Chapter Text
"Csak emlékeznem kell, milyen volt érezni, hogy élek
Emlékeznem kell, milyen volt érezni, hogy élek"
- Aurora: Winter Bird
A tél hamarabb jött, mint hitte.
A buszból kipislogva, álmosan és nyúzottan, csak a fák csontvázait látta, meztelen, mindenki számára kitárulkozó testüket. A tél volt az – a tél rángatta le róluk a levélruhát. Éreznek vajon szégyent? El akarják vajon rejteni magukat? Fáznak vajon?
Satufék; Albedo orra a buszpadlón koppant.
- Hopp, fiatalember! Jól vagy? – hajolt le hozzá egy ereje teljében levő öregúr. Göcsörtös kezei megragadták a vállát – Nosza, állj fel!
- Minden rendben – hebegte a fiú, ahogy az öreg felhúzta – Jól vagyok.
Az orra nyomban pirulni kezdett, és úgy fájt, hogy sírni lett volna kedve. Ehelyett csak a piros lámpába bámult, ami előtt épp várakoztak.
- Akkor rendben van. Ha te mondod.
Albedo mereven a kapaszkodót bámulta, de így is érezte a kutató szemeket.
Ezek olyan szemek, amiket gyűlölt. Túl sokat kapott belőlük az utóbbi fél évben.
- Hol is szállsz le, fiam?
Magányos vénember.
Albedo feje csatlakozott az orrához; a fájdalom belülről kezdte verni a koponyáját, pontosan a halántékánál, de nem nyúlt oda. Nem sírt. Nem tett semmit, amit tenni akart.
- A Kikelet utcánál – felelt nagy sokára színtelenül.
Az öreg hallatott egy sajátos hangot.
Mindenki tudta, kik szállnak le a Kikelet utcánál. Nem olyasféle alakok, mint Albedo, azaz makulátlan fehér inges, ápolt és arcukból hátravont hajú, selymes, igencsak nagybetűs Jó Tanulók. Nem, ha bárki is ránézne, a Kikelet utca lenne az utolsó, ami eszébe jutna róla; feltéve, hogy eme ránézés nem tartana tovább egy röpke pillantásnál.
A busz újból nekilódult.
Az öregúr végigmérte, tetőtől talpig. Aztán botjával koppintott egyet a padlóra.
- Vagy úgy – biccentett hozzá.
- Nem azért… - kapta fel fejét a fiú, de a feltartott mutatóujj elnémította.
- Ne félj, nem foglak én megszólni érte. Senki nem önként és dalolva sasszézik be azon a bizonyos ajtón, ugye? – az öreg sóhajtva csóválta a fejét, aztán kinézett az ablakon, ki az elmaszatolódott tájra – Nem ám. Nem ám. Megyek már ezen a vonalon egy ideje, láttam már mindenféle népet leszállni ott. Egyik sem akart, mégis megtette… Te is megteszed, minden héten szerda délután, jól mondom?
Ha tehetné, kizárná a szavakat az agyából; lemerülne a víz alá, hadd legyen a pulzáló, harsány hangokból nem több, mint halk dobogás. Minden olyan rikító. A busz robaja, az öreg botja a padlón. A szemközt ülő lány vadpink sapkája. Még a saját beszéde is…
- Jól.
- Csak tudnám, hogyan kerültek ők oda… De hát mindenkinek megvan a maga külön története. A fura az egészben az, hogy egy ponton összegubancolódik a többiekével, és aztán ott ülnek mind egy kis körben, és bogoznak, bogoznak, bogoznak…
Albedo nem bírta tovább és kesztyűs kezével megdörzsölte halántékát. Egy kicsit kevésbé fájt, amíg lenyomta a bőrt.
Mivel tudná elhallgattatni a férfit? Anélkül, hogy sértő lenne?
- Fél éve járok. Nem érzem úgy, hogy ezalatt bármit is kibogoztam volna, uram – bökte ki végül. Hátha ez a fogak közül kihúzott igazság elég lesz neki.
Az öregember megvakarta sűrű galambfehér haját, amíg tűnődve nézte őt.
- Mondok én valamit, fiam – kezdte csendesen – Ne állj meg soha. Ne maradj egyhelyben. Ha hagyod, hogy belesüppedj ebbe a heti egy alkalomba… megtalál. És soha nem szabadulsz meg tőle.
A fák meztelen teste. Az öreg átható, vizenyős kék szeme, mint a köd széle a napsütésben.
A Kikelet utcába járó fiataloknak mind addig van rágva a körme, hogy apró résen vészpiros vér serken ki; mindük tekintete űzött és kialvatlan, rosszul eloszlatott alapozó és száraz sampon füstös illata tapad rájuk; mind túl gyorsan sétálnak, zsebre dugott kézzel, át az utcán, át a szemek előtt. Fülhallgatók, gyors mosolyok és gyors ígéretek. Remény, kérdőjellel a végén.
A fák meztelen teste.
A Kikelet utcába járó fiatalok mind olyanok, mint Albedo.
Fázott.
Rápislogott az öregre.
- Attól tartok, nem értem.
- Meg fogod. Meg fogod, fiam – bólogatott amaz, és a fiúra nézett; de nem egészen őrá – Tudod, ebben a világban majdnem minden büdös, rothadó műanyag. Találj valami igazit, azt mondom. Találj valaki igazit… És még egyszer: maradj mozgásban.
- A Kikelet utca következik – reccsent ekkor a hangosbemondó.
Még tartott egy darabig az út, de Albedo némi habozás után inkább elindult az ajtók felé. Udvariatlanság így faképnél hagyni egy idős embert; de az idős ember ezen a ponton már nem nagyon törődött vele. És nem kellett volna visszanéznie rá, a kapaszkodóra hajolva, de megtette, és szemlátomást az öreg tovább magyarázott a tájnak, orra alatt bagózva a szavakon.
- Ne hagyd, hogy utolérjen, fiam… Maradj mozgásban. Ússz, táncolj, nevess. Maradj mozgásban…
Ez bolond.
Vagy csak – Albedo az ajkába harapott – meg kellett ismernie a Kikelet utcát, de a tizenkét lépéses program a mellékhatásokkal nem tud mit kezdeni. Leépülés, rozsdásodás gyorsított felvételen. Elég oktatóvideót bambult végig, hogy tudja, mit kockáztat, és elég rossz az, hogy ennek ellenére is játszik az agysejtjeivel.
A busz nagyot zökkenve állt meg, az ajtók csikorogva nyíltak ki. Albedo lelépett a járdára, és keze nyomban a zsebébe süllyedt. Körbevették a meztelen fák, a névtelen házak, a gyógyszertárak – annyi gyógyszertár, hogy meg sem bírta számolni. Mostanában túl sok van belőlük, bármerre is megy.
Mozgásban maradni… Miért akarna bárki is egyhelyben állni?
Elindult, szájában rágógumit járatva.
Nehéz azt mondani magadnak, hogy te vagy Albedo, az osztályelső, zsinórban harmadszorra kitűnő, a Sumeru Akadémia természettudományi ösztöndíjának várományosa, a közösség aktív építője, amikor ezen az úton jársz? Nem, valójában gyerekjáték. Minden, ahogyan azt Albedónak meg kellett tanulnia, azon múlik, látják-e mások azt, akinek soha, de soha nem mondanád magadat. Látják-e, hogy hova mész szerda délután, és hogy nem különórára. Látják-e, hogyan húzogatod a hajad, látják-e a lábad rugózását a pad alatt. Látják-e, hogy nyállal tartod össze magad és az otthonod hideg, hidegebb, mint a hangod, mint a fény a szemedben. Látják-e.
Akkor nehéz, ha látják – mert akkor már te is látod.
Bárcsak sosem szólalt volna meg az az öreg.
Albedo fázott.
***
- Ma én viszlek az Oázisba – jelentette be Diluc, szándéka szerint mennydörgő és végzetes hangon, ám az összképet jócskán rontotta a tény, miszerint épp „mi a francot eszünk ma?” feliratú népi hímzéses kötényben, kezében csöpögő szivacsot tartva állt a konyha közepén.
A frappáns darabot Kaeya adta neki a születésnapjára; évekkel ezelőtt. Bátyja már aznap kifejezte erős utálatát a kötény iránt, de akkor miért veszi fel hirtelen? Miért produkálja magát?
Semmi szükség rá.
Elnyomott egy ásítást, és visszatért a gabonapehely lusta kavargatásához.
- Hurrá.
Diluc nem tűnt elégedettnek. Visszafordult a mosogatóhoz, és nagy hévvel súrolni kezdett egy tiszta tepsit.
- És megvárom, amíg besétálsz az ajtón – folytatta.
- Ahogy akarod.
- Talán be is megyek veled – tette hozzá.
- Szuper családi program. Majd megkérem a portást, hogy csináljon rólunk fotót.
Bumm.
A tepsi a padlón csattant, éktelen kongást indítva útnak a falak között. Kaeya felnyögött, és halántékára szorította ujjait; a visszhang ököllel verte a fejét, amely amúgy sem volt túl kedves hozzá ma reggel.
De a zaj ellenére is – minden ellenére is – béna csönd feküdt rájuk.
- Tényleg megteszem – mondta Diluc – Akár így viselkedsz, akár nem. Elmegyek veled oda, és ott is maradok, amíg biztos nem vagyok benne, hogy részt veszel legalább ezen az egy gyűlésen.
Kavargó, fahéjszínbe forduló tej. A kanál halkan csilingelt minden teljes körnél.
A fiatal fiú – még mindig fejét masszírozva - a másikra emelte mélykék szemeit. A sötét karikákon kívül nem sokban hasonlítottak egymásra – külsőre, legalábbis.
Halkan, szinte suttogva beszélt.
- Tudod, hányszor mondtad már ezt?
A másik újra elfordult, felvenni a tepsit. Újra felcsobbant a víz.
- Túl sokszor – rövid szünet - De ezúttal…
- Figyelj – vágott a szavába Kaeya -, tisztában vagyok vele, hogy nem tudsz menni. És tökre oké. Úgy értem… te dolgozol két műszakban, én járok a suliba, ez a szereposztás. Pont elkerüljük egymást. Én nem tehetek ellene, ahogyan te sem. Ez az egész… Nagyobb nálunk.
A szivacsból kisercent a víz, ahogy az ujjak megszorították.
- „Nem tehetek ellene”, „tökre oké” – sziszegte Diluc – Ez a gondolkodás tart még mindig ott, ahol vagy, tudsz róla?
Kaeya pislogott. A kanalat a változatosság kedvéért most az óramutató járásával ellenkező irányba kezdte forgatni.
- Nem – felelte egyszerűen – Az tart még mindig itt, hogy apa meghalt. És így van rendjén.
- Mit mondasz?!
A hirtelen élesedő hang meglepte. De nem volt kedve felvenni a vita fonalát.
- Csak azt… Örülj neki, hogy nem változom. Se rosszabbra, se jobbra.
Kavargó, kavargó tej. Nem volt mit rejtegetni, minden mutogatta magát, talán kérve valamit, talán erővel ellökve a gyengédséget, ami egy vallomással jött volna. A szivacs céltalanul súrolt, a fej ütemre pulzált.
- Kaeya – sóhajtott a báty – Ennél nem lehet rosszabb.
És azt hiszi, ő nem tudja? Degradáló, őszintén – hogy azt hiszi, vakon ugrik bele a semmibe, nem tudva a veszélyekről, nem tudva arról, mivel játszik minden döntésnél. Olykor jobb lenne nem tudni, de nincs, ami ezt kitörölné az idegpályáiból. Próbálta.
Hosszú percek után az utolsó edény is a szárítóra csusszant. Diluc az öccséhez lépett, és elvette előle az érintetlen tál gabonapelyhet, ami azt is jelentette, hogy minden reggeli beszélgetésnek vége. Kaeya lecsusszant a székről és ment a táskájáért – még ha nem is pakolt bele túl sok mindent. Ma lesz a dolgozat, vagy holnap? Francba. Meg kell kérdeznie azt a lányt az első sorból, a szőke hajút a pitypangmintás hátizsákkal… Mi is a neve? Valami J-betűs.
- Egy percre.
A fáradt hang az ajtóban állította meg. Visszafordult, de Diluc a konyhapultra nézett.
- Tudod, melyik busz megy oda délután.
Sóhajtani is túl kimerült volt. Beszélni viszont nem, valahogy.
- Hogyne – biccentett – Minden héten azzal megyek.
Tíz perc múlva kint volt a házból.
Kavarog a tej tálbörtönében. Nem számít, merre halad, úgyis mindig ugyanabba a mozdulatlanságba tér vissza.
Kaeya fázósan összehúzta magán a kabátot.