Work Text:
Éjjel kettőre járt az idő, mikor egy sötét kabátba bújt, magas férfi kilépett háza kapuján, pedánsan kulcsra zárta azt, és zsebre vágott kézzel megindult az utcán. Gondosan kerülte a lámpák sárga fényköreit.
Érezte a pulzust a nyakán. A küldetés édes adrenalinízét a nyelvén. A kockázat illatát orrában. Mereven előre nézett és haladt a cél felé, olyan gravitációs erővel, mellyel csupán a pályájukon mozgó bolygók bírhatnak.
Elérte a házat, mely egy robusztus, fennhéjázós és kellően ízléstelen hacienda volt.
A lakója igazán nem érdemli meg azt a macskát.
Na, most, hol is juthatna be?
A magas acélkerítés tetején apró, szépen megmunkált tüskék sorakoztak, így hát az egyszerű átmászás nem jöhetett szóba. Szerencsére az utca tele volt fákkal, hála az öt évvel ezelőtti össznépi faültetésnek, amelyen túl ebben az utcában garantáltan senki nem tett semmit a környezet védelme érdekében. Kivéve természetesen őt.
És ha jobban belegondolok – filózott némán, míg átölelte a szomszéd háza melletti fa törzsét -, épp most is a környezetet védem. Az állatvilágot, pontosabban.
Nagy szusszanással fellökte magát. Az első faágba sikerült belecsimpaszkodnia, így máris feljebb került; ám még korántsem a kerítés fölé. A következő ág után nyúlt, fél karja még a törzset ölelte. Megragadta az ágat, szuper… Elengedte a törzset.
Így most úgy lógott a jobb sorsra érdemes fán, akár egy érdekes formájúra nőtt gyümölcs.
Szusszant egyet.
Ezt nem így tervezte.
- Mi járatban?
A hang alóla jött, kicsit sem fojtottan és igen vidáman. Egy fiatal férfihoz tartozott, aki égővörös haját szürke pulóver alá rejtette – nem úgy ragyogó mosolyát.
Jól van, mondta magának a fán lógó úriember, minden rendben lesz. Viselkedj úgy, mintha minden nap ezt csinálnád.
- Ellopom a szomszédom macskáját.
- Botrányos. Segíthetek? – kérdezte a másik.
Úgy, mintha a maga részéről valóban mindennap ezt csinálná.
Nos, kétségkívül elkelne a segítség. Igen, átgondolta a tervet, igen, táblázatokat és tervrajzokat is készített, mert bár nem a tervezés volt szíve csücske, hitt abban, hogy jó stratéga. De végső soron talán nincs meg benne az a fajta elvetemültség, ami egy ilyen akcióhoz elengedhetetlen.
Furcsa, milyen nagyra tartja a kifinomult modorát, miközben olykor nagyobb akadály, mint ez a fránya acélkerítés itt mellette. Szüksége van valakire; egy kevésbé mintapolgárra, aki bakot tart neki az éjszakai macskalopás ablakpárkányára.
Elismerően biccentett a lelkében elveszett költő felé.
Viszont tény, hogy ezt a férfit még sosem látta. Illetve, egyetlen-egyszer, a távolból – mikor az épp behordta új házába egzotikus bútorait. Elfoglalt ember volt, nem hagyott hát utógondolatot a látvány. Azt viszont jól tudta, hogy nem egy fán csüngve akart bemutatkozni neki.
Nos, azzal kell dolgoznunk, amink épp van, nemde?
- Ez egy nagyszabású akció – felelte kimérten, egyenest a férfi vízkék szemébe nézve – Birtokában vagy a szükséges szakértelemnek?
A másik nekidőlt az acélkerítésnek, kezét a zsebébe dugva.
- Ha azt kérded, loptam-e már macskát, még nem – mondta – De törtem már be helyekre, úgyhogy elég jól látom, milyen rosszul haladsz vele.
Zhongli (mert így hívták a fáról lógó úriembert) pislogott egyet. Úgy érezte, arcul csapták.
- Nos – döntötte félre fejét, továbbra is pengeélesen a férfit vizslatva – Ez esetben örömmel venném, ha kijavítanád a hibáimat.
- Megtisztelsz – mosolygott a férfi, és ellökte magát a kerítéstől – Először is, engedd el a faágat. Letörne a súlyod alatt, minden rosszindulatot félretéve. Úgy nézel ki, mint egy kötélen száradó pingvin-öltöny.
Újabb pislogás. Soha senki nem hasonlította még ruhadarabhoz. Vagy kérte, hogy szabadesésben érjen földet két méterről.
- Tisztában vagy vele, hogy eltörhetem a lábam?
- Ez megállítana? – vonta fel szemöldökét a férfi.
Nem. Nem állította meg. Zhonglinak kellett az a macska.
Így tehát behunyta szemét, ujjait lefejtette a kemény kéregről – és bumm. A talpa alatt szilárd, göröngyös föld puffant. Megrázta sajgó karjait, miközben a másik férfira bámult. Amaz nem tűnt úgy, mint akit túlzottan lenyűgöz Zhongli nem törött lába.
- És most? – szólította meg.
A férfi töprengve végigmérte rögtönzött bűntársát.
- Most ideadod a kabátodat.
- Úgy rémlik, abba egyeztem bele, hogy segítesz kirabolni valakit. Abba nem, hogy rajtam gyakorolj.
- Végighallgatnál? – forgatta szemét a férfi, aztán Zhongli fekete kabátja felé bökött – Ez bőrből van, nem szövetből, mint az enyém, úgyhogy jobban letakarja a tüskéket. Visszaadom, ha végeztünk, jó?
Ez megnyugtatta Zhonglit, ugyanis nagyra becsülte a jó, időtálló ruhadarabokat, akárcsak ezt a bőrkabátot. Engedelmesen levette és odaadta hát, majd a kerítés mellé lépett, és kitartotta kesztyűs kezét, bakot formázva. A férfi megvizsgálta a tenyeret, aztán megvizsgálta gazdáját is; és Zhongli azon kapta magát, hogy a szemek mögötti gondolatokat lesi. Vajon azt nézi, elbírja őt? Hogy megtartaná, amíg átmászik? Jogos lenne tőle, igazán.
Könnyű elfelejteni, hogy most beszélnek először – de egy ilyen bizalomjáték mindent előránt a mélyből.
Zhongli megköszörülte a torkát.
- Szólok, ha nem bírom tovább – közölte, nem nézve félre a férfi szemeitől.
Volt valami apró, ám szörnyen zavaró elem abban a tekintetben. Valami szörnyen hideg. De talán csak az ő bizalma sem sziklaszilárd.
A férfi csak biccentett, és rámarkolt Zhongli vállára.
- Helyes – tette hozzá – Próbálok gyors lenni. Már így is megviseltek a karjaid.
Aztán fellépett a bakra.
- Csak hogy tudd, nem vagyok teljesen inkompetens – nyögte Zhongli egy vérig sértett macska hangsúlyával.
Bűntársa épp a feje fölött ügyködött.
- Nehéz megmondani, még csak ma ismertük meg egymást – dünnyögte jókedvűen.
- De persze már előre a legrosszabbat feltételezed rólam.
- Elővigyázatosságnak hívják, kedves… Akárki. És szükségem is van rá egy olyan emberrel szemben, aki macskákat lopkod az éjszaka közepén!
Ez elfogadhatatlan. Zhongli megfontolta, hogy ellép a férfi alól és nézi, ahogy a földre zuhan – de kellett neki a macska. Így hát mélyen beszívta és kifújta a levegőt, mielőtt válaszolt volna.
- A nevem Zhongli, és nem szokásom minden éjjelemet így tölteni – közölte – Ez egyszeri alkalom.
- És megtudhatnám az apropóját?
A súly a kezében kezdett csökkenni, ahogy a férfi a kerítésre dőlt. Zhongli átbámult a sötét rácsokon, át egyenest a behúzott ablakokra azon a nagy, barátságtalan házon. Ha arra gondolt, hogy az agyagszín, csupasz falak mögött miféle kínokban van része egy apró teremtésnek…
- Mindent tisztán látok az ablakomból. Az az idős hölgy, aki itt lakik, kegyetlenül bánik a macskájával. Nem vágyom egy háziállat után. De nem hagyhatok egy védtelen élőlényt szenvedni.
Hosszú, hosszú csönd.
- Hűha – nyögte ekkor a másik – És én eddig csak feltételeztem, hogy őrült vagy.
A lábak kilendültek Zhongli kezéből – kishíján arcon rúgva őt -, és egy szédítő mutatványt követően a férfi halkan, elegánsan a túloldalon landolt.
Benn volt, a ház kertjében.
Leporolta magát, és úgy vigyorgott, mintha azt mondaná, „gyerünk, csináld utánam, ha mered”. Zhongli farkasszemet nézve vele, összefonta maga előtt a karját.
- Az az őrült, aki ilyesmire szánja magát, vagy az, aki követi? – tette fel a költői kérdést.
Azonban nem várt választ – a férfi úgysem adta meg. Halvány, sárga utcai lámpák által megvilágított arcán szórakozás játszott, egy veszélyes, kockázatokkal teli játék öröme. Átdobta a kerítés felett a (valóban sértetlen) bőrkabátot, és intett Zhonglinak, hogy kövesse.
Nos, gondolta Zhongli, ahogy visszavette a felsőt és követte bűntársát a kerítés mentén, a ház előtti masszív acélkapuig; talán nincs oka azzal vitatkoznia, hogy teljesen ép eszű, mikor úgyis jól tudja, hogy nem az.
A kapu elé érve a férfi leguggolt, és szemét meresztve vizsgálta a gyér fényben a zárat. Pár perc csönd után aztán hümmögött egyet, és felnézett Zhonglira – aki éppoly értelmesen nézett vissza rá.
- Mi a probléma? – kérdezte végül Zhongli, nem mintha bármi megoldással tudott volna szolgálni.
- Nem vagyok szakértő – húzta ki magát a férfi -, de azt hiszem, ez a kapu zárva van.
Zhongli tulajdonképpen érezte, ahogy a türelme lassan elpárolog.
- Nos, remélem, hogy a zárfeltörésben viszont profi vagy.
- Megmondtam, hogy törtem már be házakba, vagy nem? – a férfi előhúzott két hajtűt a zsebéből, és nekiállt a műveletnek – Nem is, hogy „törtem már be”; képzett betörő vagyok, ha nagyon tudni szeretnéd. Nekem ez nem hobbi, hanem életstílus.
Mondandóját hangsúlyozva, szívére tette a kezét, mint aki épp a hitvallását idézi.
Zhongli csak sóhajtott egyet. Nem, kicsit sem így tervezte a ma éjszakát. Lehet, hogy eltörte volna valamely csontját, ha átmászik a fán – de ez még mindig jobb, mint az a vérnyomásérték, amit a férfi okozott neki. És ki tudja, talán hajnalig itt lesznek, vagy még rosszabb, felriasztják a vén banyát.
Ha a ma éjjelt túlélik börtön nélkül, tesz róla, hogy soha többet ne találkozzon ezzel a pasassal.
Amíg a férfi dolgozott, Zhongli az utca csendjét hallgatta. Egy tévé motyogása a távolban, kék képernyőfény az ablakon át. Tücskök zenéltek az utca melletti réten, egy kutya felugatott, majd elnémult. Minden mozdulatlan, mégis él és lüktet, akár az alvó ember pulzusa.
És talán hazudna, ha azt mondaná, bosszantja a kialakult helyzet.
Tökéletes zen-állapotát egy éles szitokszó törte meg, egyenest a túloldalról.
- Kifogott rajtad? – érdeklődött.
- Még nem adtam fel! – a férfi égővörös haja passzolt arca tónusához – Valami nincs rendben ezzel a zárral. Lehet, hogy rossz, vagy csak nem szabvány… Az biztos, hogy mintha innen hiányozna valami…
Zhongli még egy darabig szemlélte őt.
- Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen.
A férfi szinte kétségbeesetten bámult fel rá.
- Mit számít ez?
- Egyszerűen kíváncsi vagyok.
- Childe – vont vállat a professzionális betörő, és visszatért a zárhoz – Nem értem, ez hogy…
Zhongli megköszörülte a torkát, aztán a kilincsre tette a kezét. Childe azonnal felkapta fejét a mozdulatra.
- Hé! Ne szórakozz vele, ha nem akarsz hajnalig itt dekkolni! – szólt rá.
Mindhiába. Zhongli lenyomta a kilincset.
A zárnyelv visszacsusszant a kapuba, amely pedig akadály nélkül kinyílt.
Centikre tévesztette csak el Childe-ot, aki – kezében még mindig az össze-vissza csavart hajtűvel – úgy állt ott, mint egy óvodás az algebraóra közepén.
Zhongli belépett az előkertbe. Épp csak annyi időre állt meg, hogy vállon vágja a férfit.
- Kérlek, menj el egy életvezetési tanácsadóhoz – mondta neki lágyan és barátian.
Nem látta, csupán hallotta Childe reakcióját; az utána csörtető lépteket, melyek büszkébbek voltak, mint azelőtt, révén, önértékelésén épp csorba esett.
- Csak kijöttem a gyakorlatból! Ismeretlen volt a terep, oké? – érvelt halkan, de vadul – És honnan tudhattam volna, hogy az a nő van elég hülye ahhoz, hogy nyitva hagyja a kaput?
Zhongli megállt. Egy tört másodpercre mintha bánt volna valamit.
- Ó. Igaz. Ezt közölhettem volna.
Azzal továbbhaladt az ajtó felé – ignorálva Childe „és ezt te tudtad?!” háborgását.
Volt már alkalma megfigyelni az öreg hölgy szokásait, beleértve azt is, hogy rendre elfelejti bezárni az elülső kaput. Természetesen megtörténhet, hogy neki is kiröppennek a fejéből efféle létfontosságú információk. Senki sem tökéletes.
- Mielőtt megint negyedóráig csendben röhögsz rajtam és arra kényszerítesz, hogy kerítéseken másszak át ok nélkül – füstölgött Childe, továbbra is Zhongli háta mögött –, elárulnád, mit tudsz a bejárati ajtóról?
- Sajnos semmit. Az ablakomtól eltakarja ez az oszlop – bökött az építőelemre bűntársa, majd lenyomta a kilincset; ezúttal nem engedett – Zárva. Nos, a kulcs talán egy virágcserépben van, vagy a lábtörlő alatt…
Ámde egyik helyet sem vizsgálhatták meg; ugyanis az előszobában ekkor felkattant egy villany.
Zhongli szíve úgy döntött, részt vesz egy gyorsulási versenyen. Mellette Childe beszívta a levegőt, habozott – aztán amikor a kulcs megzördült a zárban, hirtelen megragadta Zhongli karját.
- Be a bokorba! – súgta.
Zhonglinak nem volt ideje ellenkezni. A másik lerántotta a tornácról egyenest egy ápolatlan hangabokor mélyére.
Levelek zápora; zöld, barna, szürke, vörös csapódott Zhongli arcába. Aztán fájdalom. Érezte, hogy valami puhára zuhant, mely ráadásul zihált is; méghozzá hangosan.
Azt tette, ami logikus és jogos volt: kezét Childe nyitott szájára nyomta.
- Orron át – lehelte hozzá.
Alig látta a férfi arcát az ágak, a levelek és a por sűrűjében; ám a mellkas alatta kezdett csillapodni. Meleg levegő kúszott be kesztyűje apró résein, Childe orra alatt. És amaz csak őt nézte – de Zhongli jól tudta, nem őt figyeli.
A fejük felett lomha léptek csosszantak a kövön. Öreges mormogás, mosómedvékről és az utca tisztaságáról. Zhongli egyre nehezebbnek találta a szobrozást – és érezte, Childe-nak sem túl kellemes, hogy épp rajta fekszik. Igyekezett nem tulajdonítani ennek túl nagy jelentőséget.
Igyekezett, de nem tudott, ugyanis Childe egyszer csak megrángatta ruhája ujját. Lepillantott rá. Azt hitte, könyörgő szemeket lát, amik azt kérik, szálljon már le róla, helyette azonban a férfi egy fadarabot mutatott neki – másik kezével pedig a hátsó kert irányába intett.
És Zhongli hirtelen megértette. Milyen ravasz.
Elvette a botot Childe ujjai közül. Érezte saját lélegzetvétele élességét, úgy hitte, hangos, túl hangos. Talán a szívét is, talán a nyakán és a csuklóján dörömbölő vért is hallják. Megragadta a botot, és kihúzta magát annyira, amennyire csak merte. Célzott – és eldobta a botot.
Az telibe kapta a hátsó kertben levő nagy, fém garázsajtót, és szörnyű kongást indított útnak a békés éjszakába.
Az öregasszony aprót morrant. Aztán a csoszogás felhangzott, lassan, de nem méltóságteljesen, és ahogy nagy sokára elhaladt a hangabokrok mellett, Zhongli orrát megcsapta az öregség furcsán időtálló és kitartó szaga. Childe tekintete a nőt követte, árgusan, számolva a pillanatokat – és aztán megbökte a száját takaró kezet.
Ez volt a jel. Kiugrottak a bokorból, és a tornác kövén kishíján megcsúszva, egymást rángatva, koszosan és ágaktól karistolva, őrültekként – mert azok voltak -, de belökték az ajtót és végre benn álltak az előszoba lábtörlőjén.
Childe Zhongli vállán lógott. Pihegett, társa érezte a szíve vad ütemét, együtt a sajátjával. Nekitámaszkodtak a falnak, leverve egy kalapot, de mit számított az igazán, ma éjjel, a borostyános félhomályban; és kedve lett volna felnevetni, még ha a helyzetük nem is lehetett volna siralmasabb. Talán csak az adrenalin. Talán régen szórakozott ilyen jót. Akárhogy is…
- Muszáj volt… – nyögte Childe, még a falnak dőlve, de már Zhonglit mustrálva – Muszáj volt majdnem megfojtanod?
- Mivel úgy zihálsz, mint egy agyonhajszolt ló, igen – felelte a másik. Aztán elfordult Childe-tól, az ablakon át fürkészte a hátsó kertet – Jó ötlet volt a zajkeltés, de nincs sok időnk. Keressük meg a macskát!
Azzal nem várva meg az esetleges ellenvetést (úgysem fogadta volna el), puha léptekkel megindult felfelé a díszes kőlépcsőn. Hallotta, ahogy Childe szorosan követi őt.
- Jó ötlet. Hah! – sutymorgott – Megmondtam, hogy csak bele kell jönnöm, nem?
- Akkor fényezd magad, ha sikerül kijutnunk innen – intette le Zhongli, felérve a lépcső tetejére – Hm. Hol tarthatja a macskáját?
- Azt mondtad, kegyetlenül bánik vele, szóval talán… A spájzban? A fürdőszobában? A lépcső alatti gardróbban, mint Harry Pottert?
Zhongli megállt egy pillanatra, hogy lenézzen a még fölfelé igyekvő férfira. Türkizben játszó szeme szinte világított az emelet sötétségében, mégsem ontott magából fényt. A kapucni visszacsúszott a hajáról, közszemlére téve őszre emlékeztető fürtjeit.
Ha nem állnának ki belőle ágak és levelek, talán még lenyűgöző is volna.
- A hálószoba sokkal kegyetlenebb élőhely lehet neki – hozott végül ítéletet, és céltudatosan megindult egy irányba. Childe a sötétben botladozva követte őt.
- Szóval azt akarod mondani, hogy te tartanál macskát a spájzban?
- Megkérhetlek, hogy ne forgasd ki a szavaimat? – Zhongli benyitott azon az ajtón, amit az öregasszony hálószobájának vélt; és az is volt, szerencsére – Egy kulturált és kényelmes szobában is okozhatsz traumát egy háziállatnak.
Nem merte felkapcsolni a villanyt, így csupán széteső, bizonytalan kontúrokat látott a szobából. Egy ágy vonalait, robusztus gardróbszekrényt, íróasztalt; de megvillanó macskaszemeket sehol.
- És most? – tétovázott Childe; aztán felélénkülve folytatta – Ha kell, tudok hiperrealisztikusan nyávogni.
- Ne. Nem akarom, hogy véletlenül megsértsd – utasította vissza gyorsan Zhongli, mert az illem igenis számít, még a macskák esetében is, sőt, náluk talán még jobban – Azt hiszem, tudom, hol lehet. Figyeld a bejárati ajtót!
Childe zsörtölődve kivonult a lépcső mellé. Közben Zhongli halkan, finoman megközelítette a gardróbot, és először apró résnyire nyitotta az ajtót. Fülelt, bámult a fekete sötétségbe, ruhák árnyaiba, és igen, ahogy gondolta – a cipősdobozok közti kicsiny, törékeny, fénylő macskaszemekbe.
A szemekhez tartozó bundás test felnyávogott.
Panaszosan, fátyolosan, mint egy viktoriánus kori nemeskisasszony, akinek hetei vannak hátra.
- Ó – lehelte Zhongli.
Elveszettebb, mint hittem.
- Megvan? Megvan? – topogott oda halkan Childe – Engedj oda!
- Nem, még megijeszted.
- Persze, én megijesztem, de veled vígan elszórakozik. Hol van itt igazság? – háborgott a cinkostárs, továbbra is Zhongli mögött pattogva.
Zhonglit nem érdekelte. Figyelmét teljes mértékben az állatra összpontosította, ahogyan kinyújtotta felé kesztyűs kezét…
Aztán felszisszenve visszahúzta.
- Mi van?
- Megkarmolt – a férfi a sebet vizsgálta a kezén – Ez várható volt. Nem bízik bennem. Látod, milyen sebeket hagyhat a bizalmon a bántalmazás, még az állatok esetén is? Egek, sok munkám lesz vele.
Childe nem fejezhette ki meglátásait az állatok esetében manifesztálódó traumáról, ugyanis a bejárati ajtó nyílt és csukódott, és a csoszogó léptek rohamosan közeledtek. Fel, egyre feljebb a lépcsőn.
A két férfi egymásra nézett – aztán egyszerre mozdultak a gardrób mélye felé.
Zhongli akkor húzta be a szekrényajtót, amikor az öregasszony belépett a hálószobába. Számára csak sötétség maradt, és átható naftalin-, öregség- és tengervíz szaga, mely utóbbi nem jöhetett máshonnan, csak bűntársából, aki hely hiányában Zhongli hátának préselte magát. Fejük különféle szövetek közt suhogott, így próbáltak a lehető legkevesebbet mozogni.
Ha a nő úgy dönt, átöltözik, vagy ránéz a macskára… Hogy miért nem gondoltak valami jobb rejtekhelyre!
Hallotta, ahogy a ház úrnője kibújik a papucsból. Kinyitja az ablakot, felkattint egy villanyt, pakol valamit… Aztán megszólal:
- Kicsikém, hol vagy? Már megint a szekrénybe bújtál?
Zhongli érezte, ahogy a szíve mélyrepülésbe kezd. A gravitáció egyre lejjebb húzta, ugyanakkor mintha jégindák kúsztak volna egyre feljebb a torka mentén. Egy verejtékcsepp az inge alá gördült. Childe oroszul rebegett valamit, fohászt – vagy káromkodást. A macska dorombolt.
A macska dorombolt?
- Mi a… - lehelte Zhongli.
Talán kérdőn pislogtak egymásra, Childe és ő, nem tudták, mert nyitott szemmel is annyit láttak, amennyit csukottal. Zhongli mindössze abban volt biztos, hogy a macskák nem szoktak dorombolni a gazdájuk hangjára, ha az bántalmazza őket.
Tévedett volna?
Vajon mindene tévedés lett volna, már abban a másodpercben, hogy kilépett a kapun?
És Zhongi szinapszisainak milliárdja kezdett lázas munkába, tervezett, képzelt, kiutakat gyártott abból a gödörből, amit önmagának ásott, átgondolta az életét, a döntéseit, a mérföldköveit, a hibáit és erényeit. És rajta ez a meleg, koszos test, éppoly koszos és izzadt, mint az övé talán éppígy gondolt most át mindent.
És talán – csak talán – nem is olyan tragikus mindez, ha nem egyedül csináljuk.
És talán nem tévedett akkor, amikor elfogadta a segítséget ettől a furcsa, fénytelen szemű alaktól.
Igen. Az megérte.
És Zhongli behunyta szemét, amikor kinyílt a szekrényajtó. Hallotta az öregasszony sikítását. Hallotta Childe szétszórt mentegetőzését, és érezte azt is, ahogyan a férfi megfogja a karját.
- Nyisd ki a szemed! Kiugrunk az ablakon! – súgta a fülébe.
- Megkérdezhetném, hogy megőrültél-e, de…
- De minek, ugye?
Mikor elé tárult a világ – a halálsápadt öreg hölgy, a tökéletesen jól táplált macska a padlón és Childe vigyora -, egyszerre rántást érzett, mely a karjából a gyomrába terjedt. Megérezte arcán a friss, balzsamos éjszakai levegőt. A háta mögött a nő rendőr után rikácsolt. Jobbján Childe megszorította karját.
- Háromra – zihálta, és Zhongli bólintott – Egy… Kettő…
Négy láb kapaszkodott a párkányra. Négy láb rúgta el magát a faltól. Két test zuhant, zuhant egyenest a kíméletlen föld felé…
Zhongli csattanást hallott.
Aztán elborította a víz.
***
- Szóval az a macska egy rohadt Oscar-díjas színésznő – foglalta össze kurtán és mogorván a történteket Childe, aztán vett egy újabb szem sültkrumplit.
- Lényegében – biccentett Zhongli. Ő maga nem érezte úgy, hogy bármit is elbírna a gyomra. Hátradőlt a nyúzott bőrülésben, és a késő éjjeli csendet hallgatta a gyorséttermen túl.
Az elmúlt fél óra olyan volt, akár egy lázálom.
Emlékezett az arcába vágó menetszélre és az őszinte félelemre, ahogyan várta a földet érést és az elkerülhetetlen fájdalmat. Emlékezett arra, ahogy áttörték a medence vizének egyenletes tükrét, hogy köhögött, hogy nem érzett mást, csak klórt, és a kabátja súlya lehúzta őt – Childe volt az, aki kihámozta belőle. Emlékezett arra, hogyan süllyedt le a fekete ruhadarab a medence opálszín mélyére, ők pedig hogyan húzták ki egymást a vízből, öklendezve, megszégyenülve, és mégis, mégis; röhögve. Úgy röhögve, mint két eszelős idióta.
Aztán csuromvizesen a városba futottak, és egy éjszaka is nyitva tartó gyorsétterembe csörtetve ételt követeltek maguknak.
Nem. Zhongli még negyven fokos lázban égve sem találna ki ilyesmit.
- És most? – tette fel a nagy kérdést Childe, kezében tartva a félig elmajszolt krumplit.
Valami kicsiny, ámde gonosz erő elkezdte gyűrni, gyömöszkölni Zhongli szívét. Nekidőlt az ablaknak; hagyta, hogy az üveg hidege lehűtse a bőrét, miközben érintetlen hamburgerét bámulta.
- Észrevehettem volna, hogy nem a macskájával üvöltözik, hanem a telefonjába – mormogta – Észrevehettem volna, hogy a vádjaim… alaptalanok.
- Azt kérdeztem, mi lesz most. Nem azt, mi történt szerinted.
Rápillantott a férfira, úgy, mintha most látná először. Furcsa; a ma éjjel után olybá tűnt, egész életében ismerte őt. És még furcsább, mikor azon kapta magát, hogy némán azt mondja, „bárcsak így lenne”.
- Én rángattalak bele ebbe az egészbe – emlékeztette Childe-ot fásultan - Nevetségessé tetted magad az új szomszédod előtt, csuromvíz lettél miattam. Még ezek után nem rónád fel nekem, hogy tévedtem?
- Miért tenném? – Childe hátradőlt az ülésén, mosolya sugárzott, akár a Nap – Te csak jót akartál. Te mondtad, nem? Hogy nem akarod, hogy egy ártatlan állat szenvedjen, vagy mi. Ezt tisztelem, mint kevésbé nagylelkű egyén.
- Kevésbé nagylelkű? – vonta fel Zhongli a szemöldökét – Habozás nélkül ajánlottad fel a segítségedet, amikor láttad, hogy bajban vagyok. Egy rosszindulatú alak talán rám is hívta volna a rendőrséget, vagy még rosszabb, köznevetség tárgyává tett volna.
Childe teste alig észrevehetően megmerevedett, akár a vadászkutyáé, ha nyomot fog. Arcán furcsa színek olvadtak össze – hitetlenkedés, és valami sokkal lágyabb. Valami hálaszerűség.
- Jobb, ha nem ragaszkodsz ehhez a véleményedhez – motyogta, kissé esetlenül.
Mosolya vesztett a fényéből; de ezzel csupán őszintébbé vált.
- Vállalom a kockázatot – felelte szelíden Zhongli.
A mondat után beállt a csend kettejük közé. Childe a sültkrumpliból csipegetett; nyirkos hajából halkan csöpögött a klóros medencevíz. Zhongli a macskán töprengett, és azon, hogy talán mégsem az a végtelenül szofisztikált és megfontolt ember, akinek gondolja magát.
- Hé.
A lágy megszólítás kizökkentette gondolataiból. Childe felé fordult.
- Még mindig szeretnél egy macskát? - kérdezte a férfi.
- Nos… Ha megmentem a bántalmazástól, annak egy kellemes, de nem szükségszerű velejárója lett volna, hogy lesz egy macskám – habozott Zhongli – De túlélem, ha…
- Tudod, mit? A nővérem macskája most szült egy raklapnyi gyereket – vágta le a hosszú, hosszú kanyart Childe – Csak szólj, ha kell egy.
Zhongli csak nézte, nézte a férfit, ahogyan az hosszú ujjaival kivett egy sültkrumplit, és egy másodpercre sem nézve félre az ő arcáról, lassan, türelmesen megrágta. Aztán Childe felvonta a szemöldökét.
- Ha nagyon okot keresel – mondta -, mit szólsz ahhoz, hogy ez egy fizetség azért, amiért még sosem szórakoztam ilyen jól?
Kinyújtotta sültkrumplimentes karját, Zhongli pedig nem habozott többet.
Aznap éjjel megtanulta az örökérvényű – bár sokak által merően máshogy ismert – mondás tömény igazságát.
Hogy aki macskát talál, igazán barátot talál.