Chapter Text
Péter hazafelé sétált a sötét, esti utcán, miután letudta a heti két órás edzését a közeli edzőteremben. Márk most nem ment vele, arra hivatkozva, hogy inkább folytatja a munkát amit abbahagyott meg főz valami vacsorát. Péter megígérte neki, hogy időben hazaér, Márk pedig ennek megfelelően nekiállt kedvenc paradicsomos tésztájuknak.
A szőke éppen azon volt, hogy kivegye zsebéből a telefont, hogy felhívja Radnait, amikor halk nyüszítést hallott egy közeli autó felől, ami enyhén a járdára állva parkolt. A férfi felkapva a fejét a jármű felé sétált, majd lehajolt, hogy jobban belásson alá.
A kocsi alatt egy apró árnynak két kis félő szempárja pillantott vissza Péterre, reszketve.
"Na ne...szegénykém..." mondta a szőke férfi halkan, nehogy megijessze az állatot.
"Mit keresel itt? Valaki kidobott téged?" beszélt tovább a kicsihez.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett kutatni a táskájában, majd megtalálta a szalámis szendvicset amit magának csomagolt az edzés utánra, hátha utána éhes lesz. Most jól fog jönni, úgy tűnik. Kicsomagolta a szendvicset és kivette belőle a szalámit.
"Biztos éhes vagy, itt van egy kis elemózsia, tessék." mondta a férfi és óvatosan kinyújtotta a karját, hogy a kicsi közelebb tudjon jönni.
A kölyökkutya óvatosan kijött az autó alól és a Péter kezében lévő felvágottra szegezte a tekintét. Majd elindult előre és elvette a szalámi szeleteket és megette.
"Ez így nem fair....Márk nem lesz elragadtatva." mondta Péter és körbenézett az utcán. Senki. A kutyuson se nyakörv, se semmi.
Közben a kölyök próbált még közelebb mászni hozzá. Péter enyhén káromkodott egyet az orra alatt aztán figyelve arra, hogy ne szorítsa meg a kicsit, lehajolt és felvette. A kutya meleg volt a hideg bundája ellenére és azonnal hozzábújt a kabátjához.
"Jó, jó. Csak ma estére..."
A kutya válaszul beleásított a kabátjába.
A konyhában bazsalikom és paradicsom illata terjengett, valami podcast szólt a háttérben és Márk az órájára pillantott.
"Ha nem érkezik meg egy negyed órán belül, én nem tudom mit csinálok..." morogta Radnai maga elé, bár közben vigyorgott.
Egy kis idő múlva már éppen a tésztát szedte a tányérra, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.
"Végre! Komolyan mondom, két perc és..." szólt ki a fiatalabb férfi a konyhából, de mondata félbeszakadt amikor Péter belépett a házba. Márk észrevette, hogy a szőke kabátja alatt valami mozolódik.
"Péter...mi van nálad?" kérdezte a színész és Magyar úgy nézett párjára mint egy lebukott gyerek.
"Mielőtt bármit mondasz...technikailag ő talált meg engem..."
A kabát alól lassan előbukkant a kölyök barna feje. Márk csak pislogott, a kutya pedig oldalra fordította a fejét, amikor kérdeznek tőlük valamit.
"Te hazahoztál egy kutyát?" Márk hitetlenkedett.
"Egy utcán hagyott kutyát." javította ki Péter gyorsan, majd folytatta.
"És nézd meg! Hát hogy hagygattam volna ott?"
Márk próbált szigorúan nézni, tényleg. Közben a kutya már Péter karjából felé nyújtózkodott.
"Nem maradhat." jelentette ki a barna hajú férfi végül.
Péter bólintott.
"Persze."
"Ez csak ideiglenes."
"Abszolút."
Csend lepte be őket egy pillanatra, majd Péter elvigyorodott.
"Ne merj így nézni rám." mondta Radnai azonnal.
"Sehogy nem nézek."
"Dehogynem."
A kölyök közben összegömbölyödött a szőke hajú férfi mellkasán. Márk közelebb ment és megsimogatta a fejét.
"...Jó, ma este maradhat. Holnap elmegyünk vele az állatorvoshoz megnézetni, hogy van-e benne chip, hogy megtudjuk van-e gazdája vagy nincs."
"Rendben."
"Ne ünnepelj túl korán. Ha holnap szétrágja a cipőimet, te magyarázod meg." mondta a fiatalabb férfi és Péter újra elmosolyodott.
"Szerintem már kedvel minket." mondta Péter és átölelte Radnait.
Mindketten tudták, hogy a "csak ma estére" valószínűleg életük legnagyobb hazugsága volt.
-tbc-