükről. Újabb csattanás hallatszott az ég felől, mire minkét kisállat összerezzent.
"Na ez már egyre rosszabb." gondolták mindketten.
Márk óvatosan előbújt a kanappé mögül, Péter is óvatos mozdulatokkal közelebb lépett.
"Nem azért megyek oda...csak... taktikai okokból.." Márk gondolta magában.
"Én sem azért megyek oda..csak... oda akarok menni.." a goldie kutyinak is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
Hirtelen ismét egy hatalmasat dörgött az ég. Márk azonnal visszabújt a kanapé mögé, ahol Péter kutyaágya is volt. Odament Péter ágyához és fordult egyet maga körül majd óvatosan belefeküdt a puha kerek alakú ágyba. Péter odament és egy pár pillanatig csak nézte Márkot az ágyban. Már nem zavarta, hogy a kandúr befoglalja az ágyát, sokszor engedte, hogy a macska a kényelmes kutyaágyban aludjon. Péter ilyenkor melléfeküdt vagy inkább átköltözött a kanapéra.
"Ez egy macska..nagyon macska és nagyon kicsi..." morfondírozott magában Péter, majd lassan kifújta a levegőt és leült az ágya mellé.
Odakint tombolt a vihar, de bent már nem tűnt olyan félelmetesnek.
Péter óvatosan lefeküdt mellé, vigyázva, hogy ne feküdjön rá szőrös lakótársára. Tíz perc múlva Márk Péter bundájához bújt, odatámaszkodott. A kutya bundája meleg volt, kellemes.
"Így már nem olyan rossz." gondolta magában a goldie, mire alvótársa ásított egyet.
Néhány perc múlva Márk észrevette, hogy a kutya elaludt. Péter fülei időnként meg-megrándultak álmában, a mancsa is megmozdult néha.
"Na, biztosan megint egy bokorról álmodik..." gondolta szemforgatva a kandúr, de eztán ő is lehunyta szemeit.
A vihar odakint alábbhagyni látszott, egy kisebb dörgés hangja törte meg az eső egyenletes kopogását odakint. Ezúttal egyikőjük sem rezzent össze, mert egymás mellett feküdtek, így a vihar nem tűnt már olyan félelmetesnek.
"Nehogy azt hidd, hogy miattad vagyok nyugodtabb..." Márk ránézett a kutyára, fáradtan, mire az sóhajtott egyet.
"...jó, egy kicsit miattad." vallotta be magának Márk, majd ő is elszenderedett.
-vége-